Ha akadtak kellemes és soha érzelmi kötődést nem vesztő emlékek, Darcy háza lehetett az egyik. A háború alatt jóval kezdetlegesebb képet mutatott és kisebb méretekkel bírt, nem látott női kezet vagy ennyi gondoskodást. Ennek ellenére Mischa tökéletesen megértette a barátja odaadását, ahányszor a maga vackáról mesélt. Költői helyen épült, pontosan a hegygerincen, ahonnan lélegzetet megakasztó kilátás tárult a szem elé. Az erdő áldásosan eltakarta ezt a tájékot, ezért eltévedt betolakodó aligha bukkant fel. Feltehetően Darcynak ez szerezte a legnagyobb örömöt, és mellesleg a háborús bujkálás idején is nagy haszonnal járt. Olyannyira, hogy vakmerő módon egy a szemlélődők elől rejtve maradt járatot épített a pince mellé, ahol tizennyolc zsidót rejtegetett. Bár a németek néhányszor átkutatták a házát, nem bukkantak a járat nyomára. Darcy őstehetség volt, akárcsak Sergi Poiré, az álcázás nagymestere. Olyan srófra járt az agya, amit közönséges halandó nem érthetett. Ez a leleményesség és intelligencia a tetejébe bátorsággal párosult, ez okozta az igazi fejtörést a németeknek is. Gyakran lihegtek a nyomában, mégsem sikerült fülön csípniük. Más lett volna a helyzet, ha St. Malo nem egy humánus náci vezetőt kap, mint Von Aulock, ám legalább ennek az apróságnak a tekintetében szerencsésnek mondhatták magukat.
- Nem hiszek a szememnek – sietett elé Darcy vigyorogva és alaposan megszorongatta, vállon lapogatta, az öröme nem ismert határt. – Visszatértél, bajtárs?
- Állítólag az ember mindig visszatér – kacsintott Mischa, miközben hagyta magát beljebb terelni a házba. Kivételesen nem sütött a nap, ezért odabent szürkeség fogadta őket. Huzat szaladgált a földszinti helyiségek között, az ablakok tárva-nyitva bámultak északra, a tenger felé. A panoráma meg a csend, ez a kettő bilincselhette le Darcy látogatóit legelőször.
- Egy sört?
- Köszönöm, elfogadom.
Míg a házigazda megfordult és az italokkal visszajött, Mischa megszabadult a zakójától. Az ablak előtt álldogálva tekintete elveszett a távolban. – Megfizethetetlen kincs.
- Nem vitás – felelte Darcy értve a célzást. – Isten hozott!
Amerikaiasan összekoccintották az üvegeket, majd a kényelmes garnitúrára telepedve meghúzták a hűs italt. Mischának nagyon jólesett. A felhős idő dacára fülledt volt a levegő, a torka kiszáradt, mire a hegygerincen végigdöcögve eljutott idáig. – Hogy vagy mostanában?
- Rengeteg a dolgom – vallotta be Darcy. – Tavasszal akadt egy kis gond a marhaállománnyal, az aztán nagy mulatság volt! Mostanra lecsengtek a nehéz idők, de rendületlenül nyitva tartom a szememet.
- Csodálom, hogy nem fáradsz bele.
- Ó, dehogyisnem! Vannak napok, amikor a pokolba kívánom az egészet. Öregnek és lassúnak érzem magamat. Te nem?
- Hogy a fenébe ne, csakhogy én nem hadakozom egy ekkora pacientúrával – nevetett Mischa. – Úri gyerek vagyok, dereng valami? – idézte Darcy kedvenc fricskáját vidáman. – Megengedhetem magamnak a tétlenséget.
Darcy derűsen ingatta a fejét. – Látom, hosszú az emlékezeted. Különben idén magam mellé vettem valakit. Reményeim szerint egyre inkább megosztjuk a munkát és egy vagy maximum két éven belül kiszállok a praxisból.
- Már eldöntötted?
Darcy egykedvűen megvonta a vállát. – Belefásultam… a korán kelésbe, az utazásokba, a felhajtásba. A gyógyszerek és az adminisztráció folyton változik. Elegem lett.
- Érthető.
- És téged mi szél hozott?
- Jean-Michellel akartam lenni egy kicsit, bár nem tagadom, ez a zűrzavar is erre késztetett… Ruben összeakaszkodása Vidoque-kal.
A gúnyos fintor nem igényelt kommentárt. – Vidoque fikarcnyit sem változott, Michel. Önző rohadék, amilyen volt.
- És nála van az unokám.
- Úgy fest… A gyerek kiköpött apja. Olyan, mint ti, Kupolyevek.
Ez volt, amit Mischa a legkevésbé szívesen hallott. – Kitervelte, hogyan döfjön tőrt belém.
- Méghozzá úgy, hogy tizenkét évig rá sem jöttél… jut eszembe, korábban említetted, hogy kiderítettél valami érdekeset az egykori bajtársak némelyikéről. Telefonon nem akartad részletezni.
- Ó, igen. A névtelen levél ürügyén kértem egy kedves ismerősömet, hogy nyomozza le Fersent, Veranit meg Vidoque-ot. Akkor bukkant nyomára olyan rejtélyes, ám végül fel nem tárt eseteknek, amelyek, akárcsak az unokám ügye, nem lepne meg, ha kapcsolatban állnának ezekkel a díszpintyekkel.
- Konkrétabban?
- Mit tudsz Jel Chattot-ról?
- Itt él Cavanec-ben. Az unokája miatt költözött ide, akit lopásért ítéltek el.
- És hol lopott?
- Sejtelmem sincs.
- Megmondom én, Fréderic Salviat egyik telepén.
- Nem ismerem.
- Évekkel ezelőtt meghalt, Fersen rokona volt és nem mellesleg ismered az özvegyét.
- Aki…?
- Chantal Stévenine.
Darcy eltátotta a száját. – Csak nem a…hölgy, aki Jagert a nyakadra hozta? 1945-ben, ugye?
- De még mennyire, hogy ő! És mit hallottál Lucille Dalle-ról?
- Most halt meg tavasszal. Caenben az idősek állami menhelyén.
- Miután titokzatos módon leégett a háza, ugyebár? Na, és Victor Pralon? Síbalesetben halt meg, holott országos bajnok síző volt.
Darcy összevont szemöldöke alól gyanakodva lesett a szemben ülőre. – Mire akarsz kilyukadni, Michel?
- Tudod te azt nagyon jól. Mindegyik Verani vagy Vidoque bögyében volt. Nem beszélve arról, hogy Pralon apja azok közé tartozott, akiket Fersen az apja gyilkosaként is megnevezett. És egyetértek az informátorommal… Darcy, gondolkodj már egy kicsit, ha bizonyíték nincs is rá, de biztos, hogy nem véletlen, mert ilyen balesetek éppen ezekkel az emberekkel estek meg.
A válasz késlekedett. – No és velem. Monica meghalt.
- Igen, és ki járatta vele a bolondját, mígnem a halálba kergette? A mi bájgúnár Vidoque-unk. Tudod, mit? Az sem lepne meg, ha több ilyen eset is szembejönne.
- Ez egyben azt is jelenti, hogy mindenkinek a nyomában vannak.
Mischa bólintott. – Kétségem sincs felőle.
- A fiad elmesélte, hogy találkozott Vidoque-kal?
- Sajnos a fénykép ügy óta nem beszél velem, Jean-Michel említette. Vidoque szemtől-szembe megfenyegette, erre akarsz kilyukadni?
- Ennek a fele se tréfa… és mondok neked még valamit… amennyiben ezek a rohadékok a kezükbe vehetik az igazságszolgáltatást és azon, aki szálka vagy valamikor szálka volt a szemükben, büntetlenül elverhetik a port, akkor én is ezt teszem.
- Mi jár a fejedben? – Mischa a barátja elszánt arckifejezését látva rossz előérzettel várta a magyarázatot.
- Ezek elvették tőlem az asszonyt, akit szerettem, úgyhogy megkeresem a módját és én is elveszem tőlük, amit a legjobban szeretnek.
Ettől féltem, szögezte le magában Mischa. – Ne csinálj ostobaságot, Darcy.
- Ne aggódj. Az nevet, aki utoljára nevet… azt viszont nem tudom, hogyan lehetne a gyereket visszaszerezni Vidoque-tól. Mert ha attól el is tekintünk, hogy nem a vér szerinti apja, az anya aligha engedi, hogy Ruben beleszóljon az életükbe.
- Tetézi a bajt, hogy Jean-Michel szerint a nő Vidoque tenyeréből eszik.
A beálló csendben jól lehetett hallani, hogy az erdő felől érkező széllökések megkócolják a fák lombjait. Darcy rögzítette az ablakok kihajtott szárnyait, nehogy valamelyik bevágódjon és kitörjön az üveg. A tenger közelsége miatt a sirályok hangján kívül élet egyéb jelét nem lehetett tapasztalni. Errefelé az emberek keltette zajok jóformán nem léteztek. Ha Darcy nem működtetett fűrészt, motort vagy generátort, az áthatolhatatlan béke megült a környéken. Noha Mischa nem panaszkodhatott, mert a Rue de Rennes falai gyakorlatilag minden betolakodó zajt megszűrtek, azért Párizsban erről a csendről hiábavaló lett volna álmodozni. Már a második sört hörpölték, de ő a szeme sarkából továbbra is a barátját méricskélte. Ahogyan általában, elhalt feleségének az említése elrabolta felszabadult hangulatát. A seb nemcsakhogy nem gyógyult be, de talán el is mérgesedett attól, hogy tudta, mekkorát tévedett vele kapcsolatban és a tragédia mögött az ő ellenlábasai sejthetőek. Nem beszélt ugyan róla, a lelkiismerete gyaníthatóan mégis nehéz lehetett, amiért nem hitt az asszonynak és nem fogta a kezét, amikor segítséget kért tőle. Utólag nem orvosolható hibát követett el, ami lelkileg megnyomorította. Így Mischát nem érte volna váratlanul, ha az iménti beszélgetés Darcyt arra sarkallná, hogy revansot vegyen a három gonoszon. Közülük is főleg Vidoque-on, akinek minden bizonyság szerint a felesége halálán túl a háborúban elszenvedett kínzásokat is köszönhette.
Darcy komor arckifejezése a téma folytatását ígérte, mégis mással folytatta: – Olvastam a kéziratot, amit Ruben Jean-Michel könyvéhez készített. Egy fejezet már elkészült… azt vitte fel a kiadóhoz Párizsba.
- És?
- Remek munka. Lelkemre mondom, a fiúnak kivételes tehetsége van ehhez a műfajhoz. Olvastam a korábbi munkáit is és azok is megragadtak, de ez… ebből a röpke részletből is azt szűrtem le, hogy Jean-Michel a legjobb embert hívta segítségül a terveihez.
- Örülök, amiért ezt mondod. Jól emlékszem, amikor Ben először állt elő az ötlettel, hogy író lesz. Le akartam beszélni, ám mielőtt belekezdhettem volna, a kezembe nyomott száz oldalt, hogy olvassam el. Megtettem és elszégyelltem magamat, mert eredeti szándékom szerint lebeszéltem volna valamiről, amihez pedig ennyi tehetsége van.
Darcy a fejét ingatta. – Az eddigi írásaiban az tűnt varázslatosnak, hogy erőlködés nélkül képes az olvasót visszavezetni a múltba. Nem állítom, hogy különösebben érdekelne a képzőművészet, nem is konyítok hozzá… ennek dacára élvezettel bújtam a könyveit és… bár nem tudatosult bennem, rengeteget tanultam belőlük. Egy alapvetően más szemléletet képviselnek.
- Én magam sem vagyok olyan képzettségű, mint ő, ezért osztom a véleményedet. A művészetben mindig a szemlélet a döntő. Máskülönben ugyanaz a kép, vers, regény, nem mondhatna mindenkinek mást. Amikor Ben az egyetemen tanított, szerettem eljárni az előadásaira. Nem a megszokott módon, egy-egy irányvonalat megszállottan követve sulykolta a hallgatóiba a korszakok vagy alkotásaik látható és felfedezhető elemeit, inkább megtanította őket látni.
- Ritka adottság. Visszatérve Jean-Michel életrajzára, az szembeötlő, hogy a könyvnek kalandregény hangulata van. Az idézetek és leíró részek észrevétlenül folynak egymásba, hogy le se tudod tenni. Számomra nem kérdés, hogy a kiadó elégedett lesz.
- Nagyon bízom benne, Jean-Michelnek sokat jelentene.
- És legalább ennyit jelent neki, hogy a fiaddal dolgozhat rajta.
- Mit gondolsz, Darcy, volna kedved csatlakozni Jean-Michelhez és hozzám egy ebédre, mondjuk, holnap?
Darcy a telefon mellé helyezett határidő napló után nyúlt és fellapozta. Megviselt, gyakorta használt darab volt, ami bizonyára felbecsülhetetlen támaszt nyújtott a mindennapokban. – Holnap nem tudok, de esetleg holnapután?
- Az is jó, mi ráérünk. Megteszed, hogy lejössz? Jean-Michel nem hiszem, hogy utazni tudna.
- Semmi probléma, úgyis Morlaix-ban kezdem a napot.
- És még valami – mondta Mischa a kerten átvágva a kocsija felé. –, Béatrice Busschere még ugyanabban a házban lakik, ahol azelőtt? Szeretném felkeresni.
- Igen, ott megtalálod. Örülni fog neked.
És Béatrice Busschere örült, nagyon örült. Mischa elégedett idős asszonynak látta, aki a megpróbáltatásokon túllépve teljes életet élt. Férfi nélkül ugyan, de ezen túlmenően kijutott neki minden jóból. Két fiút nevelt fel, dolgozott rájuk, iskoláztatta őket, hogy az anyjukat pótolja. Béatrice szavaival élve ennél teljesebb boldogságot az élet nem kínálhatott volna számára. Szeretett anya lenni és erős egyéniségével nem rettent vissza a felelősségtől, amit egyedülálló szülőként a sors kirótt rá. Tisztességgel, felemelt fejjel állt helyt, hogy abban a tudatban öregedjen meg, megtette, ami tőle telt. Mischa határozottan azon a véleményen volt, hogy jó Béatrice-ra nézni. Élénk természete és ragyogó arca elárulta, milyen torz közegben éltek egykor, mennyire sarokba szorítva, ahol egyikőjük sem lehetett önmaga. Azt ugyan sejteni lehetett, hogy ez a kedélyes, vidéki lány sokkal színesebb egyéniséggel bír, mint amit ott megmutatott, de bolond, aki ezt a szemére veti, miközben nap mint nap feledhetetlen borzalmakon kellett átverekedniük magukat. Nemhogy mosolyognivalójuk nem akadt, legtöbbször beszélni sem szívesen beszéltek.
Mischa az elmúlt évtizedekben rendszeresen találkozott az asszonnyal, barátságuk töretlenül megmaradt, noha a bordélyban őt sem ismerte közelebbről, mint a többi lányt. A németeket túlélve Béatrice letelepedett St. Malóban és a közös múlt révén rátaláltak egy őszintébb hangra egymás között. Mischa, ahányszor Bretagne-ba vetődött, előszeretettel látogatta, a béke beköszöntekor két gyerekkel nincstelenül álló lányt pedig kezdetben anyagilag is támogatta. Nem esett nehezére, mivel azon kevesek közé sorolhatta magát, akinek a vagyona többé-kevésbé érintetlenül átvészelte a nehéz időket. Ennek ellenére a breton büszkeséggel megáldott pártfogoltja az utolsó sou-ig visszafizette a kölcsönt. Hogy a bordélyban megalapozott ismeretség mostanra barátságba fordult, annak ez és egyéb okai is akadtak, ám mindközül talán a legnyomósabbak a közös emlékek voltak. Béatrice ugyan vonakodva nézett vissza, ahogyan Mischa is csak fanyalogva hajlott erre az önkínzásra, ennek dacára a beszélgetéseikben fel-felbukkantak régi történetek. Erős védelmi gesztus volt, ahogy Béatrice csodálatos nagylelkűséggel képes volt átugrani a megalázó epizódok feletti keserűségén, hogy azoknak a ritka pillanatoknak örülhessen, amikor nevettek. Hasonló felszabadultsággal emlegette Nevit, akivel szoros barátságot kötöttek az összezártság idején, jóllehet igencsak eltérő természetűek voltak. Nevi lelkileg törékeny és mindent a szívére vevő lány volt, akit a fájdalom meg a rengeteg megaláztatás egyre inkább megroppantott. Ruthger állandó jelenléte, a biztonságát fenyegető árnyak elpusztították a lelkét. Eközben Béatrice valahol a lénye legrejtett zugában mindig fellelt egy morzsányi életerőt, ami hozzásegítette ahhoz, hogy folytassa az életét a másnappal, majd egy újabb nappal, egészen addig, amíg túlélte a háborút. Ha nem lakozott volna benne ez a lenyűgöző túlélési ösztön, ő is Nevi sorsára jut. Bár az is lehet, hogy a két árva unokaöccs tőle való függése tette azt a csodát, hogy ha összeszorított fogakkal is és egyedül, de átverekedje magát a nehézségeken.
Neviről ejtve szót hűséges szeretet lobogott a szemében, szavai megható őszinteséggel csengtek. – Amikor a fiad betoppant, Michel… hirtelen eszembe jutott, hogy nem csoda, mert Nevi annyira rajongott érted. Éppen olyan, amilyen akkoriban te voltál.
- A fiam sokkal inkább jóképű, Béatrice, és nem olyan keserű, mint én.
- Szeretik a nők, ugye?
- Ha csak a lányok nem változtak meg azóta, feltételezem, hogy nagyon is.
Béatrice felszabadultan kacagott. – Kétlem, hogy a látásuk odalett volna – Mischa önkéntelenül felderült az asszony megjegyzésén. Hogy jókedvében találta, örömmel töltötte el. Nála ugyan jóval fiatalabb volt, az élet viszontagságai mégsem múltak el felette nyomtalanul. Öregségére az egészsége némileg megrendült, ezért kíméletre szorult. Szerencsére a két fiú, akiket szeretetben nevelt fel, megadták neki azt a kényelmet és biztonságot, amire szüksége volt.
- Valamit be kell vallanom – tért vissza Béatrice a konyhából egy tálca frissen sült, mennyei illatokat ontó süteménnyel. Letette az asztalra, amelynél üldögéltek, és Mischa felé kínálta, hogy kóstolja meg. Közben tovarévedő tekintettel kinézett az ablakon. – A fiad váratlanul jött el és a múltról szeretett volna egy-két dolgot megtudni, csakhogy én… mérges lettem. Nem szívesen nézek vissza, mi értelme a nyomasztó emlékeken rágódni?... Végül mégis rájöttem, hogy nem szaladhatok el a múlt elől.
- Soha nem is szaladtál el, Béatrice. Jókora árat fizettél azért, hogy most békében élhess, és senki ne zaklasson ezekkel a szakállas történetekkel.
- Ha jól értettem, neked mégiscsak feltámadtak bizonyos kísértetek…
- Ruben mesélte?
- Tulajdonképpen kitaláltam, ugyanis azt akarta tudni, milyen okból gyűlölhet téged Fersen, Verani vagy Vidoque.
Mischa megtörölte az ujjait a szalvétában. – A sütemény fantasztikus. Köszönöm szépen – a tányért letéve Mischa mesélni kezdett. – A helyzet az, hogy a fiam egy olyan könyvet ír, ami testközelből érintheti ezeket a gazfickókat.
- Éppen őket?
- Őket és más kollaboránsokat.
- Ó, már értem.
- Ruben szépművészeti alkotások nyomába eredt, amelyek német kezek között tűntek el, éppen csak menetközben a téma erőteljesen felduzzadt, így jutott el olyan alakokhoz, mint régi ismerőseink. A véletlen folytán képbe kerültek és ami Vidoque-ot illeti… nos, ő ki akarja használni az alkalmat, hogy egyidejűleg benyújtsa nekem a számlát a nem rendezett sérelmekért is.
Béatrice újra elfordította a fejét és beletelt egy végtelen percbe, amíg a tekintete újfent Mischára vándorolt. Különös arckifejezéssel azt mondta: – Vidoque-tól mindig a hideg rázott, akárcsak a többi lányt. Volt benne valami ellenséges vibrálás… a zsigereimben éreztem, hogy bajkeverő.
- Nevi is gyakran mondta ezt.
- Kétszínű, Michel. A férfiakkal egészen más hangot ütött meg, mint velünk. Vagánynak, mégis józannak tűnt, aki a kora dacára megbízható és nagy dolgokra hivatott. Miközben nem józan volt, hanem számító. Titokban nyálcsorgatva leste Nevit, Clarát és Heléne-t…
- Hogy érted, hogy leste?
- Mondjam, hogy kukkolta?
- Ha kukkolta, miért ne?
Béatrice legyintett. – Rendben, akkor kukkolta. Egy alkalommal, amikor magunkra maradtunk a villában, lejött a konyába és leült közénk. Mindenféle kérdéseket tett fel, hogy melyikünknek milyen férfiak tetszenek, volt-e barátunk vagy vőlegényünk, mielőtt a Lilla Szalonba kerültünk… ilyesmiket.
- A körülményeiteket ismerve elég faragatlan dolog.
- Sértő volt, hiszen gyűlöltünk minden férfit, ő meg csak faggatózott és… elsősorban Neviből akart kicsikarni válaszokat.
- Nem vagyok meglepve.
- Megkérdezte tőle, te tetszel-e neki és megkérted-e, hogy veled aludjon. Egészen arcpirító helyzet volt. Tudod, a tekintete volt a legmegrázóbb… hamis, behízelgő, miközben vágott akár a penge. Úgy éreztem, a láthatatlan rezdüléseinket is ki akarja fürkészni.
- És?
- Nevi zokon vette a kíváncsiskodását. Emlékszem, azt felelte, mi közöd neked ehhez? Egyáltalán hozzánk mi közöd? És milyen jogon teszel fel kérdéseket? Vidoque felkapta a vizet. Mosolygott ugyan, de farkas mosoly volt, a tekintete jeges lett, akár a tavaszi ár. Máig emlékszem, milyen hátborzongató volt.
Mischa el is tudta képzelni. Neki magának is gyakran támadt az az érzése, hogy Vidoque tudatosan alkalmaz bizonyos eszközöket arra, hogy ráijesszen másokra, befolyásolja a gondolkodásukat, és ezen keresztül kipréselje belőlük, amit akar. Hogy hatvanévesen él ezekkel a fegyverekkel, azt kevésbé furcsállta, minthogy korábban is magabiztosan megtette. Végtére is a háború idején éretlen tacskó volt, tanulatlan és tapasztalatlan, akiről senki nem feltételezte volna ezt a számító dörzsöltséget. Elvileg semmit nem tudhatott a pszichológiáról vagy a befolyásolás művészetéről. A viselkedése ennek ellenére azt bizonyította, hogy céltudatosan használta ezeket a trükköket, ami nem jelenthetett egyebet, minthogy a korától függetlenül ösztönösen élt velük.
Az asszonyt méregetve nem értette, miért merül fel ez a téma ennyi idő távlatában. – Hogy jön ez ide, Béatrice?
- Elmondom. Miután a fiad elment, itt zakatolt a fejemben a beszélgetésünk. Utólag jutott eszembe egy három évvel ezelőtti eset. A városi könyvtár felújítására rendezett ünnepélyre mentem, hogy meghallgassam az előadók köszöntőit. Köztük volt Vidoque is, aki az egyik adományozója a könyvtárnak és a jelentős támogatást az avatón köszönték meg neki, illetve a többieknek. Egész elől ültem, közel az emelvényhez. Mivel a háború óta nem láttam, rajta felejtettem a szememet. Persze tudtam, hogy a Lilla Szalonbeli Vidoque meghalt, csak az ikertestvére élte túl a háborút, a hasonlóság azonban így is mellbe vágott. Ám ahogy figyeltem őt, egyre ismerősebbnek tűnt. Az a megszállott tekintete, a nyalka figurája, de még a kézmozdulatai is… emlékszel?, általában széles gesztusokat tett, mint te, amikor Tompát játszottad a németek előtt. Mondhatom, kísérteties a hasonlatosság.
- Igencsak az emlékezetedbe véshetted őt, Béatrice.
- Nem is tagadom. Valószínűleg azért, mert megmagyarázhatatlan viszolygással töltött el a jelenléte. Soha nem felejtem el a gúnyos, lekezelő vigyorait, amit behízelgőnek vagy megnyerőnek képzelt, holott egyszerűen érzéketlen és üres volt.
- Na, és ő is beszélt az ünnepségen?
- Igen, beszédet mondott. Mégsem ez az érdekes, nem ezért hoztam szóba. Tudod, mellettem ült Demetre Rochenbach…
A név nem mondott semmit Mischának, így a fejét ingatva tagadta, hogy értené a logikai kapcsolódást. – Nem rémlik, hogy ismerem. Ki ő?
- Ó, nagyszerű ember, a fiaim együtt jártak iskolába a gyerekeivel. Tanult ember, a földhivatalnál volt jegyző, de már nyugdíjazták. Szóval, ő ült mellettem és miközben Vidoque beszélt, azt mondta, várj csak, hogy is mondta?... tudom, „megeszem a kalapomat, ha ez a Vidoque valaha betette a lábát Afrikába”. Ugyanis Vidoque az olvasásról és utazásról beszélt.
- Megeszem a kalapomat, ha ez a Vidoque valaha betette a lábát Afrikába? – ismételte Mischa gépiesen.
- Először én sem értettem, de aztán eszembe jutott, hogy a mende-monda szerint ő is megfordult odaát. Mondtam is Monsieur Rochenbachnak, hogy a háború alatt én a másik Vidoque-ot ismertem, ennek a színpadon viszont a gesztusai meg a nézése kiköpött a testvéréé.
- Mire Rochenbach?
- Érdekes dolgot felelt: „maga szerint az elhunyt Vidoque szakasztott olyan, mint ez itt, szerintem viszont ez fikarcnyit sem olyan, mint az én cimborám a gyarmatokról”.
- Ejha!
- Ugye? Miután régóta tudom, hogy a mi Vidoque-unk meghalt, az ikertestvére azonban hazatért Afrikából, nem lepődtem meg, de az már annál inkább érdekes, hogy Monsieur Rochenbach ilyeneket mond. Te érted ezt, Michel?
Mischa tökéletesen értette. Keresztbe font karokkal üldögélt és igyekezett megemészteni a felbukkant beszámoló érdemi vonatkozásait. Egybecsengett mindazzal, amire korábban Jerôme-nak hála rájöttek. – Azt hiszem, Béatrice. A szalonbeli Vidoque nem halt meg, pusztán csak a testvérének adja ki magát, hogy ne kelljen magyarázkodnia a múlt miatt.
- Akkor ezért… ezért tűnt annyira ismerősnek? – hűlt el az asszony.
- Nem kétséges. De mondd csak, kérhetnék tőled egy szívességet?
- Mi lenne az?
- Szívesen találkoznék ezzel a Demetre Rochenbach-kal. Esetleg össze tudnál hozni vele?
- Ó, mi sem egyszerűbb. Felhívom és megkérdezem, mikor mehetnél el hozzá. Itt is összejöhetnénk, éppen csak a hétvégén a Riviérára utazom. Az egyik fiam ott nyaral és meghívott.
- Semmiképpen nem okoznék neked gondot, úgyhogy ha beajánlasz nála, a többit elintézem. Így is hálás vagyok a segítségedért.
Béatrice azonban nem fogadta el a szabadkozást. – Ne viccelj már.
Mischát nem remélt örömmel töltötte el a tudat, hogy Jean-Michel házában lakhat és lehetőségük nyílik réges-régen elfeledett beszélgetések folytatására. Feleleveníteni mindazt, ami kettejüknek fontos, ám az alkalom hiánya vagy az idő szűkössége jó ideje nem engedte meg nekik a ráérős emlékezést. Ugyanakkor Jean-Michelt a múltnál is intenzívebben foglalkoztatta a jövő. Az, mi lesz a családjával nélküle. Bár Mischa felfigyelt rá, hogy szívesebben él a mának, azért akadt pillanat, amikor elárulta magát. A gondolatait lekötötte a bizonytalan jövő, időnként úgy érezte, nem képes magában tartani az aggodalmait, ilyenkor óvatlanul kibukott belőle egy-egy monológ. Ő, ha nem is szívesen, meghallgatta és igyekezett hasznos válaszokkal hozzájárulni a beszélgetésekhez. Noha egyelőre a részletek bizonytalannak tetszettek, egy valamit mindketten tudtak, mindaz, amiről értekeznek, hamarabb bekövetkezik, mint szeretnék.
Nem mintha az elmúlt évtizedek során kétségei lettek volna, Jean-Michel szájából mégis másképpen hangzott, milyen boldogsággal ajándékozta meg a Brigitte-tel kötött házassága. Ő, mint a legjobb barátja és az első házasságának is a szemtanúja, ugyanígy tudatában volt a különbségnek. Annak idején a hivatali előmenetel szempontjából Stéfanie bölcs választásnak tűnt, kettejük kapcsolatában mégsem rejlett annyi, hogy házasságuk, ha nem is boldogsággal, legalább elégedettséggel járjon. Brigitte kapcsán ez soha nem merült fel. Jean-Michel azzal az őszinte és romlatlan szeretettel vette körül, ahogyan az ember csakis az első szerelmét képes elhalmozni. Kettejük között nem feszültek titkok, nem voltak ügyeskedő játékok, Brigitte szó nélkül elfogadta a szerepet, amit egy sikeres diplomata feleségeként be kellett töltenie. Elfogadta a tényt, hogy egy mind magánéletében, mint a szakmájában sokat tapasztalt embert választott, aki negyven felett már nem fog megváltozni. Inkább neki kellett alkalmazkodnia a férjéhez és olyan hátteret kiépítenie a számára, amely elősegíti az érvényesülésben. Nem lehetett könnyű dolga, mivel Jean-Michel született agglegény életvitelével és életszemléletével együtt kötött ki a házasság révében, nyilván megvoltak a maga őrültségei és önzései, Brigitte ennek dacára kiváló érzékkel és irigylésre méltó józansággal kezelte a gondokat.
Most, amikor Jean-Michel visszafelé kezdett tekintgetni, szavaiból kitűnt, hogy legnagyobb bánata a kettejük közti jelentős korkülönbség. Mivel elhúzódó betegsége megengedte, hogy gyakran eltöprengjen ezen, egyre komolyabb lelkifurdalással küszködött. Annak idején is tudta, hogy egyszer eljön ez a pillanat, csak akkor még annyira távolinak tűnt, hogy sokkal szívesebben merült a jelenbe, abba a boldogságba, amit egy szép és életvidám feleséggel az oldalán megkaparinthatott. Ha akadtak is kételyei, legyűrte őket a szerelem, Brigitte odaadása meg a közös tervek. És ami azt illeti, nem tévedett, hiszen a hátuk mögött hagyott évek öröme, a gyermekáldás, a nevetések és csókok mind az igazát bizonyították. Csakhogy most, közel négy évtizeddel később, a betegség, ami fokozatosan maga alá gyűrte, sűrűbben késztette a realitásokkal való szembenézésre. Brigitte tizennégy év előnyben volt vele szemben, elég fiatal ahhoz, hogy még bőven élhessen. De vajon az özvegységet hogyan viseli majd? Mihez kezd egyedül? Az elmúlt idők mind arról szóltak, hogy „mi”. Együtt utaztak, együtt nevelték a gyerekeket, együtt tervezgettek. Jean-Michel fordított esetben úgy érezné, levágták az egyik karját és bizonyára pokoli elveszett lenne a társa nélkül. Na, és Brigitte? Azt mondják, a nők erősebbek és józanabbul néznek szembe a megpróbáltatásokkal. Legalább ebben bízni akart.
- Szerinted kitalálhatjuk a jövőt?
Jean-Michel úgy nézett Mischára, mintha a kérdést őrültségnek tartaná.
- Mert szerintem ez képtelenség – válaszolta meg Mischa a saját felvetését. – Ne hidd, pajtás, hogy nem értem meg a dilemmáidat, éppen ellenkezőleg. A helyedben nekem se járna máson az eszem. Ugyanakkor nem tesz jót neked, Brignek pedig még annyira sem. Ő maga mondta, hogy próbál nem tudomást venni arról, az idő mennyire ki van számítva… igyekszik a mának élni, és azt hiszem, ez az egyetlen okos módszer… annak idején apám azt mondta, örül, hogy nem sejtette előre, a forradalom milyen gyorsan elsöpör mindent. Örült, mert nem sejtette, hogy hónapokon, esetleg heteken belül el kell szöknie a hazájából, az otthonából, nem sejtette, hogy mindenét elveszíti, ami évszázadok óta a családé volt… és nem sejtette, hogy elveszíti az asszonyát és a gyermekeit. Akkor megkérdeztem tőle, miért örült ennek? Ha mindent előre tud, talán megelőzhette volna a sorsot és elmenekül, vagy a családját marad ideje kimenekíteni. Ő azonban a fejét rázva azt felelte: – Akkor nem tudtam volna azzal az önfeledtséggel szeretni őket az utolsó napig.
Jean-Michel ráérősen kivárt a válasszal, ami végül feltűnő letörtséggel csengett. – Nem vagyok meggyőződve, hogy ez a helyes magatartás.
- Ó, én sem, de hadd mondjak neked valamit. Életem legborzalmasabb hete az volt, amit Doverben töltöttem Theával. Később, amíg Normandia felé menekültünk, semmi egyéb nem foglalkoztatott, minthogy vagy a németek lyuggatják ki a bőrünket, vagy belezavarnak minket a csatornába, hogy ott fulladjunk meg. Amikor kiértünk a normandiai partra, hullottunk akár a legyek, senki nem kötött volna ránk életbiztosítást…. majd váratlanul megjelent egy angol hajó és az emberek vad ordibálása közepette felhajtottak minket a fedélzetre. Akár a vágóhídra terelt marhák, úgy bukdácsoltunk végig a mólon és elnyelt minket a raktér. Amíg odalent kushadtunk, mások a fedélzeten, hánytuk a keresztet, néha azt hittem, soha nem érünk át a túlpartra. Napoknak tűnt az út Doverig, és amikor valaki lekiabált, hogy látja a part menti sziklákat, dobhártyaszaggató örömkiáltásban törtünk ki. Abban a pillanatban jutott eszembe Thea, hogy meg kell keresnem, ha már egyszer túléltem azt a poklot.
- Szerencséd volt, hogy kijutottál és rátaláltál.
- És szerencsém, mert azon a héten tényleg szerettük egymást. A szokványos kifogások, mellébeszélések vagy társadalmi különbségekről szóló viták nélkül… ugyanakkor a legboldogabb napokat beárnyékolta a tudat, hogy nem juthat nekünk több annál a hétnél. Mindvégig a napokat számoltam és önző módon azt kívántam, a kimenekítési hadművelet tartson tovább… ezzel csak azt akarom mondani, barátom, hogy nem ugyanazt éled át, ha az idő fenyegetése folyton ott motoszkál a fejedben.
- Nem tehetek ellene semmit.
Mischa a halántékára bökött. – Itt légy okos, Jean-Michel. Rendezd el mindazt, ami el nem kerülhető, utána viszont kizárólag azzal foglalkozz, hogy számolgatás vagy örökös nyomás nélkül lehess együtt Briggel. Nemsokára Claude is hazajön, nem lesz ez végre olyan időszak, amikor együtt lehettek?
- Hidd el, én igyekszem, ám nem könnyű úgy előrenézni, hogy nincs mit tervezgetnem.
- Hogyne lenne! Ki kell békülnöd Claude-dal. Vágyik rá, hogy önmagáért szeresd, ne pótlék legyen, ami nem felel meg neked. Aztán be kell fejezned a könyvedet, Ben pedig számít rád a saját könyvénél. Jean-Michel, kérlek, ne hagyd el magadat. Én magam is rád szorulok ebben a Vidoque és Fersen elleni háborúban.
A telefoncsörgés hallatán Jean-Michel a konyhai készülékhez ment, így Mischa jól hallotta, hogy Brigitte-tel beszél. Az asszony nyilván az állapotáról faggatta, legalábbis a válaszokból erre következtetett. Mosolyogva gondolt arra, a sors mindkettejükhöz milyen nagylelkű volt. A harmincas évek végén még megszokott agglegény életüket élték és nem olyan nőt kerestek, aki egy hosszú úton megfelelő társuk lehetne. Cinikusak voltak és egy idő után a kalandok, a jólét, meg a felszínes életvitel el is feledtette velük, hogy bízzanak egy ilyen társ létezésében. Azután mégis találkoztak két nővel, akiket szerethettek, és akik mellett tiszteletre méltó házasságban öregedtek meg.
- Mi volt életed legelső megrázó élménye?
Jean-Michel eltűnődve ereszkedett vissza a székébe. A hanyatló szakaszba ért nap rajzolta árnyékban ültek, ámbár még csiviteltek a madarak körülöttük, lengedezett a szél és hódított a meleg. A Leg-játékot régóta mellőzték, tehát ez egy tökéletes este volt a felelevenítéséhez.
- Apád halála – mondta végül Jean-Michel. – Előtte senki nem halt meg a környezetemben. Amikor Fettisov nekiindult Szibériának, hogy megkeressen téged, megkért, hogy vigyázzak rá. Jó pár hónap beletelt, amíg szemet szúrt, hogy gyengélkedik. El akartam vinni orvoshoz, ő azonban titokzatos magándoktorokkal konzultált. Sejtelmem sincs, honnan kerítette őket, de nem lehetett észhez téríteni. Vagyonokat herdált el rájuk, mígnem egy nap éppen ott voltam, amikor az egyik valami „gyanús” orvosságot itatott meg vele. Nem telt bele egy óra, rosszul lett és attól féltem, hogy órákon belül meghalhat. Önkényesen elkergettem a kullancsokat és riasztottam egy rendes orvost. Sajnos későn. Emlékszem az utolsó napra, ott ültem az ágya szélén és ő úgy szorította a kezemet, hogy kiszállt belőle a vér.
- Mondott valamit?
- Mindössze azt, amit már elmeséltem neked. Mondd meg a fiamnak, hogy odafentről is figyelek rá.
Mischának gyakran eszébe villant ez a mondat, noha nem minden tette vívhatta ki az apai büszkeséget és elismerést. De szerette őt és a tudat, hogy cserbenhagyta, örök fájdalom maradt.
- A legrosszabb év?
- Rosszból akadt jó pár – húzta el a száját Mischa. –, talán a legrosszabb mindközül az az év, amikor Szibériába kerültem. Minden vágyam, a magamba vetett hitem, a mások iránti bizalmam ripityára tört. Még olyan gyerek voltam, viszont egycsapásra felnőttem – noha sok-sok éven keresztül nem számolt be Jean-Michelnek arról, mit élt át Oroszországban, néhány éve mégis megtette, ezért most nem kényszerült a részletek magyarázására. – Akkor én is kérdezek tőled. A legemlékezetesebb kalandod?
- Miféle kaland? Nővel? Vagy oroszlánvadászat?
- Ó, nem – vigyorgott Mischa. –, egy nővel.
- Nővel? Nem is vagy kíváncsi!
- Cseppet sem.
Ám ez hagyományosan az őszinteség játéka volt, ami kötötte Jean-Michelt. – Rosy Bowlerson.
Mischa leplezetlenül eltátotta a száját. – Hogy kicsoda? Rosy Bowlerson?
- Igen.
- Nem hiszem el!
- Pedig hidd csak el, 1941-ben a londoni bombázások idején.
- Na, akkor ezt most meséld el gyorsan – követelte Mischa nehezen térve magához. Az a Rosy, akinek a háború előtt ímmel-ámmal még a szépet is tette, pirulós, kamaszkorból kilépő lány volt, igaz, sokat ígérő szépséggel, ami akkortájt még nem tündökölt teljességében. A lányt úgy őrizte az emlékezetében, mint aki tökéletes gyümölcse egy szigorú morállal rendelkező házasságnak, gazdag papa, a lányának férjet vadászó mama. Ezek fényében nehezére esett elhinni, hogy ugyanez a lány ágyba bújik egy Jean-Michel-féle francia kalandorral.
- Sérti a füledet?
- Miért sértené?
- Végülis udvaroltál neki valamikor.
Mischa elhárítóan legyintett. – Inkább az anyja udvarolt nekem, nem? Kedveltem Rosyt, de gyerek volt még.
- Ez igaz és az, hogy azt az egyetlen éjszakát velem töltötte, is maradéktalanul ezt bizonyítja.
- Nem hittem volna, hogy belemegy az ilyesmibe. Nem volt rá jellemző.
- A körülményeket okold. 1941. őszén történt, valamikor október végén. Elmentem vacsorázni az Oxford Streetre. Alighogy megszólalt a zene, máris felsírt a légiriadó. Ámde elkésett, mindössze néhányan tudtak átszaladni a metróba, legtöbben ott rekedtünk az étteremben. Az első bombák becsapódásakor iszonyatos kavarodás támadt. A személyzet ugyan igyekezett mindenkit a pincébe terelni, csakhogy túl sokan voltunk. A légnyomás csúnyán bezúzta a kirakatokat, és szanaszét repültek a cserepek. Akkor botlottam Rosyba. Elszakadt a barátaitól, az arcát meg a karját felmetszették a repülő üvegcserepek. Hátborzongató este volt. Sorban zuhantak ránk a bombák és mi még akkor is mozdulatlanul lapultunk, miután a támadás áttevődött a City felé. Rosy fejére borítottam a zakómat és bebújtunk alá, hogy ne az arcunkba vágódjon az üvegszilánk meg a por. Sokáig tartott, mire vége lett… és amikor előmerészkedtünk, mindenfelé romok hevertek.
- Rettenetes lehetett.
- Nem vagyok és soha nem is voltam katona, ezért számomra igazi rémálom. Amikor a füled mellett süvít el az, ami az épületből megmaradt… még mindig kiráz a hideg.
- És Rosy?
- Nagyon félt, persze nem volt vele egyedül. Én is féltem, meg az összes többi szerencsétlen. Végre elmentek a gépek, így kitörtünk a pincéből az utcára. Rosy vérzett és fázott is, a barátait a felfordulásban elveszítette… úgyhogy elvittem magammal Kensingtonba. A szülei Greenwichben voltak, amit akkor sem értettem, a helyükben olyan messze szöktem volna Londontól, amennyire a benzinből futja. Aznap este sokat beszélgettünk, őszintén mondom, rácsodálkoztam Rosyra. Megállapítottam, hogy az anyja csúnyán a fejére nőtt, úgy beárnyékolta, hogy ki se tűnt, ő maga mennyire kellemes, jól nevelt, mégsem karót nyelt angol lány.
- És erre te elcsábítottad?
Jean-Michel arcára nosztalgikus mosoly szökött. – Pontosabb lenne az a megfogalmazás, hogy egymást csábítottuk el. Rosy azt mondta, elege van a jó kislány szerepéből. Porig rombolják körülötte a világot, miközben úgy szalad el az élet mellette, hogy ő kívülről szemléli… és aznap este… ostobán hangozhat, mégis szerelmes voltam belé. Az ártatlanságába, az álmaiba, meg abba az elemi csalódottságba, ami megszabadította az anyja által rákényszerített szerep mesterkéltségétől… érted, mit akarok mondani?
- Azt hiszem.
- Másnap délelőtt elment Kensingtonból és amikor két nap múlva Greenwichre is hullani kezdtek a német bombák, a családjával együtt a Bowlerson-ház romjai alatt maradt. Nem ezt érdemelte, ahogyan mások sem, akik hasonlóan pusztultak el. Ugyanakkor számomra nem az az éjszaka a legérdekesebb ebben a történetben… hanem, hogy Rosy elmesélte, milyen átalakuláson kergette végig a háború okozta bizonytalanság, a félelem, meg a meggyőződés, hogy az a világ, amiben felnőtt, amelynek a képviseletére nevelték, a szeme láttára omlott össze.
- Ezt mi magunk is átéltük.
- Hát, persze, csak nem a huszonévesek gyámoltalanságával, végletekben gondolkodva és elképedve azon, ilyen horderejű változás egyáltalán végbemehet. Ne hasonlítsd magadat hozzá, ő burokban élt, míg te… te például hogyan élted túl a szökést Oroszországból?
Ennél szemléletesebb példát Jean-Michel nem is csempészhetett volna a beszélgetésbe. Mischa feltehetően ugyanazt a traumát élte át, amit Rosy Bowlerson 40-ben és 41-ben. Az egyik nap még az akadémiára járt, a Téli Palota intarziás parkettájú termeiben lehetett vendég, az arisztokrácia krémjével táncolt, az édesapja birtokain vadászott, másnap pedig már az életét mentve menekült a biztos halál elől. Megalázó volt a kivételezettek közül ekkorát zuhanni a senkik és megvetettek soraiba. Ráadásul úgy, hogy akkortájt az összefüggéseket nem látta át. Az egyetlen bizonyosságnak az tűnt, hogy a dolgok soha nem térnek vissza a régi kerékvágásba.
- Mi lett volna, ha túléli?
- Nem tudom, Mischa. Én egyetlen estét kaptam belőle, ez alapján képtelenség megjósolni. Amúgy sem vállalkoznék erre a mutatványra.
Továbbra is ez a meglepő történet motoszkált a fejében, amikor aznap este vacsora után búcsút vett Jean-Micheltől. Ha valaki, hát éppen Rosy volt az a nő, akiről alig tudta elhinni, hogy fejetlenül belevesse magát egy kalandba. Ugyanakkor hamar belátta, milyen egyoldalú ítélet ez a lánnyal kapcsolatban. Elvégre ő maga is hasonló elhamarkodottsággal vetette bele magát a házasságba, Lathea ugyanezzel a sietséggel akarta összekötni az életét Tivy Rogersszel, azaz a háború szorítása mindannyiukat megzavarta. És ahogy ő sem akart lemondani arról a villanásnyi boldogságról Doverban, amit esetleg először és utoljára élhet át, a félelem óráiban nyilván Rosy is felülírta a saját értékrendjét. Ha valamit, ezt biztosan nem tudta a szemére vetni.
Ruben átmenetileg elhagyatott szobája előtt megtorpant. Mindössze néhány napja érkezett Bretagne-ba, de a telefonban már kétszer is megkérdezte Latheát, vajon a fia felbukkant-e a Rue de Rennes-ben. Egyelőre annyit lehetett tudni róla, hogy bár jelentkezett, az első vizitre az anyja is türelmetlenül várt. Nyomasztó várakozás volt, legalábbis Mischa számára. Szerette volna minél előbb látni, hogy Ruben visszatér ide és megadja neki a lehetőséget a félreértések tisztázásra. Ám hogy az mikor lesz? Ha a kiadó módosításokat kér a kéziratban, akár hetekig is elhúzódhat, ami számára további idegőrlő bizonytalanságot hozhat.
Felkapcsolta a villanyt és belépett a szobába. Rend volt, mint mindig. Ruben gyerekkorában is feltűnő rendszeretettel kápráztatta el őket, nem is emlékezett olyan esetre, hogy bármilyen holmiját elveszítette vagy előhagyta volna. A vendégszoba beszédesen igazolta, hogy hosszabb tartózkodásra rendezkedett be. A ruháit és szükséges dolgait gondosan elpakolta, hogy minden kéznél legyen. Egyedül az íróasztal környéke hemzsegett a papírhegyektől. Akadtak ott lexikonok, szöveggyűjtemények, atlaszok, csupa olyasmi, ami a munkához elengedhetetlen. És volt még valami. Az asztal szélén állt egy doboz félretolt fedéllel. Alatta Mischa kézzel írt jegyzeteket pillantott meg. Megismerte a kartondobozt, hiszen Aurore kérésére ő maga szállította Párizsba. Akkor ugyan le volt zárva és neki se módja, se ideje nem maradt beletekinteni a tartalmába, de Ruben később biztosította róla, hogy értékes feljegyzéseket rejt. Felemelte hát a tetejét és kivette az alatta fekvő néhány papírdarabot. Megviselt, gyűrött fecnik voltak, a tinta vészesen megfakult rajtuk. A botladozó kézírást nem kötötte volna Hughes Stévenine-hez, ha történetesen nem tudja, hogy ezek az ő jegyzetei, jóllehet az akkor is nyilvánvaló volt, hogy a sorokat férfikéz vetette papírra. A kíváncsiságtól hajtva olvasott bele a legfelső írásba.
1943. március 28.
Chantal este tört be hozzám. A kocsin, ami hozta, horogkereszt lobogott, arcátlan nyiltságot sugallva egy elvileg "szabad" Franciaországban. Azt beszélik, egy német tiszt a szeretője. Istenem, hova züllött le! Megijesztett, amit mondott, vagyis ahogy mondta. Igen, kifejezetten baljósan hangzott. Elmaradtak a dühkitörések, az indulatoskodás, a puszta figyelmeztetés maradt. „Bajotok eshet, ha nem tértek észhez”, mondta. „Miről beszélsz?” „Ne add az ostobát, mindenki tudja, milyen tehetős ember vagy, azt hiszed, tőled nem veszik el, amid van? Pontosan tudják, mit őrizgetsz a házban.” „Az meglehet, de nélküled nem tudhatnák, mit tartok az éjjeliszekrényemen. Az az igazság, hogy elárultad a családodat és ezt se most, se a jövőben nem fogom megbocsátani.” Azzal búcsúzott, hogy magamra vessek. Ez az, ami annyira nem tetszett.
Hajnalban megjelent két rendőrségi kocsi és egy tucat egyenruhás. Alig nyitottunk ajtót, Francoise-t durván ráncigálni kezdték, ki a karjaim közül, ki a házból. A válasz, hogy mivel vádolják, annyi volt, ez a parancs. Ennyi, csak ennyi! Azután elragadták. Beszorították a fekete kocsiba és elvégeztetett. Ma reggel bementem a városba, hogy kiderítsem, mi ez az őrület. A rendőrség semmiféle magyarázattal nem szolgált. Mindössze annyit mondtak, bejelentés érkezett, amit kivizsgálnak. Hogy miféle bejelentés vagy kitől, nem árulták el. Nem tehettem mást, elmentem Chaubert-hez, hogy segítsen, de milyen ostoba is vagyok… tudhattam volna, hogy a képembe vágja az ajtót. Meg is tette, nem kevés elégtétellel.
Ezt a két darabot Ruben megjelölte, feltehetően valami konkrét céllal, aminek mibenlétéről a jelölés nem árult el többet. Mischát megbénította a döbbenet. A saját bőrén tapasztalta, mit jelent tengelyt akasztani Chantallal. A feljegyzések tanúsága szerint semmi sem szent a számára. A családja ugyanúgy nem, ahogyan ő maga vagy mások sem. Újra kellett olvasnia Hughes dühvel átitatott szavait ahhoz, hogy teljességében megértse, mi történt. A másodszori olvasás után nem maradt benne szemernyi kétség sem affelől, hogy Chantal jelentette fel az édesanyját. Amit az apja nem adott szép szóra, elvette erővel. A második jegyzet Francoise elhurcolására utalt és annak dacára is megrázta, hogy Aurore révén már ismerte ezt a gyalázatos fejezetet. Csakhogy a szemtanú beszámolóját olvasva valósággal libabőrős lett, lelki szemeivel látni vélte a riadt arcokat, az értetlenséget meg a tehetetlen dühöt, amit a sorok híven megőriztek.
Izgatottan lapozott tovább.
1943. április 10.
Chantal újfent itt járt. Faggattam az anyjáról, de úgy tett, mintha semmit nem tudna. Rákérdeztem, miért látni őt olyan sűrűn németek társaságában. Mert lehet, hogy Vichyben nem mindig viselnek egyenruhát, mindenki felismeri őket. Chantal nekem esett, hogy kémkedek utána. Azt hazudtam, hogy nem láttam, csak hallottam. Nem tudom, elhitte-e. Nem kellett noszogatni, elmondta, miért jött. „Figyelmeztettelek, hogy ne próbálj meg kijátszani engem! Azt hiszed, bárki komolyan veszi, hogy kitagadtál? Te halott ember vagy!”
Megmondtam neki, hogy hiába törték fel a házat, se most, se a jövőben nem akadnak a nyomára annak, amit oly nagy buzgalommal keresnek. Dühösen vitáztunk, Chantal elöntve a tébolyult haragtól nekem támadt és kibukott a száján, amitől a lelkem mélyén tartottam. Egészen bizonyos, hogy ő áll az anyja elhurcolása mögött. Miután a fizetett emberei semmit nem találtak a házban, elvitette Francoise-t.
Két dolog még nem tisztázódott. Hogyan jött rá máris, hogy kitagadtam és miért nem vitték el, ami szem előtt volt? Elismerem, ezek a tárgyak messze nem olyan értékesek, viszont könnyen megkaparinthatóak… játszanak velünk, kegyetlen játékot játszanak és valami azt súgja, Chantal az értelmi szerző.
1943. április 17.
Végül megtudtam…Francoise-t negyedzsidónak minősítették. Micsoda aljas összeesküvés ez!
Mischa olyan gyorsan pörgetve olvasta a cetliken sorjázó gondolatokat, hogy fel sem emelte a fejét. A felháborodás késztette arra, hogy Hughes remegő kézzel papírra vetett kínjait azonnal végigböngéssze. Remegett a haragtól, noha a dolgok a jelenben, ennyi esztendővel Francoise és Hughes halálát követően, gyakorlatilag elveszítették a jelentőségüket. Ám Chantal aljasságán az eltelt idő sem tompított, elemi megrendülés lett úrrá rajta az asszony kapzsisága, elvtelensége láttán, hogy fikarcnyit sem törődve másokkal úgy dobta oda az anyját a németeknek, akár egy elejtett vadat. Játszott az életekkel, mintha zsetonok lennének a kaszinóban, mindezt saját pénzéhsége kielégítésére. Végül undorodva visszaejtette a papírokat a dobozba és rátolta a fedelet, mint aki ezzel legszívesebben megelőzné, hogy a múlt mocska befröcskölje. Pedig a valóságban már így is piszkosnak érezte magát attól, hogy valaha azt hitte, egy egész életet le tudna élni Chantal oldalán. Vajon már akkor is ilyen lelketlen és számító volt? Mert ha igen, vakság szállt rá, hogy ebből semmit nem érzékelt. Szerette a lányt és megbízott benne, a jövőjüket tervezgette, komolyan hitte, hogy szerelemben és odaadásban élhetik le a közös életüket. Mekkora bolond volt! Igaz, Chantal azután változott meg, hogy ő elutazott Oroszországba, de aligha hihető, hogy ennek a megátalkodottságnak írmagja se lett volna meg benne előtte.
Leoltva a villanyt maga mögött nyugtalanul igyekezett értelmezni, milyen kiszámíthatatlan veszély forrása lehet számukra, amennyiben az előérzetét megerősítve kiderül, hogy Chantal aktív tagja a kollaboránsokból szerveződött klikknek. Annak idején, amikor az általa felbérelt Jager a saját házukban megkéselte Latheát, már bebizonyosodott, hogy ha az érdekei érvényesítéséről vagy a sérelmek törlesztéséről van szó, semmitől sem riad vissza. Emellett azt is mondják, a nők jóval kegyetlenebbek tudnak lenni. Azaz joggal tarthat attól, hogy a legrosszabbra kell felkészülniük, mert ha valaki nem ismer kegyelmet, az éppen Chantal.
- Drágám, én vagyok.
- Nahát, Thea, ma chére – kiáltotta Mischa örömmel a kagylóba és lerogyott a telefonos asztalka melletti fotelba, amely feltehetően a hosszú beszélgetésekhez szükséges kényelmet szolgálta.
- Szaladtál?
- Igen, ebben a percben értem vissza Morlaix-ból. Bevittem Jean-Michelt kivizsgálásra, négyre megyek vissza érte.
- Csak nincs valami baj?
- Épp ellenkezőleg, az orvos azzal fogadta, milyen jól néz ki.
- Ennek igazán örülök.
Mischa kényelmesen elhelyezkedett a fotel párnáin, a kocsi kulcsát az asztalra ejtette. – Hogy vagy, chérie? Ben előkerült?
- Ma este vacsorára várom.
- Na, ezek szerint minden rendben.
- Semmi közelebbit nem tudok.
Rövid csend furakodott közéjük. Mischának ennyi év után már nem hazudtak a megérzései, amelyek ezúttal azt súgták, Lathea mondani készül valamit. Hamarosan bele is vágott. – A mai postával érkezett egy levél Brestből. Alexandre Vidoque-tól.
- Hogy kitől?
- Elhiheted, azok után, amiket meséltél rólal, engem is váratlanul ért.
- Ó, elhiszem. Na, és kinyitottad?
A válasz hátterében mintha levélpapír zörgött volna. – Igen, két levelet találtam benne. Két levelet, amit soha nem küldtek el a címzettnek. Vidoque ugyanakkor egyetlen sort sem mellékelt hozzá.
- Nyilván azt gondolta, a levelek tartalma önmagáért beszél.
Lathea megköszörülte a torkát. – Ebben maradéktalanul igaza is van. Mischa, kérdezhetek valamit?
- Mi lenne az?
- Emlékszel azokra a napokra, amikor kiderült, hogy Tivy gyermekét várom? Te pedig megbántódva elrohantál Londonba?
- Sose felejtem el, drágám, nyomorultul éreztem magamat.
- Majd váratlanul felhívtál és megegyeztünk, hogy mindig őszinték leszünk egymáshoz.
A körültekintő bevezető hallatán Mischa gyanakodni kezdett, hogy komoly dolog lehet a küldeményben. Noha a feladó hallatán is erre a következtetésre jutott, Lathea hangja sem jövendölt mást. – Persze, hogy emlékszem. Bizonyára nem véletlenül hozod ezt fel… ki vele, mi áll azokban a levelekben?
- Nevi írta őket… neked, Mischa.
- Nevi! Nekem?
- Igen, mindkettő úgy kezdődik, hogy „Egyetlenem, Michel”.
- Te jó ég!
- Sose küldte el, viszont leírta a legbensőbb érzéseit… olyan… megrázó vágyódással és egyenességgel, hogy a lélegzetem is elállt.
Ezzel Mischa is határozottan így volt. Hirtelenjében nem tudta, mit feleljen. – Mindketten tudjuk, hogy Nevi szerelmes volt belém, chérie. Én viszont a barátságomnál többet nem ajánlhattam neki, hiszen tele volt a szívem… veled.
A következő kérdés szemrehányás helyett letörtséggel szólt. – Akkor miért nem mondtad meg, amikor a háború után felbukkant nálunk, hogy szerelmeskedtél vele?
Mischa leeresztette a kagylót a füléről. Akkora intenzitással lángolt fel benne a harag, a szíve kis híján kiugrott a mellkasából. Vidoque a legotrombább módon ismételten rá nem tartozó dologba rondított bele és nem csak Lathea tudomására hozta, amit nem kellett volna, hanem mindezt álnokul tette. Nevi saját vallomását használva fel. Gyaníthatóan két szerelmes levélről volt szó, ami a törékeny lelkű és ragaszkodását nem titkoló lány tollából született. Ha pedig szép szavakkal és szerelemmel átitatva íródtak, Latheának még jobban fájhat.
- Miért nem mondtad meg? – ismételte Lathea, hangja kellemetlenül reszelt. – Nevi is az ellenkezőjét állította.
- Hazudott.
- Igen, hazudott, de miért?
- Nem tudom, elhinnéd-e az őszinte válaszomat.
Lathea habozás nélkül felelt. – Miért is ne, ha egyszer őszinte?
- Rendben… hazudott, mert az az egyetlen alkalom számomra téged jelentett. Doverban úgy váltunk el, hogy Erwin Cowant gyászoltad és én hiába tudtalak volna szeretni, te… másra vágytál.
- Doverban téged szerettelek.
- Az érzékeiddel talán valóban – Lathea hallgatott. – Thea, ma chére. Nevi azért hazudott, hogy ne kelljen magyarázkodnom előtted olyasmiért, ami groteszk módon hozzád jobban fűzött, mint hozzá.
- A hazugság az hazugság, Mischa.
Mischának kiszáradt a torka. – A levél nem említi, hogy Nevi azt mondta, gondoljak rád, miközben őt ölelem? És én rád gondoltam. Annyi éven át csak rád gondoltam, rettegve attól, esetleg valaki elszeret tőlem… ahogyan el is szeretett.
- Ha így is volt, Mischa, ezek a levelek rettenetesen felkavaróak… az a szegény lány az életénél is jobban szeretett téged…
- Túl fiatal volt és túlságosan megsebzett, bárki iránt így érzett volna, aki megvédi ahelyett, hogy kihasználná.
- Nem hiszem…
- Ma chére, számít ez még valamit? Ennyi év után? Az egész kizárólag arra teremt alkalmat, hogy éket verjen közénk.
Lathea hangja átmenet nélkül visszanyerte határozottságát. – Na, ez biztosan nem sikerül. Minden nőt megcsal a férje, éppen csak az enyém azelőtt tette, hogy a közös életünket elkezdtük volna.
- És mielőtt a te érzéseid felém fordultak.
- Igen, azelőtt. De Mischa…
- Tessék, chérie?
- Több ilyen titok, ugye, nem derül ki?
Mischa legszívesebben nevetett volna. – Bármi jön ezután, az fantázia szülte koholmány.
- Rendben. És még valami… – Lathea habozott egy keveset. – Szerinted van rá lehetőség, hogy ezeket a leveleket, mármint ha több is van, valamilyen módon visszaszerezd attól a gazembertől? Nevi legféltettebb titkait küldözgeti szanaszét a világban, ez felháborító!
- Tényleg az… gondolkodom rajta, bár alig hiszem, hogy erre reális esély lenne. Vidoque az eszét vesztette Nevitől, és ha egyszer sikerült ellopnia a naplóját meg a leveleit, nem adja ki a kezéből.
- Értem. Mindesetre nagy kár… senki nem érdemli meg, hogy vadidegeneknek gátlástalanul kiszolgáltassák.
Amikor este Jean-Michel beült a kocsiba és oldalról ránézett, azonnal azt tudakolta, honnan származik szembetűnő mogorvasága. Mischa megvonva a vállát foghegyről odavetette neki: – Holnap gyilkolni fogok.
- És ki a szerencsés?
- Vidoque.
27.
- Ejha, micsoda megtiszteltetés!
Vidoque öntelten vigyorgó képének látványától máris bizseregni kezdett Mischa tenyere, ám megtartóztatva magát mindössze annyit kérdezett: – Beengedsz?
- Barátokat bármikor.
Belépett a házigazda mellett, hogy egy tágas és igényesen berendezett helyiségbe vezesse. A régi típusú breton házon szembetűnő átalakításokat eszközöltek, ettől a megszokott kis ablakok helyett a napsütést bátran beengedő ablaktáblák egészen világossá tették a nappalit. A falak és kárpitok színe bézs és rózsaszín között váltakozott. Utóbbit Mischa ugyan sose engedte volna be a saját otthonába, mégis némi meghökkenéssel szögezte le, hogy ebben az összetételben barátságos arculatot kölcsönöz a szobának. A fabútorokon apró emléktárgyak, családi fényképek sorakoztak, két falon goblein lógott tetszetősen keretezve. Az első benyomása azt súgta, hogy feltehetően az egész házat nagy műgonddal tervezték és rendezték be. Illett Vidoque hiú, divatot követő és a látszatot előtérbe helyező természetéhez, ám fikarcnyit sem illett ahhoz az elhanyagolt külsejű nőhöz, aki a feleségének mondta magát.
- Itthon van az unokám? – tudakolta közömbösnek szánt hangon, miközben a komód tetején álló képeket vette szemügyre. A kisfiúról több képet is talált, amelyek különböző életkorban ábrázolták. A legfrissebbeken tagadhatatlanul felismerte benne Rubent, illetve a jellegzetes Kupolyev vonásokat. Szép gyerek volt, nyurga, de izmos, a mosolya kissé félszeg.
- Miatta jöttél? Mert akkor hiába fáradtál.
- Megnéztem volna magamnak, és az anyja?
- Rossz az időzítésed, ugyanis egyedül vagyok.
Mischa szembefordult Vidoque-kal és azt gondolva magában, mekkorát téved az időzítéssel kapcsolatban, lendületből állon vágta. Ha egyedül van, legalább nem lesz tanúja annak, hogy a lelket is kitapossa belőle. Vidoque az ütéstől megtántorodott és homokzsákok tehetetlenségével hullott a szófára. Mielőtt a kezét az állához kapta volna, további két ütést zsebelt be, az egyiket az orrára, a másikat a gyomrába, ettől fájdalmasan összegörnyedt.
- Öregember vagyok, ez igaz – sziszegte neki Mischa felindultan. –, viszont még messze nem a sírban. Nézz rám, te szemét! – a hajánál fogva felrántotta Vidoque fejét és akkor látta, hogy megindult a vér az orrából, ahogyan a szája is felrepedt.
- Te megörültél?
- Szó sincs róla! Ezt azért kaptad, amit elloptál Nevitől.
Vidoque szája torz mosollyal próbálkozott. – Madame Kupolyev megkapta a leveleket?
- Meg és megkérdezte, megkaphatná-e a többit is? Szívesen elolvasná mindet – vágta oda Mischa hasonló mosollyal, mielőtt ismételten lecsapott. Vidoque megpróbált elugrani a készülő ütés elől, de rosszul számított. Ezúttal Mischa nem az arcára célzott, így a hirtelen mozdulat alaposan bordán találta. Mischa abból, ahogy az ökle megrándult, gyanította, hogy a másiknak is nagyon fájhatott. – Na, ide hallgass, te rohadék! Életem legnagyobb baklövése volt, mert amikor tehettem volna, nem eresztettem beléd egy sorozatot. De nem követek el még egyszer ekkora ostobaságot, úgyhogy ne ugrálj, mert a napjaid meg vannak számolva.
- Azt hiszed, megijedek tőled? Gyáva alak vagy, meglepetésszerűen törsz rám – habogta Vidoque, ő azonban nem hagyta, hogy befejezze. Durván visszalökte a szófára, amikor talpra vergődött volna.
- Te vagy a gyáva… aljasul támadsz, másokkal a hátad mögött, ez a te fene nagy bátorságod. Én viszont szemtől szembe akartam megmondani neked, hogy kinyírlak, ha folytatod a becstelen kis játékaidat. És egyik játszótársad sem segíthet rajtad.
Vidoque tekintetében a gyűlölet lángja csapott magasra, ahogy összepréselt ajkakkal a fejét ingatva ismételgette: – Nem ijedek meg. Hiába, nem ijedek meg!
- Pedig jobban tennéd!
Ezzel Mischa még egy utolsó pillantást vetve rá, ahogy szerencsétlenül összegörnyedve ült a szoba közepén, hátraarcot csinált és ott hagyta. Feltűnés nélkül távozott, hogy az utcasarok mögött parkoló kocsiba beüljön. Jean-Michel kérdőn lesett rá, mire ő egy fejmozdulattal felelt. Bár nem ölte meg Vidoque-ot, szívesen megtette volna. És ami azt illeti, meg is érdemelné.
Két nap múlva Jean-Michel izgatottan robogott be a konyhába, miközben Mischa a reggeli kávéjukat főzte le. A reggelihez készülődött, tudva, hogy a barátja kilenckor óramű pontossággal jelenik meg az asztalnál. Noha világéletében korai kelőnek számított, a gyógyszerek mellékhatásaként legyengült annyira, hogy erről a szokásáról lemondjon. A korán bevett tabletták után szeretett még egy órát ellopni magának, ettől lassabban kezdődött a reggel. A kilenc órára várva Mischa megterített a teraszon, az asztalról egyedül a frissen főzött kávé hiányzott. Ma már hazavárták Brigitte-et is, ám ettől függetlenül a nap a megszokott, lusta tempóban indult.
Illetve mégsem. Jean-Michel a reggeli lapot lengetve toppant be és feldúlt arckifejezéséből ítélve Mischa arra következtetett, valami lényeges hírre bukkant. – Ezt nézd meg! Fersen mégiscsak megvette a morlaix-i lapot és máris frontális támadást indított.
- Ki ellen?
- Ellened, olvasd csak!
Mischa elképedésébe nem kevés gyanakvás is vegyült, miközben a pult felett az újságért nyúlt. Kiterítve a munkalapon nem kellett hosszasan keresgélnie, hogy rábukkanjon az írásra, ami Jean-Michelt ennyire felzaklatta.
- Ki mit engedhet meg magának?...
Már a főcím sem kecsegtetett sok jóval, de amint belekezdett a cikkbe, egyre jobban elkomorult. Nyilvánvalóvá vált, hogy Vidoque az ő látogatását követően egyenesen a rendőrségre szaladt feljelentést tenni. A cikk indulatos szerzőjének köszönhetően az is kiderült, hogy a feljelentéshez csatolták a kórházi látleletet, ami az arcon esett sérülések mellett bordarepedésről szólt. És bár a pórul járt ember, aki a cikk hangvétele alapján ártatlan elszenvedője egy őrült kirohanásának, megnevezte támadóját, a rendőrség visszautasította a nyomozást, mivel egyetlen szemtanú sem akadt, aki a sértett szavait megerősítette volna. Ez bőszíthette fel az újságírót annyira, hogy a tények nem egészen pártatlan tálalása után egy további bekezdést is megengedjen magának.
- Hát, persze, miért is tenne lépéseket a rendőrség, amikor olyan prominens személy az „ismeretlen támadó”, aki egykor az ellenállás tagja volt, ráadásul nevetséges hatásvadászatként orosz grófi ranggal ékesíti magát, a rendőrség kötelékében pedig számos, a valamikori ellenállókkal szoros kapcsolatban álló hivatalnok hozza a döntéseket. Mi más lehetne a nyomozás elutasításának oka, minthogy összejátszanak? Cinkos módon védik egymást és, ha kell, a hatalmukkal is visszaélnek… ilyenkor, ha kéz kezet mos, mit számít, hogy közösségünk elismert tagját érte a megalázó verés? Mit számít, hogy őrültek járnak köztünk, akiknek mégcsak felelniük sem kell a tetteikért? Vagy ha felelniük nem is kell, legalább magyarázatra kötelezhetnék őket, de még ezt sem! Amíg az egykori cimborák a megfelelő helyeken ülnek, azt művelnek, amihez kedvük van!
- Nincs szemtanú, miért aggódjunk?
- Nem veszed ezt túl könnyedén? Vidoque-nak mindenfelé figyelemre méltó kapcsolatai vannak… miért ne lenne a rendőrség berkein belül is?
- Jean-Michel… nekem nincsenek kapcsolataim, a jelek szerint mégsem érzik úgy, hogy ügyet kell belőle csinálniuk.
- Átverés is lehet. A rendőrségnél lehet, hogy csak azt mondták neki, hogy majd utánajárnak. A majd meg az ő fülében elodázásként csengett.
- Mit akarsz ezzel?
- Hogy a cikk sugalmazása dacára egyszer bizonyosan meg fognak téged is hallgatni.
Mischa ismét beleolvasott az írásba. – Miért nem járunk utána? Neked van ismerősöd ilyen körökben?
- Esetleg akad.
- Helyes, akkor kérdezz utána. Habár szerintem hiába verte Vidoque a tamtamot, semmilyen körtáncba nem vették be, ezért jelent meg a cikk. Nos, reggelizünk?
- Előtte elintézek egy gyors telefont.
Legbelül Mischa sem volt nyugodt. Magától értetődően elégtételt jelentett, hogy Vidoque vádaskodása nem talált megértő fülekre. Szükséges elővigyázatosság volt részéről, hogy egyedül találja otthon. És bár nem kifejezetten azzal a szándékkal ment oda, hogy alaposan helybenhagyja, nem kínozta a lelkiismeret, amiért végül megtette. Vidoque arcátlansága és fölényeskedése az agyába kergette a vért, és ugyan nyolcvan felé nemigen kezdett öklözésbe, ezúttal nem volt jobb fegyver a tarsolyában. Jean-Michelnek azonban a tekintetben lehetett némi igaza, hogy Fersentől meg Vidoque-tól kitelik egy-két kelepce felállítása. Az újságcikk nyomán nemcsak felhajtást csapnak, hanem esetlegesen vele is elhitethetik, hogy az ügy nyomtalanul elsikkadt. Ha pedig már biztonságban érzi magát, váratlanul előrukkolnak valamivel. Na, ez volt az, amit nem akart megkockáztatni.
A cikk egyben beszédesen tanúskodott arról, hogy Fersennek mire kell egy helyi lap. Nyilván nem mindennapra jut egy személyes bosszú lehetősége, amit a szólásszabadság égisze alatt a címlapon bonyolíthat, ennek ellenére az újsághasábok kiváló teret engednek nézetei terjesztésére. Olyan orgánum, amely rugalmasan kezelhető, az aktuális célokat remekül szolgálja és nem mellesleg a kritikák elől a sajtó kiváltságai mögé lehet bújni. El kell ismerni, ez megint Fersenhez méltó, kifinomult terv volt. Nem szorítkozva se gyors, se olcsó megoldásra, ellenben a terveihez a legalkalmasabb fegyvert szerezve meg.
- Kivel beszéltél? – tudakolta Jean-Micheltől, amint visszatért hozzá.
- André Lassalle-t hívtam fel. A közlekedésieknél dogozik Morlaix-ban.
- Megbízható?
- Semmi kétség. Tökmagként folyton ott ült a nagyapja oldalán, amíg pókereztünk. Egyébként a baleset után, amelyben Célestin megsérült és a Jaguár összetört, eljött és megígérte, hogy akár nem hivatalos csatornákon keresztül is segít nekünk, ha úgy hozza a szükség.
- Értem.
- Délután beugrik és elmeséli, mit tudott meg.
Nekiláttak a reggelinek. Jean-Michel borús képpel rágódott a croissant-on, mellé két csésze kávét is felhörpölt. Az újságcikk felborzolta az idegeit, amit Mischa megértett. Cseppet sem lelkesítette a gondolat, hogy Fersen tanyát ütött Morlaix-ban. Éppen ő, aki világéletében a vak meggyőződések rabja lévén semmi jót nem hozhatott rájuk nézve. Ahogyan az öreg Chiarit is addig sanyargatta, amíg kis híján belehalt a leckéztetésbe. Mischa nem tudta, Jean-Michel valaha értesült-e a történtekről, amelyek a háború végére testileg megnyomorították az édesapját, de ha a részleteknek nem is volt birtokában, azt minden kétséget kizáróan tudta, hogy a mérhetetlen szenvedések kiötlője Fersen volt. Mischának a naplórészletek motoszkáltak a fejében, illetve az, hogy Hughes megállapításai szerint a németek elegendő játékteret engedtek Chantal szeszélyeinek. Hagyták, hogy szórakozzon egy keveset és fenyegetettségben, félelemben tartsa a szüleit ahelyett, hogy a Stévenine-ekkel szemben ugyanazt az eljárást alkalmazták volna, amit egyéb esetekben. Fersen ugyanilyen érthetetlen módon kapott szabad mozgásteret az őrültségeihez, a németek nemigen mutatták jelét, hogy igyekeznének megfékezni őt, holott nemcsak Claude Chiarival játszotta el kegyetlen játékait, hanem másokkal is. Számító módon, előre kitervelt módszerességgel járt el. Ahelyett, hogy a nem együttműködő áldozatokat bevett szokás szerint meggyilkolták vagy deportálták volna, ő játékszerül kapta őket.
Az édesapja sorsát ismerve semmiképpen sem csoda, hogy Jean-Michel jobban szerette Fersent távol tudni magától. A háborút követően őt is kitartóan fenyegette. Brigitte azt mesélte, Fersen önelégülten közölte velük, ha Claude Chiari ki is csúszott a kezei közül, mielőtt megfizetett volna az öreg Fersen haláláért, ne dőljenek hátra a székben, mert ő nem felejt. Az asszony szerint Fersen azon a napon veszett kutyára emlékeztetett, aki képzeletben már a fogai közt vonszolja áldozatát, épp csak még nem határozta el, mit tesz vele. Jean-Michel pedig, aki amúgy is irigylésre méltó emlékezettel rendelkezett, soha nem felejtette el azt a sok rémséget, amit az édesapjának Fersen miatt el kellett szenvednie. Következésképpen nem valószínű, hogy a fenyegetésen könnyed nagylelkűséggel túllépett volna. A Fersen-féle megszállottak számára nem jelent sokat az idő, nem nyom a latban egy-két évtized, hiszen abban a reményben állnak készen, hogy eljön a legjobb alkalom bosszút állni.
- Még nem említettem, hogy van egy tervem.
Jean-Michel kérdőn nézett át az asztal felett. – Miféle terved?
- Még nem látom, hogyan alakul, de talán hasznunk származhat belőle. A múltkor Béatrice Busschere-nél jártam. Egész délután beszélgettünk és egy igen érdekes dolgot mondott. Van egy ismerőse, aki közeli barátságban állt a másik Vidoque fiúval.
- Az afrikai kalandor Vidoque-kal? Úgy értem, az igazival?
- Igen, a te kártyás cimboráddal.
- No, no, nem volt a cimborám, pusztán csak együtt pókereztünk.
Mischa megengedően legyintett. – Megértettem. Mindenesetre ez az illető ugyanúgy, ahogy mi, tudja, hogy ez a Vidoque nem az, akinek kiadja magát. Örülnék, ha valami kézzel fogható bizonyíték is lapulna a tarsolyában.
- Mert akkor?
- Mert akkor én is szívesen tollba mondanék egy cikket, akárcsak Vidoque.
- Háborúzni akarsz? – vonta össze Jean-Michel a szemöldökét, ami biztos jelként tanúsította, mennyire bosszús. Húsz vagy harminc évvel korábban még lelkesen benne lett volna egy ilyen kötélhúzásban, mostanra viszont nyűggé vált számára. Lehet, hogy a betegség tette, netán a kor, ám akármi is volt, a húzódozását nem lehetett félreérteni.
- Miért ne?
- Mert öregek vagyunk hozzá.
- Vááárj egy kicsit, barátom. Arra célzol, hogy hagyjam magamat megleckéztetni? Elfelejted, hogy mi akkor is a jó oldalon álltunk. Akárcsak ma. És mintha éppen te buzdítottad volna Bent kitartásra… összehoztad Darcyval, részt veszel az anyaggyűjtésében… most meg hirtelen visszakozol?
Jean-Michel tompa mozdulattal tiltakozott. – Nem, úgyis késő lenne kihátrálni, éppen csak belefáradtam ezekbe a sunyiskodásokba. Öreg vagyok és beteg, örülök, hogy élek… és a maradék időben szívesebben törődnék a családommal.
- Én is el tudnék képzelni kellemesebb helyzetet. Viszont ott volt a kocsi balesete, azután Nevi levelei, amit Vidoque egyenesen Theának postázott, na, meg ez a cikk… mindez nem azt sugallja, hogy azok ott a túloldalon békés egymás mellett élésre rendezkednek be.
Mintha Mischa a jövőbe látna, André Lassalle délutáni látogatása is ezt a határtalan leszámolási vágyat támasztotta alá. Komor képpel toppant be, ezt Mischa közelebbi ismeretség nélkül is megállapíthatta. Élve a lehetőséggel megnézte magának a fiatalembert és arra jutott, hogy kora dacára megfontolt, halk szavú és a tekintete élénk figyelemről regél. Tisztelettel beszélt Jean-Michellel, az udvariasság mögül is kitűnt, hogy kapcsolatuk régi és szívélyes. Továbbá az is nyilvánvalóvá vált, hogy a neki címzett kérést komolyan vette, ezért töviről-hegyire utánajárt a részleteknek.
- Valóban nem kezdeményeztek nyomozást – jelentette ki mindenekelőtt.
- Tudjuk az okát? A cikk szerint a szemtanú hiánya miatt.
- Az oka abban áll, hogy amikor a kollégák kimentek a Vidoque-házba és elkezdték a kihallgatást, hazaérkezett Madame Vidoque, akin jól látható ütésnyomok virultak.
- Micsoda?
André határozottan ingatta a fejét. – Ahogy mondom, Jean-Michel.
- Megverték?
- Nos, kettejüket látva a kollégák arra a kézenfekvő következtetésre jutottak, hogy házastársak közti csetepaté lehetett… noha mindketten váltig állították, hogy az asszony kerékpárral esett el.
- De nem?
- Ami azt illeti, a kerékpárbalesetek bőrsérülésekkel járnak, nyúzódik a bőr, vérzik, ilyesmivel – fejtegette André, aki a közlekedési ügyek terén kifejezetten otthon érezte magát. – Ezzel szemben a kollégák a férfi és a nő sérüléseit is ütésnyomként azonosították. Elmondták Monsieur Vidoque-nak, hogy ha feljelentést tesz, a vizsgálat nagy valószínűséggel a feleségénél kezdődik és megállapíthatják a családon belüli erőszak tényét. Ez persze megdönti a feltételezett támadójára nézve tett állításait, mitöbb, őt is feleségverés gyanújába keveri.
- Azért is kaphat valamit?
André tagadóan rázta a fejét. – Nem jellemző, hacsak a nő nem tesz bejelentést. Ám a brestiek szerint az a nő nem úgy festett.
- Hát, hogyan?
- Beszéltem az egyik járőrrel, aki megfordult a helyszínen. Azt mondta, hogy szerinte Madame Vidoque a tengerbe is belevetné magát, ha a férje arra kéri.
- Ejha! – hűlt el Jean-Michel.
- Meg tudja erősíteni, hogy Vidoque engem nevezett meg támadójaként?
André komolyan Mischa szemébe nézett. – Igen, uram, név szerint önt, jóllehet indokot nem szolgáltatott. Tanúja nincs és önt nem is látták a környéken. Ezért semmi alapja nem volt a kiterjedt eljárásnak. Ugyanakkor valami érdekes azért a fülembe jutott.
- Halljuk!
- Monsieur Vidoque-nak egészen tavalyelőttig egy ugyanolyan Jaguárja volt, mint Ruben Kupolyevé… XJC 12 cilinderes. És nem mellesleg szívesen bütykölte a kocsit, fiatalkorában még motorozott is.
- Ebből mire következtetsz?
- Ugyan, Jean-Michel, ha el akarta volna rontani a féket, hogy Ben a nyakát törje, gond nélkül megtehette volna – dohogott Mischa választ sem engedve André-nak.
- Az a simamodorú, nyakkendős nárcista aligha.
Mischa nem értett egyet. – Én bármit kinézek belőle.
- Jean-Michel, a múltkor sem erőszakoskodtam, hogy árulja el, mi ez az egész, ahogyan most sem fogok – mondta André. –, de ahogy elnézem a helyzetet, az útjaik rendre keresztezik egymást, vagyis kétségbe vonható, hogy ez merő véletlen lenne.
- Nem az, fiam, inkább egy réges-régi történet, ami eddig nem zárult le. Tudnod kell, mennyire hálásak vagyunk a tájékoztatásodért, ez mégsem jelenti, hogy szívesen belerángatnálak az ügybe.
André tanácstalanul tekintett egyikőjükről a másikójukra. Látszott rajta, hogy nem áll össze a fejében a kép és nem tartja ésszerűnek az ő passzivitásukat sem. Ez hamarosan a szavaiból is kicsengett. – Akárhogy is nézem, ez a fickó a vesztüket akarja…. Ha nem az utakon, akkor vádaskodással. Nem dühíti ez magukat?
- Ha nem dühítene, nem kértelek volna arra, derítsd ki, lesz-e nyomozás – magyarázta Jean-Michel atyai hangon. – Dehogynem dühít minket, ugyanakkor öregek vagyunk már az ilyen kalandokhoz, André. Ismerjük az ellenséget, ebben a korban viszont az ember nem az öklével hadonászik, érted már? Amíg valami konkrétabbat nem lép, igyekszünk civilizáltan kivárni.
- Szóval, civilizáltan kivárunk? – hahotázott Mischa Jean-Michel kényszeredett képe láttán, amikor végre kettesben maradtak.
- Na, jó, ne sértődj meg – veregette vállon Jean-Michel, csakhogy ugrassa egy kicsit. – Rád ez a kitétel nem vonatkozik, amíg előbb jár az öklöd, mint gondolkoznál.
Mischa nem vette zokon a kritikát. Legfőképpen azért nem, mert szórakoztatta a tudat, hogy véncsont létére is sikerült megdolgoznia a nála jóval fiatalabb és jobb erőben levő pimaszkodót. Ugyanakkor Jean-Michelnek igaza volt, ha Vidoque-ról került szó, neki valóban előbb bizsergett a tenyere, minthogy végiggondolta volna a lehetőségeit. Na, de ez már nemigen fog megváltozni, ezért ha egyszer már eljárt a keze, most a mérlegelés és tervszövögetés következik.
