- Szokatlan a ház ilyen kihaltan – jegyzete meg Ruben Jerôme-nak. – Az emlékeimben úgy él, mint ami mindig tele volt kacagással, lábdobogással, hangzavarral.
A konyhában szorgoskodtak és amíg a jelentős készletekből csapatmunkával igyekeztek valami vacsoraféleséget összeütni, egyre jobban összebarátkoztak. Ruben a maga részéről a rövid ismeretség ellenére is határozottan szimpatizált Jerôme-mal. Minden egyes alkalommal megállapította, hogy számos közös vonásuk akad. Ez önmagában véve nem kellett volna, hogy annyira meglepje, miután mindkettejüket ugyanaz a két mentor nevelte emberségre, Jean-Michel és az édesapja. Mégis lélekemelő véletlennek tűnt, hogy van a világban egy ember, akivel ennyire természetes módon megtalálja a közös hangot. A leglényegesebb kérdésekben, ha nem is osztatlanul, de egyetértettek, vagy legalábbis képesek voltak megvitatni az ellentmondásokat, hogy azután megértsék a másik álláspontját. Jerôme kiváló humorérzékkel rendelkezett, ami szintén szoros kapocsnak bizonyult. Laza volt és mesterkéletlen, nem hepciáskodott és nem vágott fel azzal, hogy akárcsak Jean-Michel, milyen fontos és felelősségteljes állást visel. Rubennek kifejezetten kedvére volt a társasága, többek között azért is, mert izgalmasnak találta, ahogy az életükbe csöppent.
- Azt hiszem, ideje lenne összetegeződnünk – nyújtott át neki Jerôme egy pohár bort, amit Ruben örömmel el is fogadott. – Feltéve, ha nincs ellenedre.
- Miért is lenne? Jobb, ha az ember enged az ügyvédje akaratának.
Jerôme öblösen felnevetett, az arca csak úgy ragyogott. Sajátos figura volt, a viselkedéséből senki ki nem olvasta volna, milyen hányatott időket hagyott a háta mögött. – Akkor szervusz, Ben.
- Jerôme.
Belekóstoltak a frissiben nyitott borba. – Hmm, ez aztán a nedű – ingatta a fejét Jerôme. – Jean-Michel igazán tudja, mi a minőség.
- A vérében van, nem igaz? – vigyorgott Ruben, majd letéve a talpas poharat belenézett a lábosba.
A tészta már nagyban rotyogott. – Lesz belőle valami – jelentette ki elégedetten.
Egyikük sem mondhatta magát mesterszakácsnak, de az éhhalál réme sem fenyegette őket. Jerôme elárulta, hogy a felesége gyakran nem ér haza időben, hogy a fiúknak összeüsse a vacsorát, úgyhogy olyankor ő a soros a konyhában, ezért autodidakta módon megtanult néhány alapvető trükköt. Ezzel Ruben sem volt másként. Miután soha nem volt rászorítva, hogy magára főzzön, a mai napig nem lett belőle séf, ugyanakkor a kedvenceit kiválóan elkészítette, ha arra szottyant kedve. Egyetlen pillanatig sem érezte magát elveszettnek a konyhában.
- Mesélj valamit Jean-Michel nagyobbik lányáról – kérte Jerôme az egyik pultnak támaszkodva, miközben élvezettel ízlelgette a bort.
- Ricáról? Hálátlan téma…
- Miért? Jól ismerted, ugye?
Ruben aprót biccentett. – Nagyon jól. De olyan átkozottul nehéz szavakkal leírni őt, szép volt és kedves.
- Láttam róla az esküvői képet a nappaliban, mágikus mosolya lehetett.
- Ó, gyönyörű! Kevés szebb nőt láttam életemben. Rica természetében Brigre ütött, kissé zárkózott volt, a szépsége dacára félszeg és cseppet sem magamutogató. Körbedongták a férfiak, de nehezen oldódott fel, zavarba hozta, hogy sokan üresfejű babának nézték. Pedig mekkorákat nevettünk. Bárki hanghordozását leutánozta, remekül vízisíelt, nem is emlékszem, hogy valaha legyőztük volna... egyidősek voltunk, ezért a halála minduntalan arra emlékeztet, hogy még élnie kéne.
- Jean-Michelnek ő volt a kedvence? Mintha belerokkant volna a történtekbe.
- Akkor sem rokkant volna bele kevésbé, ha Claude-ot éri valami. Mindkét lányát vakon imádja, csakhogy Claude kevésbé érzékeny.
Jerôme kötekedően kacsintott. – Neked nagyon tetszik, ha nem tévedek.
- Nekem?
- Ugyan, ne add a szentet! Férfiak vagyunk és észrevettem, hogy forr a levegő köztetek.
Ruben elviccelhette volna a választ, mégsem tette. – Megmagyarázhatatlan dolog ez. Claude mindig sokat jelentett nekem, együtt nőttünk fel és a legjobb cimborák voltunk. Pajtások, nemtelenül és a szokásos fiú-lány ugratások nélkül. Engem lepett meg a legjobban, hogy amikor eljött az ideje, rettenetesen féltékeny lettem, ha idegen fickók kezdtek udvarolni neki, akik már nem pajtásként kezelték. Én soha nem tettem neki a szépet, nem voltam szerelmes belé…
- Most sem?
- Most sem – vonta meg a vállát Ruben. – Mégis tetszik nekem. Van benne valami, amitől úgy érzem, meg kell hódítanom. És ha ez amolyan szokványos férfi-hormon dolog, akkor is így van.
- És mire vársz? Most már senkinek nem tartozol számadással.
- Egyszer megállapodást kötöttünk, hogy nem játszadozunk egymással, és hogy a későbbi melléfogásokat vagy haragszom-rádokat megelőzzük, megmaradunk a barátság talaján.
Sokatmondó félmosoly játszott Jerôme szája körül. – Mintha nehezedre esne.
- Nagyon nehezemre esik. Ugyanis tudom, hogy Claude egy osztrák pasasba szerelmes és érzelmileg magam is le vagyok kötelezve, miközben…
- Magányosak vagytok.
Ruben nekiállt a tészta leszűrésének. – Pontosan erről van szó. Ugyanakkor, ha valamit megtanultam már a felnőtt életemben, akkor az az, hogy a nők zömének nem megy az érzelmek és a többi elválasztása. Claude pedig… az utolsó lenne, akit megbántanék. Ha egyszer nem akarja, el kell fogadnom.
- Belevaló lánynak látszik.
- Belevaló lány, de mennyire! – tette félre Ruben a főzőkesztyűket és az asztalhoz vitte a tálat. – Gyere, együnk, kilyukad a gyomrom.
Jerôme teletöltötte a poharakat és a salátát odahelyezte kettejük közé. – Kicsit irigyellek a szerencsédért, hogy van családod, a gyerekkorod élményeiből táplálkozni tudsz.
A témaváltás nem volt Ruben ellenére. Már így is túl sokat járt a fejében Claudette, ideje volt másra is gondolni. – Apám mesélte, hogy találkoztál Aurore-ral. Mi a véleményed róla?
- Bámulatos nő, nem is hiszem, hogy az anyám testvére lehet.
A Jerôme arcára kiülő hitetlenkedés kipukkasztotta a nevetést Rubenből. – Hát tudod, ami az anyádat illeti, jobban jársz, ha letagadod.
- Nem fenyegetett meg téged? Meglepne, ha nem tette volna.
- Gyakorlatilag megjósolta, hogy Vidoque sorsára jutok, ha sokáig ugrabugrálok.
- Tudod, mikor találkoztam vele utoljára? – merengett Jerôme a széken hátradőlve. – Huszonegy éves lehettem, akkor jöttem ki a bíróságról, ahol átvettem a névváltoztatásról szóló engedélyemet. És kibe botlottam az épület előtt? Pontosan belé.
- Akkoriban még felismert téged?
- Nos, ott melegében azt hittem, igen, mert elég szúrós pillantással méregetett, de mivel egyetlen szót sem váltottunk, végül nem derült ki. A mai találkozás után viszont biztos vagyok benne, hogy sejtelme sem volt, ki fia borja vagyok – az egész olyan elképesztően csengett, hogy Ruben némán rágódva a hallottakon várta a folytatást. – A nevelőintézetben mindössze egyszer látogatott meg. Biztos akart lenne abban, hogy nem szököm meg. Soha többé nem láttam.
- Csoda, hogy te felismerted.
- Ez a dolog könnyebbik fele. Ő kevesebbet változik és én soha nem tudtam úgy kitörölni az emlékezetemből, mint ahogy neki sikerült engem. Bárhol felismerném, ugyanolyan, mint régen, csak a haja fordult őszbe és több rajta a smink.
- Aurore-t más fából faragták, Jerôme. Nem ismerek senkit, aki ne találná szeretetre méltónak.
- Leszámítva az anyámat.
Ruben lemondóan legyintette. – A bosszúállás démona elvette az eszét. Ezzel szemben a nagynénéd igazi kuriózum, miért nem árultad el neki az igazságot?
- Nem is tudom… Mischa is folyton ezt kérdezi tőlem. Talán ostobaságnak hangzik, de él bennem egy kép önmagamról, hogy magányos farkas vagyok, akinek senkije sincs, és ha el akar érni valamit, egyedül kell utat törnie. Miközben már megnősültem, van két gyerekem, Jean-Michel és Mischa nagyon sokat jelentenek nekem… ez a kettősség, meg a benne rejlő ellentmondás zavarba ejt….hogy az érzéseim nem állnak összhangban a tényekkel.
- Megértelek, komoly érzelmi teher lehet ilyen hátránnyal nekiindulni az életnek. Ugyanakkor gondolj arra, hogy a gyerekeidnek családot adhatnál. Olyan családot, ahol szeretik őket. Aurore-nak is fia van.
- Fia?
- Igen, ez egy ilyen fiús család – nevetett Ruben. – Még nem nősült meg, de lesznek ott is gyerekek. Szerintem ez az a lehetőség, amit tőled igaztalanul elvettek, ellenben te megadhatnád a fiúknak. A feleségednek van családja?
- A szülei meghaltak, testvére pedig nem volt.
Mintha hatalmas bonyodalmat oldott volna meg, Ruben széttárta a karjait. – Akkor hát? Nem hiszem, hogy Aurore valaha neheztelne rád azért, mert a nővére hozott a világra. Éppenséggel úgy hallottam, a kis pereputtyoddal együtt meghívott téged a szüretre.
- Ez igaz, de sajnos Marcel vizsgálatai miatt nem tudtunk elmenni.
- Azért gondolkodtál rajta?
- Meglepő, de komolyan kacérkodtam az ötlettel.
- Nagyon helyes, ismerd meg Aurore-t és jobban megítélheted, mennyire akarod a családhoz tartozás nyűgjét a nyakadba venni.
Élvezetes este volt. Ruben régóta nem nevetett annyit, mint Jerôme társaságában. Alighanem a testes bor is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a hangulatuk emelkedettebbé váljon, de sokkal inkább a szerencsés egymásra találás okozhatta, mert ki se fogytak az ugratásokból. Jerôme számos vidám emlékét előrángatta, amit az intézeti évekből megőrzött és bár életének egyik legsötétebb időszakát tudhatta maga mögött, elismerte, hogy a sok megvadult fiú tréfái nem annyira az unaloműzést szolgálták, hanem a menekülést az éhezés, télen a dermesztő hideg, illetve a sivárság húsba vágó realitása ellen. Amíg valami gonoszkodással voltak elfoglalva, legalább nem kellett azzal foglalkozniuk, mennyire nyomorultak. Ő pedig jóízűen hahotázott az élménybeszámolókon, hiszen Jerôme elbeszéléseiben nyoma sem volt önsajnálatnak vagy fájdalomnak. Ahogy megfogadta, kizárólag a szépre volt hajlandó visszatekinteni, míg a többit szánt-szándékkal száműzte az emlékezetéből.
A kandallóban barátságosan ropogott a tűz, ami a házba bevezetett modern fűtés ellenére is nagyon kellemes, már-már simogató érzést kölcsönzött. Jerôme legutolsó és talán legmulatságosabb története után nyugodalmas csend furakodott közéjük. Mindketten a tűzbe bámultak. A falon ketyegő óra kilencet ütött, ami nem tűnt késői órának, noha a korai sötétedés miatt a napok rohamosan rövidültek.
- A szüleim itt töltötték a nászútjukat – jegyezte meg Ruben, maga sem tudva miért. A tűz keltette bensőségesség lehetett az oka, hiszen az édesanyja számtalanszor elmesélte, hogy azon a tavaszon még éjszakára is be kellett gyújtani, annyira vacogtak az erdő mélyén megbújó házban.
- Nem mondom, éppen megfelelő hely egy kis romantikához.
- Ó, igen, bár apa szerint ennél sokkal nagyobb tétje volt azoknak a napoknak.
- Kíváncsivá teszel.
- A részleteket én sem ismerem, de azt tudom, hogy amíg apát halottnak hitték, mamman beleszeretett egy amerikaiba.
- Odaát Angliában?
Ruben biccentett. – Ám az amerikai meghalt a partraszálláskor…
- Az amerikaiakat jócskán megtizedelték.
- Mamman kedvese az Omahán harcolt, ahol a legtöbben haltak meg, így amikor apa felbukkant Marazionban, nem fogadta kitörő örömmel.
- Meghiszem azt! De a jelen ábra szerint nem adta fel egykönnyen.
- Az öreg Doorn tanácsára türelmesen várt. Amikor Jean-Michel és Brig esküvőjére áthajóztak ide, ebben a házban szálltak meg és ez volt az az idő, amikor igazán elkezdődött a házasságuk.
- Szép történet… főleg azért, mert…
Az indoklás azonban soha nem hangzott el, mert durván megelőzte az a dühödt pörölycsapás, amit a bejárati ajtó szenvedett el. Ruben bosszúsan tette félre a poharát, hogy otthagyja a kandalló melegét. Belebújt a papucsába és a függönyt elhúzva az ablak elől, kinézett. A házból kiszökő fénypászmában mindössze egy kocsi körvonalait fedezte fel, ami nem tűnt ismerősnek. Máskülönben körös-körül vaksötét éjszaka terpeszkedett.
- Semmit nem látok – állapította meg, ám abban a pillanatban a vad dörömbölés megismétlődött.
- Valami tébolyult leselkedik ránk – vigyorgott Jerôme, amit Ruben még mulatságosnak is talált volna, ha történetesen nem kell kimennie a hidegbe megnézni, ki töri rájuk az ajtót ilyenkor.
Feloltotta hát a villanyt, mielőtt dühösen feltépte az ajtót. A látvány váratlanul érte. Céline Vidoque felbőszült arcába nézhetett, szemei vérben úsztak és szembetűnően éveket öregedett a legutolsó bresti találkozásuk óta. Hogy mit keres itt, ennyi kilométer távolságban az otthonától éjnek-évadján, nem maradt ideje kifürkészni, mert az asszony haragtól eltorzult arccal azt sziszegte: – Te szemét gazember!
- Ó, csak ezt ne! Te ugyanúgy tudod, mint én, hogy semmi közöm a drága Alexandre halálához.
- Ne merd becsapni azt az átkozott ajtót! – kiáltotta Céline. Durván belökte a bejáratot, ami orrba csapta volna Rubent, ha kevésbé éber. – Alexandre halála igenis a lelkeden szárad, Ruben Kupolyev! Nehogy azt hidd, nem tudom, kinek köszönheted, hogy megúsztad. Annak a cédának, aki bárkinek az ágyába bemászik, ahol csak egy nyitott ajtót lát.
Rubennek ösztönösen lendült már a keze, ám az utolsó pillanatban megállt a levegőben. Ostobaság lett volna ilyen férfiatlan revansot venni ezen a méltóságát vesztett nőn, aki minden egyes találkozásukkor idegenebbnek és veszélyesebbnek mutatkozott. Lángolt benne a gyűlölet és bármi áron a vérét akarta venni. Hogy miért táplálta iránta ezt a mérhetetlen és pusztító haragot, el sem tudta képzelni, annyi viszont biztos, hogy az évekkel ezelőtt ismert szeretnivaló lény rég meghalt benne. Mostanában már nem is vágyott megtudni, mi tette Céline-nel ezt az egyéniségrombolást, de rá sem ismert.
- Ne vedd a szádra annak a nevét, akinek a nyomába se érsz. Örülök, hogy semmi közöm hozzád, bezzeg Alexandre…
- Ó, mit nem mondasz! Ne játszd meg magadat, Céline! Te mégis hogyan estél tőlem teherbe?
Az asszony ökle úgy fúródott Ruben arcába, hogy mire védőernyőül felemelte volna a kezét, a kőkemény ütés már ott hasogatott a jobb pofacsontján. A szeme előtt elúszott néhány kósza csillag, mielőtt újra ki tudta nyitni, és ha homályosan is, de látni kezdett vele. Felnyögött a fájdalomtól. Jerôme-nak köszönhette, mert gyors közbeavatkozása jóvoltából a második ütés nem az arcára záporozott. Ügyesen elkapta a verekedőt, noha Céline anyatigrisként harcolt. Ahogy kezével-lábával lankadatlanul kalimpált a bénító szorításban, még sikerült Rubent utoljára megrúgnia. A magas sarkú cipő az alhasán találta el, valamivel a gyomra alatt és semmivel sem volt kevésbé gyötrelmes, mint az ökölcsapás.
- A pokolba, hagyja már abba! – cipelte ki az udvarra Jerôme a nőt. Normális körülmények között nem esett volna nehezére, mert alacsony volt és törékeny alkatú, ám folytonos szabadulási kísérletei alaposan megnehezítették a dolgát. Végül mégis felülkerekedett, és ahogy a ház előtt elengedte a vékony testet, panaszos nyögéssel a kavicsra huppant.
Céline nem törődve azzal, megütötte-e magát, máris talpra pattant és hangosan kiabálni kezdett Ruben felé, aki továbbra is hol az arcát, hol a gyomrát tapogatva próbálta túltenni magát a verésen, amit bezsebelt.
- Nehogy meg merd tenni, hogy elpereled tőlem a fiamat, te gazember! Mert akkor nem én látogatlak meg, hogy kikaparjam a szemedet, hanem olyanok, akik a hangyák martalékául hajítanak le a völgybe. És ne hidd, hogy tréfálok!
- Hagyja abba, Madame Vidoque – lépett közbe Jerôme erélyesen. – Halálosan megfenyegeti az ügyfelemet? A rendőrséget ez felettébb érdekelni fogja.
- Az ügyfelét? Az ügyfele egy gyilkos, akinek ribancok igazolnak alibit.
- Na, mostmár elég legyen! – kiáltotta vissza Ruben magából kikelve, de mielőtt odairamodhatott volna revansot venni, Jerôme megfordult és felemelt kézzel, meg egy haragos pillantással figyelmeztette.
- Ott maradsz, egy lépést se tovább! – utána ismét Céline-re lesett. – Hallgasson rám, asszonyom. Rubent minden vád alól tisztázták, úgyhogy ha így folytatja, ezúttal mi fogjuk feljelenteni magát. Ez a beköszönő ütés az arcán látleletért kiált, és ha még az életveszélyes fenyegetést is hozzáteszem, maga nagyon nehéz idők elé nézhet. Ezért azt tanácsolom, távozzon, de nagyon gyorsan.
Céline dúlva-fúlva lerázta magáról Jerôme fegyelmező kezét. – Ne adjon nekem tanácsokat, hallja-e! Nincs magában becsület, ha egy ilyen alattomos férget szolgál, mint ez! De elmegyek, nem szívok egy levegőt magukkal… te viszont, Ruben, takarodj vissza a saját szemétdombodra, ahonnan előkerültél, mert látni sem bírlak. Amerre jársz, csak pusztulás van meg szenvedés, semmi más.
- Ezzel nyilván a gyerekre célzol, akinek én vagyok az apja, nem az a vén kecske!
Alexandre Vidoque említése ismét leeresztette a szürke ködöt az asszony agyára, mert újult lendülettel rontott volna Rubennek, ha Jerôme idejében az útját nem állja. Keményen megtartotta, sőt, a kocsija felé taszigálta.
- Most már elég lesz – intette fagyos hangon. – Üljön be a kocsijába és menjen vissza Brestbe.
- Ne utasítgasson engem! – Céline próbálkozása azonban, hogy kitépje magát a szorításból, kudarcot vallott. Jerôme magasabb és erősebb is volt nála, így nehézségek nélkül, határozottan lökdöste a kocsija felé.
- Ha nem tűnik el innen, nemcsak erőszakért és fenyegetésért jelentem fel, de azért is, hogy egy kiskorú gyereket magára hagyott. Hmm, mit szól?
A gyerek meggyőző fegyvernek bizonyult, mert Céline bár ellenségesen fújtatott és egy lesújtó pillantást vetett a ház irányába, ahol Ruben ácsorgott, nem hadakozott többé. Hirtelen ugyanazzal az indulattal Jerôme-ra emelte a tekintetét. – Mondja meg annak a gyilkosnak, hogy megölöm, ha a fiam közelébe merészkedik. És ha akar, jelentsen fel, de esküszöm, hogy meglakol azért, amit a férjemmel tett – ezzel beült a kocsijába, ám mielőtt az ajtót becsapta volna, Jerôme annyit mondott neki.
- A férjét Madame Vidoque, olyasvalaki ölte meg, akinek sokkal többet ártott annál, minthogy visszavette volna tőle a vér szerinti fiát. És mivel a lista meglehetősen terjedelmes, sokáig kell majd keresgélnie, ha bosszút akar állni. Jó éjszakát.
A kocsi csikorgó kerekekkel indult el a kavicson, hogy az éjszaka sűrű sötétje szinte rögvest elnyelje. Jerôme addig nézett utána, amíg a motorzúgást hallotta.
- Ilyen vadmacska volt az ágyban is? – kacsintott Rubenre, ahogy belépett mellette a házba. Az előszobát sikeresen lehűtötték, mire az ajtó bezárult mögöttük. – Az arcod csúnya lesz holnapra, már most feldagadt – jegyezte meg Rubent vizsgálgatva a fénynél. – Keresek rá jeget.
- Jerôme, én nem akarom feljelenteni, ahogy a gyereket sem akarom elvenni tőle.
- A gyereket sejtettem, de azért amondó vagyok, hogy feljelenthetnéd. Az legalább eltántoríthatná, hogy alkalmasint megint megvádoljon valamivel – Ruben láthatóan habozott. – Tudod, pokoli szerencséd volt. Ha Claudette nem hever anyaszült meztelenül az ágyadban, amikor megjelent a rendőrség a küszöbödön, könnyen megüthetted volna a bokádat.
Ruben felsóhajtott. – Mit javasolsz?
- Emeld fel a kagylót és meséld el Héritier-nek, mi történt. Holnap pedig az első utunk a kórházba vezet egy látleletért. Ha másra nem is, arra jó lesz, hogy ez a forrófejű megszállott távol tartsa magát tőled, amíg te sem veszélyezteted az ő köreit.
- Azaz a gyereket.
- Azaz a gyereket – kacsintott Jerôme. – Megyek a jégért, te meg hívd a felügyelőt – ezzel kikerülve őt megindult a konyha felé.
1943. augusztus 25.
Reggel óta hangos a környék, mindenki visszafojtott örömmel az ablakból lesi a németeket. Máshonnan is jöhettek erre csapatok, mert számos harckocsioszlopot hallani véltünk. A lánctalpak átdübörögtek Baptiste Goubioud birtokán, letarolva a széles hegyoldal összes szőlőtövét. A szerencsétlennek a legkiválóbb fajtája veszett oda néhány óra alatt. Az ő Marsanne-ja valóban egyedülálló. Húsz éve kezdte az első tövek betelepítését, miután a Rhône-vidékről visszatért. Ó, micsoda veszteség!
Délután beállított Chantal, vörös képpel akár egy nőstényoroszlán, mely a kölykeiért küzd. Ámbár ő soha nem küzdene egyetlen kölykéért sem. Leibitz miatt jött. Mondtam, hogy a legvalószínűtlenebb helyen keresi. Láttam rajta, hogy aggódik. A németek két év után vették a kalapjukat, de ő nem tarthat velük. Azt kiabálta, szereti azt az embert. Ugyan, szeretni se vagy képes, válaszoltam. Jött a színjáték, hisztéria, hamis szavak. Begurultam és életemben először felképeltem. Nekiesett a falnak és felsértette az arcát. Nem érdekelt. De megdöbbent. Nácik szajhája, mondtam neki, és a család szégyene. Örülök, hogy már nem viseled a nevemet. Kitagadtalak, ez életem legokosabb lépése volt. Rám rontott, de én ütöttem először. Megtorpant. A tekintete olyan volt, akár az őrülteké, szinte vérfagyasztó. Ha közöd van Helmut eltűnéséhez és megtudom, megöllek, fenyegetőzött. Ha nem is mondtam neki, engem már akkor megölt, amikor az anyjára támadt. Mondtam, hogy takarodjon, de mintha kitalálta volna a gondolataimat, szitkokat szórt Francoise-ra. Megint lesújtottam és addig pofoztam, mígnem kiszédült az ajtón. Bárcsak kitekertem volna a nyakát, hogy a szeretője után küldjem!!!
Ruben letaglózva azoktól a vibráló érzelmektől, melyek ennyi évet követően is áradtak ezekből a jegyzetekből, újraolvasta az utolsó sorokat. A bőrén érezte az indulatok, a keserűség, a bosszúvágy, a gyilkos gyűlölet hidegét. Megborzongott az utolsó szavak láttán. – Bárcsak kitekertem volna a nyakát, hogy a szeretője után küldjem.
Hughes a világ egyik legszelídebb embere volt és a róla őrzött emlékeiben egy a fájdalomtól megtört, sokszor menthetetlenül magába forduló ember élt, aki azonban bátor elszántsággal igyekezett vidám arcot vágni a mindennapokhoz és a családja támogatásába ölte az összes energiáját. Az utolsó időkig keményen dolgozott és a háború utáni években a családi legendárium szerint nagy rátermettséggel lehelt ismét életet mind a tejgazdaságba, mind az akkor még gyerekcipőben járó borászatba. Így aztán megrendült a nyers érzelem ilyen heves megnyilvánulásán, ami nem illett ahhoz az emberhez, akire emlékezett. Persze mindez azt bizonyította, hogy a szélsőséges körülmények akárkit kiforgathatnak a jelleméből és olyan tettekre kényszeríthetnek, amire más körülmények között nem lenne képes.
A jegyzeteket böngészve ismételten felmerült benne a kérdés, vajon nem követ-e el tiszteletlenséget Jerôme-mal szemben, ha nem beszél neki a német tisztről, akinek akarva vagy akaratlanul, de a létezését köszönheti. Két álláspont közt vergődött. Egyfelől a birtokába jutott információkat nem szívesen leplezte el az elől, akit tagadhatatlanul a legközelebbről érintettek. Másfelől Jerôme határozottan közölte, hogy nem kíváncsi a származása részleteire, amit illett tiszteletben tartania. Ha jól értette egy-két elejtett megjegyzését, az édesapja már így is nyomás alatt tartotta, amikor apró trükkökkel megpróbálta beépíteni a családba. Nem volt könnyű dolga, mivel Jerôme makacsul ellenállt. Nem puszta sértettségből, hogyha egyszer eldobták, akkor meglesz egyedül is, valószínűbb, hogy olyan védekezési ösztönt és önállóságot szedett magára eddigi élete során, ami eredendő gyanakvással fogadta az ilyen kísérleteket.
Holott a leírtakat olvasva büszke lehetett volna a nagyapjára. Aki az utolsó reménysugárig küzdött azért, hogy magához véve elszakítsa attól az anyától, aki eszközként használta. A legvégsőkig elment annak érdekében, hogy meglegyen az akarata. A naplószerű önlevelek egész sora tanúsította, hogy a sikertelenség mennyire megviselte.
1944. december
Kudarcot vallottunk. Gaston ugyan nem bátorított akkor sem, amikor belevágtunk, én mégis reméltem, bíztam benne, hogyha egyszer Chantalnak nem kell a kisfiú, akkor nem is őrzi úgy, akár egy sárkány a fiókáit. Gaston négy régi bajtársával próbált a kicsi közelébe férkőzni. Állítólag karnyújtásnyira voltak tőle, amikor megjelent Bartolo Courtin és Chantal a gyereket magával hurcolva elmenekült. Már megint Courtin! Mindenki azt hitte, a környékre se meri betenni a lábát azok után, amit elkövetett.
…Csalódott vagyok, hamis reményeket tápláltam. Francoise-nak nem is mertem megemlíteni, mire készülök. Amióta hazajött, Chantal neve nem hangzott el ebben a házban. És nem is fog többé!
34.
Valami felverte Rubent. Mielőtt kinyitotta volna a szemét, már hallotta a mocorgást maga mellett. A szobában erős félhomály uralkodott, ezért álmosan pislogva alig ismerte fel Claudette-et. Pedig ő volt. Ott hevert tőle karnyújtásnyira a takarón.
- Hány óra? – morogta a szemét dörgölve.
- Fél négy.
- Fél négy? Ó, nem! – hanyatlott vissza a párnára. Nem kifejezés, hogy korán volt még. – Vártalak este, Jean-Michel azt mondta, hazajössz.
- Úgy is volt, de nagyon későn lett kész a gép, amit haza akartam hozni, úgyhogy éjszaka vezettem.
- És most hol van az a micsoda? Nem kéne behozni a hideg kocsiból?
- Útközben találkoztam Héctorral, aki segített becipelni. Már a helyén is van.
- Héctor Laurent?
- Igen, tudod, aki rendőr lett. Éppen járőrözött, amikor belebotlottam.
Ruben kezdett magához térni. Így aztán örült a hírnek, hogy nem kell elhagynia a meleg vackát, hogy valami ormótlan felszerelést becipelhessen a házba.
- Ben, gondolkoztam azon, amit mondtál – hajolt közelebb Claudette.
- Akármi is volt az, nem beszélhetnénk meg reggel? A legszebb álmomból vertél fel.
- Nem, ezt most akarom elmondani.
Ruben megadóan a háta mögé tornázta a párnát, hogy felüljön. – Na, akkor ki vele.
- Emlékszel arra a nyárra, amikor a tengerparton töltöttük az egész hónapot Rica barátaival? Ott a kempingben?
- Persze, mi van vele?
- Azon a nyáron sokszor álltunk közel ahhoz, hogy átlépjük a barátságunk határait.
Nehéz lett volna előre kiokoskodni, Claudette merre kívánja terelni a beszélgetést, különösen álmosan és ebben a hajnali órában nem lett volna képes beelőzni a következtetésekkel.
- Valóban, de helyette alkut kötöttünk. Nem értem, miért hozod ezt fel most… tettem neked egy ajánlatot, amit elutasítottál. Hidd el, el tudom viselni az ilyesmit. Nagyfiú vagyok, nincs ezzel semmi gond.
- Egy gond azért van vele. Hogy évek óta akaratlanul is győzködjük egymást. Amikor én szerettelek volna behálózni, megnősültél, amikor rád került a sor…
- Eljegyezted magadat, emlékszem. Claude, miért nem rukkolsz elő a lényeggel? Fél négy van!
- A lényeggel?
Ruben a fejét ingatta. – A lényeggel. Mindketten tudjuk és régen is tudtuk, hogy ami összeköt minket, az a barátság, meg egy cseppnyi kémia. Semmi köze a szerelemhez. Vagy nem így van?
- De igen. És a lényeg az, hogy az ajánlatodat szeretném…. részben elfogadni.
Rubent semmi nem lephette volna meg jobban, mint ez a gyors bejelentés. Meghökkenve fürkészte a lány arcát. Szomorúnak látta, az a fajta letörtség ült a szemében, amit korábban nemigen látott rajta. A következtetés tehát adta magát, hogy valami súlyos dolognak kellett történnie. Nem is amiatt, amit mondott, hanem a módja és az időzítése miatt. Ahogy szembefordult vele, a gyér fényben Claudette az arca felé nyúlt.
- Jó ég, mi történt veled?
- Ó, ez fájjjj!
Az arca mostanra alaposan feldagadt és csúnya véraláfutásban játszott a szeme körül.
- Ki intézett el ilyen hévvel? Csak nem valami féltékeny férj? – ugratta Claudette.
- Igazság szerint Céline a tettes.
- Céline? Képes kinyomni a szemedet?
- Pontosabban szólva kiütni.
Claudette ismét kinyújtotta a kezét. – Te, látta ezt orvos? Jó nagyot kaphattál…
- Claude – kapta el Ruben a lány csuklóját. –, mit akartál mondani az előbb? Mit jelentsen, hogy részben elfogadnád az ajánlatomat?
- Szükségem van valakire, aki átölel…
- Mi történt? – vontatott csend válaszolt. – Áruld el, miért gondoltad meg magadat. Alberthez van ennek valami köze? – Claudette megmozdította a fejét. Mintha az iménti szomorúság hatványozódott volna a tekintetében. – Aha, beszéltél vele. És mit mondott?
- Hogy… ha most nem megyek vissza hozzá Bécsbe, akkor már ne is menjek.
- Szeret téged.
- Szeret, csak nem köt kompromisszumot… És viszont most nem mehetek vissza.
- Most nem. De megmondtad neki, miért nem?
Claudette tagadólag intett. – Nem hagyta végigmondanom. Meg sem hallgatott.
Az első könnycseppek szinte láthatatlanul buggyantak ki a szép szemekből, a többi széles folyamban követte őket. Ruben tehetetlenül odahúzta magához, hogy átölelje. Olyan boldogtalannak és megbántottnak látta, mint soha azelőtt. Irigylésre méltó határozottsága és ereje maradéktalanul felőrlődött ebben a csatározásban Alberttel. Akármin is vesztek össze, ha a férfi ugyanúgy szenved, mint Claudette, igazi nagy szerelem lehet, amire rábukkantak. Márpedig ebbe a tablóba ő semmilyen baleset vagy átmeneti vigaszként képében nem fog belerondítani.
- Ölelj át, Ben – kérte Claudette elcsukló hangon.
- Átölellek, de egyébre ne számíts – ahogy a könnyáztatta arc feléje fordult, hátrasöpörte a barna fürtöket. – Ha messze is innen, de akad valaki, aki gondol rád, és szeretné, ha vele lennél. Ne bántsd meg azzal, hogy másnak adod a szenvedélyt, ami őt illeti.
- Megfutamodsz?
- Ó, nem, pusztán tiszteletben tartom az érzéseidet. Claude, el kell volna mondanod neki, hogyha rajtad múlna, repülnél vissza hozzá.
- Nem hallgatott meg – dünnyögte Claude a mellére hajtva a fejét. – Nem hallgatta meg…
Ruben megsimogatta a feje búbját, miközben azt remélte, álomba merül egy ilyen minden szempontból kimerítő nap után. Rudi járt a fejében. Két és fél éve feküdt utoljára hozzá ilyen meghitt közelségben, ahogy most Claudette. Boldog volt és örökös lázban égett, hogy egyetlen csókot kapjon tőle vagy megérinthesse. Milyen hosszú idő is telt el azóta, holott szinte még bizsergett a bőre, ha csak azok a szerelmes éjszakák megkísértették. Ennyi is megtette, hogy Claudette-hez hasonlóan elveszettnek és magányosnak érezze magát. Csakhogy neki nem volt már miben reménykednie és ez a csalódottság mondatta vele azt, hogy akármennyire is megszédült, nem fogja önzően kihasználni Claudette szeretet-éhségét. Hiszen ha tudná, hogy Rudit más öleli, az ugyanilyen szívszaggatóan fájna neki. Örült, hogy nem tudja.
A karácsonyig hátra maradt idő gyorsan elrohant, mintha az ünnepek önmagukat akarták volna megelőzni. Szerencsére a Chiari-házban mitsem lehetett tapasztalni abból a kapkodásból, vagy felfokozott hangulatból, amihez Ruben Párizsban hozzászokott. Brigitte a maga rendíthetetlen nyugalmával intézte az előkészületeket, hol itt tett-vett, hol ott takarított. Ezúttal Claudette is segédkezet nyújtott neki a sok időt és vesződséget igénylő feladatokban. Ritka alkalomnak ígérkezett, hogy nem hármasban töltik az ünnepeket, mivel Ruben is csatlakozott hozzájuk.
- Utólagos engedelmetekkel meghívtam Latheát és Mischát. Szenteste érkeznek – jelentette be Jean-Michel mintegy mellékesen és bár nem szeretett Brigitte tudta nélkül vendégeket hívni, ezúttal megtette. Előzetes megbeszélés híján voltak fenntartásai, ezért vághatta ezt a bűnbánó képet, Brigitte ugyanakkor éles megjegyzések helyett vidáman kacagott rajta.
- Nagyon jó tetted, drágám. Szeretem, ha nyüzsgés van a házban.
- Ezek szerint nem haragszol?
- Ugyan, olyan gyerekes tudsz lenni.
Pedig Jean-Michel nem gyerekes volt, hanem furdalta a lelkiismeret, hiszen egészségi állapota nemigen engedte, hogy segítsem az előkészületekben, ellenben a vendégek meghívásával nem várt terhet tett az asszonyok vállára. Ám az is igaz, hogy a meghívottjai gyakorlatilag családtagnak számítottak, tehát Brigitte-nek sem lehettek komoly ellenvetései.
- Gyakran hasznavehetetlen vénembernek érzem magamat – panaszolta, noha hálás volt a családjának, mert az ellenkezőjét éreztették vele.
Délutánonként a társaságában Ruben visszahúzódott a dolgozószoba irigylésre méltó magányába, hogy folytassák a kéziratot. A munka jelentősen előrehaladt, a már megírt részek stílusbeli korrektúráján dolgoztak. Ruben mindenképpen arra törekedett, hogy az önéletrajz hangvételét Jean-Michel határozza meg, jóllehet a felidézett és gondosan lejegyzetelt anekdotákra támaszkodva ő vetette papírra a szöveget. Akadtak ellentmondásos pontok, melyek hosszas vitákba torkolltak és ennek megfelelően bizonyos részeket újra meg újra írt, mígnem elnyerték azt a formát, mely Jean-Michel számára elfogadható lett.
- Nem akarom, hogy átváltsunk érzelgős mesélésbe, érted, fiam?
- Értem hát, de ezeket a részeket nem vehetjük ki, mert azzal ledöntjük a hidakat. Egyszer már elhatároztuk, hogy a kronológia lesz a fő vezérvonal, illetve az, hogy mikor melyik égtájon dolgoztál. Ha ezeket a leíró részeket kiemelem, mi tartja össze a vázat?
- Na, jól van, de legyél tényszerű, ne terjengős.
Jean-Michel vérbeli profi volt, aki nemcsak tapasztalattal bírt, de elegendő irodalmi érzékkel is, hogy megszerkessze a könyvet. Ha nem ennyire beteg, valószínűleg szívesebben vágott volna a feladatba egyedül, ám erről most szó sem lehetett. Így maradt neki a mesélés, Rubennek pedig a jegyzetelés, majd a stílusokkal való hadakozás.
Aznap, amikor már a következő fejezet gerincéről egyeztettek, nekieredt a hó. Mosolyogtató kontraszt volt, hogy a hideg, havas télben a történet éppen Afrikáról szólt, ahol meleg van és majdnem mindig nyár.
- Ez nagy tévedés, Ben, a brit-francia kommunikációba számtalan hiba csúszott és ezek a hibák nem egyszer végzetessé váltak – jelentette ki Jean-Michel határozottan. – Mondom a példákat. Amikor 1940-ben Hitler tankjai megfutamítottak minket és a hadsereget visszakergették Dunkirk térségébe, majd a csatorna partjára, az evakuálási műveletet a britek igazi győzelemként élték meg, miközben a franciák tetemes része gyáva megfutamodásnak tartotta.
- Ott kellett volna meghalniuk?
Jean-Michel széttárta a karjait. – Nos, a hadtörténet során gyakran a dicső halált tartották értékesebbnek, bár, mint ebben az esetben is, tökéletesen célszerűtlen lépés lett volna ennyi katonát feláldozni. A második kommunikációs csatát a német-francia békeszerződés generálta. Történt ugyanis, hogy 40. márciusában aláírtunk egy megállapodást a britekkel, mely szerint a saját szakállára egyik nemzet sem köt békét a nácikkal. Három hónappal később Párizs elesett és Paul Reynaud azzal a kéréssel fordult Churchillhez, hogy tekintsék az iratot semmisnek.
- Churchill elfogadta?
- Á, eszében sem volt! Ahhoz a feltételhez kötötte, hogyha Franciaország behódol a németeknek, a flottánk keljen szépen útra Anglia felé. Churchill szemében ez volt a legfontosabb szempont, mivel akkortájt mi rendelkeztünk a világ negyedik legnagyobb flottájával, vagyis el akarta kerülni, hogy a németek rátegyék a kezüket. Ezzel a vízen behozhatatlan túlerőbe kerültek volna.
- Kétlem, hogy Hitlernek annyira fájt volna a foga erre a flottára, számára a tengeralattjárók sokkal több hasznot hoztak, nem? Az Atlanti-csatát ilyen átütő sikerrel sose vívta volna meg felszíni hajókkal.
- Ez kétségtelen, ámbár ne feledkezz meg arról sem, hogy bizonyos feladatokra alkalmatlanok a tengeralattjárók. Hogy mást ne mondjak, szállításra, vagy csapatmozgatásra.
Miközben Ruben jegyzetelt, a történet folytatódott. – Churchill azt az ígéretet kapta Darlantól, az akkori hajózási ügyek miniszterétől, hogy a flotta nem áll brit zászló alá, de egyben azt sem hagyják, hogy a nácik kezére kerüljön. Hitler amúgysem tudta volna emberrel felszerelni a majd húsz tengerjárót, két repülőgép-hordozót és tucatnyi rombolót. Számára egyedül az számított, hogy megakadályozza a flotta britekhez történő csatlakozását.
- De a megállapodás létrejött…
- No de milyen körülmények között! – nevetett fel Jean-Michel. – A szövegezésbe, ami franciául íródott, bekerült, hogy a flotta német és olasz felügyelet alá kerül. Ez aztán felajzotta a briteket, mert feketén-fehéren ott szerepelt az a francia szó, hogy „controle”. Csakhogy te is tudod, a jelentését illetően mekkora különbség van a két nyelvben. Franciául nem jelent használatba vételt, csak felügyeletet, ellenőrzést.
- Ellenben angolul nagyonis használatot jelent.
- Hát, persze! Ezért számukra ebből egyértelműen következett, hogy a németek nemes egyszerűséggel átveszik a flottát, méghozzá a saját szolgálatukba állítva. Azonnal összehívták a haditanácsot és megállapodtak abban, hogy azt a klauzulát, amiben ez a rész szerepel, egyszerűen figyelmen kívül hagyják. De ez csak az egyik része a dolognak, ugyanis attól kezdve a két nemzet közt leküzdhetetlen gyanakvás meg bizalmatlanság vert gyökeret, miközben ugyanaz az ellenség sanyargatta mindkettőt.
- Fordítási gondok és kirobban egy újabb konfliktus? Szinte hihetetlen.
- Egyáltalán nem, ha tudnád, hányszor előfordult! Az ilyesmi sokkal nagyobb port verhet, mint a valódi krízisek, úgyhogy nem szabad alábecsülni a hátsó udvari perpatvarokat. Ezt jól jegyezd meg! Sőt, mondok még valamit. Reynaud annak hallatán, hogy Churchill a megegyezés felbontásán töpreng, visszaüzent neki, hogy ilyen mértékű brit támogatással, mint tapasztalta, akár az utolsó emberig is harcolni fog. Erre Churchill azt a parancsot adta az Admiralitásnak, hogy függesszenek fel minden tevékenységet, amíg a helyzet tisztázódik. Ám ekkor újabb nyelvi akadály jött közbe, hiszen azt az angol szót alkalmazta, hogy „suspend”, ami viszont nálunk azt jelenti, befejezni, eltörölni.
Rubenből ösztönösen kiszakadt a hitetlenkedő nevetés. – Ezúttal meg Reynaud hihette, hogy elárulták, mert az együttműködést nem felfüggesztették, hanem eltörölték?
- Ahogy mondod. Ettől függetlenül mondott le később, de akkor is sokatmondó történet, nemde?
- És a flotta miként pusztult el?
- Nos, hogy folytassam, ahol abbahagytam, akkortájt a flotta elszórtan állomásozott angol kikötőkben, itthon, Egyiptomban és körbe a Mediterráneumban. Persze a java, az Atlanti-hajóraj, Mers-el-Kebir, Oran és Algéria tájékán. Ott horgonyzott a Bretagne, a Provance, a Strassbourg meg a Dunquerque. És mivel felszíni támadásra senki nem számított, a lövegek mind a szárazföld felé irányultak.
Ruben növekvő érdeklődéssel hallgatta a részleteket, melyeket eddig csak részleteiben vagy egyáltalán nem ismert.
- Londonból hozott üzenetével július 3-án Sir James Somerville altengernagy megérkezett Mers-el-Kebirhez a H-flotta élén. Hogy mást ne mondjak, hozta a Resolutiont meg a Valiantot, mindkettő csatahajó volt. A parancsa szerint Gensoul admirálisnak négy kiutat ajánlhatott fel. Csatlakozhat a brit flottához, vagy elhajózhat bármelyik brit kikötőbe és a legénységet onnan visszatelepítik a meg-nem-szállt dél-francia zónába. Vagy elhajózhat Martinique-ra, esetleg Amerikába, ahol leszerelik a hajóit.
- És a negyedik, hogy elsüllyeszti, ahol van?
- Igen, ez a negyedik. Ismertem Somerville-t, becsületes ember volt. Kézzel-lábbal hadakozott a négypontos lista ellen. Különben Andre Cunningham is, aki a Földközi-tengeri erők parancsnoka volt. Joggal tartottak attól, hogy ezzel a kvázi ultimátummal, mely a flotta megsemmisülésével fenyegetett, az ellenségükké tesznek minket. Somerville tengerészeti karrierje meg is sínylette, mert ki mert állni ezzel a véleményével Churchill ellenében.
- Ezek hatalmi presztízskérdések.
- Azok, Ben, és az emberi hiúság sokszor fölébe kerekedik a józan észnek. Ahogy ebben a történetben is. Egy utolsó békítési kísérlet gyanánt a britek Mers-el-Kebirbe küldték az egyik kapitányukat Gensoulhoz. Ámde Gensoul, aki magát brit szimpatizánsnak tekintette, elvárta volna, hogy vagy Somerville-lel tárgyalhasson, vagy legalábbis olyasvalakivel, akinek komolyabb rangja van.
- Azaz a kapitányi vizitet sértésnek vette.
- Úgy ám! Hogy visszavágjon, maga helyett az egyik hadnagyát delegálta a találkozóra, akinek viszont a brit kapitány nem volt hajlandó átadni az üzenetet. Úgyhogy Gensoul visszaparancsolta a Foxhound fedélzetére és hazaküldte. Ám a brit tett egy kanyart az öbölben és egyszercsak ott termett a Dunquerque-nél, hogy végül találkozzon Gensoullal. Akkor derült ki, hogy Darlan olyan irányú parancsot küldött Gensoulnak, hogy amennyiben bármely külföldi hatalom át akarná venni a flottát, vagy hajózzanak Amerikába, vagy gyújtsanak fel mindent. Eközben Gensoul parancsára már beizzították a hajók gyomrát és minden jel arra utalt, hogy ki akar hajózni.
- De hova?
- Mostanság azt hihetjük, hogy időt akart nyerni, nem pedig nekiindulni a vakvilágnak.
- Taktikázott?
- Valószínűleg. De ebben a történetben az utolsó kommunikációs baklövés az volt, hogy Gensoul nem továbbította Darlanhoz a brit feltételek teljes szövegét. Abból ugyanis kitűnt volna, hogy az amerikai út nemcsak a kormány, de a britek számára is elfogadható megoldás lett volna. Ehelyett a büszkesége azt súgta, ne tárgyaljon, amíg brit lövegekkel kell farkasszemet néznie.
- Mire azok elsüllyesztették?
Jean-Michel megvonta a vállát. – Churchill megunta a tétovázást és azt gyanítva, hogy a Földközi-tenger térségéből a flotta kisegítésére Darlan további hajókat vezényel Mers-el-Kebirbe, kiadta a parancsot, hogy azonnal oldják meg a helyzetet. Somerville hajnalban üzenetet küldött Gensoulnak, hogyha egyik javasolt kiutat sem fogadja el, tizenöt percen belül a tenger fenekére küldi a hajókat. Így is lett. A flotta zöme odaveszett. A legnagyobb hajók közül egyedül a Strassbourg tudott nem kevés manőverezéssel meg a kapitány halált megvető bátorságával kiosonni a tűzvonalból, hogy eljusson Toulonba.
- Milyen győzelem ez?!
- Olyan, amire később Somerville maga mondta, hogy soha életében nem szégyellte magát ennyire. De Gaulle kikelt magából, amikor értesült róla. Egész éjszaka fel-alá járkált és úgy káromkodott, akár egy kocsis. Dühös volt és elkeseredett. Amikor pedig az angol lapok jelentős sikerként tálalták az eseményt, kezdődött minden elölről. Nem lehetett megmaradni a közelében.
Ruben letette a tollat, mert mostmár annyira lekötötte a beszélgetés, hogy régóta egyetlen betűt sem vetett papírra. – Ugyanakkor a nyilvánosság előtt nem lehetett túl kritikus, végülis akkor abba a kézbe harap, amelyik eteti.
- Egyértelmű. A nyilvános kritika messze nem volt olyan éles, mint lehetett volna. De ezen túl a britek által Katapult-akciónak elnevezett hadművelet így is óriási károkat okozott neki. Majdnem dugába dőlt minden igyekezet, hogy önkénteseket toborozzon a mozgalomba. A franciák háromszor is meggondolták, hogy „ezekkel a britekkel” vállvetve menjenek háborúba.
- Jól jöhetett Hitlernek.
- De még mennyire! Fettisov egyszer mutatott nekem egy plakátot, amit akkoriban gyűjtött be az utcáról. Németek szórták tele vele Párizst. Egy vadul vicsorgó Churchill fejet ábrázolt az elesett franciák sírhantjai felett. Nem vitás, hogy ez nagyszerű propaganda lehetőséget kínált a németeknek. Ki is aknázták, és nem sokkal később már Churchill sem nevezte a Mers-el-Kebiri esetet olyan dicsőségesnek
Ruben az utolsó szavakat írta bele a füzetébe, amikor Brigitte kopogott be. Éppen csak bedugta a fejét az ajtórésben, hogy mosolya betöltse a szobát. – Vendéget hoztam nektek. Darcy Favré.
- Nahát! – kelt fel Jean-Michel a kényelmesen kipárnázott karosszékéből. Még Angliából hozta magával, amikor véglegesen visszaköltözött Franciaországba. – Darcy, öreg barátom, kerülj beljebb!
- Nem zavarlak titeket? Jó napot, Ruben.
- Üdvözlöm.
- Meghoztad nekünk a havat, de azért foglalj helyet.
Brigitte megkérdezte a vendégtől, kér-e egy italt, ám az nem élt az ajánlattal, így magukra hagyta a férfiakat.
Ruben az érkező megviselt arckifejezésén merengett. Rövid ismeretségük során nem mosolygós fajtaként alkotott róla képet, ma azonban feltűnően mély ráncok húzódtak a szája körül, illetve a homlokán. Mintha a négy hónap leforgása alatt, amióta utoljára látta, éveket öregedett volna. Hogy mi történt vele ez idő alatt, nem is sejtette, noha Jean-Michel megrendült pillantását látva nem lehetett egyedül a megrökönyödésével. Jean-Michel is kíváncsian méregette a barátját.
- Több céllal jöttem ma ide – vágott bele Darcy Favré kisvártatva és a hóna alól az asztalra helyezett egy vaskos borítékot. – A karácsonyi jókívánságaim mellett ezt hoztam magának, Ruben.
- Mi ez, uram?
- Fényképek.
- Fényképek?
- Igen, mind eredeti.
- Nem mondhatnál ennél valamivel többet, Darcy? – tudakolta Jean-Michel fellobbanó kíváncsisággal. Súlyos betegsége dacára a szelleme ugyanúgy lángolt és éhezett a tudásra, mint régen.
Favré továbbra is Rubenre szegezett pillantással beszélt tovább. – Az apja nagyszerű ember, fiam. Ő és én olyan életet adtunk fel a háború kedvéért, amit az akkori viszontagságos időkben is némi ügyeskedéssel folytathattunk volna. Kényelemben, viszonylagos jólétben kibekkelhettük volna a nehéz éveket. Mi mégis harcoltunk, bujkáltunk, megtanultunk ölni, hogy az elesetteknek és nálunk jóval szerencsétlenebbeknek hasznára legyünk. Lemondtunk a magunk kényelméről, hogy idegenek mellé álljunk, akár azon az áron is, hogy megölnek minket.
Favré végigsimított a fehér borítékon. Mielőtt folytatta volna, nehézkesen levegőt vett. Hogy mennyire megviseli minden egyes kiejtett szó, az arcára volt írva, elárulta űzött tekintete, feltűnő sápadtsága. Hamarosan azért erőt véve magán megszólalt: – Eközben akadtak olyanok, akik hagyján, hogy semmiféle nemzeti érzülettel nem rendelkeztek, de a legelemibb emberséggel sem. Nem lakozott bennük se hit, se lojalitás, se szánalom… elárulták azokat, akiknek az elveszejtésétől busás hasznot reméltek. A koncért cserébe öltek, mitöbb, bosszút esküdtek azok ellen, akik kitartva egy nemesebb kor nemesebb elvei mellett igyekeztek az aljasságuknak gátat vetni és inkább őket a halálba küldeni, mielőtt a kiszolgáltatottaknak ők szánnák ezt a sorsot. Ezek a fényképek minden szónál ékesebben regélnek arról, hogy azok, akik ma mindezt letagadják és jólelkű patrióta polgárok szerepében tetszelegnek, eredendő kapzsiságból hogyan gyilkoltak le ártatlanokat, zsidókat, tehetőseket vagy csak olyanokat, akik bántották a szemüket…árulásukért pénzt kaptak és annak jutalmát, hogy büntetlenül újabb ellenségeikkel számolhattak le… Ma is köztünk élnek, meghamisítva, szeplőtlenítve gyalázatos múltjukat, úgy téve, mintha meg se történt volna.
Váratlanul előtolakodó könnyekkel a szemében Jean-Michelhez fordult. – Rubenre bízom ezeket, mert mi már öregek vagyunk a harchoz, különben is megvívtuk a magunk háborúit – újból Ruben következett. – Ezekből egy-egy kópiát elküldtem az egyik országos napilapnak. Ha bármi történik velem, tudni fogják, mi a teendőjük.
- Meg akarod jelentetni őket? – dadogta Jean-Michel elhűlve. Favré mindössze egyet biccentett válaszul.
- Nem azonnal. De ha megjelennek, sokan lesznek, akik sikoltozni fognak és az egészet szemenszedett hazugságnak kiáltják majd ki. Akkor itt lesznek az eredetik, Ruben, amelyek hitelesen bizonyítják, hogy szó sincs hazugságról! Az a hazugság, amit ezek a népirtók megpróbálnak elhitetni velünk.
- Miért nem viszi végig az ügyet maga, uram? Én alig tudok valamit ezekről az emberekről.
- Jobb így, fiam. Ami engem illet, a hátralevő időmet békességben kívánom leélni – állt fel Favré fürgén, jelezve, hogy távozni készül. – Én letudtam a magam csatáit, megtettem Franciaországért és Bretagne-ért, amit megtehettem és… és mostanra törlesztettem az adósságaimat. Lezártam a múltat, nincs többé. Most viszont elmegyek, boldog karácsonyt mindkettőtöknek.
Jean-Michel felállt. – Kikísérlek.
- Maradj csak, hideg van kint neked. Minden jót.
Darcy Favré egy utolsó halovány mosollyal búcsúzott, megviselt arcának ráncai közt alig lehetett felismerni a gesztust. A szeme mégis leleplezte, milyen elemi erejű vihar dúl a lelkében. Már a kilincsen pihent a keze, ám mielőtt lenyomta volna, utoljára visszanézett rájuk. Majd némán, egyetlen további szó nélkül távozott.
Nyomasztó jelenet volt, főleg ezzel a baljós érzéseket keltő befejezéssel. Ruben agyában őrült tempóban kattogtak a kerekek. A pillantását nehezen elszakítva a Favré mögött bezárult ajtóról a keresztapjára sandított. – Ő vett elégtételt Vidoque-on – suttogta megrendülten.
Jean-Michel ugyanerre a következtetésre juthatott, mert a szeme se rebbent.
- Törlesztettem az adósságaimat és lezártam a múltat – idézte Ruben az imént elhangzottakat továbbra is dermedten a felfedezés súlya alatt.
Odament a borítékhoz és türelmetlenül feltépte. Már az első fénykép láttán megbánta. Két kamasz a hátuk mögött összekötött kézzel térdelt az utcán, tőlük jobbra német tiszt, mögötte egy civil tartott fegyvert az egyik fiú tarkójához.
- Úristen – hajította az asztalra az egész paksamétát és iszonyodva nézett Jean-Michelre, aki ugyanúgy a képet vizsgálgatta.
- Ez Verani, úgy látom, aki élvezettel vett részt nyilvános kivégzésekben.
Ám Ruben önző módon csakis arra tudott gondolni, mibe gabalyodott bele, mert szinte fel se fogva Jean-Michel szavait idegesen beletúrt a hajába. – Mondd, mi a fenét kezdjek most ezzel? Én mindössze egy könyvet akartam írni műkincsekről, amelyeknek nyoma veszett… művészettörténész vagyok, nem összeesküvő… és nézd, mibe keveredtem! Egyre jobban elveszejtem magam a történelem útvesztőiben. Mihez kezdjek ezekkel? Még veszélyesebb fegyver, mint Hughes Stévenine jegyzetei.
- Ez igaz. Amennyiben tehetek egy javaslatot, Ben, bízd ezeket rám. Olyasvalakinek adom, aki otthonosabban mozog ezekben az ügyekben. Így nem dugod a nyakad a hurokba, viszont Darcy akarata is meglesz. Ne ess pánikba, megoldjuk.
- Ezek felérnek egy atombombával – állt fel Ruben. – Vajon mire gondolt Favré, amikor azt mondta, ha történik velem valami?!
- Hamarosan kiderül – jövendölte Jean-Michel komoran.
Másnap derült ki, amikor Héritier főfelügyelő állított be a letaglózó újsággal. – Hajnalban holtan találták Darcy Favrét a házában – jelentette be. – Öngyilkosság.
- Öngyilkosság? – szajkózta Ruben. – Biztos ez, főfelügyelő?
- Semmi kétség. Felhívta az őrsöt és bejelentette, hogy ő ölte meg Alexandre Vidoque-ot. Egyben megindokolta a tettét azzal, hogy Vidoque főszereplője volt annak az összeesküvésnek, ami a feleségét a halálba kergette – Héritier körbepillantott. – Uraim, cseppet sem tűnnek meglepettnek.
- Az igazsághoz tartozik, hogy Darcy elmesélte a Vidoque-kal kapcsolatos gyanúját.
- És mi mást mesélt még, Monsieur Chiari?
- Hogy Vidoque rég elfeledett sérelmekért akarhatott rajta revansot venni.
- És ez mostanság történt? Végtére is a felesége évek óta halott – a hangszín azt üzente, hogy Héritier-nek vannak kételyei.
Jean-Michel azonban ravasz róka volt, nem szorította sarokba ilyen átlátszó módon. – Egyáltalán nem, erről az egészről nem is beszéltünk a felesége halála óta.
- Monsieur Favré nem emlegette, hogy bosszút akar állni?
- Egy szóval sem. És higgye el, ha tudok róla, egy percig sem haboztam volna tisztázni a keresztfiamat.
Nem lehetett megállapítani, Héritier elhitte-e a magyarázatot, bár láthatóan nem óhajtotta feszegetni. – Mindenesetre Favré megölte magát, mire kiértünk és nem meglepő módon ugyanazzal a méreggel, ami Vidoque-kal is végzett. Miután orvos, bármilyen kemikáliához vagy méreghez hozzáférhetett, a hatásukat kiválóan ismerte. Pusztán el kívántam mondani önöknek, hogy az eljárást lezárjuk, megkerült a gyilkos, tehát ezzel vége. De ön, Monsieur Kupolyev, fogadja meg a tanácsomat és tartsa távol magát Madame Vidoque-tól. A múltkori látogatása is azt bizonyítja, hogy önt érintően hajlamos végletekben gondolkodni.
- És cselekedni.
- És cselekedni, igen.
- Észben tartom, főfelügyelő.
Héritier biccentett, majd még utoljára a szeme sarkából Jean-Michelre lesett. Abból, amit mondott, világosan kitetszett, hogy messze nem olyan tudatlan vagy vak, amilyennek első pillantásra mutatja magát. Pontosan átlátta, hogy a gyilkosság hátterében mélyebb vonulatok húzódnak, jóllehet ezekről hivatalos emberként nem beszélhetett. – Ön, mint ex-diplomata, uram, tudja, hogy ezek a titkos összefonódások hatalmas és erős polipok. A víz mélyén rejtőznek és nemigen nyújtják a csápjaikat a felszínre. Azaz, a látható rendnek esélye sincs az ő láthatatlan rendjük ellen. Ahogy a szólás tartja, ha az ember jót akar magának, nem ébreszti fel az alvó oroszlánt… és bár nem tekinthető bátor dolognak, mégis akadnak esetek, amikor hajlok az egyetértésre…a saját védelmünkben.
- Egyfelől igaza van, ugyanakkor néhanapján valakinek a polipokkal is szembe kell szállnia.
- De nem fejvesztve vagy oktalanul. Mindannyiuknak boldog ünnepeket kívánok. Viszontlátásra.
Ezzel Héritier a fejébe nyomva a kalapját kiperdült a szabadba. Miközben a kocsijához sétált, belebújt fekete bőrkesztyűjébe. Hideg decemberi szél süvített odakint, ami a lehullott havat az erdő felé terelgette. Héritier behuppant a rendőrkocsiba, mire a beosztottja felbőgette a motort és haladéktalanul mentek a dolgukra. Talán rájuk nem annyira a szent ünnep várt, mint egy újabb megoldatlan eset, itt ugyanis már végeztek.
A karácsonyestét némileg beárnyékolta Jean-Michel nyomott hangulata. Senki nem tagadhatta el tőle, hogy bőséggel akadt oka a lehangoltságra. Bár fizikai állapota egyelőre stabilizálódni látszott, mindenki gyanította, hogy ez csupán átmeneti és megtévesztő látszat. Brigitte a maga józanságával ismét az igazságra tapintott, azazhogy azoknak a pillanatoknak kell a valós értékét felfedezni, melyek megadatnak a jelenben. Emberfeletti bátorsággal nézett szembe a jövővel és mindent elkövetett, hogy az ünnepek fényét semmi ne fakíthassa meg. Mire elérkezett karácsony estéje, a ház ragyogott. Anélkül, hogy túlzásba estek volna a díszítéssel, ünnepi hangulatba burkolózott és pontosan azt a meghittséget kínálta, amire ezen a csodálatos napon az ember vágyik.
Ugyanakkor azt semminemű előrelátással nem lehetett volna megjósolni, hogy Darcy Favré ezekben a napokban akar búcsút mondani az életének. Jean-Michelt lesújtotta a hír. Olyan régen ismerte már, évtizedek alatt alakult, formálódott a kapcsolatuk. A kölcsönös tisztelet lassacskán fordult mély barátságba. Összekötötte őket az öreg Chiari emléke, illetve mindaz, ami életük meghatározó eseménye, a háború. Jean-Michel, aki noha cseppet sem nyugodalmas körülmények közt vagy háborítatlan békében élt Londonban, soha nem lankadó figyelemmel hallgatta Darcy Favré élménybeszámolóit arról, amit Bretagne-ban átélt. Ráadásul az ellenállásnak tudatosan egy veszélyes formáját választotta, amikor a németek szeme láttára, színészkedve, senkinek nem ártó orvosként próbált hitelesnek mutatkozni, holott tevékenyen kivette a részét az ellenállás akcióiból. Hogy ő gyilkolta meg Vidoque-ot, az egyáltalán nem érte meglepetésként, még akkor sem, ha természetesen biztosat nem tudott. Következtetései apró mozaikok összeállításán alapultak. Olyan furcsaságokon, minthogy Favré mindenkinél előbb értesült Vidoque haláláról, továbbá minden hozzáférése és tudása megvolt, hogy biztos és gyors módszerrel öljön. Nem beszélve az indíttatásokról. A részletek tökéletesen egybevágtak. Ő pedig erőfeszítések nélkül kiokoskodta a mögöttes tartalmat.
A fényképeket rejtő csomagot vizsgálgatva bukkant rá egy levélre, amit Favré tehetett bele azzal a szándékkal, hogy Ruben vagy ő megtalálják. Mégcsak borítékba sem zárta, hanem egyszerűen ott hevert a képek között, olvasó szemekre várva. Semmivel sem volt kevésbé megrázó, mint a véres képek.
Jean-Michel barátom!
megtettem, amivel tartoztam az én drágámnak. Annak idején nem hittem neki, nem tudtam elfogadni, hogy megtévesztették, becsapták és szándékoltan a bolondját járatták vele, mígnem a megaláztatás elől menekülve inkább eldobta az életét. És hogy ezt a kálváriát meg kellett járnia, nekem köszönhette. Az ellenségeimnek, akik rajtam akarták a legnagyobbat ütni, az ostor pedig kéznél volt. Régi, bevált módszerrel éltek, amikor arra sújtottak le, aki nekem a legkedvesebb.
Mischa nyitotta fel a szememet és olyan szégyen öntött el, amilyet még soha nem kellett éreznem. Szégyen és határtalan önvád, mivel éppen azt hagytam cserben, akit a legjobban szerettem ezen a világon. Úgyhogy magamra vállaltam az igazságtételt, bárcsak már korábban megtettem volna. Vidoque gúnyosan az arcomba nevetett. Az mondta, mindig tudta, hogy az ellenállásban érdekelt vagyok, azt is, hogy a legravaszabb gyilkosságokhoz is közöm volt, épp csak leleplezni nem sikerült neki. Ugyan! Kit érdekel ez az egész ma! Bárki könnyen tehet ilyen kijelentéseket negyven év távlatában, amikor, ha le is tudnánk nyomozni, vajon nem hazugság-e minden szava, semmit nem jelentene. És engem nem is érdekel. A fejéhez vágtam a magam igazságát. Azért a nőért kell meghalnia, akit kegyetlenül, számító bosszúval kergetett a végső kétségbeesésbe… és tudod, nem volt nehéz megtenni. Látni az arcán a riadalmat, hogy nem akar meghalni. Megmarkolta a nadrágomat, de én elrúgtam magamtól és mielőtt kilehelte volna a bűnös lelkét, még azt mondtam neki: az nevet, aki utoljára nevet.
Kérlek, kövesd meg Mischát a nevemben, hogy akaratlanul is bajba sodortam a fiát. Elvakított a gyűlölet meg a tettvágy, így nem mértem fel, mekkora bajba keverem Rubent. De most talán mindent rendbe hozhatok és, istenemre, meg is teszem. Nem félek a haláltól, mert nyugodt a lelkiismeretem. Megtettem, amiért erre a világra születtem. Nektek viszont ez a harc nem ért még véget, nem, amíg Verani él. Komoly fegyvert adtam a kezetekbe, használjátok okosan, mert csak egy tár van benne. Hálával és szeretettel gondolok Rátok, Darcy F.
Nem a legszerencsésebb csillagzat alatt vágtak bele az ünnepekbe. 23-án Claudette-nek sikerült rávennie az apját, hogy tartson vele fenyőfabeszerző körútra Morlaix-ba. A morgós indulást követően apa és lánya egy teljes napra elvesztek a városban. Hiába várták őket vissza ebédre, majd a délutáni kávéra, nem érkeztek meg. Brigitte és Ruben legnagyobb meghökkenésére kora este azonban fülig érő szájjal és élményektől telítődve toppantak be, a kocsira kötve pedig hatalmas fenyőt hoztak. Értetlenül lestek hol egymásra, hol a nevetgélőkre, ez az átalakulás a szavukat szegte, mintha nem is ugyanazok tértek volna haza, akik reggel jócskán megnyúlt képpel útnak indultak. Claudette varázst hintett az apjára, máskülönben miként rángatta volna ki az elhatalmasodó depresszióból? Bár a titokra nem derül fény, a lehengerlő eredményt a vacsora során máris élvezhették, hiszen folyamatos ugratások közepette állandósult az önfeledt nevetés.
- Mi ez az egész? – faggatózott Ruben nem is leplezve a kíváncsiságát.
Vacsora után belefaragta a fenyőt a talapzatba és miközben a szokásos helyén a legstabilabb egyensúlyba igyekezett állítani, a szeme sarkából Claudette-re lesett. Elterülve heverészett a szófán, mint akinek az égvilágon semmi tennivalója, láthatóan rendkívül elégedett volt önmagával.
- Mire gondolsz?
Ruben gúnyosan vigyorgott feléje. – Ó, ne játszd meg magadat! Pontosan tudod, mire gondolok. Mit műveltél szegény apáddal? – hagyta ott a tökéletesen kiegyensúlyozott fát és Claudette lábához ült, hogy a lábszárait a térdére húzza.
- Szereztem neki egy feledhetetlen napot. Az is baj?
- Egyáltalán nem, de megöl a kíváncsiság, mivel érted el ezt az átalakulást.
- A személyes varázsom teszi – kacagott Claudette és ahogy felült, átkarolta Ruben nyakát. – De amúgy az egész azzal kezdődött, hogy valami égbekiáltó igazságtalansággal vádoltam meg – a kijelentés hallatán Ruben már sejtette, hogy a megváltozott hangszínt komolyan kell vennie.
- Te jó ég, mi volt az?
- Azt mondtam… szóval azt, hogy Ricát halálában is jobban szereti, mint engem.
Ruben arcából kiszaladt a vér. – Te megőrültél? Jó, hogy fel nem képelt ezért az arcátlanságért. Hogy juthatott eszedbe ilyen marhaság?
A bűnbánó arckifejezés sokatmondóan egybecsengett a vallomással. – Nem láttam egyéb lehetőséget arra, hogy kizökkentsem az érzelmi tespedtségből. Hidd el, Ben, nekem ugyanúgy fájtak ezek a szavak, ennek ellenére a provokáció tűnt az egyetlen járható útnak.
- Milyen szerencse hogy nem vagy orvos. Úgy gyógyítanád a betegeidet, hogy először kitekered a nyakukat?
- Ne légy fatalista.
- Mondd tovább…
- Nos, apa alig hitt a fülének. Azután vitázni kezdett és védte magát. Sokat mesélt Ricáról, a halála óta először hallottam így kitárulkozni. Bevallotta, hogy szemrehányást tesz magának, amiért a mai napig nem tudott túllépni a tragédián és…
- És?
- Megígérte, hogy mostantól másképp lesznek a dolgok. Láttad ma este a mosolyát? Láttad? – kérdezte Claudette és olyan átszellemülten mosolygott, akár egy gyerek. – Rica balesete óta nem volt ennyire felszabadult.
Ruben elismerően ingatta a fejét. – A sokkterápia fényesen bevált.
- Bízom benne, hogy igen. Ha igaz, amit az orvosok jövendölnek, nem sok időnk maradt, hogy nevetni lássuk őt… ezért én minden napot ki fogok használni.
- Te is sokkal boldogabbnak tűnsz. Talán fahéjas süteménnyel lepett meg a vajszívű apád a Raffael Kávéházban?
Ahogy Claudette élénken felkacagott, a szeme valósággal szikrát szórt. Hol volt már a néhány napja még könnyektől vöröslő szemű lány, hol volt az, aki úgy érezte, a világ összedőlt körülötte és minden vágy elszállt belőle, hogy nevessen. A karácsony tehette ezt a csodát, vagy éppenséggel imádott édesapjának az elhatározása, hogy másként folytatja az életét. Ám akármi is volt, előhívta a régi énjét.
- Nem akarsz elcsábítani? – susogta Claudette behízelgő hangon, Ruben pillantását bilincsbe verve.
- Újabban megszállottja lettél ennek az ötletnek – tért ki az egyenes válasz elől.
- Mintha korábban te is hasonlóan lettél volna vele. Akkor legalább csókolj meg… karácsony alkalmából.
- Tudod jól, hogy az sem vezetne máshova. Hé, türtőztesd magadat – fogta el Ruben a kísértést hozó kezet.
- Miért nem ünnepeljük meg ezt a fantasztikus napot?
- Holnap megünnepeljük, rendben?
Claudette gyanakodva összevonta a szemöldökét. – Holnap?
- Holnap.
- Hmmm, hercegem, menetközben elveszítetted a bátorságod? Vagy készülsz valamire?
Válasz helyett Ruben sokatmondóan vigyorgott, majd ledobta az öléből a lány lábait és felpattanva a kezét nyújtotta neki. – Lehűtöm benned ezt a nagy izgalmat – kacsintott. – Díszítsük fel a fát.
- Óóóó, nem! Most?
- Hát, nem most vagy izgatott?
- Ennyire azért nem – visszakozott Claudette, mire Ruben kinevette.
- Gyere csak, ne vegyen erőt rajtad a lustaság!
A karácsonyi vacsoraasztalnál ülve Jean-Michel elérzékenyülten nézegette a legszebb díszeibe öltöző fát. A megszokott sarkot őrizte, magas volt, arányos és terebélyes, az illata bejárta a házat. Színes fényei azt a vidámságot lopták a falak közé, aminek hiányát előző nap Claudette olyan gorombán a szemére hányta. A lánya kemény szavait hallgatva nagyokat nyeldesett és keserű szájízzel vallotta be, mennyi igazság rejlik a kritikában. Persze kíméletesebben is meg lehetett volna fogalmazni, mégis inkább ínyére volt ez a nyersesség, mely világos beszéddel párosult. Szerette volna azt hinni, egyetlen megmaradt gyermeke csak csalódottságában vádolja azzal, hogy őt kevésbé szereti az elhalt másiknál, mégis rosszul esett ezt hallania. Alig bírt Claudette szemébe nézni és elismerni, hogy a gyászt ennyi éven keresztül önző módon hagyta elhatalmasodni a szívén, a hangulatán meg a gondolatain. Az a rémséges ötlet rohant át az agyán, mit tenne, ha a kisebbik lányát is elvenné tőle a sors és ez volt a döntő pillanat, az, amelyik már-már maga alá temette olyan súllyal zuhant a vállára.
Amióta a betegségét diagnosztizálták és megtudta, hogy fogytán az ideje, annyiszor rágta magát azon, miként tudná a leghasznosabban kiaknázni az utolsó hónapokat. Hogyan tehetné elviselhetőbbé, nem is annyira önmaga, hanem a családja számára, akiket a baj ugyanúgy sújtott. De vak volt és az önsajnálatba süppedve a legegyszerűbb megoldásra nem gondolt, arra, hogy a halál ellen csak szeretettel tud harcolni. Úgy, hogy kimutatja, milyen sokat jelent számára a felesége meg a lánya, megmutatja, hogy ők tették, teszik az életét széppé, adnak neki erőt a folytatáshoz. És egyben arra is rá kellett ébrednie, a gyász, amit Rica és Henry halála okozott, nem egyedül az övé, éppen csak ő az egyetlen, aki megpróbálta kisajátítani magának. A többiek képesek voltak anélkül együtt élni a fájdalommal, hogy élve eltemették volna magukat. Végül a lányától kapott olyan leckét, mely felnyitotta a szemét és rádöbbentette, hogy az utolsó értékes lehetőségeit pazarolja el.
Ebből a megfontolásból karácsony első napját a temetőben kezdte Rica sírjánál. Az ott töltött óra után régen nem tapasztalt békességben várta az estét és nyugalmat lelve telepedett az asztalhoz. A lányok csinosan felöltöztek az alkalomra, Brigitte azt a sárga ruhát választotta, amit ő annyira szeretett rajta, mert kiemelte rendkívüli szépségét. Kezet csókolt neki hálája jeléül, illetve azt üzenve, hogy ugyanúgy szereti, mint az első napon. Claudette modern, lobogó szárú nadrágban jelent meg, a felsőrész jókora kivágással a hátán akár a második bőre simult rá. Rövidre nyírt fürtjeit megbolondította valamivel, mert csigákban kunkorodtak a fején. Akárcsak Brigitte, ő is kifestette magát, ettől a szeme és a szája izgalmas hangsúlyt nyert.
- Kit akarsz az ágyadba csábítani, te bestia? – súgta Jean-Michel a fülébe cinkosan. Mentségére egyedül az szolgálhatott, hogyha harminc évvel fiatalabb fejjel botlik egy ilyen varázslatos, férfiakat bűnbe csábító nőbe, másra sem tudott volna gondolni, mint a hálószobai örömökre.
Ám ezzel az őszinte megjegyzéssel alaposan megdöbbentette Claudette-t, mert a bókba belepirulva csak annyit mondott: – De apukám! – ez a legyezgetett hiúság öntudatossága és az elemi meglepetés között lehetett félúton.
Ő maga és Ruben fekete öltönyt húztak magukra, amelyben elegánsak voltak és ami őt illeti, ismét fiatalnak érezte magát. Szeretett öltözködni és megmutatni, hogy az elegancia elengedhetetlen alkotóeleme minden ünnepélyes alkalomnak.
- Tegyetek fel valami zenét, fiatalok – kérte.
- Mi legyen az?
- Valami véncsontoknak való – nevetett Jean-Michel.
Claudette magára vállalta a feladatot és a zenei lemezeket rejtő szekrény ajtaját szélesre tárva böngészni kezdett.
- Mi lesz a menü? – érdeklődött tőle Ruben.
- Mit szólsz a negyvenes évekhez? Apa imádja azt a zenét.
- Mert kiváló az ízlése, nekem megfelel.
- És megtáncoltatsz?
- Ha nem eszel túl sokat, örömmel – vigyorgott Ruben, de lelohadt az arcáról az öröm, amikor egy éles könyök a bordáiba szúrt.
Claudette a lemezjátszóra helyezte az egyik korongot és amikor felharsantak az első akkordok, várakozóan nézett keresztül a szobán. – Nos, ismered ezt, véncsont?
- Ó, mit találtál, drágám! – kiáltott fel Jean-Michel. – Glenn Miller.
- Úgy van és a címe?
Csupán néhány másodperc pergett le a válaszig. – „Moonlight Serenade”.
- Az ám! Ó – kacagott Claudette, mire Jean-Michel megpörgetve táncba vitte.
- Hiába, akadt olyan kor, amikor a zenére még táncolni is lehetett – jegyezte meg kirobbanóan jó hangulatban.
Mértékkel vállalta a tempót, hiszen nemcsak az évek szálltak el a feje felett, de le is gyengült. Ennek ellenére élvezte a táncot. Ahogyan azt sem tagadhatta le, hogy az előző napi összezördülés után minden energiájával a lánya megbékítésén munkálkodott. Be akarta bizonyítani neki, milyen határtalanul szereti, noha ezt korábban nemigen mutatta ki. Claudette úgy repült a karjában, mintha szárnya nőtt volna, pillantásában érezte a szeretetét, amiben a dühös szavak hallatán valamelyest ugyan megingott a bizalma, ám a semmiből feltámadt bizonytalanság nem is kaphatott hathatósabb orvosságot, mint ezt a gyönyörű mosolyt.
- Éhes vagyok – jegyezte meg Brigitte-nek, amikor Ruben lekérte tőle vonzó táncosát. Kicsit elfáradva rogyott az asszony mellé és összefűzte az ujjaikat.
- Mindjárt eszünk, de igazság szerint még várunk valakit.
A leeresztett hangból kitalálta, hogy meglepetésre számíthatnak. Kérdőn nézett hol oldalra, hol a fiatalokra, akik nevetgélve és egymást taszigálva ugrabugráltak Frank Sinatra dalára.
- Kit hívtál meg? – tudakolta Brigitte-től összeesküvők cinkosságával. – Mischáék csak holnapra ígérték magukat.
- Nem annyira én, mint Ben. Remélem, Claude örülni fog, máskülönben rendkívül kínos órák elébe nézünk.
- Hmmm, kifejezetten izgalmasan hangzik.
A lemezről Russ Morgan előadásában a „Cruising down the river” című dal szólalt meg. Ruben alighogy átkarolta Brigitte derekát, betoppantak a vendégek. Claudette szembetűnően meglepődött, Ruben titkon mintha várta volna már a csengő hívó szavát, Brigitte arcán pedig megkönnyebbülés ült. Jean-Michel, mint aki a legközelebb ült a bejárathoz, maga ment ajtót nyitni. Kíváncsiságtól hajtva tárta ki, a meglepetés pedig elemi örömmel csapott le rá. A küszöbön Lathea állt Mischával. Szélesen mosolyogtak, ám Lathea a szája elé téve az ujját azonnal hallgatásra intette, mielőtt az öröm hangjai kitörhettek volna belőle. Magyarázat helyett maguk mögül előre engedtek egy fiatalembert, akiben Jean-Michel Albert Berghofot vélte azonosítani. Csakhogy rövid, konszolidált frizurával, borosta és lila szemüveg nélkül, fekete öltönyben és nyakkendőben egészen jóképű lett, sőt, nagyon jóképű és fess. Ezzel a rendezett külsővel más ember benyomását keltette, mint akivel ő egyszer már találkozott. A nyegle nyikhaj bőrébe egy minden szempontból elfogadható férfi lépett, aki megjelenésében máris megadta az ünnepnek, ami jár. Elnézve őt már értette, hogyan tudott a lánya beleszeretni. Mischa előre terelte a fiatalembert, aki a kezét adta Jean-Michelnek. Ezúttal boldogan fogadta. Albert egy néma köszönömöt tátogott feléje, majd további késlekedést nem tűrve elsőként toppant a család látókörébe.
A folyosóról belépve látták, hogy Claudette az osztrák karjaiba repül. Boldogságtól ragyogó arccal nézték, csókolták egymást, az érzéseik ott ragyogtak az arcukon. – Drágám, nem tudtam nélküled ünnepelni – súgta Albert Claudette-nek, amikor bemasíroztak mellettük a szobába. A kölcsönös üdvözlések és gyors kérdések zűrzavarában Brigitte végül átvette az irányítást és mindenkit asztalhoz terelt. A már titokban előkészített terítékek a helyükre kerültek és a felduzzadt társaság csivitelése megtöltötte a házat. Hamisítatlanul karácsonyi hangulat kerekedett.
- Apukám, köszönöm – szorította meg Claudette Jean-Michel kezét az asztal felett.
- Ne nekem, egyetlenem, hanem anyádnak meg Bennek, ők a ludasok. De szebb ajándékot magam sem kívánhattam volna, minthogy ennyire boldognak lássalak ma este.
Claudette addig méregette Rubent az asztal túloldalán, amíg az felnézve az édesanyjával folytatott beszélgetésből oldalra sandított. Összemosolyogtak. Ruben azonban egy bátorító kacsintásnál többet nem üzent neki, újra balra fordult, hogy minden figyelmével Latheát tüntesse ki.
Tíz óra is elmúlt, mire Brigitte behozta az édességet és az asztal közepére helyezte.
- Drága Brigitte asszony – szólalt meg Albert fennhangon, hogy a duruzsoló beszélgetés megakadt. – Mielőtt tovább kényeztetne minket, engedje meg, hogy szóljak néhány szót.
- Parancsoljon, Albert.
- Köszönöm.
Albert felállt. Mondandója előtt begombolta a zakóját, ahogy illik. – Hadd mondjak köszönetet azért, mert ma este itt lehetek önökkel. Ez legfőképpen Ruben érdeme, aki meghívott, és ragaszkodott hozzá, hogy el is jöjjek. Be kell vallanom, hogy merényletet készültem elkövetni önök ellen – nézett egyenesen a házigazdákra. – Miután Claude magyarázat vagy érthető ok nélkül elhagyott, azt mondtam neki, vagy visszajön hozzám karácsonyig, vagy hallani sem akarok többé róla. Sajnálom, uram – ezúttal Jean-Michel tekintetébe fúrta a sajátját. – Sejtelmem sem volt, hogy a lánya miért nem akar visszatérni Ausztriába, máskülönben nem állítottam volna ilyen lehetetlen választás elé. Bocsásson meg, hogy tudatlanságomban el akartam szakítani öntől.
- Kedves Albert, a vásár kettőn áll. És ami fontosabb, hogy örülünk, mert ma csatlakozott hozzánk.
- Hálás vagyok érte, uram. Ahogyan önöknek is, gróf úr, mert magukkal hoztak Morlaix-ba. Miattam keltek útra egy nappal előbb, mint tervezték, hogy ma este Claude-dal lehessek. Remélem, a családjuk nem fog nagyon neheztelni rám.
- Többet is látnak minket, mint szeretnék – kacsintott Mischa derűsen, a társaság pedig felnevetett.
- És még egy dolog… azt hiszem, elmondhatom, hogy a szüleim halála óta nem volt ilyen szép karácsonyom. Köszönettel tartozom érte.
Albert leült és a minden oldalról mosolygó tekintetek kereszttüzében megcsókolta Claudette-et. – Nem akarod te felvágni a süteményt? – cukkolta szeretetteljesen.
- Az ám! – csatlakozott Jean-Michel azonnal. – Ne akkor kezdj beletanulni, ha már asszony leszel.
A megjegyzésre hatalmas hahota felelt, úgyhogy Claudette felemelkedett ültéből és kézbe vette a sütemény felvágásához odakészített kést. – Na, jól van, ki kér egy szeletet?
Abban a pillanatban hat tányér nyúlt ki feléje türelmetlenül, hogy általános derültség közepette szelhesse fel az ünnepi tortát.
