Jean-Michel egy csésze teával felszerelkezve lustálkodott a derengő téli napfényben, amely az ablakon keresztül belopakodott és végiggaloppozott a szobán, a bútorokon, a felhalmozott könyveken, de még a testükön is. Az előző napok szürke ködét elkergette a szél, bár a nap bágyadtságából arra lehetett következtetni, hogy a derűs órák nem tarthatnak sokáig. Az éjszakai olvasás nyomán Ruben nehéz szívvel ébredt. Hughes feljegyzéseinek köszönhetően Chantal Stévenine-nel álmodott, nyomasztó képek tartották munkában az agyát és a számtalan kérdés egyetlen percig sem hagyta pihenni. Szinte törvényszerű volt, hogy reggel megviselten és lehangoltan ébredjen, mint aki drámai események túlélője. A szájízét megkeserítette, amit Hughes a lányáról papírra vetett. Annyira elképesztő és embertelen, hidegvérű aljasság volt, amit igenis nehezére esett elhinni. A helyzet súlyát tovább növelte, hogy ezeket az elnyelt titkokat évtizedek múltán háborgatva kellemetlen betolakodónak érezte magát.
- Tehát az ellenállás érdekel? – köszörülte meg a torkát Jean-Michel. Sokáig aludt és mire előkerült, már benne jártak a délelőttben. – Miért?
- Mert még nem volt szó róla…. És a naplóban megrázó részletekre bukkantam.
- Ó, innen fúj a szél – halovány mosoly tolakodott Jean-Michel megviselt arcára, ami hamarabb elillant, minthogy bármilyen jelentőséget lehetett volna tulajdonítani neki. – Rendben, az én mesém után viszont te jössz. Kíváncsi vagyok, mi újdonságot olvastál.
- Megegyeztünk.
A történet előtt Jean-Michel beleivott a mézes teába. Kissé reszelős hangja elárulta, hogy valamelyest megfázott, ez indokolta a vastag pulóvert, amit viselt. Sikerült kivívnia Brigitte haragját, hiszen az ő állapotában semmi sem hiányzott annyira, mint egy újabb betegség a már meglevők mellé.
- 1940. június 22-én Philippe Pétain személyében Franciaország megadta magát a németeknek. Mint jól tudod, a Vichy-országrészben elvileg nem voltak németek, északon ellenben berlini parancsra a megszállóknak úriemberhez méltóan kellett viselkedniük a lakossággal. Se nemi erőszak, se fosztogatás. Mivel a francia gazdaság romokban hevert, a németek népkonyhát állítottak fel és élelmet osztottak. Ez volt az az idő, amikor sokakban felötlött, hogy érdemes, mondjuk úgy, szövetségesként tekinteni a németekre, hiszen azok nem csak az ország felét foglalták el, de nagy valószínűséggel Európa más részei is hamarosan erre a sorsra jutnak. Nem mellesleg miközben a saját kormányuk cserbenhagyta őket, a megszállók ingyen levest adnak.
- Kollaboráltak.
- Divatos dolog ezzel megbélyegezni azokat az embereket… ám én kitartóan hiszem, hogy a többségük a nem ellenséges magatartásával egyszerűen csak túl akart élni. Miközben akadtak bőséggel olyanok is, akik az évszázados német-ellenességüket nem tudták és nem is akarták elleplezni. Vagy csak szimplán nem tudták elfogadni a helyzetet. Például De Gaulle, aki Londonba szökött és abban a híres BBC rádióbeszédében ellenállásra szólította fel a franciákat. Akkoriban itthon korlátozottan ismerték őt, a beszéd sem juthatott el mindenkihez, ám hogy rendkívüli jelentősséggel bírt, senki nem vonhatja kétségbe. Mi sem bizonyítja ezt sokatmondóbban, minthogy a távollétében 1940. júliusában négy évre ítélték Toulose-ban, majd egy hónappal később az ítéletet halálbüntetésre módosították. Nem szabad elfelejteni, hogy a németekkel kötött fegyverszüneti megállapodás durva megsértése volt mindaz, amire De Gaulle rá akarta venni a franciákat és az ítélet kétség kívül a lavina utolsó pillanatban történő megakadályozására irányult.
- A fegyverszünet kimondta, hogy a Vichy-kormányzatnak meg kell akadályoznia, hogy franciák bármely a németekkel ellenséges ország kötelékében hadat viseljenek, erre gondolsz?
- Pontosan erre. Na meg arra, hogy ha ezt mégis megteszik, lázadóként kell őket kezelni. És nem mellesleg a genfi egyezmény alapján az ellenállásban szerepet vállalók nem minősülnek harcoló alakulatnak, így nem esnek a hadifoglyokra érvényes bánásmód hatálya alá sem.
- Ezt a németek ki is használták.
Jean-Michel a vállát vonogatta. – A helyükben én se tettem volna egyebet. Háború volt.
- Mikor élesztették fel a britek a SOE tevékenységét?
- 1940. novemberében. De Gaulle-t berendelték a londoni Belügybe, hogy megvitassák a lehetőségeket. A németek győzelmével a korábbi koordinációs munka megszűnt, de Churchill továbbra is elszánt maradt ebben a kérdésben. Novembertől ismét életet lehelt a mozgalomba és ettől kezdve az ellenállást próbálta megtámogatni. Az Alliance Réseau-nak Marie-Madaleine Fourcade lett a feje, hallottál már róla?
- Igen, a kémhálózat élére került. Rövidhullámú rádiót és pénzt kapott az angoloktól.
- Úgy van és a csoportjával együtt eredményesen dolgoztak. Megkapták a kérdéseket, kikémlelték a hátterüket, majd a válaszokat továbbították Londonba. Marie-Madaleine-t egy ízben elkapták a németek és a börtönből úgy szökött meg, hogy keresztülpréselte magát a cellarácsok között.
Ruben nem is tagadta mennyire megrökönyödött. – Micsoda?
- Úgy bizony! Azután csatlakozott a Maquis-hoz. A nők kiemelkedően hasznos katonái lettek a kémhálózatnak, bár a németek sokszor kegyetlenebbül bántak velük, ha lebuktak. Nyolcat kivégeztek, négyet Dachauban, négyet Natzweilerben, három nőt főbe lőttek Ravensbrückben. Maga Marie-Madaleine megmenekült, ámbár a Gestapo minden ügyességét bevetette, hogy kettős ügynökké tegyék.
Ruben a leglényegesebb gondolatokat fürgén lejegyzetelte, mielőtt felnézett. – A Maquis a legnagyobb csoport volt, hogy maradhatott mégis független?
A felvetésre késett a válasz. Jean-Michel szorgosan kortyolta a már alighanem kihűlőben levő teát, miközben egyre jobban beburkolózott meleg pulóverébe. – Tulajdonképpen nem szeretem ezeket a besorolásokat. Elsősorban azért, mert az igazi nagysága, illetve teljes bevetési skálája ezeknek a csoportoknak eleddig nem derült ki megbízható módon. Se szeri se száma nem volt az ellenálló sejteknek, amelyek esetlegesen elhagyatott területeken önmagukra utalva tették a dolgukat. Ilyen körülmények közt mégis ki tudna hiteles összehasonlítást tenni köztük? – a kérdés nem igényelt választ, természetesen Jean-Michel az emelkedő hangsúly dacára sem várta, hogy ő megoldja a rejtvényt. – Ugyanakkor a kérdésedre válaszolva, a Maquis tekinthető az egyik legjelentősebb csoportnak, főként vidéken és a hegyekben találtak maguknak kiváló terepet. És ahogy a nevük is elárulja, jellemzően meglapultak az utak mentén, majd a bokrokból, erdőkből előrontva támadtak. Német tiszteket ejtettek foglyul, akiket gyakran egészen barbár módon végeztek ki. A legtetszetősebb vad, akit befogtak, Helmut Kampfe őrnagy volt, a Führer 3. zászlóaljának a parancsnoka, őt 1944. nyarán likvidálták.
- Eredményesen harcoltak, az információk ezt igazolják. Pedig a tagok politikai nézeteikben nem feltétlenül álltak közel egymáshoz. A spanyolok, ugyebár, a polgárháborúból érkeztek, de ugyanígy magukba olvasztottak menekült zsidókat és illegalitásba kényszerült kommunistákat is.
- Ez igaz. Ráadásul a kommunisták létrehozták egyszer az FTP-t, utána meg a Nemzeti Frontot is. Ám soha ne feledd, hogy a cél közös volt, ez pedig nem lebecsülendő összetartó erő. Amúgy a Maquis legemlékezetesebb tette, ahogyan a partraszállást követően előkészítették a terepet a briteknek meg az amerikaiaknak. A számukra eljuttatott fegyvereknek köszönhetően nagymértékben az ő érdemük, mert a német utánpótlás útját rendre elvágva megakadályozták, hogy a normandiai partra erősítés érkezzen.
Ruben szorgalmasan jegyzetelte a vezérszavakat. – Ennek a hatékonyságnak a levét itták meg Oradeur-sur-Glane –ben?
Válasz helyett Jean-Michel széttárta a karjait. – Az SS, mint oly sokszor, elrettentő példának szánta az akciót.
- Alapos munkát végeztek. És Jean Moulint ismerted?
Jean Michel arcán ezúttal valódi mosoly nyílt, elárulva, hogy cseppet sem kellemetlen emlékek kavarognak a fejében. Hátradőlve a kényelmes fotelban megcserélte egymáson keresztbe lógatott lábait. A megfeszülő anyag láttatni engedte, milyen vékonyak lettek a végtagjai és ha napi viszonylatban nem is szembeötlő a változás, a részletekben árulkodóan megmutatkozik, milyen sokat veszített egykori súlyából. – Kedveltem őt, karakán volt, elvhű és bátor. Nem akart hős lenni, a karakterében valahol mégis benne rejlett, hogy azzá váljon.
- Mesélj róla. A legtöbb szerző az ellenállás egyik hamisítatlan hősének tekinti.
- Szerintem ez nem is túlzás. Már csak azért sem, mert ő volt az, aki De Gaulle-t meggyőzte arról, hogy a számos ellenállócsoportot meg titkos hadsereget össze kell fogni a sikerhez és létrehozni egy egységes szervezetet. Ami viszont az életrajzát illeti, mondhatni, hogy nem szűkölködik fordulatokban. Már az első háború idején besorozták, a harcok azonban véget értek, mielőtt átesett volna a tűzkeresztségen. A háború után a közigazgatásban találta meg a helyét és hamarosan az ország legfiatalabb prefektusa vált belőle. Szoros barátságot kötött Pierre Cottal.
- Nem rémlik a neve.
- Radikális pacifista volt, eszméletlen ötletekkel – vigyorgott megint Jean-Michel. – Mindenesete Jean az ő hatására kezdett baloldali nézeteket vallani. A polgárháború idején egy francia gépet csempészett be Spanyolországba, hogy a köztársaságiak hasznát vegyék a királypártiak ellen.
- Akár le is lőhették volna.
- Látod, az öregfiú ezt is megúszta. A német megszállás után letartóztatták és a Gestapo vette kezelésbe, mivel semmilyen együttműködésre nem hajlott. Kegyetlenül megkínozták, hogy a végén öngyilkosságot kísérelt meg a cellájában. Egy törött üveggel a torkát vágta meg, de nem halt bele. A felépülését követően a németek elengedték. A következő összeütközése a hatalommal nem váratott magára sokáig. 40. novemberében kiadtak egy parancsot Vichyben, hogy a megválasztott baloldali polgármestereket el kell mozdítani a hivatalukból. Mivel Jean ezúttal sem engedelmeskedett, neki is útilaput kötöttek a talpára.
- Várható volt.
A cinikus szemöldökrándulás az egyetértés jele lehetett. – Cseppet sem meglepő. Ezután került közel azokhoz a körökhöz, akik minél előbb meg akartak szabadulni a németektől. Például Henry Frenay, aki a Combatot alapította, illetve Pierre Villon, ő a kommunista ellenállást igyekezett megszervezni. Később Jeant meggyanúsították, hogy ő maga is kommunista, de soha nem csatlakozott a szervezethez.
- Szimpatizáns lehetett, vagy elég tettre kész ahhoz, hogy szövetségeseket keressen. A kommunisták remek harcosok voltak, Európában meg Ázsiában is.
- Egyetértek. 1941. szeptemberében érkezett Londonba. Találkozott a legnagyobb kutyákkal, akik a száműzetésben aktívan töltötték ott az időt. De Gaulle, André Dewavrin, illetve mások. Egy hónap alatt elkészített egy jelentést, amit benyújtott De Gaulle-nak. „Tevékenységek, tervek és igények a Franciaországban szerveződött csoportok részére”. Hangzatos cím?
Ruben felnevetett. – De még mennyire! És ezek szerint átütő tartalmat is takart.
- Nem kétséges! De Gaulle-t lenyűgözte Jean helyzetelemzése, úgyhogy azonnal megtette az ellenállás vezetőjének. 1942. január elsején dobták le itthon, zsebében egy halom bankóval, amit a földalatti sajtó megszervezésére kapott. Hamarosan Georges Bidault és Albert Camus oldalán tett-vett, ők már ismert nevek.
- Mindkettő a Combat újsághoz tartozott.
- Jean legfontosabb feladata az volt, hogy a nyolc jelentős ellenálló csoportot egy fedél alá hozza és miután tárgyalt a vezetőikkel, el is érte ezt. Megalakította a CNR-t, ami 1943. tavaszán ült össze Párizsban. Csakhogy a németek már az év nyarán lekapcsolták René Hardyt és a Gestapo darabokra szedte. Annyit sajtoltak ki belőle, ami elegendő volt Jean sarokba szorításához és még júniusban kötelet dobtak a nyakába. Nem bírta sokáig a kínzásokat, július elején meghalt – Jean-Michel elmerengett. – Tiszteltem őt a bátorságáért. Hogy kész volt megalkuvást nem tűrően kitartani amellett, amiben hitt. Hogy mennyire vagyunk erre képesek, csakis olyan sorsfordító időkben derül ki, mint azok voltak.
A zárszóként csengő megállapítás űrt hagyott maga után. Ruben a sebtében papírra vetett emlékeztetőket rendezgette és írta oda az utolsó megjegyzéseket, Jean-Michel pedig a teája maradékát hörpölgette. Gyakran letargia lett úrrá rajta, ha az idők folyamán elveszített régi bajtársakra emlékezett, az egykori sérelmek és igazságtalanságok most talán jobban fájtak neki, mint akkor.
- Az ellenállásról és kollaborációról számos elmélet született, szinte minden számottevő kutató előállt egy új magyarázattal – törte meg végül Ruben a csendet. – Valamilyen formában szeretném ezt is belevenni a hatodik részbe…
A mondatot halk kopogás zavarta meg. A nyomában Brigitte jelent meg a küszöbön. Melegen felöltözve, kabátban, gumicsizmában és kezében sapkával. Meglepett arcáról sok fajta érzelmet le lehetett olvasni és bár Ruben nem tudta, minek szól a szemrehányó fejtartás, az, akinek az üzenet készült, azonnal megértette.
- Máris ennyi az idő? – állt fel Jean-Michel a faliórára sandítva. – Ó, egek! Sajnálom, chérie – ismét Rubenre lesett. – Ne haragudj, fiam, az egészségügyi séta kedvéért magadra kell, hogy hagyjalak, különben az én kedves házisárkányom nem enged többé egy békés percet sem.
- Ez bizony így van – kacsintott Brigitte. – Úgyhogy kapj magadra valamit, öreg, és mehetünk.
Jean-Michel megadó kézmozdulatot tett. – Ebéd után folytatjuk, rendben? – Ruben megengedően biccentett feléje, így Jean-Michel lelkifurdalás nélkül, engedelmesen kisétált az ajtón. Hallotta, hogy odakint az öregek egymást heccelik egy kicsit, majd a házra csend borult. A külső ajtó bezáródott és ő magára maradt. Sejtette, hogy másnapig nem folytatják a beszélgetést, hiszen a séta után az ebéd következik, délután pedig a ház ura alszik néhány órát. Nem feltűnően, de a munkára szánható órák száma folyamatosan csökkent és a bretagne-i hónapok alatt ő maga is belerázódott az itteni napirendbe. Ez legalább azt a lehetőséget megadta neki, hogy egyrészt a jegyzeteit rendszerbe foglalja, másrészt visszatérjen Hughes írásaihoz. Egyre nagyobb érdeklődéssel forgatta a személyes hangvételű leveleket, amelyekből kitűnt, hogyan hal meg egy ember lélekben és miként fordul az apai ragaszkodás ádáz gyűlöletbe és megvetésbe.
Ruben a korábbi gondos kronológia szemléletű rendszerezés dacára olyasmibe botlott, amihez az előzményeket már olvasta. Bár ezen a jegyzeten a dátumot a viszontagságos idők megsemmisítették, emlékei szerint a bejegyzéshez köthető korábbi írásokon már túlhaladt. Valamikor 1943. tavaszán történt eseményeknél tartott megint, hiszen Hughes Chaubert-ről írt, akit ő már az olvasottak alapján eltemetett.
Egész nap követtem Chantalt. A házuk előtt őrködtem kilencig, amikor Alain Chaubert távozott. Hatalmas fekete Mercedesszel kanyarodott ki a garázsból. Mint mindig, most is felháborított a fennhéjázása. Hogy nem sül le a bőr a képéről, fényesre suvickolt bőrcsizmát viselt, meg egy szövetkabátot, ami a háború előtt is luxus volt, nemhogy most. Úgy feszít benne, mintha legalábbis az SS tisztje lenne. Miután elment, jött egy másik kocsi. Civilruhás német lépett ki belőle, nyalkán, fürgén. Herman Leibitz volt. Megdöbbentem. Chantal az ablakból integetett le neki. A szeretője. A kocsi három óra múlva tért vissza, Leibitz beült és elment.
Ruben annyira belemerült az olvasásba és falta a sorokat, hogy csak akkor kapta fel a fejét, amikor a parketta figyelmeztetően megreccsent. Brigitte érkezett. A késői óra dacára sem pongyolában, ahogy az esti tejet szokta hozni. Akár meg is ijedhetett volna a teljes öltözet láttán, mintha a rossz hír hozója lenne, ám a gondtalan mosoly végtelen nyugalmat sugárzott.
- Valami baj van?
Az asszony sietve tagadta, hogy ilyesmi lenne a jövetelének oka. – Ó, nem, egyáltalán. Az öregem elaludt, én viszont nem vagyok álmos. Mit csinálsz?
- Ezt hallgasd meg – nyújtotta felé Ruben a kezét és a szófára vonta, hogy maga is helyet foglaljon mellette.
- A napló?
- Igen – Ruben belekezdett a felolvasásba. – Herman Leibitz volt. Megdöbbentem. Chantal az ablakból integetett le neki. A szeretője – tétován felnézett. – Ez a bizonyos Leibitz a szeretője volt. Soha nem hallottam a nevét, hát te?
Brigitte talányosan nézett vissza rá. – Nem vagyok biztos benne, de ő lehetett az, akit Hughes…
- Nem értem, kérlek, Brig, meséld el, mit tudsz róla.
- Ben drágám, senki nem tudhatja meg, hogy elmondtam – Ruben a szívére borította a tenyerét, Brigitte azonban így sem vágott bele azonnal. – Olyan régen történt…a németek 1942. novemberében szállták meg Avignont és 1944. augusztusáig maradtak. Akkor szabadították fel a várost a franciák meg az amerikaiak. Jean-Michellel 1945-ben mentünk le a birtokra. Hughes-t évek óta nem láttuk és meghívott minket egy hétvégére. Mivel Jean-Michel néhány napra hazajött Londonból, fogtuk magunkat és az öregekkel együtt nekivágtunk az útnak.
- Az öregekkel?
- Claude-dal és Oliviával. Csakhogy Hughes nagyon beteg volt, mindenki azt gondolta, a halálán van. Fejfájással kezdődött, az első napokban dühkitörései voltak, úgy felhergelte magát, hogy el is ájult. Olykor nem is volt magánál. Már-már delíriumban vergődött, hogy közben rövid időszakokra magához térjen…
- Mi lehetett vele?
Brigitte láthatóan csak találgatni mert. – Az orvos agylázra gyanakodott. Ami azt illeti, rettenetesen megijedtünk, mert tényleg rémisztő állapotba került. Később azt mondták, hogy több agyvérzést is kaphatott.
- Ekkor bénult le a bal karja?
- Igen és hónapokig tartott, mire valamelyest ismét használni tudta. Mindenesetre az eszméletvesztései miatt szakadatlanul az ágyánál virrasztottunk. Egy ízben én ültem ott, amikor kinyitotta a szemét. Rám nézett és megszorította a kezemet, hogy hajoljak közelebb – Brigitte annyira komor arckifejezéssel idézte fel ezeket a múltba vesző emlékeket, hogy Ruben már-már megijedt tőle. Átérezte a feszültséget meg azt a légkört, amit az asszony akkor, abban a helyzetben átélhetett. A hangja remegése most is leleplezte, mennyire nyomasztó emlékekre törte rá az ajtót. – Suttogott ugyan, de tiszta volt az elméje és pontosan tudta, mit beszél. Elmesélte, hogy egy hatalmas ládát rejtett el a présház hátsó, elzárt fülkéjében és megkért, hogy Jean-Michellel dobjuk a kürtőbe.
Ruben ismerte annyira a Stévenine birtokot, hogy tudja, mire vonatkozik a hivatkozás. A kürtő nem volt más, mint egy a hegyoldali kőzethez kapcsolódó, végtelen mélységű beomlás, ami a földmozgások következtében jöhetett létre. Funkció nélküli pontja volt a birtoknak, hiszen a vékony, kutakhoz hasonló járat felszíni nyílását nevezték kürtőnek, ami azután ki tudja, milyen hosszan ékelődött a gyep alatti föld, illetve kőzetanyagok közé. Mindenesetre mély lehetett, mert gyerekként sokszor hajigáltak bele különféle tárgyakat, hátha meghallják, mikor koppan az alján. Soha nem hallották.
- Gondolhatod, Jean-Michel mennyire meghökkent a kérésen.
- Az elhiszem. Ennek ellenére a tettek mezejére lépett?
- Tudvalevő, hogy nem az a fajta, aki felesleges kérdéseket tesz fel – mosolygott Brigitte, bár a mosolya továbbra is felhős maradt. – Lementünk a présházba és kinyitotta a ládát. Nem volt nagy, viszont pokoli bűz áradt belőle – Brigitte undorodva legyezett kettőt, mintha most is az orrában érezné a kellemetlen szagot. – Mielőtt én is megláthattam volna, mi lapul odabent, lecsapta fedelet és rázárta a lakatot. Azt mondta, dobjuk le, ahogy az öreg kívánta. Rettenetesen nehéz volt. Besötétedett, mire a présházból kivonszoltuk, fel azon a három meredek lépcsőn, majd ki a szabadba. Még szerencse, hogy időközben leszállt az este és így senki nem láthatta, mit művelünk. Nem egyszer azt hittem, kitépi a karomat a láda súlya. A fűben vonszolni még nehezebb volt, de azért odataszigáltuk a kürtőhöz. Meglöktük egyszer, meglöktük újból, mire átbillent a peremen, ekkor Jean-Michel háttal nekitolatott és bele taszította. Egy óráig ültünk a fűben, lihegve, kiszakadó tüdővel, hogy magunkhoz térjünk.
- Mi lehetett benne?
Brigitte a fejét ingatta. – Látni nem láttam, de… az volt az első gondolatom, hogy Herman Leibitz.
- Jézusom – suttogta Ruben kihagyó lélegzettel.
- Ez az egyetlen logikus magyarázat. Ugyanis Leibitz Chantal szeretője és egyben bűntársa volt. Hughes szerint ő hamisította azokat a papírokat, amelyek Francoise zsidó származásának bizonyítására szolgáltak. Leibitzről a helyiek azt pletykálták, nem is a Wehrmacht tagja, hanem Gestapo tiszt, és Hughes úgy tudta, az egyike volt azoknak, akik Francoise-t a börtönben megbecstelenítették. Erről nem ír a naplóban?
- Még nem értem a végére, talán később említi. De hogyhogy Leibitz nem menekült el a többi némettel?
- Ez benne a különös. Napokkal a kivonulás előtt nyoma veszett, a nagy felfordulásban pedig egyedül Chantal kereste, a sajátjai inkább azzal voltak elfoglalva, hogy mentsék az irhájukat. Szerintem Hughes az utolsó pillanatban leszámolt vele és elrejtette a testet. Amikor mi hónapokkal később odamentünk és talán azt hitte, akármi is az a kór, de elviszi, elővigyázatosan eltüntettette velünk a nyomokat.
Az elképesztő fordulat magától értetődően lángra lobbantotta Ruben fantáziáját. – Lehetséges, hogy ez az alak Jerôme Cellier apja?
- Majdnem biztosra veszem. Miután Alain Chaubert-t meggyilkolták, állítólag Chantal nyíltan mutatkozott Leibitz-cel, többek között ezért is kellett elmenekülnie Provance-ból. Hallottad a történetet, hogyan bántak a németek szajháival Párizsban… kopaszra nyírva és pucéran végigkergették őket a városon. Nos, Chantal ez elől időben eliszkolt, végtére is bőven akadt más rossz pont is a neve mellett.
- És a gyerek?
- Amennyire tudom, Hughes meg akarta szerezni tőle, de helyette magával vitte, majd bedugta az első árvaházba. Olvasd tovább, Ben, hátha ír még valami érdekeset.
Egy ilyen vérlázító történet fényében alig hitte, hogy bármi érdekesebbre bukkanhatnának, ennek ellenére engedelmeskedett.
Chantal csak ma hagyta el a házat. Hatalmas a hasa, a közeljövőben szülni fog. A Wehrmacht főhadiszállására ment, ami a régi könyvtárban működik. Nem tudom, mit művelt odabent, de feldúlt képpel távozott. Kiráz a hideg a gondolatra, hátha Francoise-t látogatta meg.
Ruben félretette a papírokat és zavaros gondolatokkal telítődve, a szeme sarkából tanácstalanul lesett az asszonyra. – Ezt az egészet képtelen vagyok felfogni, Brig. Hughes és Francoise becsülettel felneveltek két lányt, ugyanúgy szeretve őket, megadva nekik, amit módjukban állt. Hogyan lehetséges, hogy ennyire mások lettek? Hogy az egyik aljasul, már-már vérszomjasan tönkretette a családját?
- Ó, nem egyszerűen tönkretette őket – igazította ki Brigitte. –, hanem hamis papírokkal koncentrációs táborba juttatta volna az anyját, ha nem kapja meg a családi vagyont. Mitöbb, a börtönben iszonyatos kínzásoknak, erőszaknak és veréseknek tette ki, a kínzások pedig nyilván az ő tudomásával történtek.
- Futkos a hátamon a hideg.
- Hidd el, az enyémen is… én nem ismerem azt a nőt, soha nem találkoztam vele, de abból, amit hallottam, azt gondolom, hogy beteglelkű és tébolyodott.
- Ez a téboly pedig a mai napig életben tartja és kényelemben, nyugalomban él, miközben Francoise és Hughes leírhatatlan kínok közepette haltak meg. Alig emlékszem Francoise-ra, inkább csak a fényképeken látott csinos, csupa-mosoly asszony él bennem – hajolt előre Ruben a térdeire könyökölve.
Brigitte a hátára ejtette a kezét, minta vigasztalni akarná. – Jobb is így. Francoise játékszer volt a németek markában, Leibitz és Chantal vele zsarolták Hughes-t, hogy megkaparintsák a vagyonát, és fogoly maradt, amíg a németeknek el nem kellett menniük. Fogoly egy dohos, fénytelen lyukban, ahol ki tudja, mit raktároztak korábban. Rendszeresen verték, hogy kiszedjék belőle a férje titkait.
- Mennyi erő kellett, hogy ne áruljon el semmit.
- Bizonyára a pokol bugyrain mehetett keresztül, bár szerintem sok mindenről nem is tudhatott. Ha belegondolok, hány olyan részlet és titok akad, amit Jean-Michel nem mondott el nekem, holott évtizedek óta a felesége vagyok… és soha nem kételkedett a hűségemben, vagy abban, hogy tartom a számat. Ilyen módon talán Hughes sem számolt be mindenről.
- Hogyan került ki a karmaik közül?
A részleteket Brigitte nem ismerte. Ennek ellenére Ruben olyasmiket hallott tőle, amit korábban soha. – A helyi ellenállás szabadította ki egy hónappal a németek visszavonulása előtt. Kalandos szabadítás lehetett, mert néhányan meghaltak. Francoise nagyon beteg volt, hónapokig kúrálták, mire valamelyest jobban lett. 1944. karácsonyán került haza a birtokra és két év múlva halt meg. 1946. tavaszán történt, a halál jóformán megváltásként érte. Addig többnyire ágyhoz kötött betegként vegetált. De mostmár kíváncsi vagyok… lapozz előre, esetleg akad még valami Leibitzről.
Ahogy Ruben magán is tapasztalta már, miként kel életre benne a kincsvadászokra jellemző türelmetlenség és különösebb ok nélkül kitartóan hiszi, hogy tovább kell olvasnia, mert érdemes, most ugyanezt a reakciót vélte felfedezni Brigitte sürgetésében. Úrrá lett rajta a vágy, hogy ha már egyszer szellemeket idéznek, el is kapják őket. Annak dacára, hogy a Stévenine-eket felszínesen ismerte, Jean-Michel révén került velük kapcsolatba, minden szavából sütött a tisztelet és nagyrabecsülés. A szavainál is beszédesebben szólt a fájdalom, ami az arcán felbukkant, miközben Hughes-ról és Francoise-ról mesélt.
Az ölébe emelte a vaskos dossziék egyikét és Brigitte-tel együtt keresni kezdtek. Az Aurore-tól kapott ládában levő iratok zöme nem volt se időrendben, se más rendszerben, így kivételnek számított, hogy egy papírdossziéra bukkantak, amelyen egyetlen szó árválkodott: utolsók. Hughes nem dátumozta fel minden jegyzetét, így sokszor nehezen lehetett megállapítani, a megörökített események valójában mikor történtek, vagy a hivatkozott pontoknak mi a hű kronológiája. A döbbenet legtöbbször feledtette is vele azt a vágyat, hogy bármiféle eseményhű sorrendet felállítson, inkább izgatottan lapozott tovább és kergette a vérszagú fordulatok láncolatát.
- ...találtam valamit – szólalt meg a kezében zörgetve egy újabb papírdarabot.
Brigitte felnézett abból, amit olvasott és várakozóan közelebb hajolt, úgyhogy belefogott a felolvasásba.
Gastonba botlottam, megsúgta, hogy a németek napokon belül elmennek. Északról jönnek az amerikaiak, ezek meg futnak, nyakukban a lábuk. Az éjjel újabb kivégzések várhatóak, elkaptak nyolc ellenállót… nem hagyhatjuk meghalni őket, miközben a szabadulásunk ilyen közel van.
Számomra nem ez az igazi újság. Gaston elárulta, hogy Francoise már nincs odabent… azaz él! Istenem, azóta is imádkozom és hálát adok a Szent Szűznek, hogy megmentette őt… nem tudom, mikor láthatom megint… de újra élek!
- Ez néhány nappal a németek kivonulása előtt volt, úgyhogy itt kell keresnünk.
- Brig, a hátán is van valami, nézd – fordította meg Ruben a lapot. Megadóan felsírt egy régi gyűrődés, amit gyorsan kiegyengetett.
A kapzsiság győzedelmeskedett az élet felett. Kicsaltam a szőlőbe azzal, hogy az unokámat megvásárolom tőle. Elvégre is ő az apja és Chantal az ő házában bujkál. Ha a németek mennek, ennek a viperának se lesz sokáig maradása… vagy ugyanarra a dicstelen sorsra jut, akárcsak Chaubert. Leibitz korán jött, nagyon viszketett a tenyere a pénz után. Helyette mást kapott, amit megérdemelt. Ráfért egy lecke. Sokáig tartott, hagytam, hadd szenvedjen. És szenvedett. Akárcsak én.
Gyáva volt, nem mert úgy nekivágni az útnak a pokolba, hogy ne rántson engem is magával. Meggyalázta Francoise-t, nem mulasztotta el a képembe vágni, és azt sem, hogy igazi németnek neveli a fiát. Azt már nem! Ha Francoise-t nem is védhettem meg, az unokámat nem adom! Durr! Durr! Senki nem hallotta, vagy ha hallotta is, eszében sem volt közbeavatkozni. Vége, de most hogyan tovább? Vissza kell szereznem az unokámat!
- Ez a válasz – szögezte le Ruben keserű szájízzel és arra gondolva, hogy Jerôme rosszul teszi, ha nem akar ehhez a családhoz tartozni. Hughes gyilkolt azért, hogy őt megmentse egy olyan anyától, amilyen Chantal Stévenine. – És kiderült, ki tud még erről az egészről.
- Gaston Faysse? – Brigitte felállt és óvatosan visszahelyezte az iratokat a dossziéba. – Gaston rajongott a Stévenine-ekért. Mischa mesélte, hogy a birtokon nőtt fel. Egyetlen pillanatig se lepne meg, ha ő segített volna Hughes-nak Leibitz megölésében és neki köszönhetően került volna a ládába is.
- Csakhogy Gaston ellenálló volt, miért nem ásta el a hullát azonnal? Vagy dobta a kürtőbe? Nála jobban senki nem tudhatta, hogy az árulkodó bizonyítékoktól meg kell szabadulni. Márpedig egy holttestnél mi lehetne árulkodóbb?
A tanácstalanul széttárt karok feleletként szolgáltak. – Meg nem tudom mondani, Ben. Most már elmegyek aludni, elszaladt az idő. Szervusz, drágám.
Ruben felállt, hogy megcsókolja az asszonyt. – Jó éjt, Brig, és köszönöm a társaságot.
- Ugyan! Holnap kell visszamenned Brestbe?
- Csak hétfőn. A hétvégén Claude-dal megtesszük a nagy túrát, úgyhogy holnap ellenőrzöm a kerékpárokat.
- Nagyon helyes, akkor aludj jól – Brigitte dobott egy csókot a küszöbről, mielőtt az alakját elnyelte a sötét folyosó.
Ruben összepakolta a dossziét, nehogy bármi elkeveredjen belőle. Elálmosodott, bár alig hitte, hogy gyorsan el tud aludni. A fejében a múlt szövevényes eseményei zakatoltak, nevek, helyszínek, szenvedés, vér, megaláztatások, gyilkosságok. A legújabb felfedezések ismét azt a kínzó érzést keltették, hogy nem létezik múlt vagy jelen, mivel a kettő egy és ugyanaz. A bűnös és vértől vöröslő múltnak pedig csakis kínzó, kísértő szellemektől hemzsegő jelene lehet.
33.
Héritier főfelügyelő középkorú férfi volt, civilben messze nem tűnt annak a morózus, hivatali személynek, akit Ruben egy szerencsétlen éjszaka másnapján megismert. Persze akkor ő maga sem állt a helyzet magaslatán és ha történetesen nem egy gyilkossági váddal verik ki az ágyából, akkor is hasonlóan kiábrándult lett volna. A találkozás időzítése azonban nem torzította el az emberismeretét, ahogyan láthatóan a felügyelőét sem.
- Elnézést ezért a kapkodásért – adott kezet Héritier, amint beterelte őt az irodájába. – Az éjjel megint akadt teendő – magyarázta, miközben hellyel kínálta. A fogasra akasztotta a szőrrel bélelt vastag kabátját, alatta kockás inget viselt, amiben inkább vadnyugati sheriffet idézett, nem egy bretagne-i csendőrt.
- Ismét valami jó hírrel ugrasztott ki valakit az ágyából?
A célzás hallatán Héritier fesztelenül hahotázott. – Szó sincs róla, az ilyesmi ritkán adatik meg. Kér egy kávét? Nekem jól esne.
- Elfogadom, köszönöm.
- Luis – kiáltott ki az ajtón. –, hozz nekünk két feketét!
- Máris – hangzott a válasz.
Héritier a papírjaiba lesett. – Nem hivatalosan mondom, Monsieur Kupolyev, de az egykori barátnője kiborít. Ám akármit is gondoljak az ötleteiről, ahányszor felbukkan valamivel, ki kell vizsgáljam. Ezt megérti, ugye? – Ruben biccentett, noha a fejében azonnal megszólalt a vészcsengő.
- Ezúttal mit talált ki?
- Nézze, hivatalosan értesítettük, hogy ami magát illeti, véglegesen tisztázódott a gyilkosság vádja alól. Egybehangzó vallomások igazolták az alibijét. Madame Vidoque azonban azt állítja, Madmoiselle Chiari akkor is igazolna magának alibit, ha semmi közük nem lenne egymáshoz, mivel gyerekkori barátok.
Most már világos volt, mire megy ki a játék. Rubent felháborította Céline viselkedése. – Na, álljunk meg egy szóra, főfelügyelő. Ha gyerekkori barátom is, akárhogyan nézem, in flagranti kaptak vele, nem?
A billegő kézmozdulat csitítani akarta a felháborodását. – Megértem az indulatait. Ennyi miatt nem is kérettem volna ide. De sajnos Madame Vidoque felvetett valami egyebet is, amit azért komolyabban kell vennem.
- Istenem, annak a nőnek nem lehet lépést tartani a fantáziájával.
- Ezúttal azt állítja, hogy ősszel Landerneau-ban egy társasági összejövetelen ön megkísérelte megmérgezni őt.
- Hogy micsoda! – pattant fel Ruben, hogy a szék is kifordult alóla. Heveskedésének csak az egyenruhás érkezte vetett véget, aki két kávéval egyensúlyozott el mellette. Az egyiket a főnöke elé helyezte, a másikat oda, ahonnan ő felugrott.
Héritier tapasztalt vén róka lehetett, mert higgadtan a székre bökött. – Üljön le, kihűl a kávé. És mesélje el, mi történt azon a bálon.
Ruben habozott, tett egy céltalan kört a helyiségben, szemrevételezte a falra akasztott regionális térképet, majd megvert kutyaként visszaereszkedett a székére. – Ezt az egészet nem hiszem el! – sziszegte nehezen uralkodva a haragján.
- Pedig okosabban tenné, mert ahogy elnézem, Madame Vidoque nem nyugszik, amíg magát rács mögé nem juttatja. Akar ügyvédet?
- Nincs szükségem ügyvédre, főfelügyelő. Ugyanis nem én akartam megmérgezni őt, hanem a férje engem.
A látványosan felszaladó szemöldököt sokatmondó testhelyzetváltás kísérte. Héritier letette a csészéjét és az asztal lapjára könyökölt. – Egyre érdekesebb.
- Mi van ebben olyan érdekes? Én a katedra embere vagyok, ha valamivel jól bánok, akkor az a szó meg a toll. Ellenben nem értek se a fegyverekhez, se a mérgekhez. Nem úgy, mint Vidoque meg a barátja, Verani, akik igazi szakértői minden alattomosságnak.
- Verani? Marc Veraniról beszél?
- Róla, hát! Vérbeli bajkeverő, nem mellesleg Vidoque kebelbarátja. És meg kell mondjam, azon a bálon ezt egy pillanatig sem tagadták.
Héritier összehúzott szemekkel vizsgálgatta Rubent. – Tulajdonképpen mivel is foglalkozik, professzor úr, hogy néhány hónap leforgása alatt ilyen díszes társaságba keveredett?
- Könyvet írok a háború alatti műkincs eltűnésekről, és nagyon úgy fest, hogy a téma érinteni fogja a helyi nagyságokat is… méghozzá a gyenge pontjukon.
Hogy ennyi magyarázat megtette, azonnal leolvasta a rendőr amúgy maszkszerű arcáról. Csupán a szeme villanása árulkodott arról, hogy pontosan felmérte, miben is áll ez a játszma. Végül mindössze annyit fűzött hozzá: – Maga vagy bolond, vagy kamikaze iskolában nevelkedett.
- Higgye el, hogy egyik sem.
- Szerintem nincs tisztában vele, milyen pocsolyába trappolt bele.
- Dehogynem! Csakhogy Vidoque esetében a fiamért folyó harc meg a múltidézgetés egyáltalán nem elválaszthatóak. Érti, mire gondolok? Nem tudtam, kiféle ez az alak, amíg ide nem jöttem, miközben ő biztosra vette, hogy miatta vagyok itt.
- Ez mitsem változtat a tényeken, bár mindjárt visszatérhetünk rá. Mondja, a bálon beszélt Vidoque-kal?
- Vidoque megkörnyékezett és megfenyegetett, hogy nagy ára lesz, ha nem fejezem be a múlt bolygatását. Ostoba egyezséget kínált, a könyvért cserébe láthattam volna a fiamat. És hogy koccintsunk a megállapodásra, Verani a kezembe adott egy pohár italt. Ami csak ezért nem ment le a torkomon, mert Darcy Favré közbelépett – Ruben elmesélte, milyen lovagias gesztusnak tűnt a szemében, amikor az első italt az öreg az éppen csatlakozó Vidoque asszonynak nyújtotta, aki a tartalma mibenlétéről ugyanúgy nem sejthetett semmit, ahogyan ő sem. Mindkettejüket meglepte Vidoque heves reakciója, aki már-már kapkodva vette el a feleségétől a poharat, ugyanakkor semmilyen buzdítás nem vehette rá, hogy ő maga megigya a tartalmát.
Héritier ráérősen eltűnődött. Az ujjai közt pörgetett egy ceruzát, amely szabályos nyolcasokat írt le a levegőben. – Nos, ez nem úgy hangzik, mint Madame Vidoque verziója.
- Pedig tudnia kell, hogy valami gyalázat készült, hiszen a férje nem hagyta, hogy beleigyon az italba.
- Jól van. Megkeresem Darcy Favrét, hogy igazolja a szavait.
- Megadjam a címét?
- Nem szükséges, személyesen is ismerem – Ruben meghökkent ábrázatát látva apró mosoly nyílt Héritier arcán. – Az apám révén.
- Ó – ha valami jobbkor nem jöhetett volna, akkor az az, hogy kiderüljön, Héritier apja is ellenálló vagy helyi gazda. Hiszen az állatorvost ebben a két körben ismerték a leginkább.
- Mesélje el, honnan ismerte magát Alexandre Vidoque, mielőtt egyáltalán betette volna a lábát Bretagne-ba?
- Az apámmal együtt harcolt az ellenállásban és nem túlzás kijelenteni, hogy egymásra neheztelve váltak el 1945-ben. A sérelmeket azonban az idő sem koptatta el.
Héritier megvakarta a tarkóját. – Most arra a bizonyos Jeanneau cikkre céloz, ugyebár? – Ruben biccentett. – Kérdés, van-e benne morzsányi igazság.
- Nézze, ha nem is hiszik el, az utolsó szóig igaz. A felmutatott bizonyítékok történetesen léteznek. Talán az édesapja többet tud ezekről a dolgokról, főfelügyelő.
A pillanat azonban merőben alkalmatlannak bizonyult közös ismerősökről való fecsegésre, Ruben nem is találta volna diplomatikusnak egy ilyen témájú beszélgetés kezdeményezését. Elvégre is Héritier a helyi nyomozóhatóság embere, aki éppen csak tisztázta őt egy súlyos gyanú alól. Ha sokat erőszakoskodik, még arra a feltevésre juthatott volna, hogy előnyszerzés okán próbál vele „barátibb” viszonyt kialakítani. Már csak ez hiányzott. Főleg ilyen kényes helyzetben, amikor Céline újabb meg újabb agyszüleményei ellen kell védekeznie. Tehát jól felfogott érdekétől vezérelve hallgatott és hagyta, hogy a felügyelő szabja meg a szabályokat.
Különben is zsúfolt volt a reggel az őrsön, mert a telefon rendre megszólalt. A sokadik próbálkozót végül magának Héritier-nek kellett eligazítania. A párszavas beszélgetést követően mentegetőzni kezdett. – Sajnálom, most ilyen napokat élünk. Ami viszont a mi ügyünket érinti, utánajárok ennek az egésznek, de ha tehetek egy javaslatot… kerülje el Madame Vidoque-ot.
- Ezt megígérhetem. Brestben kell még maradnom?
- Ó, kétlem, hogy erre szükség lenne.
Abban a pillanatban a telefon vad elszántsággal ismét felsírt, így gyors búcsút vettek egymástól, Ruben pedig távozott. Lefelé menet a szűk lépcsőn várnia kellett, mert négy egyenruhás egy rossz küllemű csoportot terelgetett felfelé, akiknek elkélt egy-egy noszogató lökés, hogy megtegyék az utolsó fordulót. Türelmesen kivárta a különítmény botladozó menetét, majd kettesével szedve a fokokat meglódult. A lendülete a kijáratnál halt el, ahol az az ember sétált vele szembe, akinek a látására fikarcnyit sem vágyott.
- Hát, te? Még mindig bilincs nélkül?
- Amint látod, ez a trükk sem jött be, Céline. Vagy agyonütsz, vagy ezt a menetet elveszítheted.
- Még annak is eljöhet az ideje.
Ruben komor képpel nézett a vigyorgó férfiarcba. Verani, ki tudja, honnan bukkant fel hirtelenjében, láthatóan teljesen megelégedett a visszavágás lehetőségével. – Ó már minden világos – jegyezte meg Ruben. – Csodálkoztam is, hogy Céline-nek ilyen agyafúrt ötletei támadjanak, mint ez a mérgezéses mese. De úgy látom, beszereztél magadnak egy embert, aki még Vidoque-on is túltesz.
- Na, ide hall…
A sértett kirohanást Verani előzte meg azzal, hogy megszorította Céline könyökét. – Mit akar tőlünk, Kupolyev?
- Magától semmit – ezzel Céline-re lesett. – Tudod, azt gondoltam, az ember akkor is megőrizheti a szép emlékeket, ha a szép idők csalódással értek véget… mostanra azonban meggyőztél, hogy életem legnagyobb áldása, mert megszabadultam tőled. Igazi fekete özvegy vagy, akinek minden érintése halállal jár. Ráadásul azt sem veszed észre, hogy eszköz lettél… ilyenek kezében – vetett lesújtó pillantást Veranira. Ha teheti, letörli a fölényes grimaszt a képéről, de nem lett volna okos cselekedet. Akár helyben is hagyhatta volna, hiszen erősebb és fiatalabb volt nála, de ostobaság felmérhetetlen erejű lavina elé ugrani, inkább lenyelte a haragját.
- Hogy csalódással ért véget? – sziszegte Céline eltorzuló arca. – Még jó, hogy beismered. Visszautaztál Párizsba és részedről vissza se néztél.
- Emlékeztetnélek arra, hogy te zavartál el azzal, hogy ez csak amolyan nyári fellángolás volt, és miután meghagytam a számomat, látványos mozdulattal tépted szét a papírt. Úgyhogy ne hárítsd rám a felelősséget, mert történetesen te használtál ki engem, nem pedig fordítva.
- Ez nem igaz!
- De még mennyire, hogy igaz! Akkor csalódott voltam, de mára beláttam, hogy a lottónyereménynek se venném nagyobb hasznát, mint a szabadságomnak, amit hozzám vágtál. Hazug, számító nő vagy.
Egy utolsó kemény pillantást vetett az asszonyra, aki valamilyen titokzatos oknál fogva dermedten állt, a válasszal is adós maradt. Veranira ügyet sem vetve lépett el mellettük és fütyörészve vonult a kis utca irányába, ahol leparkolta a Jaguárt. Bízott benne, hogy a színielőadás olyan sértő éllel hatott, amilyennek szánta és sikerült valamelyest visszavágnia, noha pusztán ennyitől ez a háború még nem ért a végéhez.
- Akár az apja.
Három szó, mégis úgy vág, akár a legélesebbre fent kés, amely húst, ereket, izmot, inat mindet átvág kíméletlenségében. Ruben a Jaguár csomagtartójába ejtette az utazótáskát, lecsapta, majd megfordult. Nem látott mást a szálloda parkolójában, mint egy idős asszonyt, aki kora ellenére királynői tartással, felszegett állal állt tőle néhány méternyire. Mindig azt hitte, Galina a világ legmutatósabb „öregasszonya”, de alighanem akadt vetélytársa. Az a nő, aki most megállt előtte és a hízelgőnek nem nevezhető megjegyzést minden kétséget kizáróan neki címezte, felvehette vele a versenyt. Annak dacára, hogy ugyanannak a korosztálynak tűnt, a fekete nadrágban és csinos, szabott kabátban igazán lenyűgöző látványt nyújtott. A kabát gallérjának takarásából méregdrága nyaklánc villant elő, amelyet nyilván nem strasszkövek díszítettek, az egyik ujján pedig, ahogy szeméből félresöpört egy hófehér tincset, hatalmas gyémánt csillogott. Tagadhatatlanul megkapó látvány volt, eleven cáfolata annak, hogy a kor csökkenti az ember vágyát, hogy fiatalnak vagy divatosnak akarjon mutatkozni.
- Elnézést, hozzám szólt?
- Nocsak, lát itt valaki mást is? – hangzott lekezelő grimasszal párosulva, ami egyetlen pillanatig sem illett a nő tökéletesen megtervezett megjelenéséhez.
- Tudja, soha nem kezdek új ismeretséget ilyen stílustalan módon – vágott vissza Ruben, ami annak ellenére sem tetszett az idegennek, hogy mosolyogni próbált.
- Ó, tényleg olyan, akár az apja. De mivel én ismerem magát, ne oktasson ki a jó modorról.
- Nem oktatom ki, amennyiben elárulja, kit tisztelhetek önben.
Az asszony közelebb lépett. Rubennek egyáltalán nem tetszett a fürkész tekintet, amivel tetőtől-talpig végigmérte. Mintha csak röntgen gépbe kényszerítették volna, az asszony szeme akár a sasé vándorolt végig rajta. Eleinte mindössze kellemetlennek találta, ám ezt az érzést átmenet nélkül felváltotta a bosszúság. Főként azért, mert tudta, hogy az idegen nő szándékosan játszik vele. Előre kitervelten, ravaszkodva.
- Jóképű, de ugyanolyan érzéketlen is, mint a gróf úr?
- Nem hiszem, hogy alkalma lesz utánajárni, hölgyem. Vagy tudok jobbat, kérdezze meg az apámtól, ha ilyen behatóan ismeri.
A nő szemtelenül felkacagott. – Még az anyja sem ismeri olyan… behatóan, mint én. Jut eszembe, hogy van az angol némber?
- Remekül. Ha csak ennyit akart megkérdezni, nekem mennem kell.
Megindult a vezetőülés felé, noha sejtette, hogy a másik nem fogja ennyiben hagyni. Így is lett.
- Pusztán el akartam mondani, hogy Alexandre Vidoque kedves barátom volt és más közös barátainkkal együtt igencsak nehezményeztük, hogy alattomban meggyilkolta.
Ruben ebben a másodpercben értette meg, tulajdonképpen ki ez a nő. Nem lehetett más, mint Chantal Stévenine, az új nevét már elfelejtette. Jean-Michel leírása ugyanakkor halványan sem emlékeztetett rá, ami alighanem annak az egyszerű ténynek köszönhető, hogy ő a fiatal Chantalról beszélt. Évtizedek óta nem találkozott vele, így mitsem sejthetett arról, hogy a korral együtt meghízott, a haja hófehérbe fordult és szemüveget visel. Mozdulatai ugyan kecsesek maradtak, mégis elárulták a kor betegségeit úgy, mint csípőmerevség és reumás vállak. Mindent összevetve jól tartotta magát, tekintete ugyanolyan gyilkosan csillogott, ahogy Jean-Michel felidézte.
- Kedves Salviat asszony – ugrott be neki a név.
- Ó, tehát ismer engem?
- Hallottam önről egyet s mást, de nyugodjon meg, semmi hízelgőt – Chantal sértetten felnevetett. Pocsék színésznő, állapította meg Ruben és az eddig hallott történetek alapján elkönyvelte a csalódást. Többre számított. – Először is semmi közöm a barátja halálához, így nem veszem a szívemre a vádaskodását. Másfelől ha igaz, amit tudok róla, akkor ennél jobbat senki nem tehetett volna a világgal. Egy silány emberrel kevesebb.
- Honnan veszi magának a bátorságot, hogy akár Alexandre, akár mások esetében ítéletet mondjon? Olvastam a megjelent zagyvaságait és kijelenthetem, hogy ugyanaz az okoskodó mitugrász, mint akikből sáskahad hemzseg körülöttünk manapság. De milyen felhatalmazást kapott, hogy megítélje a múltat? Nem élte át a háborút, nem éhezett és nem szenvedett, nem kellett életre szóló döntéseket meghoznia, miközben fegyvert szorítottak a halántékához.
Ezúttal Rubenen volt az ironizálás sora. Keresztbefont karokkal, mosolyogva álldogált az asszony előtt. – Az előbb még azt gondoltam, tehetségtelen színésznő, de visszavonom, hiszen remekül csinálja. Csakhogy mindketten tudjuk, hogy bár ön valóban átélte a háborút, se nem éhezett vagy szenvedett, se nem nyomtak fegyvert a halántékához. Mitöbb, német szeretőt tartott, a maga sarcát pedig bőségesen megkapta a deportáltaktól elrabolt vagyonból. Nem említve az édesanyját, akinek az életéért cserébe sem aprópénzt követelt.
- Már látom, honnan fúj a szél. Az a szédült Aurore magához juttatta el a szenilis apám lekörmölt hazugságait.
- Érdekes olvasmány, nekem elhiheti, mégse töresse fel érte a lakásomat, mert nem találják meg.
Chantal fagyos tekintettel viszonozta a pillantását. – Azt hiszi, mindent tud, igaz? Hogy ezekkel az őrült kirohanásaival az újságok hasábjain igazságot tesz?
- Igazságtétel, miféle? Talán föltámasztja azokat, akiket a nácik többek között a maga hathatós segítségével a halálba küldtek?
- Ugyan, mi ez a dráma, fiam? Minden kornak megvannak a győztesei és a vesztesei. Azok az emberek a rossz oldalon álltak.
- A származásuk önmagában véve elegendő volt ahhoz, hogy a rossz oldalra kerüljenek?
A halálos félmosoly visszataszító hatást keltett. – Ahogy mondja. De ami volt, elmúlt. És nyilván elég okos hozzá, hogy megértse, se én, se…
- A barátai.
Chantalnak nem tetszett a gúnyos szószövés, mégis elfogadta. – És a barátaim nem fogjuk annyiban hagyni, ha bárki vissza akar minket rántani azokba a vádaskodásokba és gyalázkodó vitákba, amelyeket egyszer már lezártunk.
- Amennyiben azt képzeli, hogy lezárták, ki kell ábrándítanom.
- Márpedig lezártuk és ez így is marad! Ne élje bele magát, hogy egy nagyszájú, tudálékos professzorka kedvéért a világ újra hajlandó lesz lángra lobbanni. Alexandre megpróbálta megértetni magával, hogy tüzes parázson lépked, de úgy látom, nem hajlik az okos szóra.
- Milyen reménytelenek maguk mindannyian! – nevetett Ruben lesajnálva az asszonyt és vele együtt mindenkit, aki ugyanazon az elvi alapon állt. – A homokba dughatják a fejüket, de attól még az elkövetett gyalázat nem tűnik el az emlékezet süllyesztőjében. És ne áltassa magát, nem én vagyok az egyetlen, aki ebben a témában kutat, vagy aki erről könyvet készül megjelentetni. Én csak azért vagyok szálka a szemükben, mert magával az élen gyűlölik az apámat. Ez viszont nem áll összefüggésben se a munkámmal, se a fiammal, akit Vidoque a nevére vett.
Ruben azért nem tudta a monológot végigmondani, mert a szeme sarkából észrevett valakit, aki határozott, megnyújtott léptekkel tartott feléjük. Jerôme-ot ismerte fel benne. Olyan ember volt, akárcsak a mestere, Jean-Michel, aki mindig mindent tud, azaz elképzelhetetlennek látszott, hogy a saját anyját ne ismerje fel. Egyszer elárulta, hogy ha tisztes távolból is, de követi az asszony sorsának alakulását. Úgy fogalmazott, jobb kizárni az esetleges meglepetéseket, jóllehet az elővigyázatosság mögött valószínűleg az rejlett, hogy ezt a szép mosolyú, haragos tekintetű nőt minden elképzelhető aljasságra késznek tekintette. Mindazonáltal meghökkentő, hogy Chantal Stévenine nem találta ismerősnek a saját fiát, és mintha Jerôme ezt előre gyanította volna. Gyanakvó, résnyire szűkült pillantással leste a társalgásukba tolakodó alakot, az arcára volt írva, micsoda elemi ellenszenvet vált ki belőle az a merészség, amivel arcátlanul meg meri őket zavarni.
- Jó napot – köszönt Jerôme póker-arccal, egyetlen pillantást pazarolva az anyjára. – Ruben, jöjjön, mert nem érünk oda a bíróságra. Ha tényleg be akarja adni az apasági keresetet, nem várakoztathatjuk meg őket.
- Asszonyom, mennem kell – fordult Ruben Chantalhoz. Még az utolsó lehetőséget felhasználva behatóan megnézte őt. Remélte, hogy az életben nem kell újra ezekbe az élettelen szemekbe néznie, hátborzongatónak találta az üzenetüket. Talán éppen azért, mert az általa annyira szeretett Aurore-ban mákszemnyi sem volt ebből a ridegségből.
- Apasági kereset – ismételte Chantal hitetlenkedve. – Mit akar attól a gyerektől, akinek soha nem volt szüksége magára? Akadt neki rendes apja.
- Nos, talán csak az őrült anyjától akarom megszabadítani, vagy feltámadtak bennem bizonyos apai érzések. Van magának gyereke?
- Van.
- Hány?
- Egy.
- Fiú?
- Egy lány.
- Csak egy lány? Akkor nem értheti, mit jelent egy fiúgyermek. Örököst, aki az ember nevét továbbviszi.
A hallgatás egyértelműen bizonyította, hogy Jerôme bölcsen tette, amikor nem fedte fel magát. Az asszony számára ő nem létezett, ha egyáltalán valaha.
- Mehetünk? Mint az ügyvédje, azt javaslom, nem lehetünk elég pontosak.
- Igaza van.
- Ne feledje, amit mondtam – vetette oda Chantal búcsúzóul kemény hangon. – Ha nem akar Alexandre sorsára jutni, hagyja az állítólagos igazságot békében nyugodni.
- Az egyedül maguknak lenne áldásos, asszonyom, márpedig én nem azon az oldalon állok. Isten vele!
Még egy végtelen, kimerevített perc erejéig Chantal ott szobrozott velük szemben, majd sarkon fordulva távozott. Mindketten mereven néztek utána, mígnem Jerôme lemondóan megállapította. – Soha nem változik.
- Bemutatkozhatott volna neki, az leradírozza a képéről ezt a bosszantó önteltséget.
- Kétlem. Amikor Párizsba mentem, az első dolgom volt nevet változtatni. Amennyiben nem bánja, mehetnénk, Brigitte asszony finom ebédet ígért.
- Márpedig azt bűn lenne elszalasztani. Menjen előre, Jerôme, követem.
Jerôme visszasétált a kocsijához és amíg kitolatott a szálloda bejáratánál elfoglalt helyről, Ruben is beült a Jaguár kormánya mögé. A visszapillantó tükörbe lesett, hátha még utoljára megpillantja Chantal Stévenine alakját a parkoló hátsó fertályában. És szerencséje volt, mert a tükröt megfelelő irányba mozdítva, felfedezte egy fekete Citroen mellett. Alacsony, mereven mozgó férfival társalgott, aki bottal járt. Természetesen Verani volt, aligha lehetett eltéveszteni gnóm alakját. Nehézkesen megkerülte a kocsit és kitárta az ajtót, hogy az asszony beüljön az utas-ülésre. Furcsa figura volt, feltűnően groteszk testbe zárva. Ekkor azonban Jerôme elhajtott előtte, így nem maradt idő további ábrándozásra. Visszaintett neki, beindította a motort és kikanyarodott a bokrok közül. Még néhány perc és elhagyták Brestet, ezzel együtt pedig remélte, hogy az egész Vidoque-gyilkosság a feledés homályába merül. A nevét a rendőrség végleg tisztára mosta és ez a felállás kielégítette. Céline Vidoque eszement gyanúsítgatásait el akarta felejteni, akárcsak azt, hogy a fia iránt valaha is megengedhet magának apai érzéseket. Nem akarta, hogy bármi köze legyen ahhoz a gyerekhez, akit két megszállott éveken keresztül őrült eszmék és szabályok szerint nevelt.
Alighogy begördültek a ház elé, Brigitte jött elébük, mögötte pedig rögvest megjelent Jean-Michel. Rossz, fájdalmakkal teli napja lehetett, ez a léptein is nyomot hagyott, kissé bizonytalanul állt a lábán, ezt igazolandó, Brigitte bele is karolt. Ennek ellenére mosolyogva intettek feléjük.
- Szervusztok, utazók – kiáltotta Jean-Michel. Türelmetlenül várta, hogy elsősorban Rubent megölelhesse. – Nagyon örülök, hogy ez a nyomorult ügy lezárult. Az a nő majdnem a nyakadba varrt egy gyilkosságot.
- És hogy nem sikerült neki, nagy részben neked, illetve Claude-nak köszönhető.
- Szerintem felejtsük el – javasolta Jerôme kezet adva a házigazdának, majd Brigitte-et is üdvözölte. – Különben sem ez a nap híre.
Mintha már ez a néhány szó is végigkergette volna a hideget Jean-Michel hátán, mert éberebb lett, arcán megfeszültek az izmok. – Kezd elegem lenni a meglepetésekből, fiúk.
- Ezek szerint nem is akarod hallani?
- Ne ugrass engem, Jerôme!
- Na, jól van, megkegyelmezek. Szóval, mire lementem a kocsihoz, hogy induljunk, az anyámba botlottam a parkolóban.
- Az anyádba? – a döbbent hang mindent elárult. – És mit művelt éppen ott?
- Rubennel társalgott.
Jean-Michel mérgesen kapta a fejét a keresztfia irányába. – Ezt nem hiszem el!
- Pedig így volt. A semmiből toppant elő és közölte, hogy olyan vagyok akár az apám.
Hihetetlen reakciónak tűnt, Jean-Michel mégis jóízűen felnevetett. – Ez az ő szemében alighanem halálos bűn.
- A hanglejtés nem keltette dicséret benyomását – kacsintott Ruben.
- És mit akart?
- Elmesélte, hogy Vidoque kedves barátja volt és ő meg a „barátai” határozottan zokon veszik, mert megöltem.
- Ez a nő bolondabb, mint volt.
- Én nem így gondolom, Jean-Michel. Gyakorlatilag közölte, hogy felejtsem el a könyvet, mert ők nem fogják ennyiben hagyni, ha felhánytorgatom a múltat. A szavaiból ítélve teljesen helyénvalónak tartja, hogy a háborúban kifosztottak és a halálba küldtek embereket. Azok ugyanis a rossz oldalon álltak.
Jean-Michelnek az égbe szökött a szemöldöke. – A rossz oldalon? Tényleg elment az esze.
- Finom kis meglepetést okoztunk neki – vigyorgott Jerôme önelégülten. – Azzal szakítottam félbe a csevegésüket, hogy a bíróságon várnak minket az apasági kereset miatt. A nagyasszony ábrázata alaposan megnyúlt, ugye, Ruben?
Jean-Michel láthatóan mégsem tartotta ezt olyan nagyszerű tréfának. – Nem okos dolog provokálni a mérges kígyókat.
- Lehet, de azért jól esett kihozni a sodrából.
- És nem ismert fel téged? – Jerôme tagadóan intett a fejével. – A nevedet sem árultad el?
- Nem, ha tudni akarja, járjon utána. Kiderítheti.
- Ki is fogja, semmi kétség. Na, gyertek beljebb. Különben, Ben, Claude azt üzeni, holnap este hazajön St. Malóból. Tudod, hogy mi Briggel odamegyünk kivizsgálásra, de ő hazajön. Segítenél neki? Azt mondta, valami fotófelszerelést hoz, ami nem könnyű.
- Persze, megoldjuk.
- Megvan már a helye a pincében, ahol a labort kialakította, csak egyedül biztosan nem sikerül levinnie.
- Ketten majd lecipeljük.
- Köszönöm.
Elindultak befelé, amikor egy kérdésre válaszolva Jerôme elárulta, hogy másnap reggel szándékozik visszatérni Párizsba. Azzal, hogy Rubent végleg tisztázták a Vidoque ügyben, már nem volt oka maradni. A küldetését elvégezte, ráadásul a karácsony is itt volt a nyakukon.
- A fiúknak megígértem, hogy idén együtt megyünk vásárolni. Valami nagy dobásra készülhetnek, mert makacsul ragaszkodtak ehhez a közös programhoz.
- A gyerekek ilyenek, mindig készülnek valamire – nevetett Brigitte, aki tapasztalatból tudta, mi mindenre kell számítani, ha az ember gyerekekkel van körülvéve. – Kértek kávét, fiúk? Azután el is indulhatnánk, ugye, Jean-Michel?
A ház ura beletörődően biccentett. A kiruccanás St Malóba meg a velejáró kórházi kivizsgálás jócskán kedvét szegte. Bár tudta, hogy az állapota csak úgy stabilizálható, ha ezeket a szigorú orvosi előírásokat betartja, azért cseppet sem derítette jobb kedvre, hogy a tudatából szándékoltan száműzött tényekkel ismét szembesítik. A tetejébe máris sajnálta azt a két-három napot, amit távol kell töltenie innen és amit gonoszul elvesznek tőle, holott így sem maradt már sok ideje hátra.
