Barion Pixel nuuvella

Lezáratlan múlt

Árnyak és sérelmek

9.

Zoljka úgy érezte, tiszta lehet a lelkiismerete. Ez a tény ugyan önmagában nem könnyítette meg se a döntést, se annak véghezvitelét, de legalább nem nyomta a lelkét olyan bűn, amivel ne lett volna képes együtt élni. Nagyon jól tudta, hogy külső szemlélődő számára hihetetlennek tűnt, hogy őt valaha is szerencsétlen sorsú nőnek képzelje el, holott hosszú évtizedeken keresztül valóban az volt. Nemcsak szerencsétlen, de megalázott és kitervelten megkínzott, kegyetlenül megleckéztetett emberi lény. Attól a naptól kezdve, hogy a forradalom elsöpörte a cári Oroszország alappilléreit és ez a förtelmes áradat magával sodorta az előkelő családokat, felnőtteket és gyerekeket, a hagyományaikat, a hatalmas vagyonokat, mindazt, amit évszázadok során felépítettek. Ennek következtében ő maga sem volt egyéb, mint fekély az új hatalom testén. Masiulis ezt aknázta ki, lecsapott rá, megbecstelenítette és olyan szoros kötéllel csomózta magához, amit se lazítani, se eltépni nem lehetett soha többé. Éveken át sulykolta belé, hogy nélküle ugyanarra a dicstelen sorsra jutott volna, akárcsak a családja, a rokonai, az ismerősök, de még a cári család is. És bár eleinte a fiatalokban égő élni akarás azt mondatta vele, nincs az a megaláztatás, amit ne vállalna az életéért, hamarosan rádöbbent, hogy a halál több méltóságot hagyott volna meg neki. Csakhogy addigra elmúlt a lehetőség és Masiulis, aki őt tekintette felemelkedése zálogának, vizsla tekintettel követte minden lépését, nehogy eldobja magától az életét, ami az ő számára ugyan értékét veszítette, ámde a kapzsi és hatalomra szomjazó férfi számára pótolhatatlan kincset jelentett.

Kapott egy új életet és ahhoz, hogy ezt átvészelje, a saját érdekében el kellett felejtenie, ki volt korábban. Rövidesen különben sem volt egyéb, mint ennek a felkapaszkodottnak a felesége, aki kénye-kedve szerint kényeztette vagy ütötte, az érdekei szerint lökte oda annak, akitől több hasznot remélt, ezzel pedig lélektelen tárggyá, akarattalan bábbá silányította le őt. Aznap éjjel próbált először meghalni, amikor Masiulis egy magafajta ocsmány alak karjaiba taszította.

-       Úgysincs más esélyed, szépségem – vicsorította rá sárguló fogait. Egyik keze már a kilincsen volt, odabent pedig egy magas rangú minisztériumi alak várt arra, hogy Masiulisova egy órára az övé lehessen. – Bemész, megteszed, amit Liankov akar, és kész.

-        Neked csak ennyi, de…

-        Nincs de, ez a te munkád, ne alkudozz velem. Az ilyen kikent-kifent kis úri cicákat amúgy is arra nevelték, hogy a férfiak kedvét keressék… hát, tedd ezt! Lódulj!

Ezzel Masiulis kitárta az ajtót és ahogy őt betaszította, majdnem orra bukott. Hallotta, hogy kattan a zár mögötte és ezzel megszűnt minden visszaút. Odabent nagydarab, zord külsejű férfi várta, aki elégedetten kacsintott feléje. Igazi sztyeppei ragadozót idézett, aki úgy is bánt vele, akár az áldozatával. Nem volt értelme ellenállni és bár megkísérelte, ellenkezése gyorsan porába holt. A férfi elvette, amit akart. Fittyet hányt arra, hogy akit a karmai közé kaparintott, hús-vér ember, nem pedig kísérleti állat. Zoljka a mai napig nem emlékezett rá, valaha átélt-e olyan rettenetes perceket, mint az az óra volt. Aznap este a tükörbe se tudott belenézni, legszívesebben önmaga elől is elmenekült volna, erre azonban Masiulis nem adott alkalmat. Sőt, a közös vacsora felett visszataszító elégedettséggel ecsetelte mindazt, amit Zoljka ért el neki fájdalom és megaláztatás árán. Nem látott más kiutat, minthogy nehezen megmentett életét ezúttal maga dobja el. Még a halál is megnyugtatóbbnak ígérkezett, mint ez az önpusztítás és a szégyenteljes házasság, amelyben a férje örömlányként használta. Csakhogy amikor magához tért, egy kórházi ágyon feküdt, a két csuklóján hatalmas kötésekkel és Masiulis felbőszült képpel szobrozott az ágy mellett.

Ez volt a pokoli kezdete mindannak, amit az elkövetkezendő évek hoztak. És bizony az az ördög, aki emberbőrbe bújva a férjének mondta magát, valósággal megsemmisítette. Neki magának nem volt szüksége rá, se a társaságára, vagy a véleményére, egyszerűen eszköznek tekintette. Az összes kínálkozó alkalmat kiaknázta, szándékosan megszégyenítette, megfosztotta mindattól, ami megmaradt még neki, amihez ragaszkodott volna. Lélektani hadviselést folytatott ellene és bár Zoljka elég okos volt ahhoz, hogy ezt idejekorán felismerje, kivonni nem tudta magát a hatása alól. Persze nem ő volt az egyetlen, Masiulis az egész környezetét fanatizálta, és ha ez nem járt sikerrel, következett az erőszak. Fenyítések és ütések, pofonok, rúgások, üvöltés, gyűlölet. Neki is jutott. Minden kudarcért, minden rossz nap estéjén, ha a férfi úgy vélte, nem tett meg mindent. Így szaladt el húsz év anélkül, hogy észrevette volna, vagy számolta volna. Az idő elveszítette a jelentőségét és ha számon is tartja, ugyan mit ér vele?

Egy napon megérkezett Mischa. Tavaszi fuvallatként zúdult bele életének áporodott levegőjébe. Azt a fajta párizsi illatot hozta magával, ami után ő  reménytelenül áhítozott. Bár korban alig volt nála fiatalabb, lélekben még mindig gyerek maradt, idealista, be nem tört csikó, aki megengedhette magának az álmokat, a szerelmet, az önzetlen vágyat meg azt, hogy visszafelé ugyanúgy nézhessen, ahogyan előre. Az egyetlen fájdalom, ami érte és amit Masiulis ki akart aknázni, a családja megtizedelése volt. Ez csalta vissza a Szovjetunióba és ez okozta a vesztét is. Naiv volt, jóhiszemű, miközben azok, akik csapdát állítottak neki, körmönfont rablók és gyilkosok. Zoljka szép szelet sajtnak érezte magát az egérfogójukban. Szerette volna figyelmeztetni Mischát, hogy meneküljön, amíg megteheti, mentse a bőrét, mielőtt kitépik a szívét és a vesztébe sodorják, de nem sikerült. Eleinte azért nem, mert Masiulis állandóan ott őrködött felettük, az ajtó mögül leskelődött, kihallgatta őket, ördögien korlátozta az ő mozgásterét, utána pedig Mischa olyan szerelmes lett, hogy nem volt érv, amely eltávolíthatta volna. Zoljka nem akarta, hogy beleszeressen, csupán a bizalmát kívánta elnyerni. A bizalmát, hogy utána elmagyarázhassa neki, miféle pókhálóba gabalyodott. Azonban a vágy és a múlt érzelmeinek váratlan feltámadása vakká és süketté tették. Újra az a kamasz lett, aki egykor udvarolni próbált neki…egykor… hol volt már az az idő!

Amikor végre minden aljasság, félrevezetés kiderülhetett volna, ők pedig beteljesítették a sorsukat, amely alighanem előre meg volt írva, megjelent az államrendőrség és Mischát kirángatták a hálószobából. Ordítozás, vádaskodás, elképesztő düh, mindez olyan erővel szaggatta szét a szerelmes pillanatok hamis békéjét, amiből csakis egyre lehetett következtetni.

-        Szegény grófom – került elő Masiulis azzal az álszent képével, mihelyt a rendőrök elvonszolták az alaposan helybenhagyott Mischát. Zoljka még ott ült az ágyon, döbbenten, lélekben meghalva és könnyes szemmel, amikor a férje zsebre tett kézzel és széles vigyorral besétált. Úgy festett, akár egy győztes hadvezér a harcmezőn. – Nem sok jó vár erre a balekre.

-        Fizetett neked, mégis…

-   Megmondtam, hogy még többet szedj ki belőle, édesem. Miért nem iparkodtál?

-        Ahhoz ügyesebb színjátékot is rendezhettél volna. Az anyja húsz éve halott, erre maga is gyorsan rájött…

-      Ó, a színjátékkal nem volt semmi gond, csak veled… úgyhogy ítéld meg magad, miért nem dolgoztál többet ezen az ügyön. De nem baj, ebből most csak ennyi jött ki, talán majd legközelebb.

Masiulis sarkon fordult, ám Zoljka utána kiáltott. – Mischával mi lesz? 

A kárörvendő vigyor láttán, amely ott ült a férfi arcán, amikor megfordult, Zoljka hátán végigszaladt a hideg. A fejéhez illesztette a mutatóujját, megmozdította a hüvelyket és azt suttogta: – Puff, puff – ezzel távozott.

-        Hiszen megígérted, hogy nem esik baja! – sikoltotta rémülten, ám Masiulis csak széttárta a karjait, mintha azt akarná mondani, ilyen az élet!

Ő pedig soha többé nem tudta magának megbocsátani, hogy nem mert kockázatot vállalni és megszökni, amikor Mischa nógatta. Az, hogy végül mégiscsak megölték, aligha volt kegyesebb vég, mintha Masiulis szökés közben végez mindkettejükkel. Így azonban a lehetőséget is elvesztegették, csak mert ő annyi év keserűsége után nem mert belevágni a szökésbe. Ez az epizód mindent megváltoztatott. Masiulis attól a perctől kezdve sokkal kegyetlenebb terrorban tartotta őt. Gyakori távollétei, amelyek egy új munkakör miatt részei lettek az életüknek, arra késztették, hogy valakivel folyton figyeltesse, ezek viszont még kegyetlenebb őrök voltak, mint ő maga. Olykor azt sem engedték meg, hogy a házat elhagyja, vagy a sarkában loholtak, akárhova is ment. A gazdájuknak rendre azt állították, hogy ő engedetlen, megszegi a szabályokat, noha még csak hasonló sem fordult meg a fejében. A helyzet ellehetetlenült, egyre több volt a gyűlölet, a bizalmatlanság meg a szikrázó feszültség. Azzal, hogy Masiulis megmászta a ranglétrát, nagyobb nyomás alá került. Akadtak ellenségei, akik örültek volna, ha Zoljka segítségével kirúghatják alóla a sámlit. Őt pedig kizárólag az tartotta vissza a konspirációtól, hogy fizikailag megakadályozták ebben. Masiulis nem bízott benne és a saját szempontjából jól tette. Zoljka minden percben készen állt, hogy ártson neki, a módszerekben sem válogatott volna, ha egyetlen kis reménysugár akad, hogy elsöpörje az útból. Kilátástalanul vergődött, a hurok egyre szorosabban fojtogatta, kiút azonban, ahogyan korábban nem volt, továbbra se kínálkozott.

Párizsba visszatérni, még ha Masiulis oldalán is, felszabadító érzést jelentett egy hosszú lidércnyomás után. Nem csupán azért, mert hajdan, abban a másik életben, itt volt gyerek és megszámolhatatlan emléket dédelgetett, hanem mert ezúttal éppen a férfi lépkedett idegen földön. Nem ismerte a helyi viszonyokat, el volt vágva a megszokott kapcsolataitól, azoktól, akikkel rendszerint a piszkos munkát végeztette. A tetejébe a politikai hangulat sem kedvezett a keletről érkezetteknek, főként, ha azok olyan felfuvalkodottan viselték magukat, ahogy Masiulis meg a társai. A fény városában lenézték őket, miközben minden erejükkel azon voltak, hogy a háborús győzelem kedvező hullámait kihasználják. Az gondolták, a győzelem révén bizonyos elismerés automatikusan kijár nekik, amitől senki nem foszthatja meg őket. És akármennyire is tagadták, szembetűnő módon sértette őket, amiért ezt mégsem kapták meg. A felszínen természetesen minden diplomata, illetve a környezetük, az elvárható tisztelettel viseltetett velük szemben, de hát a politika emberei már csak ilyenek. A jeges mosolyok és kötelező szerepek mellett is nehéz volt elsiklani afelett, hogy az uralkodó osztály és tehetős réteg, amelyhez a követség újonnan kinevezett tagjai dörgölőzni akartak, mennyire semmibe veszik őket. A lesújtó kritikához nem kellettek szavak. Egyetlen gesztussal is képesek voltak megértetni velük, hogy nem tartják őket elfogadhatónak, se a diplomáciában, se a társaságban. Elviselték a jelenlétüket, hiszen a politikai szelek ezt követelték, a győzelmi eufória elmúltával azonban minden visszatért abba a régi kerékvágásba, ami a háború előtti kirekesztettséget lopta vissza. A világ kapitalista része köszönte, de nem tartott igényt a munkásosztály felkapaszkodottjainak társaságára.

Párizsban az elvtársak hiába is próbáltak a megszokott eszközökkel boldogulni, kevés babér termett nekik. Elsősorban a szovjetek által megszerzett területek országai felett tudtak jelentős befolyást gyakorolni, máskülönben viszont a járt utakon újabb és újabb akadályok bukkantak fel. Ez nemcsak Masiulist bőszítette, a kollégáit ugyanúgy. Ez a világ nem hasonlított Moszkvára. A kudarcok láttán Masiulis úgy döntött, jobb híján személyes ambícióit helyezi előtérbe. Zoljka sose tudta meg, miként szerzett tudomást Mischáról, arról, hogy Párizsban él, hogy él és kijutott Szibériából, de kiderítette, és míg ő a maga részéről azon a tényen döbbent meg, hogy egyáltalán él, Masiulis amiatt kapott dührohamot, mert megszökött a gulagról.

-    Annak az alaknak Szibériában kellene senyvednie! – ordította magából kikelve. – A kőfejtőben robotolnia, vagy rég a föld alatt rohadnia, hogy a kukacok zabálják fel!

Zoljka nem tudta, mit gondoljon. Évek óta gyászolta Mischát és átkozta magát az elkövetett hibákért, miközben Masiulis az egyszerű főbelövésnél sokkal kegyetlenebb halálra ítélte. Kint Szibériában, ahol lassú és elkerülhetetlen halál vár mindenkire.

-        Hát, nem baj, ha egyszer így alakult, legalább hozzuk ki belőle a legtöbbet – közölte Masiulis néhány nappal később. A képén virító elégedettségtől Zoljkának a hideg futkosott a hátán. Ismerte a gonoszságnak ezt az előjelét, semmi jót nem ígért.

Masiulis ez alkalommal is őt kötötte a csalira, hogy befogja a nagyvadat. Csakhogy időközben ez-az megváltozott. Mivel nem hazai pályán mozgott, nem beszélte a nyelvet és nem is nagyon értette a nyugati mentalitást, Zoljkában egyre határozottabban tudatosult, hogy több teret követelhet magának. Olyan adu volt a kezében, amit nem habozott az asztal közepére csapni. Masiulis a bál utáni éjszakán kifejezetten önteltnek tűnt, amiért Mischa olyan könnyen lépre ment. Ez túlzott magabiztossággal töltötte el, noha az öröme nem volt teljes, ugyanis a zsarolás ügyétől eltekintve a bál totális katasztrófának bizonyult. Ő volt a követségiek közül az egyetlen, aki egyáltalán nem bírta a franciát. A többiek se nagyon, de azért valahogy mégis boldogultak, miközben ő megszégyenülten állt és képtelen volt kommunikálni azokkal, akik nem ismerték az orosz nyelvet. Márpedig ez annyit tett, hogy a meghívottak többségével szóba se tudott elegyedni. A hiúságát sértette, hogy Zoljkára szorul, ő pedig azonnal megszimatolta a lehetőségeket. Mindez olyan energiákat szabadított fel benne, amelyek létezésében néhanapján már nem is hitt.

-     Igen? Ha te mindent ilyen ragyogóan tudsz, a továbbiakban intézd is az ügyeidet! – feleselt a férfival aznap éjjel, hogy a sértettségét okozó sebet egy éles tőrrel még mélyebben kiszántsa. – Menj oda azokhoz a felfuvalkodott franciákhoz és tárgyalj velük! – ami nyilván lehetetlen volt és ezt Masiulis is tökéletesen felmérte. Zoljka nem bánta a pofont, amit kapott, hiszen az igazság rettenetesen fájt a másiknak. Ehhez képest az ütés semmiség maradt. – Csak nem arról van szó, hogy a feleséged olyasmire is alkalmas, amit te…

-        Akármire is alkalmas, csak egy ribanc! – üvöltötte Masiulis.

Az elnyúló veszekedés mégis Zoljkának teremtett kedvező helyzetet. – Tarts annak, aminek akarsz, de a te módszereiddel mégsem tudtad Kupolyevet elejteni. Úgyhogy ha a pénzére fáj a fogad, most én jövök. Négyszemközt fogok beszélni vele.

-        Azt már nem! Ne is álmodj róla, hogy szem elől tévesztelek, te szuka!

Ahogy Masiulis ezt foghegyről odavetette, elárulta, mennyire fél. A lelke mélyén mindig is tudta, hogy Zoljka tanult, eszes és művelt nő, éppencsak abban a közegen, amelybe Moszkvában belekényszerítette, ezeket a képességeit könnyű volt elfojtani. Ravaszul olyan körülményeket teremtett számára, amelyekben nem tudta kibontani a szárnyait. Ehhez képest Párizsban fordult a kocka és Zoljka látta rajta, ez mennyire nincs ínyére.

-        Rendben, akkor csináld, ahogy akarod… csak ne mutogass rám, ha ismét csődöt mondanak a terveid.

Zoljka maga sem hitte, hogy a férfi ilyen gyorsan beadja a derekát, mégis megtette. Az idegen város, a nyelvi korlátok megtették a hatásukat. Erre tett rá ő is egy lapáttal.

-        Lenézhetitek ti az elkergetett arisztokráciát, de nem lehetsz annyira vak és elfogult, hogy ne látnád, milyen csillogó életet élnek. Ahogyan azelőtt is éltek. A nagy vagyonokat okosan kimenekítették, mielőtt a munkásosztály rátette volna a kezét és ugyanott folytatják az életüket…. kényelemben, luxusban, terror és nyomor nélkül…

Ezekkel a szavakkal szintén a sebezhető pontján találta telibe Masiulist, aki bár büszkén hirdette, honnan kapaszkodott fel, milyen alacsony származású emberként vitte a politikai elitig, azért egész életében fényűző gazdagságra vágyott. Már annak idején is az irigység vitte rá, hogy azok ellen forduljon, akik pedig tisztességesen megfizették a munkájáért. És a forradalom zűrzavarában nyilván ugyanez az erő vezette vissza Zoljka családjához, hogy az ő kivételével mindenkit lemészároltasson. Masiulis ügyesen helyezkedett és a Szovjetunióban uralkodó szegénység dacára ők jól éltek. Nagyon is a hazai átlag felett, mégsem olyan jól, ahogy az emigránsok Párizsban. Ami bizony felébresztette benne az irigységet meg a kapzsiságot.

-        Jól van, tégy egy kísérletet – ragadta meg Zoljka nyakát, hogy kevés híján eltörte a csigolyáit. – De egyetlen esélyt kapsz, ha pedig ki akarnál engem játszani, a Szajna mélyén végzed!

Zoljka taxival a Rue de Rennes felé tartva mindvégig azon merengett, micsoda rémálomnak vetett véget Masiulis halála. Jóllehet évtizedek óta bizonyosan tudta, hogy Mischa ölethette meg, esze ágában sem volt senkivel sem megosztani a gyanúját. Nála jobban senki nem kívánhatta annak az embernek a halálát. A rendőrségen Masiulis embereire rácáfolva makacsul állította, hogy a férje ritkán ivott, ám akkor mértéktelenül. Hamar rájött, hogy a franciáknak is az az érdekük, hogy ezt elhiggyék és a kínos ügyet lezárják, mielőtt bármiféle diplomáciai feszültséget eredményezne. Megtették, ő pedig sírt eleget, hogy megrendült özvegynek hasson. Amúgy egyetlen gondolatot sem pazarolt Masiulis dicstelen halálára, inkább késlekedés nélkül hozzáfogott, hogy megalapozza az új életét, méghozzá Párizsban. Eleinte ugyan bántotta, amiért Mischa ridegen elutasította, de ennyi év múltán már nem neheztelt érte. Akkoriban is jóval inkább a hiúságát sértette. No, és persze a kétségbeesés határára sodorta, hiszen visszatérni Moszkvába öngyilkosság lett volna. Mischa azonban bosszú helyett gálánsan félreállt az útjából és ő könnyedén férjhez ment egy oroszhoz, aki éppen azt a nyugodt, kiszámítható életet nyújtotta neki, amire vágyott. Ami, ha el nem is feledtette vele, amit korábban elszenvedett, de legalább kárpótolta mindenért.

És most, hogy éppen ennek a békének a szertefoszlásától tartott, nem tehetett egyebet, minthogy vállalkozik erre az útra a Rue de Rennes-be, amit 1945-ben látogatott meg utoljára. A szobalány kedves mosollyal tárta ki előtte az ajtót.

-        A gróf úr nem tartózkodik itthon, de a grófné fogadni tudja, ha óhajtja.

-        Köszönöm, igen. Beszélnék a grófnéval, ha bejelent.

Kevés és nagyon megfakult emlékeket őrzött a Rue de Rennesről, a legutóbbi vizit alkalmával annyira össze volt zavarodva és megbénította a sötét jövő rémképe, hogy se nem látott, se nem hallott. Ezért amíg a szobalány értesítette a ház asszonyát, kíváncsian lesett körbe a hallban. Megnyugtató légkör fogadta, a pasztellszínek, a kristálycsillár meg az ámulatba ejtő lépcsőkaréj impozáns arcot kölcsönzött a háznak, nyilván az összes látogatót egyformán lenyűgözte. Az egyik kis beugróban pillantotta meg az öreg tábornok arcképét. Megindultan torpant meg előtte. Mischa szembetűnően hasonlított az apjára, még az arcán díszelgő csúnya heg sem moshatta le róla a feltűnő Kupolyev vonásokat. Ugyanaz az áll, a szép orr, meg az ádáz Kupolyev tekintet. Akárcsak az édesapja, mindketten fess és jóképű férfiak voltak. De mielőtt a múlt meg a régi pétervári emlékek túlzottan előtörhettek volna, a lépcső felől cipősarkak kopogása késztette arra, hogy megforduljon.

A grófné érkezett. Haja megőrizte egykori szőkeségét, a bőre sem árulta el a korát, ahogy a mozgása sem. Zoljka nem kevés fájdalommal gondolt arra, hogy ennek a nőnek milyen gondtalan élet jutott egy délceg gróf oldalán, aki minden könnytől meg tudja védeni. Ahogy az asszony megállt vele szemben, az volt az érzése, hogy nem ismerte fel. Ezen nem is csodálkozott, mivel majd negyven év telt el, amióta ő utoljára betette ide a lábát.

-        Zoljka Moskolova vagyok, jó napot, grófné.

Hogy a név megkondította a vészharangot, ahhoz nem fért kétség. Zoljka látta Mischa feleségén a megdöbbenést. – Jó napot. A férjemet keresi?

-        Igen, bár hallottam, hogy éppen elkerültem.

-        Valóban. Üzen neki valamit?

Zoljka nem erre készült, mégsem állhatta meg, hogy ki ne mondja, ami a nyelvére kívánkozott. – Kérem, grófné, ne gyűlöljön engem…

-        Nem gyűlölöm, de ettől még Mischa önnek köszönheti élete legnagyobb szenvedéseit… bizonyára megérti, hogy én, aki a felesége vagyok, ezt nem tudom megköszönni önnek.

-        Természetesen megértem, ahogyan én sem tudom helyrehozni a múltat. De Mischa megbocsátotta, amit elkövettem ellene…

-        Ezt mondta volna? – csodálkozott a grófné.

Zoljka késlekedett a válasszal. – Nos, nem… szavakkal valóban nem mondta, ennek ellenére az volt a benyomásom, hogy örökre lezártuk a múltat. Nekem áll a legkevésbé érdekemben, hogy felélesszem. Szeretném, ha megmondaná neki, hogy fontos mondandóm van a számára. Tegye meg, hogy felhív, vagy a klubban megkeres. Válaszokat kaphat a kérdéseire.

-        Megmondom.

Ezzel a párbeszéd megakadt és alighanem véget is ért. Zoljka nem akarta részletezni, milyen fontos az üzenet, mindössze remélhette, hogy eljut Mischához. Amikor ismét kinn állt a ház előtt és teleszívta a tüdejét friss levegővel, hirtelen mosolyognia kellett. Féltékenység vagy keserűség nélkül élte túl a találkozást azzal a nővel, akit Mischa negyven éve szeretett helyette.

Zoljka szerette a házat, ahol laktak. A Szajna és a Jardin du Ranelagh környéke volt ez, szellősebb és kevésbé forgalmas, mint Párizs belső dzsungele. A Moskolovok vagy kétszáz éve a magukénak tudhatták a házat, és bár a modern idők jó darabot lefaragtak az eredeti telekből, azért az épület a maga luxusával és a dús parkkal, ami megmaradt, azt az érzetet keltette, mintha az ember vidékre menekült volna. Oázis volt, fallal védett paradicsom a város zaklatottságától nem is messze. A hatalmas fák a zöld teret szinte hermetikusan elzárták minden egyébtől. Ő a maga részéről csak annyit tett hozzá a park csodájához, hogy egy rózsalugassal gazdagította, amely a terasz előtti részen hullámvonalban tekergőzött. Nem csak a szemnek nyújtott örömöt, de virágzáskor a többi érzékszervnek is.

-    Asszonyom – toppant a szalonba a szobalány, aki Zoljkát egy könyvbe mélyedve találta. –, Kupolyev gróf úr van itt és önnel szeretne beszélni.

-      Engedje csak be és hozzon nekünk teát, kérem.

A szíve megdobbant. Lathea Kuployeva távolságtartó magatartása láttán megfordult a fejében, vajon az üzenete eljut-e a címzetthez, a kételyei azonban nyilvánvalóan tévesek voltak. A féltékeny feleség annak ellenére is továbbította a kérését, hogy feltehetően az utolsó dolog, amire vágyott, hogy a férje kettesben maradjon vele.

Mischa délceg járása a nyolcvanas éveit súrolva is megőrzött magából valamit. A sétabottal, amit a keze ügyében tartott, elegáns öregember benyomását keltette. Az arca is megöregedett, noha megtartotta a méltóság és a sok szenvedés szokatlan egyvelegét, amitől a mai generációk szemében talán titokzatos vénségnek tűnhetett egy majdnem letűnt korból hátramaradva. Pedig ők ketten bőséggel mesélhettek volna arról, mi mindent éltek túl. A század legnagyobb és legvéresebb eseményeit, a nevüket, ha apró betűvel is, de belopták a történelembe, és azoktól a szerencsésektől eltérően, mint például a Moskolovok, át kellett verekedniük magukat a forradalom tomboló örvényén is.

A vendég kötelező kíváncsisággal hordozta körbe a pillantását. A Moskolov-ház különben is megért egy látogatást, a fényűző gazdagság, amelyet a család előrelátóan átmentett a dicső múltból, hivalkodóan megrekedt a falak között. Illett ide, nélküle a ház bántóan kopár, már-már lélektelen maradt volna. Ámbár Zoljka gyanította, hogy ez az érzés kizárólag annak tudható be, hogy mindez a pompa mindig is része volt a fenséges rezidenciának, vele együtt szokták meg és ezért tűnne akkora veszteségnek a szerényebb külsőségekkel. A Rue de Rennes más volt, Kupolyev tábornok cicomától irtózó ízlését tükrözte, még akkor is, ha Mischa feleségének a keze nyomán otthonossággal telítődött.

-        Bámulatos – vélekedett Mischa közelebb lépkedve.

-        Igen. Egyesek szerencsésebbek voltak nálunk.

-         Kétség se férhet hozzá.

Mischa szertartásosan kezet csókolt neki és egy végtelen pillanatra mélyen a szemébe fúrta a tekintetét. – Köszönöm a hívást.

-        Tartottam tőle, hogy nem ér el hozzád.

-        A feleségem miatt? Ez felesleges aggodalom volt.

-      A grófné ki nem állhat engem. És elismerem, a helyében én sem éreznék másként.

-      Egy kicsit féltékeny – mosolygott Mischa, mintha örült is volna ennek a felfedezésnek. – Ugyanakkor tudja jól, hogy számomra ő az egyetlen asszony.

Zoljka az egyik kényelmes ülőhelyre mutatva hellyel kínálta a vendéget, miközben a szoknyáját eligazgatva maga is helyet foglalt. – Irigylem őt azért az eseménytelen és félelmek vagy kudarcok nélküli életért, amit melletted élvezhetett.

Mischa arcán a meglepetés jelei terültek szét. – Miről beszélsz, Zoljka? Én ugyan nem ismerem a te életed részleteit, ezért összehasonlítani sem áll módomban, egyet azonban higgy el nekem, a feleségem megjárta a poklot és én sem tudtam megvédeni a sors kegyetlenségeitől.

-        Ez rendkívül sötét dolgokat sejtet.

-        Valóban, sötét és lélekölő dolgokat. De ettől még előre nézünk.

Megérkezett a tea. A szobalány letette közéjük az asztalra és kitöltötte. Zoljka már érezte annyira a korát, hogy ne tudjon a régi fürgeségével felugrani és kiszolgálni a vendéget. Elmúlt nyolcvan, ez a kor meghozta a kötelező kínokat, a testét rendre megkísértette ezzel vagy azzal. Azonban amíg szellemileg friss maradt és nem kellett ágyban fekvő betegként vergődnie, nem talált okot panaszra.

-        A férjed mit fog gondolni, ha itthon fogadsz engem? – tudakolta Mischa óvatosan keresgélve a szavakat.

-        Moskolov az egyetlen ember, akinek mindent elmeséltem. Tudja, hogy itt vagy és azért távozott, hogy nyugodtan megbeszélhessük a dolgainkat.

Zoljka szerette Moskolovot. Nem volt se kiugróan jóképű, se tehetséges, ellenben megfontolt, kiszámítható és megbízható. Az a kilenc év, amivel fiatalabb volt nála, sose vetett gátat se a szerelmüknek, se az őszinteségnek. Jól emlékezett arra a napra, amikor a férfi azt mondta neki: – Zoljka kedves, tudom, hogy bármi áron férjhez akar menni, hogy Párizsban maradhasson. És talán kétségbeesésében képes lenne olyat választani, aki nem érdemli meg a figyelmét. Hadd ajánljam önnek szerény személyemet és a kényelmet, amit nyújthatok. Cserébe mindössze egyetlen kérésem lenne…. Ossza meg velem a gondját-baját. Nem szeretném, ha ez bármilyen módon befelhőzné az életünket.

-        Ebben az esetben hallgatlak. A feleségemnek az a megérzése támadt, hogy rendkívül fontos a mondandód.

-        Érzékeny asszony lehet jó ösztönökkel – tette le Zoljka a kiskanalat a csésze mellé, mielőtt belevágott. – Ennyi időbe telt, de azért Talbov kiderítette, ki állhat a titokzatos levél mögött. Abból kiindulva, hogy egyáltalán ki ismerheti a múltadnak azt a bizonyos fejezetét, Masiulis fiához jutott el.

Mischának tátva maradt a szája. – Azaz a te fiadhoz?!

-      Ó, nem! Még csak az kéne! – tiltakozott Zoljka. – Masiulisnak volt egy szeretője, mielőtt engem elvett. Az a nő szült neki egy fiút.

-     Nem… nem tudtam, hogy van neki egy fia – hüledezett Mischa. – Te ismered?

-     Nem mondhatnám, egyszer vagy kétszer találkoztam vele, de soha nem beszéltünk. Róla viszont elég sokat tudok.

-        Alig várom, hogy elmeséld.

Zoljkának éppen ez volt a szándéka. – Masiulis nem nagyon szerette a nőket és abból a másik asszonyból is csak a fiát tartotta valamire. Elkényeztette és mivel értett ahhoz, hogy befolyásosnak és hatalommal bírónak tüntesse fel magát, a gyerek is a befolyása alá került. Bálványozta, már-már vakon követte, Masiulis pedig nem győzte szép reményekkel kábítani és megmutatni neki, hogy ők ketten milyen legyőzhetetlen páros.

-        Hány éves lehet most a fiatalabb Masiulis?

-        Nem is tudom, amikor 20-ban elvett az apja, olyan hat lehetett…

-        Ahhh, már közel a hetvenhez… Mondd tovább, Zoljka.

-       Masiulis kitaníttatta és ugyanúgy politikai berkekben helyezte el. Elég korán talált neki helyet, ahol elkezdhette a munkát. És mivel ő maga nem volt művelt, nem bízott senkiben rajta kívül, ezért csodálkoznék, ha a titkait nem osztotta volna meg.

-        Egyre kerekebb ez a történet.

Zoljka lemondó kézmozdulatot tett. – Volt egy időszak, amikor Masiulis gyakran utazgatott. Ez a háború legelején történt, amikor a németek betörtek az országba és a lakosság egyre csak menekült előlük keletre. Nem tudom pontosan, mi lehetett a neve, de Masiulis egy olyan kormányhivatalhoz fészkelte be magát, akik a lakosság kitelepítését és elhajtását szervezték a front közeli településekről. A legtöbb falut lángra lobbantották, így a németek csak a leégett és néptelen területeket tudták elfoglalni. Márpedig Masiulis sokat és sokáig volt a frontvonalon, ahova nem egyszer a fiát is vitte…

-        És?

-        És… pokolian meggazdagodott, Mischa. El sem tudod képzelni, mennyire!

Mischa összevonta a szemöldökét. – Fosztogatásból?

-        Mi másból? A hátukban nyomultak a németek, neki meg az volt a feladata, hogy mindent romboljon le, gyújtson fel és semmi hasznosíthatót ne hagyjon hátra az ellenségnek. Szerinted mennyibe kerül elemelni innen-onnan, ami érték megmaradt? És ha rajta is kapta volna valaki, arra rágyújtja a házát. Egyszerű és gyors munka, nem hagy tanúkat.

-        Az ember a legaljasabb állat… ezek alapján azt feltételezed, hogy a fia, mint a bizalmasa, az egyetlen, aki még tudhat erről a históriáról? De honnan a pokolból bukkant fel az az ördögfajzat?

-     Éppen ez az! Talbov rajtakapta, hogy álnéven akart a klubba tagságot szerezni. Egyszerűen csak felkeltette a gyanúját és elkezdett nyomozni utána. Mostanra derült ki, hogy ez az alak nem más, mint Masiulis fia… mondtam Talbovnak, hogy a két szál itt fut össze. Én ugyanis soha senkinek nem beszéltem arról, hogy te Szibériában voltál és hogy ebben nekem milyen gyalázatos szerepem volt…különös, mert a párizsi találkozásunkig szentül meg voltam győződve, hogy még akkor kivégeztek. Masiulis nekem ezt mondta és nem is maradt kétségem, hogy megtette.

Mischa a szakállát simogatva azt felelte: – Értem. Tehát Masiulis fia feltűnt Párizsban és magával hozta a titkokat, amiket az apja megosztott vele. Rendben… ebben az esetben utána kell járnom, mit tudhatott meg a feleségemről.

-        Őt is érinti a levél? – lepődött meg Zoljka. – Ezt eddig nem mondtad.

-        Mert nem lehettem benne biztos, mennyire vagy megbízható. Sajnálom.

-       Ne sajnáld, megértelek. Egyben azt se ártana tisztázni, ennek az egésznek mi köze Rubenhez.

-      Igen, nagyon jó lenne tudni – értett egyet Mischa. Zoljka biztosra vette, hogy máris forgat valamit a fejében. Az, amit most hallott, nyilván igényel némi elemezgetést ahhoz, hogy a taktikát kidolgozza. Bár néhány percig úgy festett, a maga részéről lezárta a kérdést, végül mégiscsak megszólalt. – Ruben műkincsekről készül könyvet írni, a németek által elkobzott tárgyakról. Nem tudom, de gondolom, hogy olyanokat is érinteni fog a szövegben, akik némi jutalomért cserébe összejátszhattak velük a megszállás alatt. Nem lehet, hogy Masiulis valami ilyesmiben utazik?

Zoljka eltöprengett. – Műkincsek? Ahhoz borzasztóan komoly képzettség és tudás kell. Kötve hiszem, hogy ez neki meglenne.

-     Az viszont nem zárható ki, hogy a felégetett területekről elloptak egy-egy értékesebb darabot.

-        Igen ám, de ezt ki bizonyítja be negyven év elteltével?

Mischa biccentett. – Igazad van, csak elragadott a képzeletem.

-        Ugyanakkor egy fokkal könnyebb feladat lenne talán… bár nem is tudom…

-        Mi, Zoljka?

-      Az jutott eszembe, hogy talán Masiulisnak azokkal lehet kapcsolata, akik nem akarják, hogy a fiad ezeket a kérdéseket feszegesse. Nekik nagyon jól jöhet az az információ, amit megtudott rólad, vagy a grófnéról. Rubent a falhoz állíthatják ezzel…

-        Igen, ez valóban követhetőbb vonal. Kell, hogy legyen valamilyen kapcsolat Masiulis meg a francia kollaboránsok között.  

Moskolov remekül időzített. Éppen akkor toppant be, amikor Mischa távozóban volt és már elbúcsúzott az asszonytól. – Nos, barátom – szorította meg Mischa kezét szívélyesen. – Örülök, hogy eljött.

-        Mindent köszönök maguknak. Azt hiszem, Roden, a felesége kivételes nő.

Moskolov vidáman mosolygott. – No, de ezt maga, Mihail, mindig is tudta, vagy nincs igazam?

-        De igen, igaza van. Zoljka mindenkiből szenvedélyt vált ki, ilyet vagy olyat, de szenvedélyt. Ez alól én se vagyok kivétel.

Zoljka kedvesen Mischa karjára tette a kezét. – Mondja ezt egy boldog házasságban élő ember?

-        Az egy egészen más szenvedély.

Mindketten a távozó után néztek, a léptei hamar elhaltak odakint. Moskolov derűs tekintettel lesett oldalra és Zoljka nagyon szerette ezt a pillantását, amely elégedettséget és bizalmat sugallt. Az együvé tartozást, illetve hogy ami az egyikőjüknek fontos, ez esetben neki, az a másiknak is az.

-        Na, és hogy sikerült a nagy találkozás?

-    Azt hiszem, remekül. Elmesélhetem? Olyan izgatott vagyok és annyira pompás érzés, hogy esetleg segíteni tudok nekik.

-      Magától értetődik, mindent hallani akarok. Egy uzsonna azonban jól esne, harapjunk valamit.

Ahogyan átsétáltak a kertre nyíló kisebb helyiségbe, ahol a délutáni teát szokták fogyasztani, Zoljka a férjébe karolt. – Végre megfizethetek néhány nyomasztó adósságot, ha segítek.

-        Kupolyevnek?

-        Neki és Masiulisnak is.

Leültek a megterített asztalhoz, ahol Moskolov megszorította Zoljka kezét. – Masiulis hétpróbás gazember volt és neked meg Kupolyevnek is annyit ártott, amennyit csak tudott. Attól tartok, a fia, ha nem is feltétlenül személyes okokból, de ugyanerre törekszik. Tehát ügyesen ki kell játszanunk őt, elvégre is mi vagyunk hazai pályán, nemde? Akkor mesélj, drágám.

10.

Jerôme Cellier külsőre nem lógott ki a Stévenine-ek hosszú sorából. Megnyerő külsőt örökölt, és rendelkezett azzal a természetes fellépéssel, ami a családot jellemezte, noha az anyja ezt a bájt éppenséggel rendre valami gonosz ármány érdekében kamatoztatta. A negyvenes éveit taposta, de sportos alkatának és világosbarna hajának köszönhetően fiatalabbnak látszott. Arcának szigorúságát enyhítette, hogy vidám mosoly jelent meg a szája körül, ha csak megtehette. Barna szeméből sütött az értelem és az őszinte figyelem, ami rögvest megnyerte magának az embereket. Választékosan beszélt, nem is túl gyorsan, ez mindenkiben azt a benyomást keltette, hogy issza a szavait. Persze az elegáns és jól öltözött férfira nézve kevesen mondták volna meg, hogy valamikor egy igencsak mostoha gyerekkortól menekülő, kicsapott ifjú volt, aki soha nem kellett az anyjának, és aki a családját sem ismerte. Árvaházban felnőni békeidőben sem leányálom, hát még a háborút követő zaklatott időkben, amikor a számtalan elkallódott, elárvult vagy elveszett gyerekkel csordultig teltek ezek az intézmények. Amikor a szegénység ezeket a házakat éri el először, télen nincs fűtés, nincs ennivaló és semmi olyasmi, ami egy kicsit is elfeledtetné a nyomorult sorsú gyerekekkel, hogy az élet már korán milyen mostohán bánik velük. Egy Jerôme-féle kisfiúnak valószínűleg az sem segített, hogy tudta, a többi társával ellentétben az ő édesanyja él, nem is olyan messze tőle, mégis eldobta magától.

Azóta azonban sok víz lefolyt a Szajnán és Jerôme, akit a szerencse a szárnyaira vett, végleg maga mögé utasította azokat az időket. Sikeres, elégedett ember lett, akiben mindössze egyetlen markáns nyomot hagytak a nehéz évek, az anyja iránt érzett megvetést. Ehhez képest azt sem tekintette végzetes tehernek, hogy az apjában egy német katonát sejtett, végül is nem ő az egyetlen, aki így jött a világra. A nő, aki megszülte, majd puszta önzésből eldobta magától, nos, ő nem érdemelt egyebet ennél a megvetésnél. És az, hogy idővel megtudta, nem csak neki van jó oka gyűlölni, megerősítette abban a hitében, hogy az érzelmei megalapozottak. Ezzel szemben szerette és ragaszkodott Mischához meg a családjához. Noha ők ugyanúgy Chantal Stévenine áldozatául estek, befogadták, amikor pedig a legkevésbé számított rá, hogy bárki melléje áll. Groteszk módon mindközül az az ember vette a pártfogásába, akinek erre a legkevesebb oka lehetett. Chantal említésére akár az arcába is vághatta volna a Rue de Rennes nehéz tölgyfa ajtaját, mégsem tette. Olyannyira nem, hogy elindította azon az úton, amelyen sikeresen végig tudott menni, és idáig vezette, hogy ma az volt, aki. Többé senki nem mondta volna meg róla, hogy árvaházi gyerek.

-        Sajnálom, mert nem jöhettem korábban – mentegetőzött Mischánál, aki a hallban fogadta. – Marcel beteg és egész héten orvosokhoz szaladgáltunk vele. 

-        Na, mi baja a kishercegnek?

-     Fertőzéses megfázás, amit mostanra megfejtettek, de nem volt könnyű menet.

-        Otthon van? Kérlek, gyere beljebb.

Ahogy Mischa a dolgozószoba felé terelte, Jerôme kitalálta, hogy diszkrét beszélgetésre számíthat. – Igen, ám előtte néhány napra befektették a gyerekklinikára.

-        Adj neki egy nagy puszit a nevünkben.

Jerôme elmosolyodott. Kissé szokatlannak találta ezt a szót olyan komoly és tekintélyes ember szájából, mint Mischa. – Sürgősnek tűnt a  üzeneted.

A ház ura kelletlenül legyintett. – Fontos és még kiderülhet, hogy sürgős is.

Így hát ledobta a zakóját és a kerevetre rogyott. A kényelmes garnitúrán elhelyezkedve az egyik térdére fektette a másik lábát, a karfán végignyújtóztatta a karját és gyanakodva figyelte Mischa komor ábrázatát. – Csak nem ahhoz a fenyegető levélhez van köze?

-      De igen. Eredetileg nem szándékoztam nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki a szükségesnél, azóta viszont történt egy s más. A közelmúltban Ruben feleségét elgázolták, méghozzá a járdán a házuk előtt…

-        A járdán? – kapta fel a fejét Jerôme.

-        Bizony ott.

-        Céltudatos dolog lehetett.

-      De még mennyire! Bár kisebb ijedtséggel meg zúzódásokkal megúszta, nekem azért eszembe jutott, nem áll-e kapcsolatban a levéllel.

-        A nőnek nincsenek ellenségei?

Mischa megvonta a vállát. – Elkényeztetett divatbaba, semmi több.

-        Értem.

-        Csakhogy amióta elvált a fiamtól, egyedül él, és ha a járdán sem röstellték elütni, ki tudja, a lakásában nem törnek-e rá.

Ez logikusan hangzott és Jerôme belátta, hogy az aggodalom jogos. Pontosan tudta, Mischa mennyire tartja a menyét, ennek dacára nyilvánvaló volt, hogy a vesztét nem akarja. Főként nem olyan eset kapcsán, ami személyesen nem érinti az asszonyt és amelyben az ellenség még láthatatlan. Olyan fantom, akinek se a kilétét, se a mozgatórugóit nem ismerik. – Történt más is?

Mischa gondterhelt képet vágott. – Igen. Beszéltem egy régi ismerősömmel, aki meglepő bejelentéssel szolgált.

-        Mivel kapcsolatban?

-        Nem hagyott nyugodni, hogy néhány beavatott személyen kívül ki tudhatott a gulagon töltött éveimről, ami a levélben említést nyert.

-        És kiderült?

-        Igen. Az illető hölgyismerősöm elhalt férjének a fia. Az apja juttatott oda és jelenleg úgy fest, a fia a hírforrás.

Jerôme agyában zakatolni kezdtek a kerekek. Ennyi hihetetlen egybeesést csakis a való élet produkálhat. És ahogy a gombolyagot elkezdte felgöngyölíteni, sorban jöttek elő a kérdések. – Azaz egy oroszról beszélünk?

-        Igen.

-        És ez az orosz… honnan tudhat Lathea előéletéről?

-        Ez a másik, amit sürgősen meg kell tudnom.

-        No meg azt is, mi köze van a levélírókhoz, akiket egykori kollaboránsoknak sejtünk. Másnak ugyanis nem állna érdekében Rubent eltántorítani a céljától.

Mischa idegesen dobolt egy tollal az asztalon. Jerôme sokszor látta már nehéz helyzetben és nem egyszer tapasztalhatta meg, milyen méltósággal és hidegvérrel kezeli a váratlan helyzeteket. Azonban ahogy öregedett, mintha nehezére esett volna elfogadni, hogy nem adatik meg neki a békés, ármánykodástól és szándékosan előidézett konfliktusoktól mentes öregkor. Azt pedig egyáltalán nem volt hajlandó eltűrni, ha valaki a családját fenyegette. – Tegnap Aurore hívott fel – szólalt meg Mischa kemény hangon. – Betörtek a házukba, amíg egy napra elutaztak, és valaki éppen azokat a helyiségeket kutatta át, ahol dokumentumokat őrizget… meg a nagyszüleid után megmaradt apróságokat.

-     Nem értem, ennek pontosan mi a jelentősége? – vonta össze Jerôme a szemöldökét.

-      Hiszen nyilvánvaló… legalábbis szerintem. Mivel nem ismerted Hughes Stévenine-t, jobb ha tudod,  hogy híresen precíz ember volt és gyűlölte a németeket. De nemcsak őket, hanem azokat a franciákat is, akik összeszűrték velük a levet… érdekből vagy kényszerből, az nem számít. Márpedig Hughes nyitott szemmel járt-kelt, amit pedig látott, leírta.

Jerôme-nak elállt a lélegzete. – Leírta? Hiszen ez öngyilkosság!

Mischa felállt és a polchoz sétált, amely telis-tele volt papírral. - A nagyapád nem volt szívbajos - az egyik polcon halomban sorakozó újságokból kiválasztott egyet és felmutatta. – Olvastad ezt a cikket?

-        Amit Ruben publikált a múlt héten? Igen, olvastam, meg is döbbentett. Ha ennyire jól tájékozott is, okosabb lett volna megvárni, amíg valami közelebbi kiderül a fenyegetőzőkről… ehelyett odarohant az oroszlánhoz és megráncigálta a bajszát.

Mischa fenyegetően fújt egyet. – Ha tízéves taknyos lenne, kipofoznám belőle a szuszt. Ez a cikk… ez a cikk ugyanis napnál világosabban elárulja, mi mindent tud a most még meg sem nevezett kollaboránsokról. Aprólékos és beható információi vannak… szemtanúktól, bizonyítékokkal.

-        Feltéve, hogy tényleg vannak.

-        Vannak.

-        De honnan?

-        Hát, gondolkodj, fiam, honnan! – csattant fel Mischa.

-        Hughes Stévenine-től?

Mischa az asztalra vágta a lapot. – Aurore átadta neki az összes iratot, ami Hughes után maradt.

-      Ez nagy botorság volt Ruben részéről – jegyezte meg Jerôme. – Nemcsak a jólértesültségét leleplezte olyanok előtt, akik még ráértek volna erről hallani, hanem azt is elárulta, hogy gyakorlatilag ütőkártya van a kezében – nem kevés keserűséggel gondolt arra, hogy a nagynénjénél is ezeket a papírokat kereshették, márpedig ebben az esetben a fantomok közt olyannak kell lennie, aki tudott a nagyapja naplóvezetői hajlamáról. Ez pedig ki lehetne más, mint a másik lánya! Ahogyan az sem kétséges, hogy Chantal Stévenine-nek meg a társainak sürgős lenne megszerezniük az iratokat. Méghozzá mielőtt Ruben mindannyiukról lerántja a leplet, és tönkreteszi harmincöt év erőfeszítéseit, hogy a múlt hitványságán túllépve új életet éljenek.

-        Mit szépítsük, hülyeség volt! Ruben semmibe veszi a veszélyt, ami nemcsak azt jelenti, hogy leleplezik a múltunk kevésbé szalonképes részleteit… végtére is vénemberek vagyunk, nekünk mit árthat már az ostoba pletyka? Csakhogy a jelek szerint azok, akikkel dolgunk van, nem riadnak vissza semmilyen drasztikusabb lépéstől. Például elütni Fannit, vagy betörni Aurore-hoz.

Jerôme tökéletesen egyetértett. – Mit tegyünk most?

-      Két szívességet kérnék tőled. A halaszthatatlanabb, hogy beszélj Rubennel és próbáld megértetni vele, hogy az ámokfutása nem vezet célra. Rám nem hallgat és attól tartok, a végén pokoli ordítás válna belőle, ha megint megpróbálkoznék nála.

-      Mischa, én személyesen nem is ismerem a fiadat.

-    Beszéltem neki rólad és arról, milyen kapcsolat fűz minket össze. Régóta próbállak rávenni, de talán most tényleg eljött a pillanat, amikor le kell dobnod az inkognitódat.

Jerôme nem tudta eldönteni, egyetért-e vagy sem. Bár Mischát és Latheát nagyon szerette, őszintén ragaszkodott hozzájuk, attól azonban ennyi év után is ódzkodott, hogy a Kupolyev családba félhivatalos formában belépjen. Eleinte attól félt, a fiúk félreértenék az apjuk által tanúsított nagylelkűséget és valamiféle zabigyereknek tekintenék, aki a gazdag apa nyakába akarja varrni magát. Mára ez a veszély elhárult és mivel Lathea is elfogadta őt, ostobaság lett volna erre hivatkozni. Egy titokzatos erő, egy nehezen magyarázható fenntartás mégis visszatartotta ettől a lépéstől.

Hogy Mischa nem kételkedik benne, mi sem bizonyíthatta volna jobban, minthogy máris a másik szívesség foglalkoztatta. – Igyekeztem felvenni a kapcsolatot egy barátommal, aki annak idején Thea ügyében a segítségemre volt. Ambrose Forsham azonban nagyon beteg és személyesen nem lehet hasznunkra. Ám ajánlhat valakit, aki birtokon belül van és az összes irathoz hozzáfér. Azt szeretném kérni tőled, Jerôme, hogy kísérj el Londonba. Rövid utazás lesz, de mivel egyes dokumentumok a Francia Nagykövetség révén könnyebben kikérhetőek, szükség lenne a kapcsolataidra – Mischa kivárt egy percig. – Elkísérsz?

Nem lehetett nemet mondani. – Természetesen, bár adj néhány napot.

-        Nagyon hálás vagyok neked. Azonban mielőtt elmegyünk, kérlek, ejtsd útba Rubent!

A lelke mélyén Jerôme jól tudta, hogy Mischa tisztában van vele, mit érez iránta. Az apjának tekintette, amióta csak ismerték egymást, minden tiszteletét és bizalmát rávetítette. Ha azt kérte volna, vesse magát a Szajnába, gondolkodás nélkül megteszi. Éppen ezen a feltétlen elkötelezettségen merengett, amit fogadott apja következetes és emberséges magatartásával váltott ki belőle, amíg megtette az utat Ruben házáig. Megértette a kérését, ennek dacára nem szívesen teljesítette. Még nem érezte, hogy megérett volna benne a vágy, hogy a Kupolyev család magába szippantsa, ő pedig ezt hagyja. Nem érezte és nem is tudta, valaha felkészül-e erre, noha Mischa elég régen mesterkedett azon, ez előbb-utóbb bekövetkezzen. A szívébe fogadta és számára ennek egyértelmű folytatása lehetett volna, hogy a családjába is bevezesse. Régimódi, családcentrikus nézetei ezt diktálták, amit senki nem vethetett a szemére. Ő sem, holott ő volt az alanya ezeknek a fondorlatoknak. Szíve szerint néha szeretett volna egy igazi, nyüzsgő család részévé válni, hiányzott neki az a háttér, amit az anyja sose adott meg. Valószínűleg ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy korán megnősült és elkötelezte magát. A hányatott gyerekkor után nem szerette a magányt és mindig is hatalmas vágy munkált benne, hogy tartozzon valakihez. Ugyanakkor tagadhatatlanul megijesztette a gondolat, hogy a magányos küszködés és magára utaltság után egy nagy, bonyolult kapcsolatrendszerrel rendelkező család magába olvassza.

Ismeretlen terep volt ez számára, ami elbátortalanította. Eddig ellenállt, sikeresen megőrizte függetlenségét. Noha szoros kapcsolatot ápolt Mischával és Latheával, jó barátságban állt Jean-Michel Chiarival, akinek ugyanúgy sokat köszönhetett, ám egyikhez sem tartozott igazán. Úgy tudott velük kiegyensúlyozott és jó viszonyt kiépíteni, hogy nem áldozta fel azt, ami számára igazán fontos volt és megnyugtató. Minden habozása, felmerülő kételye dacára a dolgok ez idáig a régiben maradtak. Azonban, amikor elvállalta, hogy beszél Mischa fiával, ez a történet a fordulópontjához érkezett. Valaminek visszavonhatatlanul meg kell változnia. Akkor is, ha Ruben Kupolyev zokon veszi a látogatását, és akkor is, ha nem. Beleavatkozik valamibe, ami sokkal inkább családi ügy, apa és fia ügye, Ruben munkája, valami, amihez neki valójában semmi köze. Vagy legalábbis nem több, minthogy Mischa a segítségét kérte a megoldásához. De hogy mindez hogyan érinti a fiát? Egyetért-e az apjával, vagy sem, azt nem lehetett megjósolni. Így nem meglepő, mert nem volt teljesen meggyőződve arról, neki való küldetésben jár-e el. Az az érzés kísértette, hogy mások magánügyeibe üti az orrát, kéretlenül és hívatlanul, ez pedig nem volt rá jellemző.

Az egyetlen dolog, ami részben vigaszként szolgált, hogy végre személyesen is megismeri Mischa fiát. Annyi elbeszélést hallott róla meg a fivéréről, hogy néhanapján tényleg úgy tűnt, már-már ismeri őket. Mischa végtelenül büszke apa volt. A fiai minden szeretetét és gondoskodását megkapták, hogy azután olyan emberekké váljanak, amilyenből még nagyon sok elkélne a világban. Corey a józanabb, üzletember típust testesítette meg, míg az öccse a művészetektől rabul ejtve szabadabb szellemiséget képviselt. Mischa történeteit hallgatva biztosan tudta, hogy mindkét fiú hamisítatlan jellem és különleges figura.

-   Ruben Kupolyev urat keresem – közölte az ajtót nyitó lakájjal, aki tisztelettudóan beljebb terelte. Elegáns férfi volt, kissé merev, de lenyűgöző mintapéldánya a foglalkozásának. – Jerôme Cellier vagyok, ha bejelentene.

-      Kérem, uram, helyezze kényelembe magát a szalonban néhány percre.

Jerôme leplezetlen érdeklődéssel követte a lakájt, aki tágas szalonba vezette. Bántóan hatalmas helyiség volt, kissé ormótlan is az amúgy szemrevaló, régi vágású épületben. A tetejébe kopár és alulbútorozott, mondhatni üres és barátságtalan. Tanácstalanul lépkedett körbe, hogy szemrevételezze a falon lógó elárvult képeket. Az intarziás koktélbár ámulatba ejtő darab volt, ahogyan a dohányzóasztal meg a hasonlóan gyönyörű bárpult és zsúrkocsi is. Ez a néhány darab, ami egy nyilvánvaló költözés folyományaképpen maradt hátra, azt a benyomást keltette, hogy a szalonból elmozdított bútordarabok is jelentős értéket testesítenek meg. A helyiség maga nem nyerte el a tetszését, elsősorban megdöbbentő méretei miatt, ám azt el kellett ismernie, hogy az óriási ablakok, amelyeken feltartóztathatatlanul áramlott be a tavaszi fény, egyedi hangulatot kölcsönöztek neki, és feltehetően nem érvényesültek volna, ha a mögöttük megbújó szalon kisebb. Ez a lecsupaszított terem mégis szöges ellentétben állt a hallal, amely akár ékszerdoboz is lehetett volna a maga intimitásával, apró díszeivel és ízléses berendezésével. Modern, de nem szemet sértően, szabad terekben bővelkedő, mégsem üres és lélektelen. Furcsa kettősség, nyugtázta magában, mielőtt leült az egyik karosszékbe, mert már unta, hogy lépteinek fájdalmas zenéjét visszhangozza a kifosztott szalon.

A kihalt térben elveszettnek érezte magát és tanácstalanul nézegetett ide-oda, hogy elüsse az időt. Pillantása meglepve esett a telefonkészülékre, amelynek zsinórja élettelenül hevert a padlón. A ház ura szemmel láthatóan megszakította kapcsolatát a külvilággal, ezért húzhatta ki a készülék csatlakozóját a falból. Ám mielőtt ennek a megfigyelésének értelmezést adhatott volna, odakintről hangfoszlányok és lépések zaja jutott el hozzá. Felállt, hogy megvárja Ruben Kupolyevet, aki egyszer csak valóban ott termett előtte. Jóképű férfi volt, akárcsak az apja, egyenes tartású és feltűnően jó testalkatú. Magas, karcsú, ápolt. Le sem tagadhatta volna, kinek a fia, jóllehet a hajszínét inkább az édesanyjától örökölte. Arcán két beszédes szem csillogott és egyenességéből Jerôme számára azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy értelmes, harcra termett ember. Talán túlzottan is az, ha a legutóbbi oktalanságára gondolt, ami a vakmerőség határát súrolta.

-        Ruben Kupolyev? – tette fel a kérdést, bár a szembetűnő hasonlóság miatt teljesen feleslegesnek bizonyult.

-        Igen.

-        Jerôme Cellier vagyok, és ha lenne néhány perce, feltartanám egy kicsit.

-        Megtisztelő a sajtó felfokozott érdeklődése, uram, de nem óhajtok…

-    Nem vagyok újságíró – ezzel a bejelentéssel jócskán meglepte Ruben Kupolyevet.

-        Nem? Akkor miben állhatok rendelkezésére?

-   Az édesapja barátjának mondhatom magamat és ő kért meg, hogy tiszteletemet tegyem önnél.

-       Az apám? – egy percnyi szünet után Ruben értetlenkedve elnevette magát. – Egyáltalán nem értem a dolgot, ám ha az apám barátja, szívesen látott vendég a házamban.

-    Talán ebben nem lesz ennyire biztos, ha hozzáteszem, hogy Chantal Stévenine fia vagyok és, amennyire Mischa tájékoztatott, már hallott néhány szót felőlem.

Rubennek láthatóan felszaladt a szemöldöke és nem titkolta, hogy tudja, ki tért be hozzá. Ezt az arckifejezése szavak híján is tanúsította. – Chantal Stévenine fia? Az a fiú, akit kidobott?

-     Pontosan – ismerte el Jerôme és maga is elcsodálkozott, mennyire érzéketlen tud maradni e fájó tény elismerése mellett. – Ezek szerint nagyjából ismerjük egymást, ha nem is személyesen.

-      Sokat nem tudok önről, Monsieur Ce…

-      Jerôme, ha kérhetem.

-   Köszönöm, Ruben vagyok. Miért nem foglal helyet? Megkínálhatom egy itallal?

-       Egy Martinit elfogadnék.

A hirtelen megenyhült légkörben Jerôme visszaereszkedett arra a helyre, ahonnan a házigazda érkeztekor állt fel. Közben az italt is megkapta és egy jóval barátságosabb csendtől körbevéve hörpölt bele. Mischa fia ugyanazzal a kíváncsisággal méregette, ahogyan az imént ő is megnézte magának. Természetes volt ez az érdeklődés, hiszen ha csak hallomásból is, de nyilvánvalóan régi ismerősök voltak. Más érzést jelentett a személyes találkozás, miután már mindkettejük fejében kialakult a másikról egy bizonyos kép, most mindössze annyit kellett kideríteni, ez mennyiben felel meg a valóságnak.

-        Azt hiszem, Ruben, jókora port kavart ezzel a cikkel, ami a múlt héten jelent meg. Jól sejtem, hogy a sajtó rohamozza?

-       Igen, látja?, ki is húztam a telefont.

-     Remélem, megbocsátja a nyíltságomat ilyen nyúlfarknyi ismeretség fényében, de vakmerő dolog kinyitni Pandora szelencéjét. És meglátásom szerint nem túl előrelátó.

Ruben elhúzta a száját. – Ó, már mindent értek. Apám küldte követségbe.

-     Bizonyos értelemben igen. Nagyon aggódik és semmi kétség, hogy jó okkal.

-     Kockáztatnom kell, Jerôme. Ez egy olyan játék, ami nem várt összefüggéseket hoz felszínre és…

-      Nem veszélytelen. Gondolom, tökéletesen tisztában van azzal, hogy maga lett a céltábla középpontja?

-      Elképzelhető, bár azt kell, hogy mondjam, nem vagyok egészen biztos benne, az apám nem kerít-e nagyobb feneket ennek a történetnek, mint indokolt. Valóban megfenyegettek, habár ő maga mondta, hogy számára csekély jelentősége van annak, százéves történeteket megszellőztetnek-e vagy sem…

-      Ne legyen naiv, Ruben. Itt nem ezekről a történetekről van szó, tudja jól. Jóval inkább olyan emberekről, akik az igazságszolgáltatás meg az erkölcsi felelősségrevonás elől ennyi éven át sikeresen elrejtőztek… a háborúban úgy szereztek vagyont, hogy kollaboráltak, besúgtak, vér és szenvedés tapad a kezükhöz. Azóta viszont békében és nyugalomban élnek, esetleg közéleti szerepet vállaltak… Márpedig most gyilkolni is képesek, ha ezt az áldásos feledést valaki megzavarná és olyan ügyeket hánytorgat fel, amelyek besározzák őket, vagy elrabolja a megérdemeltnek hitt, kiegyensúlyozott életüket – Jerôme félretette a poharát és felállt, hogy az ablak pompás panorámájához sétáljon. – Hallottam a felesége balesetéről meg a betörésről a nagynéném házába. A villámok nagyon közel csapkodnak, bár sosem magát érik. Ha már keresztesháborút indít, megfontolandó szempont lenne, hogy ne azokat sodorja veszélybe, akiket a legjobban szeret.

Annak dacára, hogy Jerôme igyekezett határozottan, mégsem támadóan fogalmazni, ezt a célját szemlátomást nem érte el, mert Ruben megkeményedő vonásai, ha nem is mutattak ellenségességet, távolságtartást és bezárkózást már annál inkább. – Azzal vádol, hogy bajba sodrom a családomat?

-    Egyrészt, nem vádolom, jogom sem lenne hozzá… másrészt, eddig nem bizonyosodott be, hogy ennek a két eseménynek köze van az ön cikkéhez, vagy munkájához. Gyaníthatóan igen, de nem bizonyosan. Mindössze azt akartam mondani, hogy bár sokra becsülöm a nyíltsisakos harcot, amibe belekezdett, nem veszélytelen. Addig pedig különösen nem az, amíg ki nem derül, pontosan ki áll a fenyegető levél, a baleset meg a betörés mögött.

-      Azért azt szívesen venném, ha elmondaná, honnan ilyen jól értesült és miért foglalkozik ezzel az egész szövevénnyel ilyen behatóan?

-   Mischa kért meg, hogy segítsek neki felgöngyölíteni a fonalat. Mint valószínűleg értesült róla, a Belügyminisztériumban dolgozom és kiterjedt kapcsolataimnak hála igyekszünk megtudni valamit a mozgatórugókról. Remélem, ezzel nem okozok magának kellemetlenséget?

-        Nekem? Semmiképpen, sőt, hálás leszek a segítségért, ha bármi kiderül.

Jerôme biccentett annak jeléül, hogy tudomásul vette a kijelentést. Azután nagy levegőt véve megkérdezte, ami a leginkább fúrta az oldalát. – Tulajdonképpen miért ment bele ennek a cikknek a közzétételébe? Nem tudom elképzelni, hogy ne mérte volna fel, milyen lavinát indít el.

-     Ha egészen őszinte akarok lenni, hiúsági okokból. A kiadó képtelenségnek találta, hogy egy ilyen témájú könyv bárki érdeklődésére számot tarthat Franciaországban. Gyakorlatilag leidiótáztak, amikor előálltam az ötlettel.

-       Maga pedig bebizonyította, hogy tévednek. Már értem.

Ruben beleszántott a hajába. – Ha a személyes vonatkozásokat nézem, elismerem, hogy elkárhozott lépés volt… ugyanakkor fényesen bizonyítja, hogy az emberek igazságtételre vágynak.

-        Hogyne, az emberek mindig is igazságtételre vágytak. Ez olyan ősi vágy, ami a vérükben van. A kérdés inkább az, a társadalom megérett-e erre? Ennyi év után is agyonhallgatunk valamit, ez nem lehet véletlen. És abból a cikkből az érintettek rájöhettek, hogy maga neveket tud, Ruben. Neveket, helyszíneket és bizonyítékokkal rendelkezik… merthogy a nagyapám feljegyzéseiből tudja ezeket a neveket, ugye?

-        Mitöbb, talán olyasmit is, ami másoknak jóval értékesebb információ lenne, mint nekem. Jerôme, maga például tudja, ki az apja?

Jerôme meghökkent. Bár ahogy jobban belegondolt, felesleges volt meghökkennie. A háború alatt az anyja Avignonban élt és nyilván nem sok energiát fektetett abba, hogy a viszonyait leplezze. Ha a nagyapja figyelt, minden bizonnyal értesült róluk, és mint annyi egyebet, feltehetően ezt is leírta. – Nem tudom, de, kérem, ne is mondja meg, mert nem érdekel.

-        Nem érdekli?

-       Nem érdekel és ezt nem álszentségből vagy dacból mondom. Úgy nőttem fel, mint egy senki, árvaházban, nem volt se anyám, se apám. Ha ma vagyok valaki, azt Mischának meg Jean-Michel Chiarinak köszönhetem. No, és persze a maga édesanyjának, aki az első nő volt, az első, aki szeretetet adott nekem. Úgyhogy számomra nem bír jelentőséggel, milyen név alatt élt az, aki egy ostoba baleset vagy egy élvezetes kaland folytán teherbe ejtette az anyámat. Mások viszont aligha ilyen közömbösek a jegyzetek iránt… és tulajdonképpen a magam részéről meg vagyok győződve, hogy a betörés is ezt bizonyítja. Sőt, nem lepne meg, ha az anyám állna a háttérben.

Ruben összefonta a karjait maga előtt, ahogy közelebb lépett Jerôme-hoz. – Mennyire ismeri Chantal Stévenine-t?

-      Ezt hogy érti?

-   Nyilvánvalóan elszánt asszony. De mennyire? Milyen eszközei lehetnek? Meddig mer elmenni?

-     Ami azt illeti, elszánt, de ami még rosszabb, bosszúálló. Felteszem, hallotta a történetet, amikor egy Jager nevű embert felbérelt, hogy Mischát a saját házában gyilkoltassa le. Csakhogy kis híján Lathea halt bele a támadásba.

-      Az édesanyám? – döbbent meg Ruben.

Nem kellett hozzá látnoki képesség, hogy Jerôme rájöjjön, ez a történet és bizonyára számos másik is Mischa meg Lathea titka maradt az évek során. Ruben arckifejezése teljes megütközésről tanúskodott, ezért mindössze annyit mesélt el, ami méltó módon festette le annak az asszony mesterkedéseit, aki a jelek szerint a mai napig a gyűlöletből táplálkozik.

-    Most már értem, apám miért mondta, hogy Chantal Stévenine az ártatlanokra szeret támadni… azaz az édesanyámra.

-    Akár ez az eset is járhatott a fejében. De ne feledje, a maga elvált felesége, vagy Aurore nagynéném is ártatlannak mondható.

-      Az ügy szempontjából igen. Ám, sajnos Aurore-t a nővére megveszekedetten gyűlöli.

-      Miért?

-      Mert ő volt a „jó kislány” és az élettől mindent elnyert, amit a nővére nem. A szülei osztatlan szeretetét, egy jó házasságot és végül ő örökölte a teljes vagyont.

-      No, igen, ez elegendő ok – húzta el a száját Jerôme. – Nézze, Ruben, nem azért jöttem, hogy kellemetlenkedjek vagy kioktassam, hanem hogy elmondjam a véleményemet. Az az igazság, hogy viperafészekbe nyúlt. A politika nem szívesen avatkozik bele ezekbe a kérdésekbe. Máskülönben gyorsan kiderülne, hogy súlyos mulasztásokat követett el és ezeket a hibákat azóta sem volt elég bátor helyrehozni. Értem ezt a bűnösökre, az összefonódásokra és persze az elrabolt műkincsekre is. Az sem lehet vita tárgya, hogy éppen a nyugtalanító titkolózás miatt szükség van a magáéhoz hasonló, bátor kezdeményezésekre, arra, hogy a múltat feltárjuk. Csak mindvégig tartsa észben, hogy a végletekig elszánt ellenségekre tesz szert, akik nagy valószínűséggel a családján meg a szerettein keresztül akarják megállítani… ha pedig ez nem lesz célravezető, el akarják majd taposni.

-        Igen, igaza van.

-       Sajnos, igazam van. Amennyiben az anyám is része a kompániának, végképp kevés jóra számíthatunk, mert számára egyéni bosszúvá vált ez az ügy…

-        Tudja, hogy hol van?

Jerôme megvonta a vállát. – Tudom, hogy három éve hol lakott. Így nem lesz nehéz megtalálnom, bár némi időbe telhet. Mischával azon dolgozunk, hogy kiiktassuk a kérdőjeleket ebből a történetből, és azt hiszem, jó esélyünk van erre, ha közben maga képes egy kicsit a háttérbe húzódni. Arra kérem, várjon egy keveset, amíg bizonyos részleteket ki nem derítünk. Ne vállaljon fel Don Quijote harcot, amibe beletörhet a kardja. Nyúlfarknyi idő kérdése, hogy leleplezzük azokat, akik a szélmalom karjait mozgatják.  

-        Úgy beszél, mint aki máris többet tud, mint amit elárul.

-     Egy csipetnyivel valóban többet tudok, de amíg nem tisztázódik minden, nincs értelme feszegetni. Mischa kivételesen józan ember, és mint az élet egyéb területein, most is az igazságot tartja szem előtt. Nem az ő hibája, hogy a múlt hirtelenjében bekopog az ajtaján és mire ő odapillant, az arcok eltűnnek, mindössze a kellemetlen jelenlétet, a megfoghatatlan titkokat hagyják hátra. Ennek az egésznek az anyám személyén keresztül legalább annyi kötődése van hozzá, mint magához… és ezért meg merem kockáztatni, hogy itt nem egyszerűen egy kutatásról, a maga könyvéről van szó.

Ruben arckifejezése élettelennek tűnt, ahogy azt mondta: – A dicstelen, áruló múltról van szó, egy nemzeti szégyenfoltról, elrabolt műkincsek százairól, szándékosan elveszejtett emberekről, meg ettől kezdve Chantal Stévenine bosszújáról is.

-      Pontosan így van. És még valami, Ruben. Ezt a háborút maga egyedül soha nem nyerheti meg. Egy ember nem győzhet le politikai, gazdasági érdekeket és olyan fantomcsoportokat, amelyeket a múltban elkövetett gaztettek eltussolásának cinkossága köt össze. Ezek a tényezők egyenként is képesek lennének elpusztítani magát, hát még együtt…

-   Azaz adjam fel? Ezt ne is kérje. Bár elismerem, hogy eleinte nem szándékoztam többről írni, mint a műtárgyakról, de a téma nagyon messzire visz minket.

-        Igen, a szükségszerűség szabályai szerint. És mint mondtam, szükség van az olyan emberekre, mint maga, hogy a szégyenletes tetteket feltárva elkergessük a fellegeket… ám cselekedjünk okosan és diplomatikusan. Mindenki tegye azt, amihez a legjobban ért, anélkül, hogy felesleges kockázatokat vállalnánk, vagy bárkit bajba sodornánk.

Ruben biccentett. – A naplók egyébként nincsenek a házban. Ha bárki betörne, nem találja meg őket. Olyan fegyver az, mint egy kibiztosított gránát.

-       Ezt örömmel hallom, nem árt egy-két óvintézkedés.

-     Továbbá nem lesz több cikk, a célomat elértem, más szempontból túl is lőttem rajta. Ezért magam is arra jutottam, hogy a csend most kívánatosabb társ lesz.

-      Attól tartok, felszínes csend lesz, ez azonban most már adott. Mischával néhány napra elutazom, megpróbálunk pontot tenni egy sor kérdés végére, utána pedig bízom benne, többet fogunk tudni.

-       És megkeresi Chantal Stévenine-t?

Jerôme egy pillanatig elmerengett. – Azt hiszem, ezt nem kerülhetjük el, de hamarosan biztosabb leszek a dolgomban.

Ismét az utcán sétálgatva Jerôme-nak zúgott a feje az egymást kergető gondolatoktól. Úgy érezte, győzött, hiszen sokkal komolyabb ellenállásra számított. Egyfajta dacos önigazolásra, amely Ruben számára bizonyítékul szolgálhatott volna arra nézve, mi szükség volt a cikk megjelenésére, amivel tulajdonképpen leleplezte magát. Leleplezte, méghozzá olyanok előtt, akik még ráértek volna értesülni minderről. Ruben olyan ember benyomását keltette, aki bár forrófejűségből tett egy elhibázott lépést, mégsem volt annyira ostoba és öntelt, hogy a tévedésére ne ébredt volna rá. Márcsak azt lehetett remélni, hogy ezzel az egy baklövéssel nem rohant azonnal a vesztébe. Másfelől a beszélgetést visszaidézve kissé mulatságosnak találta, hogy egy idő után úgy festett, mindketten ugyanazon az oldalon állnak. Ruben értelmes fickó, összefüggésekben gondolkodik és fiatal, ambiciózus művészlélek lévén nem lehetett a szemére vetni, mert a veszélyt, amit az írásával és a kutatásaival kiváltott, más súlypontok alapján mérlegelte. Jerôme nem is akarta feleslegesen megijeszteni, mi értelme lett volna? Megelégedett azzal, hogy óvatosságra intse, ezt pedig nagy valószínűséggel elérte. Fenntartásokkal és türelmetlen várakozással nézett a londoni utazás elébe. Belecsöppent ebbe a zavaros históriába, ám ahogy az idő haladt előre és úgy érezte, hasznos lehet a titkok felderítésében, egyre kevésbé bánta, mert részt vesz benne. A kezdetekben tapasztalt kívülálló szerepe fokozatosan átalakult és az összefonódások felismerésével, ideértve Chantal Stévenine feltételezett szerepét is, már úgy tartotta, ez mostmár az ő ügye is. A múltban Mischa olyan sokszor nyúlt a hóna alá, amikor senki más, istápolta és önzetlenül egyengette az útját, hogy már éppen ideje viszonoznia, amit eddig kapott és elfogadott. Fordult a kocka, hiszen nem ő kért szívességet, hanem tőle kértek, és ez jó alkalomnak bizonyult ahhoz, hogy megmutassa, Mischa nem érdemtelenre pazarolta a hitét és támogatását. Mellesleg fogadott apja szavaiból úgy ítélte meg, nagyon sokat vár ettől az úttól. Ha nem is oldja meg a gondjaikat, legalább kideríthetik, hogy ellenfelük melyik bokorban lapul. Kezdetnek ez is elegendő, a többi ezután jöhet.

Nehéz lett volna letagadni, mennyire meglepte őt a nő, akit Mischa dolgozószobájában talált.

-        Aurore Stévenine – mutatta be Mischa, majd az asszonyra nevetve folytatta: – Rory drágám, ez a fiatalember egy nagyon kedves pártfogoltam, Jerôme Cellier - ez a mondat bizonyította, hogy jelen állás szerint Mischának nem áll szándékában leleplezni őt a rokoni szálakat nem is gyanító nagynénje előtt.

Az asszony Jerôme-ra mosolygott és ettől különben is arányos, vonzó arca olyan ragyogást nyert, amilyet ő csak ritkán látott női arcon. Lenyűgözve és némileg szavaszegetten meredt a nagynénjére, aki nemcsak ezzel a varázslatos bemutatkozással hengerelte le, hanem a romlatlan bájjal, mely ellenállhatatlanul áradt belőle. Tudta, hogy nem fiatal, mégis annak tűnt. Tudta róla, hogy évtizedek óta nehéz, felelősségteljes munkát végez, ennek dacára gondtalan bakfisnak látszott. Takaros kis kontyba csavarta egykor sötét haját, mely a halántékánál már fehérbe fordult, a tarkójánál meg kissé megbomlott, ahogy fiatal lányok szokták igézőbbé tenni a megjelenésüket egy kis megtervezett lazasággal. Fesztelen volt, szertartásosság nélkül üdvözölte őt, és láthatóan távol állt tőle, hogy bármilyen módon megjátssza magát, amitől Jerôme azonnal a hatása alá került. Nem kerülhette el, hogy az anyjára gondoljon, ám a vendég nem hagyott neki időt a mélyebb elemezgetésre.

-        Nem is tudja, uram, milyen hálás vagyok, amiért segít Mischának ezekben a zűrzavaros időkben. Megöregedtünk – lesett Aurore a szeme sarkából régi barátja felé. –, ugye, kedves pajtásom?, és ezek a kalandok sokkal jobban felkavarnak minket a kelleténél. Régen minden egyszerűbbnek látszott.

-        Ez márcsak így van, Rory, öreg csontok lettünk.

-      Ugyan, Mischa, kérem, asszonyom – avatkozott közbe Jerôme. –, biztosra veszem, hogy nehezebb körülmények között is remekül megállták a helyüket. És most is így lesz, ezt mondtam el Rubennek is.

Mischa szeme felcsillant. – Tehát elmentél hozzá?

-       Hiszen ebben állapodtunk meg. És ki merem jelenteni, hogy okosabb lesz az elkövetkezendőkben. Megbeszéltük, hogy kivár.

-       Na, tudtam én, hogy rád kell bíznom ezt a feladatot!

-      Ruben biztosított róla, hogy az édesapja jegyzetei biztos helyen vannak, asszonyom – intézte Jerôme a szavait Aurore-hoz, hogy alkalma nyíljon még egyszer szemügyre venni.

Koránál fiatalabbnak látszott, kissé molett volt, de remekül állt neki. Csinos, színes öltözéke is sokat segített, hogy megjelenése ne legyen se vidékies, se öreges, ám ami a legjobban megragadta benne, az lényének egyfajta meleg kisugárzása volt. Ahogy egyenesen a szemébe nézett, az érzelmeit nem leplezve váltott az arca örömről bánatra. Üdítően őszinte szavai pedig csak megerősítették, hogy a szimpátia kölcsönös.

-     Tudja, meginogtam abban, jó ötlet volt-e Rubenre bízni apám hagyatékát. Nagy teher ez egy ambiciózus fiatal írónak, akinek bizsereg a tenyere, hogy mindent leírjon és nyilvánosságra hozzon.

-      Nem ismerem őt túl jól, mégis megfontolt embernek láttam. Tudni fogja, hogyan használja ezt a kincset egy jó ügy érdekében.

Mischa ellenségesen fújtatott. – Hát, persze! És megmagyarázta azt az őrültséget, amit elkövetett?

-        A cikket?

-        Azt, hát! Csak elmeháborodottak rohannak a sortűzbe!

-        Kérlek, Mischa, csillapodj! – nyugtatta Aurore enyhe sikerrel.

-        Csillapodjak?, amikor a nyakadra hozta azokat az őrülteket?

-    Ezt már nem lehet visszacsinálni – jegyezte meg Jerôme békítőleg. – Tulajdonképpen az volt a benyomásom, a fiad rég megbánta a dolgot. Különben pedig azért adta ki a cikket, mert az egyik kiadó lefitymálóan elutasította a könyv tervezetét… mondván, hogy ma ez az egész senkit nem érdekel. Bocsáss meg neki, egyszerűen csak elveszítette a fejét.

Aurore-ban láthatóan több megértés támadt az unokaöccse iránt. – Azt elhiszem, Ruben akkora elánnal vetette magát a munkába, fájdalmas lehetett az elutasítást végighallgatnia.

-     Nem kívánom a védőügyvédet játszani, miközben az öccsének nincs rá szüksége, asszonyom – vallotta be Jerôme. – Mostantól megfontoltabb lesz és egyedül ez számít.

A vitát és Mischa haragját némileg elfújta az érkező kávé, amiből hálásan kortyoltak. Aurore azután Jerôme-hoz fordult. – Mischától hallottam, milyen szerencsétlen körülmények között nőtt fel… és azóta milyen fantasztikus pályát fut be. Van családja, Monsieur Cellier?

-      Van, asszonyom. Házasságban élek és van két fiam. Marcel tizenötéves és az idősebbik, tizenhét. Jean-Baptiste az apósom után kapta a nevét.

-        Két fiú, milyen csodás! És a felesége mivel foglalkozik?

-    Gyógypedagógus. Beszédhibás gyerekeket gondoz a Wilford Intézetben. Végtelen türelem kell ehhez a munkához és az, hogy a gyerekek félelmeit és gátlásait leküzdve bizalmat ébresszen bennük.

-        Ó, igen, pokolian nehéz feladat lehet – értett egyet Aurore.

-      Véronique ösztönös tehetség – szólt közbe Mischa. – Külön radarja van a gyerekekhez, isteni adomány.

Amikor Nora bekopogott és jelentette, hogy a telefonhoz kérik, Jerôme-nak furcsa megérzése támadt. Szinte tudta, hogy Véronique hívja, ami persze annyit jelentett, el kellett indulnia, hogy odaérjen a kórházba. Már nagyon várták ezt a pillanatot, hiszen Marcel túl régen volt távol otthonról ahhoz, ne érezzék meg a hiányát. Ugyanakkor ebben a pillanatban önző módon ott motoszkált benne a keserűség, hogy emiatt egyetlen perccel sem tölthet többet Aurore Stévenine társaságában. Hirtelen elfogta a vágy, hogy jobban megismerhesse ezt a csupaszív asszonyt, akit az anyjával ellentétben büszkén vallott volna a vérrokonának. A pillanat azonban, amikor ezzel a bejelentéssel előrukkolhatott, elmúlt.

-        Csak nincs valami baj?

-      Nem, Mischa, minden a legnagyobb rendben - felelte, amikor visszatért a két öreghez. - Véronique volt az, a kórház kiadja Marcelt, úgyhogy érte megyek és hazaviszem őket kocsival. Marcel még nagyon gyenge és egy ilyen erős fertőzés után nem vennénk a lelkünkre, hogy kitegyük a tömegnek…

-        Természetesen megértem. Ez azt is jelenti, hogy az utazásunkat elhalasztjuk néhány nappal?

Jerôme sietett a válasszal. – Ó, nem! Ezt már elintéztem. Hétfőn elrepülünk Londonba és mindent a terveknek megfelelően végigcsinálunk. Véronique itthon marad a gyerekkel, így lesz néhány napunk a saját feladatunkra – mély sajnálattal telve lépett oda Aurore Stévenine-hez, hogy kezet csókoljon neki. – Megtiszteltetés volt számomra megismerni önt, asszonyom. Remélem, az elkövetkezendőkben nem lesz része további izgalmakban. 

-      Nagyon köszönöm. A megtiszteltetés pedig az enyém. Mischa barátai az én barátaim is.

Jerôme hagyta, hogy Mischa a hallig kísérje. Nem kellett sokat várnia, hogy az cinkosan rá ne kezdjen. – Már mióta hajtogatom, hogy imádnád Roryt. Miért nem hagyod, hogy bemutassalak neki, mint az unokaöccsét? Hát, nem varázslatos teremtés?

Bármi mást állítani hazugság lett volna. – De igen, varázslatos. Talán annak is eljön majd az ideje. Egyelőre azonban nem akarom őt a nővérére emlékeztetni.

-        Ez puszta kifogás. Semmiben sem emlékeztetsz arra a szörnyetegre.

-     Nem elég egy napra egy családtag, Mischa? Nem nyugszol, amíg be nem taszítasz a mélyvízbe?

Mischa váratlanul felnevetett és Jerôme-nak még akkor is fülében csengett ez az őszinte hahota, amikor már rég elhagyta a Rue de Rennest. Tudta, hogy öreg pártfogója jót akar, de ha nem is menekülhetett, legalább a tempót maga akarta megszabni. Azt viszont nem kevés csodálattal ismerte el, hogy Aurore Stévenine teljesen levette a lábáról. Micsoda vonzó rokonság!

A május-júniusi időszak a színház világában már a nyár előkészületei jegyében telt. Az utóbbi években egyre több társulat vágott neki kisebb-nagyobb turnékkal a korábban holtszezonnak számító hónapoknak. A párizsiak szívesen utaztak el a városból, ahol az egész esztendőt töltötték. Vagy a Côte d’Azurra, vagy olyan turistáktól hemzsegő vidékekre, ahol nem fenyegetett az a veszély, hogy pangó nézőtér előtt kell fellépniük és ilyen felsüléssel porig rombolják nehezen megszerzett hírnevüket. Ennek ellenére a Kísérleti Színpad formabontó bátorsággal hirdette meg azt a premiert, amely tulajdonképpen az évadzárót jelentette. A kulturális hónap eseményei magukkal sodorták Párizst, illetve az állandó és ideiglenes színházi közönséget. A számos új rendezés, illetve klasszikusokat modern hangvételben újraálmodó próbálkozás záróakkordjaként olyan előadást vittek színre, ami nemcsak a műfajokat ötvözte, de az eltérő kultúrákat is. A történet alapját Robin Hood legendája szolgáltatta, ám az egyes részeiben pantomimot, más részeiben inkább musicalt idéző darab orosz népzenével szólalt meg, amit a kor divatja szerint újrahangszereltek. A zenei választás nem volt véletlen, hiszen Andrei Holoyev rendezte, aki Európa-szerte sikert aratott már két korábbi kísérletével, amikor szintén modern zenére koreografált balett-műveket. Határozottan volt valami nehezen megfejthető varázslat abban, ahogyan átdolgozta a múlt sikertörténeteit. A különféle hagyományos műfajok iránti szokványos tiszteletet sutba dobva azokat rendkívüli tehetséggel teremtette újra, merészen nyúlt hozzá a legnevesebb darabokhoz és, bár megbotránkoztató terveket ötölt ki, a végeredmény ennek dacára őt igazolta.

Ennek a frissen szerzett hírnévnek köszönhette, hogy a színházi seregszemle záró-előadásaként éppen ő léphetett elő legújabb ötletbörzéjével. A színház erre az alkalomra is megtelt a minden újításra fogékony emberekkel, akik között Mischa számos oroszt fedezett fel. Hiába éltek már generációk óta Franciaországban, a szívük továbbra is oda húzta őket, ahol a gyökereiket tudták. Szerették az orosz zenét, táncokat és irodalmat, így a mai alkalmat is megragadták, hogy Andrei Holoyev egyedülálló fantáziavilágába merülve időutazást tegyenek képzeletük Oroszországába. A kínálkozó élmény ellen neki se volt kifogása, épp ellenkezőleg, konzervatív ízlése nem berzenkedett az ellen, hogy megtudja, miképpen képes ez a színházi zseni összegyúrni az orosz népzenét, a musicalt és a pantomimot. Számára az estének mégis az adta a legfőbb esszenciáját, hogy Marion szerepében Olga lépett színpadra. Ebben az évadban ez volt a harmadik főszerepe és az előzőekből ítélve sejteni lehetett, hogy ismét csodálatosat fog alakítani. Idén visszatérően igazolta sokoldalú tehetségét, a musicalek világa jól állt neki. Jelentős balett-múlttal a háta mögött varázslatosan mozgott, sőt, az énekleckék következtében egyre magával ragadóbban énekelt. Nem lehetett elsiklani afelett, milyen természetesen illeszkedik bele a maga választotta új műfajba. Annak dacára hatalmas kedvvel és örömmel csinálta, hogy eredendően kényszerből és józan megfontolásból hagyott fel a balettel. De egyetlen évad elegendő volt annak bizonyítására, hogy a musicalek terén is egyedülálló sikerek várnak rá.

Az este egyetlen csalódása Galina és Fettisov kényszerű távolmaradása volt. Miután Galina a tanítványaival Prágában vendégszerepelt, Fettisov pedig elkísérte, Mischa kötelességének érezte, hogy helyettesítse őket Olga oldalán. Nem esett nehezére, ellenkezőleg, megtisztelőnek találta. Latheával már az előadás előtt meglátogatták az öltözőjében, hogy megöleljék és bíztatásukkal támogassák. Olga, rá nem jellemző módon, hiszen rendszerint pokolian izgult a premierek előtt, felszabadult hangulatban várta a nyitányt.

-    Magam sem értem, de biztos vagyok a sikerünkben… ma csakis jól alakulhatnak a dolgok.

-      Én egy pillanatig sem kételkedem – nevetett rá Lathea és megszorította a kezét. – Gyönyörű vagy, Olga.

-        Az ám! – helyeselt Mischa.

Nem is kellett túlozniuk, Olga az édesanyja tehetsége mellett, lenyűgöző szépségét is örökölte, az ébenfekete hajkoronát meg azokat az elképesztő szemeket. Smink nélkül is tökéletes volt, akár egy festmény.

-        Hányan vannak odakint?

-        A nézőtér az utolsó székig megtelt. Gombostűt sem lehet leejteni.

A kijelentéstől Olga felvillanyozódott. Élvezte a sikert, a mozdulatait éhesen követő pillantásokat, de hát ez magától értetődő a művészek számára, akik ezeknek a kíváncsi tekinteteknek a kedvéért lépnek a világot jelentő deszkákra. Nekik akarnak tetszeni, őket vágynak mulattatni. A tehetségükbe belefért, hogy esténként más-más szerepbe bújnak, és más történeteket keltenek életre. Ez az állandó készültség és kihívás csakis azért érhette meg, hogy az emberek valóban élvezzék az elébük táruló mesevilág nyújtotta élményeket. Ha a nézőtér üres, az minden munka és hit hiábavalóságát jelentette.

-        Aurore nem jött veletek?

-     De igen, a páholyban hagytuk – felelte Mischa. – Kicsit rosszalkodik a csípője, amúgy lejött volna hozzád. Számíthatunk rád a vacsoránál? A Fleur-ben foglaltam asztalt.

-      Ott leszek… de ne várjatok rám az előadás után. Találkozzunk az étteremben.

-     Helyes, akkor most magadra hagyunk – csókolta meg Mischa Olgát, majd a két nő bíztató szavait hallva felnevetett.

Mire a fények kihunytak, a nézőtér csordultig telt. Az első felvonás nyitányának kezdő hangjai az utolsó mocorgást is elhallgattatták, hogy azután már kizárólagosan csak a színpad eseményei jussanak szóhoz. Noha a közönség egy része aligha volt jártas az orosz zenében, a sorozatosan felharsanó taps egyértelműen igazolta, hogy a népdalok újszerű feldolgozása komoly tetszést arat. Mischa a maga részéről szkeptikusan figyelte, mi sül ki egy ilyen vérlázító kísérletből. Gyerekkorának dalait modern hangszereléssel visszahallgatni, hát, ez több mint amire egy nyolcvanéves öregember előítéletek nélkül kapható. Ám rövidesen el kellett ismernie, hogy a hangszerelő kellő tisztelettel és jóérzéssel nyúlt bele a kottába. Akadt a zeneszámok között olyan, ami jobban tetszett neki még az eredetinél is, és alkalmasint kedve lett volna dalra fakadni, hogy a szöveget együtt zengje az énekesekkel. Érdekes megoldásnak találta a nyelvi sokszínűséget, az orosz meg a francia baráti megférését. A fordítások olyannyira jól sikerültek, hogy a hozzájuk kísérőül szegődő tánc, illetve pantomim nem egyszer mosolyra fakasztotta a nézőket. Tagadhatatlanul remekül mulattak. Az előadás sodró lendületű és magával ragadó volt, szórakoztató egyvelege mindannak, amitől a színház varázslatos világ.

Az első felvonás dereka táján Jerôme surrant be a páholyba és az egyik üresen árválkodó székbe huppant. Bár óvatos csendben érkezett, mindhárman feléje lestek.

-        Véronique? – súgta Lathea kérdőn a félhomályban.

-        Macellel kellett maradnia – világosította fel Jerôme szűkszavúan. – Megint lázas.

A következő szereplők hangos dobszólótól kísérve pörögtek be a színpadra és a köréjük fonódó reflektorfényben káprázatos táncba kezdtek, így a további faggatózás elmaradt. Mischa részvéttel figyelte még egy darabig Jerôme-ot, aki láthatóan sietett, de így is alaposan elkésett. Csalódás lehetett neki egyedül nekivágnia az estének. Nemcsak azért, mert ez a kisfiú betegségének kiújulását jelentette, hanem mert nem tudhatta az oldalán a feleségét. De ő maga is elszomorodott. Azért eszelte ki ezt a meghívást, hogy a futólag megtörtént bemutatás után megkísérelje Jerôme-ot és Aurore-t egy társaságba csábítani, amíg az asszony még Párizsban időzik. Ha visszatér a birtokra, sokáig nem látják egymást és ez a lehetőségeket jócskán behatárolja.

Jerôme tudott a tervéről és neki jókora kő esett le a szívéről, mert ezúttal nem ellenkezett. Amikor a Rue de Rennesben megejtette a bemutatást, jól megfigyelte, hogy Aurore milyen kellemes benyomást tett rá. Az asszony, noha nem tudta, pontosan kicsoda ez a fiatalember, hasonlóképpen el volt ragadtatva, akárcsak Jerôme. Végül is a vér nem válik vízzé. Persze Mischa tökéletesen megértette Jerôme habozását, amiért egyelőre nem akarta felfedni a kilétét. Az anyjára nemigen lehetett büszke és a gonoszkodásai nyomán fakadt indulatokat nehéz lett volna megjósolni. Éppenséggel Aurore volt az egyik áldozat, aki alighanem a halála napjáig megvetést őriz majd a szívében. Ugyanakkor Mischa elég józannak tartotta ahhoz, hogy a nővére iránti megvetését ne Jerôme-on vezesse le. De ez az ő véleménye volt, miközben Jerôme nem ismerte ennyire behatóan az asszonyt, következésképpen nem is alkothatott róla objektív véleményt.

A szünetben végre lehetőség nyílt arra, hogy Jerôme beszámoljon késésének körülményeiről. Szerencsére Marcel állapota kevésbé volt aggasztó, mint elsőre sejteni vélték, ennek ellenére Véronique nem merte magára hagyni.

-        Az ember nem gondolkodik többé ugyanúgy, ha már szülő – állapította meg Aurore. – Bármiről lemondunk, csakhogy a gyerekeinknek mindene meglegyen.

Hogy ez a kijelentése mennyire Jerôme elevenébe talált, nem mérhette fel. Mischa elkapta Lathea feszült pillantását, mielőtt az oldalán ülő fiatalemberre sandított. Jerôme állkapcsán megfeszültek az izmok, jóllehet makacsul hallgatott.

-        Ez lenne a természetes Rory – törte meg a csendet Lathea, majd Jerôme-hoz fordult. – Rorynak van egy csodálatos fia, Daniel. A Stévenine-bortelep kereskedelmi ügyeit kezeli… azaz eladja a bort – mesélte élénken.

-        Érdekes szakma lehet.

Aurore Jerôme-ra nézett. – Ami engem illet, azonnal rávágom, hogy igen.

-        És a fia?

-      Daniel rátermett üzletember, a nagyapja tehetségét örökölte, de mindig akad más, ami jobban érdekli.

-      Például mi?

Aurore kelletlenül elhúzta a száját, ami megnevetette Mischát. – Daniel rally kocsit vezet szabadidejében.

-      Rally versenyző?

Az áhítatot egy pillanatig sem leplező kérdést csakis Lathea és Mischa találta szórakoztatónak. Aurore cseppet sem. Neki kizárólag az örökös aggodalom maradt és minél jobban küzdött, hogy a fiát eltántorítsa ettől a veszélyes sporttól, az annál makacsabbul ragaszkodott hozzá. Márpedig az anyai fül aligha hallotta szívesen ugyanazt az elragadtatást ezúttal Jerôme-tól.

-   Megszállottja a kocsiknak – Aurore hangszínében megbújtak azok az érzelmek, amit máskülönben szavakkal nemigen lehet kifejezni.

-       Akárcsak az apja.

-       Ugyan, Mischa! A kettő nem ugyanaz.

-       Rory első férje is a kocsik szerelmese volt – magyarázta Mischa Jerôme-nak. – Bármikor képes volt behajolni a motorházba és addig bütykölt, amíg a halott motorok is felbőgtek!

-      De soha nem kockáztatta az életét.

-      Vagy csak neked nem regélte el – vigyorgott Mischa. – De mit számít! Daniel imádja a rallyt, eltántorítani se tudod.

-       Sajnos, nem, pedig isten látja lelkemet, mindent megpróbáltam.

-      Olyan ez, mint Corey a hajókkal – vetette közbe Lathea. Saját tapasztalatból tudta, hogy a fiúgyerekeknek egyszerűen szükségük van ilyen vagy olyan erőfitogtató kihívásokra. Ő ugyanezt az eredménytelen szélmalom-harcot vívta meg a fiaival és, akárcsak Aurore, alulmaradt.

A második felvonás, ha lehetséges, még az elsőt is felülmúlta. Dúskált a mulatságos fordulatokban, a humor, amit a rendező észrevétlenül csempészett a táncosok mozdulataiba, általános tetszést aratott és az alig szűnő tapsorkánok jelezték, hogy a fogadtatás jobb nem is lehetne. Talán Marion kiszabadítása sikerült a legkáprázatosabb jelenetre, amiből a női főhőst alakító Olga is alaposan kivette a részét. Mindazokhoz a lépéskombinációkhoz, melyek ebben a jelenetben általa a darabot gazdagították, kellett az a leírhatatlan hajlékonyság és kecsesség, amit a balett-táncosokat leszámítva senki nem képes bemutatni. Egyedül ők tudnak ilyen szemtelenül fricskát mutatni az anatómia alapvető törvényszerűségeinek és a testüket lehetetlen ívekbe hajlítani, amire minden más halandó azt mondaná, elképzelhetetlen. Egy ilyen könnyed műfajban, mely a felhőtlen szórakoztatásra esküdött fel, groteszkül hatott az, ami a balettben természetes. Olga légies és persze bámulatos szólója ezért a humor eszközéül szegődött és tökéletesen bevált.

-      Ez valami csoda – súgta Jerôme a sötétben és ahogy Mischa rákacsintott, látta, hogy hitetlenkedve ingatja a fejét. – Az unokahúgodban egyetlen csont sincs?

-        Mindenesetre nem sok.

Olga zúgó vastaps közepette hagyta el a színpadot, hogy még egyszer visszatérjen meghajolni. Saját táncpartnerei, akik ezúttal szemlélőjéül szegődtek az ő szólójának, is lelkesen együtt tapsoltak a nagyérdeművel. A színház dörgött az elismeréstől, akárcsak a végső meghajlásnál, amikor a fellépőket percekig ünnepelte a publikum. Feledhetetlen zárása volt ez egy amúgy is emlékezetes estének.

-    Hogyan meséljük el ezt Galinának és Fettisovnak? – kérdezte Lathea Mischától, miközben álmélkodva pásztáztak körbe a zsöllyéken, a félemeleten meg a karzaton állva tapsolók sorain. Olga és a Robin Hood szerepében fellépő férfi utoljára léptek ki a leeresztett függöny elé. Szemmel láthatóan ragyogtak az elégedettségtől, amire a ma esti produkciójukkal alaposan rászolgáltak. Tanítani való módon táncoltak. Persze a sikerhez szükség volt az utolérhetetlen rendezésre, amit Andrei Holoyev megálmodott, de a kölcsönhatás visszafelé is megállta a helyét, hiszen semmilyen rendezést nem lehet diadalra vinni a megfelelő stáb nélkül.

A tömeg hömpölyögve igyekezett a kijáratok irányába. Jerôme lovagiasan a karját ajánlotta Aurore-nak és a látottakat megvitatva követték a többieket. Mischa és Lathea a hullámokban érkező emberek tengerében átmenetileg szem elől veszítették őket, de azért nem volt ok aggodalomra. Mindannyian a közös vacsora színhelyére igyekeztek, ahova Olgát is elvárták. A színház előtti kis téren találtak egymásra, ott Jerôme rágyújtott egy cigarettára. Kellemes este volt, amit a távozók lelkes hangjai tettek mozgalmassá.

-      Jól esik a friss levegő – jegyezte meg Aurore. Akármennyire is élvezte a rövid párizsi tartózkodást, a hangjába lopakodó felhang arról tanúskodott, hogy már haza vágyik.

Éppen elszánták magukat a kurta sétára az étteremig, amikor a tömegből Moskolov alakja vált ki. Karján Zoljkával önfeledten mulatva érkeztek. – Jó estét, üdvözletem mindenkinek – köszönt rájuk Moskolov, amint észrevette a kis társaságot. 

-    Jó estét – felelte Mischa rögvest megejtve a bemutatást. Moskolov nem ismerte se Aurore-t, se Jerôme-ot, ahogyan Zoljka sem. A váratlanul támadt zűrzavaron és röpködő neveken Moskolov vidáman legyintve lépett túl. – Csakis gratulálni tudok a családhoz, Mihail. Amilyen terebélyes, olyan tehetséges – nem volt kétséges, hogy a dicséret legnagyobb szelete Olgára vonatkozik

-      Ó, igen, Galina lánya teljesen elbűvölt minket – csatlakozott Zoljka. – Kérlek, gratulálj neki, ha találkoztok.

Mischa köszönetképpen finoman meghajtotta a fejét. A Moskolovok néhány udvarias frázist követően csatlakoztak másokhoz és a szétoszló közönség csoportjai fokozatosan elnyelték alakjukat. Jerôme ösztönösen fordult utánuk, hogy még egy pillantást vessen az elvitathatatlan méltóságot tükröző házaspárra.

-        Káprázatos asszony – állapította meg hangot adva csodálatának.

Mischa érezte, hogy Lathea keze egyre hidegebb a tenyerében. Sose titkolta, hogy Zoljkát vetélytársnak tekinti, ha másért nem, hát azért, mert ő képes volt miatta Moszkváig rohanni. És bár túl magas árat fizetett a szenvedélyért, amit az asszonytól kapott, Lathea pontosan tudta, milyen csillapíthatatlan vágy hajtotta a karjaiba. Talán soha nem kellett volna ezt felfednie előtte, hiszen azóta se feledkezett meg róla.

-      A szépség nem elegendő a boldogsághoz, fiam – felelte diplomatikusan, miközben finoman megszorította Lathea kezét. Érett, testét-lelkét átható módon soha nem szeretett mást, csak ezt a törékeny és mégis erős angol lányt, aki persze a szíve mélyén ezt nagyon jól tudta. – Nos, mehetünk? Farkaséhes vagyok. Thea, mon amour?

-        Igen, menjünk. Megrendelheted a pezsgőt, mire Olga befut.

-        Helyes, akkor gyerünk!

Mischát ezúttal is letörte, hogy Aurore látogatása túl gyorsan a végéhez ért. Nem egyszerűen csak azért sajnálta, mert mindig nagy élményt jelentett vele lenni, beszélgetni, együtt nevetni és ugratni egymást, hanem mert ritka alkalom volt az ilyesmi. Persze azt is megértette, hogy az asszony szeretne már újra a birtokon lenni, hiányzott neki a megszokott élete, Gaston, illetve a rengeteg feladat, de ettől még ő máris hiányolta.

Amikor kora délelőtt útra keltek a Gare de Lyon felé, Aurore az utazás hangulatától kissé nyomottan gubbasztott mellette a taxiban. Nem volt sok csomagja, ahogyan általában nem kelt útra a minimálisan szükségesnél többel. A Rue de Rennes előtt hosszasan búcsúzkodott Latheától és láthatóan csak az adta meg az utolsó lökést, hogy a rájuk várakozó taxis türelmetlenül nézegette az óráját. Azt nem lehetett volna mondani, hogy Aurore-t maga az utazás előszele kerítette hatalmába, hiszen hozzá volt szokva a jövés-menéshez, önállóan intézte ezeket a dolgokat. Valószínűbbnek tűnt, hogy ő is hasonlóképpen sajnálta a rövid látogatásnak az elmúlását, aminek fantasztikus záróakkordot adott az elmúlt este a színházban, majd a felszabadult hangulatú vacsora Olgával meg Jerôme-mal.

Az út nem tartott sokáig, a pályaudvart hamar elérték. Legalább attól az izgalomtól megszabadultak, hogy az esetleges késés miatt kapkodniuk kelljen, vagy végigszaladni a peronon. Mischa különben szerette a Gare de Lyont. A 19. és 20. század fordulóján épült, és amikor eltervezték a régi állomás felújítását, mindvégig szem előtt tartották az 1900-as párizsi világkiállítást. Forgalmas pontja volt a fővárosnak, mivel nemcsak a déli országrészbe tartó vonatok indultak innen, hanem az összes nemzetközi szerelvény Olaszországba, Svájcba, az Alpokba és Görögországba. A mai szemnek is elegáns, büszkeséget sugalló tetőzet, illetve belső décor mellett az egyik legeredetibb és legszélesebb körben elhíresült része a pályaudvarnak mindenképpen a „Le Train Bleu” étterem volt. A bejárat felett épült és a belső tér „Belle Epoque” stílusával a mai napig utolérhetetlen bájjal maradt fenn. 1901-ben adták át, azóta szerencsére senki nem rombolta le különleges varázsát, amihez jócskán hozzájárult az a negyven festmény is, mely azon városokat illusztrálta, melyekbe a Paris-Lyon-Marseille Company utasokat szállított. A földszinten a hajózást, a gőzt, elektromosságot és technikai tudományokat allegorikusan ábrázolták, méghozzá akt alakok közt festve, melyeket a technológiák fejlődéseként lehetett értelmezni. A külső részen pedig ott állt a négyszögletes torony a maga négy órájával. A pályaudvar egységes stílusa feledtette az emberrel, hány évtized röppent el már felette, így a múlt visszasírható békéje lengte be a csodás tereket. A kovácsoltvas korlát, lámpakarok illetve tetőszerkezet valahogy összhangban élt együtt az elkerülhetetlen fejlődéssel, a neonreklámokkal meg a modern vasúti kocsikkal. Az emberek úgy siettek, ahogyan régen soha, a zsongás mégis elenyészővé halkult, hogy nem bántotta a fülüket.

Meghívta volna Aurore-t egy kávéra, de akkor kiírták, hogy a déli expresszt néhány percen belül betolják a peronra.

-    Minden percét élveztem ennek a két hétnek – ismerte el Aurore vidám mosollyal. – A színházi premier kifejezetten emlékezetes marad számomra. Olga kiugró tehetség.

-       Akárcsak az anyja volt.

-     Igen, valóban. A háború előtt láttam őt néhányszor színpadon, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, irigyelte, bálványozta.

-       Örülök, hogy eljöttél, Rory. Remélem, nem terheltünk azzal, hogy Jerôme-ot is elhívtuk. Nagyon kedves a szívemnek és bánatomra nem találkozunk vele annyit, amennyit szeretnénk.

-       Ugyan, menj már! Rendkívül örültem az ismeretségnek. Kiváló fiatalember. A szerencsétlen gyerekkora okozta hátrányokat olyan magabiztossággal gyűrte le… szellemes, jóképű és széles látókörű. Élveztem a társaságát.

-        Jó ezt hallani, mert hasonlóan szépeket mondott rólad.

Aurore meleg mosolya fokozatosan elolvadt és sokkal komolyabb hangon folytatta: – Az az orosz nő viszont felettébb különös volt… akivel a színház előtt összefutottunk.

-        Különös? Vajon miért?

-        Nagyon szimpla dolog, Mischa. Úgy nézett rád, mint akiknek közös múltjuk van. És ugyanígy nézett végig Laten. Valószínűleg nem a ruháját méricskélte olyan osztatlan figyelemmel.

-        Rory, kérlek – nevetetett fel Mischa. – Mire akarsz kilyukadni?

-   Ez lenne az első alkalom, hogy nem tudsz a sorok között olvasni. Természetesen arra célzok, hogy Latnek nem tetszett az a nő.

Mischából ösztönösen kiszakadt a halk nevetés és vele együtt a rövid vallomás. – Negyven éve élek együtt Theával és soha senkire nem volt féltékeny, kivéve Zoljkát.

-        Na, látod.

-      Nincs mit látnom. Pontosan tudja, hogy a közös múltam vele cseppet sem kellemes emlék, és ha keresztre feszítenének, akkor sem ismételném meg egyetlen pillanatát sem.

-       Én csak azt mondom, hogy ne légy ostoba és ne bántsd meg őt.

-       Köszönöm, hogy aggódsz értem, de nincs rá okod.

Ebben a pillanatban a korábban meghirdetett peronra betolták a marseille-i vonatot. Aurore előkereste a táskájából a jegyét, majd felkapva a csomagokat nekiindultak megkeresni a jegyen szereplő kocsit. Aurore szeretett első osztályon utazni, ami az egyetlen luxus volt, amit megengedett magának, így a peron végéig sétáltak.

-     Üdvözletem, asszonyom – fogadta őket az ott várakozó kalauz. Elvette a jegyet, megvizsgálta, majd előzékenyen megfogott két táskát. – Felviszem önnek.

-        Köszönöm.

Aurore letette a lábához a harmadik táskát, míg megölelte Mischát. – Remélhetem, hogy hamarosan meglátogattok? A szüret idején, vagy utána? Tudod, hogy a meghívás áll.

-        Hát, persze!

-     És ha gondolod, hívd el Jerôme barátodat is. A fiai bizonyára élveznék a szüretet. Főleg, ha még nem volt részük ilyesmiben.

-        Megkérdezem őket. Vigyázz magadra, Rory, és üdvözlöm az öreg Gastont is.

A kalauz felsegítette Aurore-t a fedélzetre. Még egy intés a háta mögé, azután elnyelte a vonat belseje. Mischa türelemmel várta, míg az egyik ablakban feltűnt. Elrendezte a csomagjait, letette a kabátját és kényelmesen belesüppedt az első osztály kétségtelenül kényeztető üléseibe. Még egy utolsó csókot hintett a nagy utazónak, aki láthatóan megnyugodott attól, hogy végre hazafelé tart. Amint megfordult és elindult, hiányérzete támadt Aurore nélkül, de a melankóliára fittyet hányva lépkedett tovább, mintha semmi ilyesmi nem kínozná.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd S.Bardet 58 történetét!


  • 1232 szerző
  • 821 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

S.Bardet

Lezáratlan múlt

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

A Lathea c. regény négy kötete öt év hányattatásait meséli el, mígnem a háború végén, 1945-ben Lathea letelepszik Párizsban. Azóta 35 esztendő telt el és 1980-ban az asszonyt egy boldog családtól körülvéve láthatjuk viszont. Ám ahogy ő, úgy a családjának egyetlen más tagja sem számít arra, hogy a maguk mögött hagyott évtizedek nem voltak elegendőek ahhoz, hogy bizonyos konfliktusok végleg a múlt ködébe vesszenek. Márpedig a régi ellenségek alig várják, hogy a hosszú várakozásért kárpótolva magukat kegyetlen revansot vegyenek.

Rövid összefoglaló

II. fejezet : Megbolygatott múlt (1981. december - 1982. szeptember)
Van amikor az ember nem is tud róla, hány konfliktus maradt nyitva a múltjában. Van, amikor az ember azt hiszi, az idő eljelentékteleníti a haragot. És van, amikor a múlt árát nem neki, hanem a fiának kell megfizetnie.

Olvasási idő

72 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni S.Bardet nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!