Corey imádta a Parisiant, minden más alábecslése lett volna az érzéseinek. Laurie halála óta kevés dolog változott, bár Emerico a nosztalgia kellő tiszteletben tartása mellett a saját szükségletei szerint rendezte át a helyiségeket. Az egykori műterem manapság is a legfontosabb zuga volt a háznak, jóllehet vásznak vagy festékek nélkül. Az egykori festődívány a sarokba szorult, mellette állt Laurie állványa amolyan emléktárgyként. Az állvány ölén egy kedves rajzkísérlet feküdt, az utolsó munka, amibe a halála előtt belekezdett. Emerico a félkész műnek az „Alkonyat” címet adta, mivel a rajz a bungaló háta mögötti lugast ábrázolta napnyugtakor. A lombok közt magának utat találó fénypászmák grafitos megjelenítése a Laurie-tól megszokott színes festményekhez képest rendhagyó látványt eredményezett, de sajnos a növényzet buja sűrűje csak részben került papírra. A díványon meg a festőállványon kívül ott állt még a kis kerek asztal, amire Laurie szokása szerint letette a szivarjait meg a teáscsészéjét. Most az öreg gramofon állt rajta, Emerico előszeretettel játszotta rajta a régi lemezeket. 

A főleg esti pihenésre és vendégek fogadására átalakított helyiség valamilyen csoda folytán ügyesen megőrizte egykori arculatát, amit Laurie álmodott meg neki, és békésen olvadt össze a modernebb stílussal, amit Emerico a másik felének adott. A bútorok jellege megváltozott, a színek és a hangulat mégsem. Most már felnőttként visszatérve ide Corey nem tudott szabadulni azoktól a szívet melengető benyomásoktól, amelyeket a gyerekkorából megőrzött. Elsősorban a boldogság meg a nevetés varázsától. Nem mintha élete első éveiből sokkal több emléket őrizgetett volna, mint mások, sőt, ahogyan a legtöbb ember nem emlékszik konkrétumokra, ő sem tette. Ellenben az az idő, amit a háborúból visszatérő apjával és Valerie-vel Londonban töltött, nem törlődött ki nyomtalanul. Azóta sem szerette meg a várost, se az apját. Ezzel szemben a svájci évek, a szabad ég, az utazások meg a teljes családi kör nosztalgikus emlékeket hoztak vissza. Volt egy anyja, aki ha kellett dédelgette, máskor tanítgatta, és volt egy apja, aki fegyelemre nevelte anélkül, hogy a szigorúsága bántó élt kapott volna. A nyarakat viszont rendre Marazionban töltötte a Doornokkal, a másik családjával. Annyi nevetés és felhőtlen öröm jutott neki, amit a megfakulás veszélye nélkül hívhatott elő a lelkéből, belekapaszkodhatott és hagyhatta, hogy a múlt boldogága beszippantsa, mindahányszor erre vágyott. Mindez a szeretet és önzetlenség még több kiábrándultságot fialt, ha a vér szerinti apjára gondolt. Az örök kérdés ugyanis nem tágított. Vajon ő miért nem volt képes arra az odaadó ragaszkodásra, amit vadidegenektől a fia mégiscsak megkapott?

Emericónak meg Frónak elmesélve a liverpooli látogatás történetét sem érezte jobban magát. 

-         Nick minden hájjal megkent fickó – simított végig Emerico nemrégiben növesztett szakállán. – Kérdés, hogy az a nő mindig azt meséli, amire megkéri? 

-         Azt állította, az igazat mondja, de akár Nick verzióját is elővezethette… az anyámat kellően szurokba mártva. Végül is meghalt, már nem árthat, az apám meg patyolattiszta marad. Nem tudom és nincs is kedvem a múltban vájkálni. 

-         Nem is látom értelmét. Ami rád tartozik, azt úgyis tudod. Különben pedig kérdezd meg Mischát, nem tud-e erről az asszonyról valamit. Ha jól rémlik, az örökbefogadást követően akadt még alkalom, amikor ezt a történetet elő kellett vennie. Hátha kiszimatolt valamit. 

-         Köszönöm, Emerico, beszélek vele. 

Fro visszatért hozzájuk. Egy tálcán kávét hozott és letette az asztalra, hogy mindannyian elérjenek egy-egy csészét. A finom illat hamarosan belengte a műtermet. 

-         Ma az összes fuvar kiment és beszéltem a megrendelőkkel. Szerencsére nem zaklatta fel őket a késedelem annyira, hogy kötbérért kiáltsanak – felelte az apai kérdésre. 

-         Mikor tudod megvenni az új generátort? 

-         Már megbeszéltem Mr Greenhorne-nal, hogy holnap bemegyek Truróba és megmutatja a kínálatot. Ha megegyezünk, még a héten leszállítja. 

-         Van rá pénz a kasszában? 

Fro viszonozta Corey kérdő pillantását. – Van és a másik is garanciális javítás alatt áll. Majd behajtom az árát. Amúgy meg el sem hinnéd, milyen remek passzban vagyunk, messze a legjobb félévet zártuk. 

-         Ezt örömmel hallom. 

-         Persze el kell ismerni, a bútorgyár sikere is ad annyi támogatást, hogy bele merjünk vágni egy-két merészebb vállalkozásba. Vettünk egy hajót, amin a legnagyobb hálónk üzemel, és a feldolgozásba is fektettünk némi pénzt. Penzance-ban Roger McLeon felújíttatta az üzemét és bankhitel helyett Bradet vonja be üzlettársként. McLeon elégedett az alkuval, mivel a tavalyi tűzeset és néhány elhamarkodott kockázatvállalás után a bank elképesztő kamatot kért tőle. 

-        Nem ragaszkodott az önállóságához? – lendült bele Corey a témába, mialatt a kávéhoz elropogtatott egyet a frissen sült kekszből. 

Fro a fejét ingatta. – Valóban újszerű, mivel korábban hallani sem akart hasonlóról. Brad azt mesélte, a tavalyi gondok fényében megváltozott az álláspontja. 

-      Azt se felejtsd el, hogy az egész családja meghalt és az öregúr magára maradt. Felteszem, hogy küszködött-küszködött, mígnem belátta, hogy ez sem olyan rettenetes megoldás – szólt közbe Emerico. 

-         Nincs családja? 

-    Ó, ez egy kifejezetten szomorú történet. Roger későn nősült, már mindannyian azt hittük, örökre „pártában” marad. Aztán valahol Somersetben belebotlott egy kellemes kis asszonykába, aki hát, mit ne mondjak, a lánya lehetett volna. Ennek dacára a házasságuk boldogra sikerült. Született két gyerek, egy fiú, egy lány. Sajnos a kislány még gyerekként meghalt, a felesége úgy tíz éve egy ritka szívbetegségben és két éve a fia is…. Hegymászás közben elszakadt a kötele és valahol a Pireneusokban a mélybe zuhant. 

Corey mély levegőt vett. – Huh! És honnan ismerte Brad Hyland-Flake-et? 

-         Valószínűleg az apja révén. Valamiféle ősrégi katonabarátság. Amikor a fiát ez a baleset érte, Brad önzetlenül a hóna alá nyúlt. Amint megszabadult a régitől, szerzett neki egy kisebb házat és ő talált neki támogatást a bankoknál is, amikor újra be akart fektetni. Balszerencséjére a vállalkozókedvét az élet nem minden esetben igazolta. 

-         Brad a vagyonával vállalt kezességet a McLeon tartozásokért – kotyogta közbe Fro. – Nagylelkű tett volt és örülhet, hogy nem ment rá a gatyája is. 

Corey elismerően füttyentett. – Ezt nevezem, Bradből nem néztem volna ki a jólelkű szamaritánust. 

-         Nem becsülöd őt a valós értékén, Corey. Már annyiszor mondtam neked, hogy a gyerekkori vetélkedést ideje lenne elfelejteni – pirított rá Fro. 

-    Ugyan már! – derült fel Corey. – Akármennyire is elismerem a fickó sokoldalúságát, nem tudja megbocsátani nekem, hogy mindig jobban szerettél nála. 

-         Ostobaság ezen vitázni. Nem jobban, hanem másként szeretlek téged. 

-         Frissítsd fel az emlékezetét, ha gondolod. 

Corey ugratása nem kapott választ. Mindannyian tudták, hogy amióta gyerekfejjel barátságot kötöttek, Brad Hyland-Flake olthatatlan ragaszkodással követte Frót. Akkortájt még nehezebb volt megérteni a különbséget a családi jó barát és a majdnem „testvér” között, ha volt egyáltalán különbség. Quentin Hyland-Flake fia ugyanazzal a természetességgel járt a Parisianbe, akárcsak ő maga. Évről évre Laurie álomházikójában töltötte a nyarakat és az évközi szünidőket. Ugyanakkor Braddel szemben neki megvolt a maga szobája, a Parisianben tartott kis tárgyai, ruhatára, a fényképe kint állt a kandallón. Ide tartozott és nem csak az ő életének vált részévé a Parisian, de ő is ugyanúgy részévé vált a házénak. Felnőtt fejjel könnyebb volt beismerni, hogy Brad szemében ez akár tisztességtelen előnyszerzésnek is tűnhetett. 

A maga részéről sejtette, hogy méltánytalanul bánik Braddel, valahogy mégis mindig ugyanarra a gonoszkodásra ingerelte. Először is soha nem oszlatta el a kételyeket, hogy Frót illetően nem vetélytársak, mert bár ő mély érzelmekkel viseltetett a lány iránt, eszébe se jutott ezt a megrendíthetetlen kapcsolatot egy szerelmi hódítással veszélybe sodorni. Másfelől a cseppet sem hízelgő megjegyzések, amelyeket Bradre tett, jól elleplezték, hogy valójában sokszor irigyelte azért, mert az év minden napján Fro közelében lehet. Marazion elég kicsi ahhoz, hogy el se kerülhessék egymást, hát még ha együtt is dolgoznak. Ez mindenesetre jóval több, mint amiről ő Svájcból vagy Párizsból valaha is álmodhatott. A tetejébe Brad irigylésre méltóan sármos fickó volt. A maga módján jóképű, vonzóan elegáns és anélkül magabiztos, hogy nagyképű allűröket vett volna fel. Cambridge-ben tanult és mielőtt visszatért Cornwallba, komoly sikereket aratott Marazionnál jelentősebb színpadokon is. Áldozatot vállalt azért, hogy a halgyárban segíthessen, hiszen ígéretes karriert adott fel Skóciában. De értelmes volt, alkalmazkodó és nem utolsósorban szerette Maraziont, ahogyan szerette Frót is. 

-        Na, akkor beszéljünk arról, amiről a gyárban nem sikerült – fordította Corey a szót érdeklődése valódi tárgya felé. 

-         Beszéljünk, mert elképesztő dolog történt – tette le Fro a csészéjét, mielőtt belekezdett volna. – Van egy ügynökünk Londonban, aki nagyapa ügyeit intézi. Apuval vezetünk egy leltárt arról, milyen képeket festett, melyeket adtak el és melyek vannak nálunk. Az ügynök szemmel tartja a piacot és ha valahol felbukkan egy Doorn, általában záros határidőn belül értesülünk róla. 

-         Ez elég kidolgozott rendszernek hangzik. 

-         Az is, noha ért már minket meglepetés. Például a „Szerelmes délután”-nal, amit apád vett Zürichben a háború után… mindenki azt hitte, réges-rég hamuvá égett. 

Corey a falra szegezte a tekintetét, ahol a kép gyönyörű varázslatként lógott. Anne Doorn alakja, a szerelmes póz, testének igéző meztelensége és az élénk színek valósággal megbabonázták a nézelődőt. Laurie nem tanulható érzékkel kapta el a pillanatot, a szerelemre éhes nő varázsát, azt az érzékiséget, ami a háborút megelőzően még titokzatos volt. 

-         Lélegzetelállító ez a kép – vallotta be sokadszorra is a festmény hatása alá kerülve. 

-     Egyetértek – mondta Emerico. – Anyámat soha nem láttam ilyen kisugárzóan boldognak. És ha erre a néhány ecsetvonásra nézek, nem is értem, miért kételkedtem, hogy apámmal szerették egymást. 

-         Más szemmel nézted őt. 

-          Alighanem… 

Fro újfent Corey-hoz intézte a szavait. – Egy hónapja felkeresett minket az ügynök, ugyanis Rómában az egyik aukciós ház eladásra hirdetett két olyan Doornt, amiről úgy tudtuk, odaveszett abban a tűzben, ami állítólag a többi képet is elpusztította. 

-         Ejha, még kettő? 

-          Apád nem hallott az esetről? 

-         Ha hallott is, én régóta úton vagyok, csak telefonon beszéltem vele, de nem említette. 

Emerico magához ragadta a szót. – Ennél csak az lep meg jobban, hogy Londonban kalapács alá került egy kép, amiről viszont soha nem is hallottunk. 

-         Az az önarckép, amit Fro a házamban hagyott Ruboff felügyelete alatt? 

Fro tagadóan ingatta a fejét. – Az már egy újabb. 

-         Ezt nem tudom követni. 

-     Figyelj rám, fiam – vett Emerico mély lélegzetet. –, amiről Fro beszél, semmilyen lajstromban nem szerepel, noha apám még a vázlatairól is készített listát, mielőtt meghalt. 

-         Mi a címe? 

-       „Hullámok alkonyatkor”. Na, és még magunkhoz se tértünk a meglepetéstől, amikor kiderült, hogy a parton feltörtek valami sziklabarlangot, ami apámé volt. 

-         Ez egyre érdekesebb. 

-         Crumble rendőrparancsnokkal elmentünk körbenézni. 

-          Várj egy percre, Emerico. Nem valahol a Lizard felé van ez a barlang? Egy sziklafal bemélyedésében? 

Emerico elképedt. – Ezek szerint te ismered? 

-         Az túlzás, foszlányokban emlékszem rá, hogy Laurie-val gyakran jártunk arra és néhányszor elvitt a barlangba. Gyerek voltam, mégis úgy rémlik, festőkellékeket tartott odabent. 

-         Valóban. Nagyon sok beszáradt festéket találtunk, állványt és előkészített vásznakat. Persze valaki szépen átnézte előttünk, gyaníthatóan onnan vitték el a „Hullámok alkonyatkor”-t is. 

Corey megvakarta a tarkóját. – Mennyiért kelt el? 

-         Én vettem meg, szégyentelenül drágán – állt fel Fro szenvedő fintorral az arcán és kisietett a műteremből. Visszatérve hatalmas vásznat hozott magával. Corey felszólítás nélkül is segített neki megtámasztani a komódon, hogy lefejtsék róla a takarást. 

Ahogy elhátrálva szemügyre vette a képet, minden emléke elöntötte, amit a gyerekkorából őrzött. A kompozíció jobb felét a víz uralta, amely az ezernyi vörösben nyugvó nap színeit táncoltatta a part felé sodródó hullámokon. Felülmúlhatatlan elevenséggel mutatta meg azt a pillanatot, mielőtt a nap végképp mélyvörösbe fordult volna. Balra ott álltak Marazion utolsó házai, ezeket a természet szintén káprázatos árnyalatokra pingálta. – Ez…. valami csoda – tette zsebre a kezeit. 

-     És észreveszel valakit? – mutatott Emerico a parti sétány korlátjára, amelynek egy apró szakasza is bekívánkozott a panorámába. 

Corey közelebb hajolt. – Egy kisfiú? – a gyerek rövidnadrágban és lobogó ingben állt a korlátba kapaszkodva, alakját körbefolyta a különleges fény. Árnyéka hosszúra nyúlt, hogy utána elhaljon a lámpaoszlop törzsén. Ekkor látta meg a vörös fürtöket, amelyek ott repkedtek a szél szárnyán. – Én? – makogta megigézve. 

-     Egyértelműen te vagy – nevetett Emerico. – Ezzel a hajzattal, csakis te lehetsz. 

Corey-ban megfoghatatlan érzések kavarogtak. A gyerekkorát bearanyozta Laurie társasága és a Marazion szolgáltatta háttér. Valamiféle igaz-se-volt időszaknak tűnt, ami beleégette magát az emlékezetébe és a legviharosabb időkben is reménnyel töltötte el a szívét. Laurie nagyon közel állt hozzá és ennyi évvel a halála után ő továbbra is úgy érezte, még mindig fogja a kezét, támogatja a szeretetével és vezetgeti az úton előre. Az ő embersége szolgált példaként, amit követni igyekezett. Az élet tréfájaként a szülői házból is az öreg piktortól eltanult emberséget és őszinteséget hozta magával. Laurie, ha akarta, ha nem, mindannyiuk életére hatással volt. És annak dacára, hogy jól tudta, az öreg mennyire ragaszkodott hozzá, vérségi kötelék nélkül is az unokájának tekintette, amikor ennek a megtestesülésével szembesült, bizony elérzékenyült. Laurie számos formában megörökítette őt, a festmények és grafikák olyan albumot tettek ki a gyerekkorából, ami szebb és izgalmasabb volt bármely fényképgyűjteménynél. Távolabb lépve, ámbár a tekintetét le sem véve a „Hullámok alkonyatkor” vásznáról, teljesen a hatása alá került. Idilli volt, gyönyörű, olyasfajta csendet, békét sugárzó, ami éppen a háború borzalmas éveiben keveseknek adatott meg. Vagy mondhatni, hogy rajtuk kívül senkinek? 

-         Elállt a szavad – ölelte át Fro hatalmas puszit cuppantva a képére. 

-       Nem tagadom. Kérlek, Fro, hadd fizessem ki a felét, bármennyi is legyen. Szeretném, ha itt lógna a Parisianben és továbbra is emlékeztetne arra, hogy ez az otthonom. 

-         Ne viccelj, mi szükséged emlékeztetőre, amikor ez tényleg az otthonod?

-       Jobban is, mint bármelyikőnké – tette hozzá Emerico. – Hiszen közülünk először te költöztél be – kacsintott az ugratáshoz és ebben a századmásodpercben egészen Laurie-t idézte. 

Corey átkarolta a vállát, ahogy feléje mosolygott, noha a szavai Frónak szóltak. – Kérlek, hadd adjak bele valamennyit. Annyira szeretném… fontos lenne nekem – egy néma perc is beletelt, mire Fro megengedően biccentett, Corey pedig boldogan megszorította a kezét. – Köszönöm. 

Még hosszasan elidőzött a képet nézegetve és hagyta, hogy a múlt érzései, egyfajta nosztalgia a Laurie-val töltött idők után elhatalmasodjon rajta. Azután döbbenten a ház urára meredt. – Eszembe jutott valami, most, ebben a minutumban. 

-         Micsoda? 

-         A barlangban… a barlangban hány üreg van? 

-         Ezt hogy érted? Egytlen hatalmas kivájt rész az egész. Valószínűleg a tenger munkája, mielőtt apám lezárta a bejáratot egy ajtóval. 

-         Igen, igen, de én úgy emlékszem, volt egy belső része is, ahol… ahol jóval világosabb volt… a plafonban egy hatalmas kürtő tátongott, ezért Laurie kifeszített egy vásznat, hogy a fényt megszűrje. Ettől az üreg mintha csillogó világítást kapott volna – Emerico értetlenül csóválta a fejét, mire Corey Fro keze után kapott. – Emlékszel arra a társasjátékra, amit Laurie készített nekünk? Rajzokkal, kártyákkal és fabábokkal? – Fro hezitált. – Volt egy lap a pakliban, amivel mindent el lehetett veszíteni… 

-     Ó, igen, ha arra a mezőre léptél, minden nyereményed belezuhant a feneketlen mélységbe… a kürtőbe? – hűlt el Fro. 

-      Igen… szerintem innen származott az ötlet, igaz, ellenőrizni kéne, hogy biztosak legyünk benne. 

-         Csakhogy a barlangban nem találtunk másik üreget. 

-      El tudom képzelni, hogy az átjárót elrejtette a szem elől. Az ugyan nem rémlik, hogyan jutottunk be, de magát az üreget és a kürtőt határozottan fel tudom idézni. Utánajárunk? 

Emerico nem tűnt meggyőzöttnek, ennek ellenére egyetértett. – Miért ne? Apám tele volt meglepetésekkel.  

Az első reggel Corey-t a parton találta. Noha napközben a meredeken emelkedő hőmérséklet továbbra is a nyarat idézte, ilyenkor hajnalban csípett a levegő, ahogyan az a szeptemberhez illik. Álmatlanul pörögve az ágyban képtelen volt visszaaludni, miközben az ablakon túlról a hullámok mély morajlása hívogatta. Végül felkelt, magára húzott egy melegítőt és nekiindult a reggelnek. A kimerültség meg a gondok nem hagyták, hogy végigaludja az éjszakákat, bár itt Marazionban a levegő tehette, hogy két órával többet pihent a szokásosnál. Ennek megfelelően frissen és tettrekészen lódult neki a lépcsőknek. A konyhában felhajtott egy pohár narancslevet, leakasztotta a távcsövet az ajtó mögé beütött szögről, ahol ezer éve a helye volt, és kióvakodott a házból. A terasz korlátja mellette fekve Lakkcipő álmosan felkapta a fejét. Corey megvakargatta a bundáját, mire halk morgással odatartotta a hátát is. 

 -     Hízelgő – rótta meg él nélkül, amire elégedett vakkantás felelt. 

Felpezsdülve szaladt le a teraszról, hogy nekivágjon a parti fövenynek. A kövezett út a botanikus kert széléig vezetett, onnan már a gondosan nyírt gyepen kellett haladnia. Lakkcipő lelkesen ugrált a lábai körül, hol megelőzte, hol lemaradt tőle. Az őszre készülő természet szemet gyönyörködtető pompába öltöztette az elmúlásában is lebilincselő kertet. A virágok java túljutott legvirulóbb napjain, a zöldek azonban továbbra is üdítően élénk hátteret nyújtottak lassú halálukhoz. A vadregényes, sűrűn beültetett rész Corey emlékei szerint a gyerekkora óta alig változott. Emerico Olaszországból érkezett csemetékkel gazdagította, máskülönben megtartotta a Laurie-tól kapott arculatát. A bungaló hátsó fala gyakorlatilag beleveszett ebbe az elképesztő virágdzsungelbe, hogy a Parisian felől majdnemhogy teljes takarásba kerüljön. Jó ideje nem lakta senki. Emerico nagy gondot fordított arra, hogy tökéletes állapotát megőrizze, bár elsősorban nyári piknikek számára rendezte be. Odabent két kanapét helyezett el, mindkettő nádkeretben állt és hosszú órákra tervezett lustálkodásra alkalmas darab volt. Ugyanebből a garnitúrából akadt két karfás fotel, asztal meg egy hintaszék. Mindannyian előszeretettel húzódtak vissza az üvegtető alá, ha egy-egy eső megzavarta a pikniket. Onnan hallgatták és figyelték a lezúduló vizet, miközben be lehetett fűteni, akár teát is készíthettek. A bungaló megnyugtató hangulatot árasztott, azt az időtlenséget, amit Corey Párizsban soha nem tapasztalt meg. 

Lakkcipő hatalmas szökkenésekkel tett egy kört a bungaló körül, miközben ő folytatta a sétáját a part felé. A lejtő alján húzódó dűne sor mögött a lába már a homokba süppedt. Mire levette a cipőjét meg a zokniját, Lakkcipő is megérkezett. Vad ugatással iramodott a víz felé, hogy a békésen sétálgató sirályokat erélyesen visszakényszerítse a levegőbe. Mialatt ezt a hadműveletet végrehajtotta, Corey belenézett a látcsőbe. Az éjszakai szél nem múlt el nyomtalanul. Tekintélyes hullámok ostromolták a fövenyt, erejüktől porzott a víz a végtelen kékség felett. A habzó fehérben elhaló lökések szakadatlanul követték egymást, nem csak a látvány igazolta az éjszakai vihart, hanem mély morajlásuk is. Pazar látványt nyújtva párában úszott az öböl, hogy a felkelő nap első sugarainál a levegőben szálló vízcseppeken szinte át lehessen látni.  

Lakkcipő, mint aki jól végezte dolgát, vad vágtával rohant feléje. Lehet, hogy ő verte fel a legszebb álmából, ennek azonban  mostanra nyoma se maradt. Úgy nyargalászott fel s alá a homokban, mint aki hosszú fogság után tépte le láncait. Corey megragadott egy botot és messzire hajította. Mire az eb visszahozta, már maga is a lábnyomainak kanyargós csíkját felejtette a homokon. Boldog megkönnyebbüléssel szívta tele a tüdejét. A szabadság érzése váratlanul zuhant a nyakába, jóformán meglepetésként, mintha eddig nem is ismerte volna. Lakkcipő leejtette a botot a lábához, de amikor ő felkapta volna, gyorsan a szájába kapta. Corey bosszúból megragadta a bundáját, hogy a térdei közé szorítva visszalopja tőle a játékszert. Lakkcipő imádta a bolondozást. Nem hagyta magát, így Corey úgy tett, mintha feladta volna a küzdelmet. Ellenfele elégedetten vicsorítva galoppozta körbe, majd nagylelkűen a lábához ejtette a botot, de ő elkapta és alaposan megdögönyözte. 

Végül belefáradva a játékba rogyott le az egyik dűne oldalában és ismét magához vette a látcsövet. Elveszve a víz örökös játékának csodálatában akkor figyelt fel Fróra, amikor az sokadszorra kiáltotta a nevét. Beletelt némi időbe, amíg megtette a lankás út utolsó részét és lerogyott mellé. Farmerban és kardigánban érkezett, szőkére festett loknijait lófarokba fogva. –  Mi vert ki az ágyadból? – kérdezte Corey vállának dőlve. 

-     Mostanában keveset alszom. Amúgy meg ezek a nap legszebb órái. Nézd csak! 

Fro a szeme elé illesztette a látcsövet és finoman állítva az élességen elmerült a látványban. Számtalanszor ültek már így egymás oldalán a természet szépségét szemlélve, Corey mégis úgy találta, bűn lenne egyetlen napot is kihagyni, amit itt tölthet. 

-         Ott bent milyen nagy az örvénylés – bökött Fro Marazion felé. 

-         Egy sziklaszirt lehet a víz alatt. 

-       Arra gondoltam, hogy ha kitart a jó idő, megmászhatnánk a várat. Benne vagy? 

Corey örömmel csatlakozott a tervhez. Ha tehették, évente megkísérelték a St. Michael’s Mount bevételét. Apálykor mezítláb gyalogoltak végig a szigetre vezető kőúton, mely ideiglenesen kiemelkedett a tengerből, és felmásztak a meredek emelkedő csúcsán büszkén feszítő ormokra. Ennyi év után nem is annyira a látnivaló vonzotta őket, jóval inkább maga a kaland. 

-         Melyik nap? 

-       Ma elszaladok megnézni a generátort, azután meg elvinnélek a barlangba. Ezek elsőbbséget élveznek. 

-      Mennyi program – eresztett meg Corey egy halovány vigyort, miközben visszakérte a látcsövet, hogy kikémlelje, mit művel Lakkcipő a föveny távoli végében. 

Fro felhúzott térdeit lazán átkulcsolva ült mellette. – Áruld el, mi ez az egész Ilyával? Olyan nyomorultul festesz, akár egy számkivetett. 

-         Annak is érzem magamat. 

-         Tényleg szakítottál vele? 

-         Nem egészen, ugyanis ő költözött össze egy másik pasassal. 

-         Kivel? 

-         A híres divattervező, Manecchi a vetélytársam. 

Fro szeme elkerekedett. – Alessandro Manecchi? Nem mondod komolyan! 

-    Dehogynem! Úgyhogy leszel szíves az összes modelljét eltávolítani a szekrényedből.  

-         Megőrültél, tudod, mennyibe kerültek! 

-         És a barátságom mennyit ér? 

-         Ó, értelek, gazfickó! Na, de térjünk vissza Ilyához. 

Corey elmesélte, hogyan került elő a régi udvarló és azt is, mennyire sértette Ilya érzéketlensége, hogy egyetlen szót sem pazarolt magyarázkodásra. Hagyta, hogy ő döbbenjen rá a titkára, mire pedig megtette, túl késő volt a dolgokat visszafordítani. Nem kételkedett abban, hogy a csalódás minden szavát megkeseríti, ugyanakkor Fro előtt felesleges lett volna szerepet játszania. Amióta az eszét tudta, a legfőbb bizalmasa volt, még azokat a titkokat is rábízta, amit másnak nem árult el. – Ha nem erősködöm, újabb hazugságokkal hozakodik elő, ámít egy darabig. 

-      Mi célja lehetett ezzel? Amint lelepleződött, elköltözött, vagyis az olasszal akart lenni. Nem értem… 

Corey sem értette. Az egész mögött a szokásos emberi gyávaságot sejtette, amikor az ember hibázik, mégis az utolsó pillanatig halogatja a következményekkel való szembenézést. Unottan rugdalta a homokot, miközben a saját, eddig meg nem fogalmazott gondolatain merengett. – Tudod, ez úgy két hónapja történhetett és… 

-         És…? 

-      Pokolian nehéz megfogalmazni… két hónappal ezelőtt boldog voltam… abban a szent hitben, hogy együtt öregszünk meg. Szerettem őt, megbíztam benne, most viszont… 

-         Már nem szereted? 

-         Hülyén hangzik, ugye? 

-      Inkább furcsa, ha az ember éveket leél valakivel és annyira ragaszkodott hozzá, mint te Ilyához. 

Corey egyetértőn rázta a fejét. – Zavarban vagyok a saját pálfordulásom miatt. Soha az életben nem voltam annyira biztos egyetlen nőben sem, mint benne, mégis az lett a vége, hogy tökéletesen idegennek érzem. 

-         Ennyire egyetlen más nőre sem vágytál még? 

-         Azt nem mondanám… Riah-t nagy butaság volt harc nélkül elengednem, de nem tehettem mást, mákszemnyi esélyem se volt nála. Akartam őt, szerettem, csakhogy még gyerek volt és… nem akart se tőlem, se más férfitól semmit. Ellenben Ilya… az első perctől azt éreztem, hogy nekem teremtették. Nem tagadom, hogy ragaszkodtam hozzá, csak akkor azt mondd meg, miért érzem két hónappal később, hogy soha nem szerettem? Jóformán szégyellem kimondani, mennyire üres a szívem, akár egy bádoglavór. 

-         Attól lehet, hogy ilyen mélyen megbántott. 

-         Gondolod? 

Fro megvonta a vállát. – Amikor bevallotta, hogy van valakije… mi volt az első reakciód? A legelső? 

 -     A legelső? – visszaidézve a jelenetet Corey elmerengett. Úgy álltak egymással szemben, akár két harci kakas. Ilya kipirult arccal meredt rá, a szemében kétségbeesés ült arra a kilátásra, hogy a vita miatt elúszhat a gondosan megtervezett randevúja. Tétován lépett feléje kettőt, és amit mondani akart, úgy kezdődött volna, hogy értsd meg. Ő azonban se megértésre, se a hallgatására nem hajlott. Helyette riadtan elhátrált tőle. – Hogy látni sem bírom és belepusztulok, ha hozzám ér. 

Fro Corey karjába fonta a sajátját. – Nem tudom, mit mondhatnék. 

-         Hogy ez a gyors felejtés, legalábbis ami a szerelmet illeti, nem jelenti, hogy nem szerettem őt annyira, mint hittem. 

-       Elárulom, miért nem mondom ezt neked. Mert velem is hasonló történt, amikor John elárult. Egyik pillanatról a másikra az összes gyöngédség tovareppent belőlem. Talán törvényszerű ilyen fenntartások nélküli szerelem után, nem? 

Corey keserűen fintorgott. – Semmit nem tudok. Megalázó, hogy könnyedén eldobott. Ő viszont tényleg nem hiányzik, inkább a tudat, hogy szerethetek valakit. 

-         Ó, ezt nagyon is megértem. 

-         Igen? – Fro fura fintort vágott Corey méricskélő tekintetének súlya alatt. – Mi újság veled, öreg barátném? Sehol egy valamirevaló legény a láthatáron? 

-       Sehol. Ám képzeld csak, apu váltig állította, hogy Johnt látta Penzance-ban. 

Na, ez volt ám a bejelentés. – Ez egészen biztos? 

-       Ragaszkodott hozzá, amit nem értek… végülis John gyűlöli Cornwallt, minek jött volna ide? 

-       Veled nem lépett kapcsolatba? – Fro tagadólag ingatta a fejét. – És ha mégis ő volt? Mitöbb, esetleg köze van a barlang kifosztásához? 

-       Ugyan, bolondokat beszélsz. Évek óta semmilyen kapcsolatunk nincs vele, a tetejébe ő az, aki a legkevésbé sem valószínű, hogy bármit is tudhatott a barlangról. 

-      Csak átvillant az agyamon, felejtsd el – adta meg magát Corey. – Mondd, nem adod el nekem Laurie portréját, amit a londoni házamban hagytál? Akármennyit megadok érte. 

Ahogy Fro meleg tekintete Corey arcára siklott és kecses ujjai megszorították az övéit, abban máris benne volt az elutasítás. – Ne kérj tőlem ilyet, Corey. Tudom, nagyapa mennyit jelentett neked, de mégsem. 

-         Ne haragudj, muszáj volt megkérdeznem. 

-         Mit szólnál inkább egy okos kompromisszumhoz? Az enyém marad, viszont a te házadban lesz a helye? 

Corey ennyivel is kiegyezett volna. – Emerico nem fog lázongani? 

-       Ha ragaszkodik hozzá, csináltatok egy másolatot – kacsintott Fro a könyökét Corey bordái közé fúrva. – Hallgass rám és ne hagyd magad. Jóképű vagy, fiatal, az élet pedig nem állt meg. Maradj velünk egy darabig és én felvidítalak. 

-         Tényleg? 

-         Majd meglátod! Ha dolgozni akarsz, a gyárban szívesen látlak, ám ha nem, legalább a legjobb pajtásom most csak az enyém. Elmegyünk motorozni, sziklát mászni, ki a tengerre. Corey, ugye, maradsz egy kicsit? 

-         Mennyi az a kicsi? 

-         Mondjuk karácsonyig? 

Corey eltátotta a száját. – Meddig? 

-         Miért ne? Úgyse vár otthon senki, a kutya se vonyít utánad. 

Fro felsikoltott a rémülettől, ahogy Corey utána kapott. Azonban gyorsabb volt és felpattanva elszaladt volna a bosszúálló marok elől. – Nem te mondtad? – lihegte abbéli igyekeztében, hogy a bokájára kulcsolódó ujjakat lerázza. 

-         Az más, jogom van az önsajnálathoz, te viszont gúnyolódsz rajtam. 

A nagy küzdelemben összegabalyodva gurultak le a dűne oldalán. Fro kacagva karolt Corey-ba, hogy az se úszhassa meg a gyors lejtmenetet. A copfját húzta a vállát szorító kar, a kardigánja felgyűrődött, de nem vette észre. Együtt nevetett Corey-val, aki az odavetett gúnyért próbált revansot venni rajta. A játékháborúnak azzal lett vége, hogy egyszer csak ott hevertek a fövenyen, kifulladva a vad nevetéstől és egymás püfölésétől. Lakkcipő először őt, majd Corey-t nyalogatta meg szeretete jeléül. Nagy igyekezettel próbáltak menekülni az útjából, ám az most kezdett csak belejönni a játékba. Corey nyargalt elől mezítlábasan, vörös fürtjei repkedtek a feje körül, Lakkcipő pedig lógó nyelvvel iramodott utána. Fro levegő után kapkodva rogyott vissza a homokra azt sajnálva, hogy a fényképezőgépe nincs kéznél. Ezzel az elkapott pillanattal mennyit ugrathatná Corey-t. 

Emerico aznap reggel, amikor az expedíció indult, kénytelen volt a bútorgyárban kezdeni a napot, vagyis Corey Fróval vágott neki a barlangig vezető sétának. Kezükben lóbálva a nyári papucsot meztelen talppal hasították a homokot, ahogy gyerekként is annyiszor tették. Nyarat idéző délelőtt volt, a hőség még nem érkezett meg, a tenger felől pedig hűsítő szellő kócolta a hajukat. Fro már előre eltervezte, hogy szombat lévén a délutánt a parton tölti, leginkább a hullámokban. A heti hajtás kimerítette, a tetejébe előző nap még Truróba is elment, hogy megrendelje az új generátort. Örült Corey társaságának, akárcsak annak, hogy legkedvesebb barátja lehorgonyzott náluk. Ez alkalommal szembetűnően ráért, amiből azt a következtetést vonta le, hogy megviselte az északi vizit illetve az, milyen alattomosan keverték bele a múlt ügyeinek labirintusába. Annak dacára, hogy az előző napi beszélgetésük óta ki sem ejtette Ilya nevét, ő biztosra vette, hogy milliószor eszébe jut az asszony. 

-         Folyton gondolkodóba ejtenek apu reakciói a barlanggal kapcsolatban. 

-         Nem értelek – nézett feléje Corey szemöldök ráncolva. 

-       Látszólag kalandként fogja fel, ugyanakkor a lelke mélyén kínozza, hogy nem lehet tudni, az ismeretlen betörő hány képre tette rá a kezét. Esetleg személyes vonatkozású képekre is, mint a „Hullámok alkonyatkor”. Nagyapa nem adta el azokat a munkáit, amelyeken a család szerepelt és látod…. valahogyan ez is kikerült innen. Nem beszélve arról a portréról a házadban. 

-         Jó kis summa lehetett. 

-       Bármennyit megadtam volna érte, mert a legtökéletesebb kép nagyapáról. Sokat jelent nekünk. Akárcsak a „Hullámok alkonyatkor”. Látod, apu rögvest felismert téged, amikor először szemrevételezte a képet. 

-         Tényleg varázzsal bír. Sajnos Emericónak igaza van abban, ha nem tudjuk, mi volt odabent, a veszteséget sem lehet felmérni.  

-       Elképesztett, mennyit kértek nagyapa portréjáért. És ha több is aukcióra kerül, nem lesz az a pénz, amennyiért visszaszerezhetjük őket. 

-         Tulajdonképpen van valami konkrét okod erre a nagy felvásárlásra? 

Fro megvonta a vállát. – Nagyapa kényszerűségből vált meg tőlük. Ám attól tartok, ha újabb, eddig ismeretlen vásznak bukkannak fel, nem fogom tudni bebizonyítani, hogy lopásból származnak. Bárki állíthatja, hogy nagyapától vette, vagy tudom is én, ajándékba kapta. 

Corey elmerengett. – Valóban kényes ügy, nagyon is. Az öcsém mesélte, hogy a Doornok, miután olyan kevés van belőlük, nagyon keresettek lettek a piacon. Különben lehet, hogy beszélnetek kellene vele, ő a szakértője ennek a témának. 

-        Már nekem is eszembe jutott. Gondolod, hogy eljönne ide körbeszimatolni? 

-        Semmi kétségem, habár az időzítés elég szerencsétlen. 

-        Miért? 

-        Hónapok óta Bretagne-ban van, Jean-Michel ugyanis… haldoklik… 

-       Jean-Michel? – szaladt ki a szinte felkiáltásként hangzó név Fro száján, még a lába is beleragadt a homokba. 

-        Emlékszel rá? 

-       Hogyne, bár régen nem fordultak meg mifelénk. Apu a mai napig levelezik vele, sokszor telefonálnak…. De hogy haldoklik!  

-      Rákja van – ismerte el Corey. – Akkor azt is tudod, hogy diplomata volt. Megkérte Bent, hogy segítsen neki megírnia az emlékiratait. Attól félek, ebből nem lesz több mint hosszú mesélés és a könyv maga csak a halála után jelenhet meg. Ráadásul Ben a fejébe vette, hogy kutatásokat kezd a háború alatt ellopott és elkobzott műkincsekkel kapcsolatban… mindezek ellenére szólok neki, mert a ti ügyetek is legalább ennyire fontos. 

-         Köszönöm. 

Egy darabig hallgatagon ballagtak tovább, majd Corey jóformán magának fejtegetve a gondolatait azt mondta: – Van ennek az egésznek még egy érdekes momentuma. Ha a család sem tudott a barlang létezéséről, vagy arról, mi van odabent, akkor ki az, akinek mégis a tudomására jutott és főleg hogyan? Hogyan talált rá?

-        Igen, ez a másik, ami aput nagyon megijeszti Amíg nem derítjük ki, nem lesz nyugta. 

Corey azonnal felismerte a hullámok évszázados munkájával kivájt szurdokot, amelyen a lány keresztülvezette. A szikláknak ez a bemélyedése ügyesen rejtve maradt a szem és a váratlan látogatók elől. Napjában többször is elöntötte a dagály, hogy annyit se lehessen belőle megpillantani, mint máskor. Ők azonban jól időzítették a látogatást, mert a lejjebb húzódó vízben könnyedén begázoltak a sziklák rejtekébe, hogy ott rátaláljanak a cseppet sem feltűnő bejáratra. 

-         Emlékeztél rá – Frót lenyűgözte Corey magabiztos tájékozódása. 

Ő maga sem értette, de valóban úgy érezte, ha bekötött szemmel nem is, egy kis erőfeszítéssel viszont mindenképpen idetalált volna. Pedig átkozottul régen volt, hogy Laurie-val erre ténferegtek. Utólag merengve a múlton, felettébb meglepőnek találta a tényt, hogy az öreg neki igen, a fiának és az unokájának ellenben nem mutatta meg ezt a helyet. És a következményekből kiindulva nagy kár, hogy nem tette meg. 

-         Engem is meglep. Nem is emlékszem rá, mikor jártam itt utoljára, talán még kamasz lehettem – a vallomása után körbefordult és alaposan szemügyre vette a körülöttük tornyosuló éles sziklákat, valamint a közéjük erőszakkal bezúduló hullámokat. – Látod, ez az, amit mondtam neked, senki nem keveredik ide véletlenül.  

A barlang bejáratához fel kellett mászni egy keveset, ami annyiban mutatta meg az igazi áldását, hogy a víz dagálykor sem folyt be a masszívnak látszó ajtó alatt. Fro hatalmas kulccsal nyitotta ki a zárat és bemerészkedtek. Jókora viharlámpák álltak a bejáratnál, amelyeket most felkattintott, így a tér megtelt fénnyel. Szűk folyosón merészkedtek beljebb. Nem kellett tíz yardot sem előre sétálni, egy oldalfolyosónak köszönhetően máris annyi napfény zúdult be odakintről, hogy le is olthatták a lámpákat. A vöröses homokkő sziklabarlang úszott a nyárban, az oldaljárat végében ott dübörgött a tenger. Corey kisétált a természet formálta teraszra, hogy lenézzen a partra. A hullámok időközben elmosták a lábnyomaikat, mintha soha nem is jártak volna odalent. Csend honolt, egyedül a hullámok dübörgése töltötte be a levegőt, majd halk surrogássá szelídülve elhaltak a homokon. Zsebre tett kezekkel állt ott és a táj szépségében elveszve nézelődött. Fantasztikus képződmény volt, amire Laurie rálelt. Se a barlangot nem lehetett felfedezni, se ezt a teraszt. Lentről láthatatlan maradt, noha innen a legvarázslatosabb pontnak bizonyult, hogy egy festő kiüljön az állvánnyal és alkosson. 

-         Ellentmondásos érzések tombolnak bennem – vallotta be Frónak, ahogy ott bámészkodott és mélyen belélegezte a tenger sós illatát. – Talán még nem meséltem neked, de Laurie a halála előtt elvitt egy hosszú sétára. Nem ide, hanem a Lapos Kőhöz. Mindközül azt a helyet szerette a legjobban. Vittünk két kis széket és órákig gubbasztottunk a tengert bámulva…. akkor mesélte el először, hogyan kerültem Marazionba… mesélt a szüleimről meg arról, Latheával mi mindenen mentek keresztül, hogy gondoskodjanak rólam… és persze elmondta, hogyan vitt el innen Nick. 

-         Akkor mondta el először? 

-      Nos, igen… az igazságot először. Korábban soha nem bonyolódott bele a részletekbe és ez alkalommal bocsánatot akart kérni, amiért előtte nem volt teljesen őszinte. Azt mondta, soha nem tudta eldönteni, melyik út a helyesebb. Ha néhány megszépített történet révén meghagyja egy kis foszlányát az illúzióimnak, vagy ha teljesen őszinte… azt választotta, amelyiket az én szempontomból a legkevésbé fájdalmasnak találta. 

-         A kozmetikázást? 

-       Valahogy úgy. Akkor tudtam meg, hogy az anyám eredetileg hosszabb vizitre jött volna a Parisianbe… ehelyett, amíg Nick előkerítette Latheát a bungalóból, közölte Laurie-val, hogy engem itt hagy és ő elmegy a háborúba. 

-         Jól kitalálta. 

-      Laurie hidegnek és hajthatatlannak látta. Számítóan és jól kiagyaltan csinálta végig, és ugyan hullajtott egy-két könnycseppet, szerinte a megkönnyebbülés oltárán tette… na, és tudod, amikor Liverpoolban az az asszony a táborbeli dolgokról beszélt, az jutott eszembe, hogy talán nem is igaz, hogy az apám miatt ragaszkodott annyira a fronthoz… 

-         Inkább a másik férfi miatt? 

-         Miért is ne? – lesett Corey Fro felé. – Vagy ostobán hangzik? 

Fro nem kapkodta el a választ. – Azt nem mondanám. Persze jó lenne tudni, mi lett a másik fickóval. 

-         Na, mit gondolsz? 

-         Ment velük Afrikába? 

-         Méghozzá ugyanabban az egészségügyi alakulatban. 

-         Hűha… 

-        Hűha, bizony! – Corey megvonta a vállát. – A nő szerint az anyám részéről a viszony hamarosan átfordult valami többe. 

Fro átérezve a bejelentés súlyát, alig merte kiejteni a nyelvére kívánkozó egyetlen szót. – Beleszeretett? – Corey hallgatása megtette igen helyett. – Nagyon sajnálom. Mégis, tudod, mit gondolok? 

-         Hm? 

-        Nem kéne belegabalyodnod ezekbe a dolgokba. Régen volt és te szerencsére kívül maradtál. 

-         Igazad van… részben. Ugyanis Nick bele akar keverni. 

-         Akkor ne hagyd. Ő élősködni akar rajtad. 

-         Azt hiszed, nem tudom? 

-       Ha tudod, harcolsz ellene, ugye? – Fro meglapogatta a hátát. – Nem akarunk körbenézni? Benned van minden reményem, hogy megtalálod a másik barlangot. 

Corey tüzetesen megvizsgálta a falakat. Meghökkentő elevenséggel idéződött fel benne az az idő, amikor Laurie-val gyakran megfordult itt. Egészen mostanáig azt hitte, az egész kitörlődött az emlékezetéből, hiszen annyira jelentéktelennek és a lezárult múlt részletének tűnt. Ám ahogy az emlékezés kapuja fokozatosan feltárult és az agya rejtett zugaiból előtörtek az apróságok, az ráébresztette, milyen fontosak voltak azok az évek. A barlangban kevés tárgy maradt. Egy polcos szekrény, amiben rengeteg festék, ecset és papírok zsúfolódtak össze, nem egy réges-rég beszáradt és használhatatlanná vált. Állt a sarokban egy viharvert festőállvány, ami kifejezetten ismerősnek tűnt utólag összeszegecselt harmadik támasztékával. Az egyik lábához fapalettát erősítettek, amin egykor Laurie a színekkel kísérletezett, a másik lábán pedig régi üveg lógott az ecseteknek. A barlang talaja nem volt teljesen egyenletes, a magasabb részében kényelmes párnákkal megrakott karosszék árválkodott, amiben ma már senki nem pihenne olyan kényelmesen, mint hajdanán. A könnyű nádból készült alkalmatosságot Laurie előszeretettel állította ki a sziklabarlang természetes képződésű teraszára, hogy onnan elnézze a tengert. A barlang élettelen belső tere ezektől a személyes tárgyaktól más hangulatot nyert és valamilyen csoda folytán sikerült Laurie vidám lényének egy szeletét megőriznie. 

Corey-nak úgy rémlett, a másik üregbe vezető út a sziklabarlang egyik oldalában húzódott, ám hiába tett még egy kört, semmi nyomát nem lelte. A festékeket rejtő szekrény egyik fiókjának rendetlenségében ugyan rábukkantak egy kulcsra, de mintha a föld nyelte volna el a hozzá tartozó zárat. 

-       Fro, azt mondom, kíséreljük meg elmozdítani a szekrényt. Talán mögötte lesz valami. 

Elkélt volna még némi segítség, mert a festőkellékekkel telezsúfolt bútor nehéz volt, emiatt csak sok-sok araszolással sikerült elmozdítaniuk. Fro néhányszor rákérdezett, hogy Corey lát-e már valamit, de ő semmit nem látott. Végül egy nagy lökésnek köszönhetően a szekrény átugrott egy a padlóból kiálló rücskön és jelentősen elfordult. 

-         Igen, itt van. 

További erőfeszítést vett igénybe annyira elhúzni, hogy bepréselődhessenek mögé. 

-         El sem tudom képzelni, nagyapa hogyan volt képes ezt egyedül idehúzni. 

-        Én sem, mert pokoli nehéz. Na, próbáld ki azt a kulcsot, én világítok neked. 

Fro ügyesen bekúszva a szekrény meg a fal közé a zárba illesztette a kulcsot. Nem volt egyszerű elfordítani, mert a vas régóta rozsdásodni kezdett és mivel húsz éve senki nem nyitotta ki, most makacsul tartotta magát. Mégis győzött a túlerő és a kulcs beljebb csúszott a zárba, furcsa, kelletlen hangok kíséretében a zár lapjai engedtek. Az ajtóban komoly pántok mozdulhattak el, még a súrlódásukat is hallották. 

-      Remélem, befelé nyílik, hogy ne kelljen odébb vonszolni a szekrényt – jegyezte meg Corey józanul. 

Fro teljes súlyával nekidőlt az ajtónak, ami másodszorra megadta magát és a függesztékeken befelé lendülve kitárult. Meglepetésükre nem kellett lámpa ahhoz, hogy bemenjenek. Odabent mintha titokzatos fényforrás dolgozott volna, a kürtő, amiről Corey beszélt, valóban magába szippantotta a tündöklő napsugarakat és a barlangnak ezt a lezárt részét elképesztő burába vonta. 

-         Varázslatos – lelkendezett Fro felfelé nézegetve. A kürtő végén a tiszta eget látta, hallotta a tenger zúgását meg a sirályok rikoltását. Bár elzárva, mégis a természetben érezhették magukat. – Éppen ahogy mesélted. 

-         Igen – nevetett Corey. – A gyermeki emlékezet igazi erőpróbája volt. 

-         És átmentél. 

Ez a barlangrész jóval szűkebbnek bizonyult, ám a fénynek köszönhetően tágasabbnak tűnt, mint ténylegesen volt. Az egyik irányba a padlózata jócskán emelkedett, így a kürtőn keresztül bejutó csapadék csak a másik irányba folyhatott le, ahol alighanem a szemmel nehezen kivehető réseken keresztül távozott a barlangból. A padló ezúttal száraz volt és a hosszú, meleg nyárban a sziklák sem engedtek be feltűnő nedvességet. Összességében elővigyázatosan előkészített rejtekhely benyomását keltette. 

-     Nézd csak – kapaszkodott fel Fro a magasabb részekre, ahol több láda is sorakozott, alaposan bebugyolált, festményeknek látszó darabokat rejtve. – Ezek nagyapa soha be nem vallott képei lehetnek.  

-         Kibontsunk egyet-kettőt? 

-         Hogyne, megöl a kíváncsiság. 

Corey előkotort a zsebéből egy bicskát és óvatosan elvágta az első kép csomagolását tartó madzagot. Látszott rajta, hogy nemcsak különleges védelmet kapott, mely a túlzott nedvesség ellen oltalmazta, hanem gondos kezek végezték el a munkát. Igyekeztek úgy kibontani a védőburkot, hogy utána vissza is tudják illeszteni. Az első darab kisebb vászon volt, legfeljebb másfél yard magas és keresztben sem több ugyanennyinél. A lehulló csomagolás rejtekéből ismerős portré bukkant elő. 

-         Hiszen ez Carla – álmélkodott Fro. 

Valóban az asszony volt, méghozzá fiatalon és varázslatos mosollyal az arcán. Nehéz lett volna megállapítani, mikor készült a kép, hiszen a modell szépsége ritkán tapasztalható időtlenséget tudhatott magáénak. Truróban még manapság is sok udvarlója akadt és a legtöbb férfi legalább tizenöt évvel fiatalabbnak hitte, mint amennyi volt. A képen tarka-barka ruhában egy falusi bál forgatagában álldogált hűs italt szürcsölgetve. A kezében tartott pohár izzadt a melegben, miközben Carla pirospozsgás arca azt sugallta, hogy alaposan belehevült a táncba. Az élénk színek meg a háttérben felismerhető esemény irigylésre méltóan mozgalmassá tette a képet.

Corey óvatosan előredöntötte a vásznat, amíg Fro mögéje hajolva megkereste Laurie kézírását. – Marazion, 1944. „Bálozók”. 

-         Nagyon tetszik – hátrált el Fro. – Annyi élet van benne, pezsgés, nem? 

-         Egyetértek, noha én csak egy kontár vagyok. 

-          Ne sajnáltasd magad egy ilyen családban, mint a tiéd! 

A képeket egymás után bontogatva egyik ámulatból estek a másikba. A család és barátok egész hada sorakozott fel a fal mentén összegyűlt képtárban. Több olyan darabra is ráakadtak, amelyeken Doreen és Grant Hyland-Flake vendégeskedett a Parisianben, egyen a háziakkal éppen a teraszon iszogattak. A soron következőn Laurie magát festette meg, amint szivarral a kezében sárgába bújtatott lábait lóbálja a nyugágyból. Mókás, egyben találó önportré volt, amely arról tanúskodott, hogy ugyanazzal az objektivitással látta önmagát, mint a világot. Olyan képeket is találtak, amelyeken Emerico, Lathea, Corey és más falubeliek jelentek meg a marazioni utcaképek azonosítható hátterével. Végignézni a sok-sok munkát valóságos időutazással ért fel. 

Már végeztek a pakolással, amikor Emerico megérkezett és Corey a hangját hallva kiment, hogy bevezesse a belső helyiségbe. Addigra a korábban rejtve maradt üreg képgaléria benyomását keltette, hiszen a kicsomagolt remekművek arra vártak, hogy Emerico is megszemlélje őket. – Felbecsülhetetlen kincs, apu – lelkendezett Fro. 

Emerico is erre a következtetésre juthatott, miközben tüzetesen végigjárta a szerénynek nem mondható tárlatot. Könnyes szemmel ballagott egyiktől a másikig, alaposan megvizsgálta a részleteket és a jellegzetes ecsetvonásokat. Ő ugyan soha nem festett, tudta, hogy a nyomába se érhet az apja tehetségének, de a művészetre és a szépre fogékony emberként rögvest felmérte, mire bukkantak. 

-         Elképesztő, mi mindent dugdosott itt…. 

-      Ha nem ilyen hirtelen megy el, aligha maradnak a munkái gazdátlanul – vélte Corey. 

-         Hány darab lehet? 

-         Huszonhat. Itt van még néhány, csakhogy nem tudjuk, kicsodák. 

Emerico abba az irányba fordult. – Ó, hiszen ez Tivy Rogers, meg az is…. Anyádat nem ismered fel? 

-         Dehogynem, a férfit viszont nem. Tivy Rogers? Az a bizonyos amerikai? 

-         Aki valójában londoni volt. 

-         Fontos lehetett mamman-nak. 

-       Nos, így is fogalmazhatunk. Hatalmas szerelem volt. Amennyire tudom, a háború előttről ismerték egymást, aztán Tivy 1943-ban amerikai egyenruhában tért vissza. Ha kicsit szerencsésebben alakulnak a dolgok, talán ma őt hívhatnád az apádnak. 

-      Ó! – haloványan rémlett Corey-nak egy futólag megemlített történet az amerikairól, illetve egy bizonyos háborús szerelemről, noha eddig a pillanatig nem azonosította be azt a férfit ezzel a vidám arcú, jóképű cockney-val. – Ezek szerint meghalt? 

-      Normandiában a partraszálláskor. Remek fickó volt és imádta Latheát…akárcsak téged – Emerico a múlt feltörő emlékeinek súlya alatt nosztalgikus hangulatba került. – Porhkerrisből hordta neked a csokoládét, amiből az amerikaiaknak rengeteg volt, mi viszont nem jutottunk hozzá. Te meg rendre magadba tömted az egészet, hogy végül Tivy a gyomorpanaszaidból is kigyógyíthasson. 

-         Orvos volt? – kérdezte Fro. 

-         Igen. 

-         Jóképű. 

-         Nagyonis az volt, ez a festmény igazán remek. Meg az is – a másik vásznon Tivy egyenruhában és Lathea egy barna kötött pulóverben ültek a tengerparton. Kissé összebújva, szerelmesen, azzal az intimitással maguk körül, ami csakis valódi egyetértésben születik. Hogy valaha modellt ültek-e Laurie-nak, vagy egy termékeny képzelet kreálta a festményt, ma már nem bírt jelentőséggel, hangulata így is ugyanazokat az érzéseket közvetítette. 

-         Ez pedig Jean-Michel – mondta Corey az utolsó munkára lesve. 

-         Elképesztően elegáns alak, ugye? 

-        Emerico – érintette meg Corey a vállát és megvárta, amíg feléje fordult. – Fro reakcióiból ítélve azt hiszem, nem tudsz róla, hogy Jean-Michel milyen beteg. 

-       Beteg? Nem, semmit sem tudok – ijedt meg Emerico. – Néhány hete küldött egy lapot Bretagne-ból. Azt írta, Ben segít neki az emlékiratait összerakni. 

-       Ez így van, csak éppen az időzítés nem véletlen. Jean-Michel rákos és attól lehet tartani, hogy a végét járja – Emerico egyszerre tűnt lesújtottnak és dühösnek. Nyilvánvalóan rosszul esett neki, amiért a barátja eltitkolta előle, milyen súlyos az állapota. – Ismered őt, soha nem panaszkodik, nem beszél magáról – vigasztalta Corey. 

Emerico néma fejmozdulattal reagált, amúgy egy szót sem szólt. Átmenetileg elpárolgott a jókedve. A múlt felelevenítése legalább annyira volt szomorúság forrása, mint örömé.

A barlangban töltött órák, a felfedezett vásznak, no meg a nem remélten szórakoztató múltidézés mindannyiukat izgatott hangulatba csalta. Mindent gondosan visszacsomagoltak és körültekintéssel zárták el a meglelt képeket, hogy senki ne fedezhesse fel a bejáratot, ha netán újabb betörésre kerül sor. Az ismeretlen és többnyire mégis ismerős arcok által életre hívott idők rajtuk felejtették a nosztalgiázás jellemző érzetét. Emerico délután beszédesebb lett az átlagnál. Bár ott helyben nem kínálkozott a legmegfelelőbb alkalom, Corey és Fro arra számítottak, hogy hazatérve szabadabban tör majd elő belőle a réges-régi történetek egész sora. Amíg a barlangban serénykedtek, türelmetlenül lapozták végig az élményszámba menő portrékat, elsősorban az öröm tartotta őket lázban, amit az ember kizárólag letűnt idők felett érez. Emerico folyamatosan azt hajtogatta, hogy szinte megfiatalodott a rég elfeledett arcok láttán. Ezzel szemben Fro és Corey ellenkező előjelű felfedezést tett, ugyanis számukra ismeretlen volt Tivy Rogers, a megörökített szomszédok, de bizonyos értelemben még a felhőtlen mosolyú Carla is. Ugyanakkor szembetalálták magukat a még jóformán bakfis Rustyval, méghozzá azokból az évekből, amikor Mrs Doorn lett. Hasonlóan meghökkentő élményt jelentett Quentin Hyland-Flake és Luisa fiatalkori arca. Az elröppent évtizedek, így vagy úgy, de mindannyiukon nyomot felejtettek. 

Mindent mérlegre téve ez a kaland Emerico számára hozhatta a legnagyobb érzelmi felbolydulást, hiszen akármennyire is ragaszkodott az édesapjához, életútjuk csak az utolsó fázisban kapcsolódott össze, hogy sietve igyekezzenek bepótolni mindazt, amit korábban elvesztegettek. A kallódó fiatalember egy rögös út végén eresztett itt gyökeret és lelt valódi családra korábban megtagadott apja személyben, illetve az őt körülvevő barátok közt. Soha nem tagadta, mennyire hálás Jean-Michelnek és Latheának, amiért a háború zűrzavarában is lankadatlanul kutattak utána, ő pedig az elhullajtott morzsákat követve idetalált. Ahogyan azt sem tagadta, az apja iránt táplált ellenérzései ostoba előítéletekből és a helyzet téves megítélésből fakadtak, amiért bocsánatkéréssel tartozott. Az adósságát mégsem tudhatta le, amíg meg nem érkezett Marazionba és nem nézett annak az embernek a szemébe, akit éveken keresztül megalapozatlanul vádolt kőszívűséggel és felelőtlenséggel. Hogy azt a régen vágyott békét megkötötték és az édesapja haláláig még tizenöt évet kaptak, Emerico számára az élet legcsodálatosabb ajándéka volt. 

Megöregedett, ezt ő maga abból szűrte le, hogy egyre gyakrabban tekintgetett visszafelé. Nagy terveket a jövőre nézve már nem szőtt, megelégedett azzal, ha a mindennapok különösebb izgalmak nélkül telnek. Az elmúlt évtizedek elég történést hoztak ahhoz, hogy kiérdemelje a békés öregkort. Az egyik gyermekét elveszítette, a feleségét úgyszintén, Fro pedig súlyos időszakokban szorult a támogatására. Vigyáznia kellett rá, hogy többé ne kövesse el a régi baklövéseket, amelyek kevés híján maguk alá temették. Nem mindig önhibájából került bajba, ez azonban a megalázó végeredményen nem enyhített. Belefáradt a veszteségekbe, abba, hogy keményen megfeszítve magát mindig valamilyen távoli célt hajszoljon. Emellett észlelve, hogy talán már több van a háta mögött, mint előtte, elszomorodott. Olyan régen volt, hogy Rustynak udvarolt, régen, hogy ifjú férj lett. Az élet fájóan gyors tempóban szaladt el mellette, megkínozta és még azért is hálás lehetett, mert vénségére újabb tragédia fenyegető fellegei nem köröztek a feje felett. 

Ezen és hasonlóan borús dolgokon morfondírozott, amikor Lakkcipő hegyezni kezdte a fülét, majd elsomfordált a kertkapu felé. Emerico lusta fejmozdulattal nézett utána, hallani azonban nem hallott semmit. Beletelt egy percbe, amikor mégis kocsiajtó tompa puffanását ismerte fel. Lakkcipő reakciójából barátra számított, máskülönben a vad ugatás felverte volna a környéket. Mindennél jobban bízva a házőrző ítéletében türelmesen várta, hogy a dús növényzet takarásából feltűnik, akárkit is hoz erre az este. Lakkcipővel a sarkában végül Rupert Keaton bandukolt végig az ösvényen. Rövid ujjú ingben, nyári nadrágban érkezett, kezében a kocsija kulcsát zörgette. Már messziről intett feléje, arcán barátságos mosoly játszott. Ahhoz képest, hogy Emerico mindössze néhányszor beszélt vele, egy valamit egészen biztosan állíthatott róla, jó messze esett a Keatonok almafájától. Bár vérrokonnak számított, egyébben alig emlékeztetett fennhéjázó elődjére, akiről a környéken senki semmi jót nem mondhatott. Jóllehet közvetlenül a háború után, azaz évtizedekkel ezelőtt jobblétre szenderült, az emlékezet kitartott, hogy bárki megtegye az adódó összehasonlítást az egykori báró és a jelenlegi között. 

-        Rupert Keaton, isten hozta – nyújtott kezet a látogatónak, ám amikor felállt volna a méltó fogadásához, az mosolyogva megérintette a vállát és visszatartotta. 

-         Kérem, maradjon, Mr Doorn. Hogy vannak? 

-         Éldegélünk. Üljön le, ha nem siet. 

-         Köszönöm. 

Rupert melléje telepedett. Emerico ráérősen ízlelgette a nyugodt estét és a fiatalemberen megakadt pillantással hallgatott. Nem először állapította meg, hogy Keaton messze nem férfiszépség, a szóbeszéd szerint egy Dél-Amerikában összeszedett bőrbetegség csúfította el az arcát. Ám ha ezen valaki túltette magát, hamar felfedezhette a nyílt, barátságos tekintetet, valamint a szép mosolyt, amivel egy csúnya ember is bárkit képes a maga oldalára állítani. Nyúlfarknyi ismeretségük során közvetlen és jó szándékú férfinak ismerte meg, aki elutasítással reagált minden formalitásra. Nem viselte a címét és nem tartott igényt a címnek kijáró üres tiszteletre. Ezekben a meggyőződéseiben homlokegyenest mást képviselt, mint az elődje, igaz, annak a Keatonnak semmilyen őszinte elismerésből nem is jutott ki. 

-         Mi járatban erre, Rupert? 

-       Önhöz jöttem. Nem felejtettem el, amit legutóbb kért tőlem, pusztán csak beletelt némi időbe teljesítenem. Emlékszik, John Myers? 

Már a kérdés is felesleges volt, Emerico agyában a név megkondította a vészharangot. Soha életében senkit nem gyűlölt olyan ádázul, mint Myerst. Bántotta és megalázta a lányát, az önmegsemmisítés határára kergette, amit akkor sem bocsátott volna meg, ha nem számításból és kitervelten éri el. Így azonban egyetlen keresztényi gondolat sem menthette fel az ő vádjai alól. – Mit tudott meg róla?

-     Nem fog örülni a hírnek, de alighanem tényleg őt látta Penzance-ban. Mostanában biztosítási ügynökként alkalmazza egy londoni társaság, meglehetősen sokat utazik a déli megyékbe, Devonba és Dorsetbe. Ügyfél toborzásra vették fel. 

-         Mifelénk is ezért jár? 

-     Nem hinném – rázta a fejét Rupert. – Sikerült utánanéznem és azt a furcsaságot fedeztem fel, hogy Devonban mindenütt a biztosító neve alatt foglalt szállást, itt viszont a saját nevén. 

-         Vagyis nem üzleti úton volt? 

-        Gyaníthatóan nem. És még valamit találtam róla. A válást követően teljesen padlóra került. Hiteleket vett fel, amit rendre képtelen volt fizetni. Úgy egy fél éve azonban fordult a kocka és most…. 

-         Felveti a pénz – fejezte be a mondatot Emerico. 

Rupert félig elutasító kézmozdulattal tiltakozott. – Azt nem állítom, mégis kilábalni látszik a tetemes adósságból. Csakhogy kizárt dolog, hogy ezt a keresetéből hajtotta végre… ja, és még egy adalék. Penzance-ban felkereste a földhivatalt. 

-         A földhivatalt? 

-      Jól emlékeztek rá, mert élénken érdekelte, hogy a parti hegyekben létező barlangok helyrajzi szempontból miként vannak bejegyezve. Mondhatnám, kinek a tulajdona, vagy esetleg a senki földje – Emerico elhűlve fülelt, miközben Rupert szavaiból korábbi gyanújának megerősítését vélte kicsengeni. – Nem is értették a felvetését, merthogy az egész terület ősidők óta a Doornoké. Sokáig Laurel Doorn nevén szerepelt, most pedig a magáén. Leszámítva egy kis darabot, amit az édesapja egy bizonyos Lathea Trashburnre íratott – Rupert átmenet nélkül lehalkította a hangját, ahogy ültében előredőlt. – Uram, a nyakamat rá, hogy köze van a barlang feltöréséhez, éppen ahogy maga megjósolta.  

-       Magam is ettől tartok, ám figyelmeztetem, Fro egy szót sem hallhat ebből, Rupert. 

A házból kiszűrődő hangok nyomában Fro és Corey bukkantak fel. A vacsora utánra ígért kávéval érkeztek. Corey bizonytalanul lavírozott a tálcával, amiről Fro végül megmenekítette a kannát. Feltűnő jókedvüknek nem vetett véget a vendég jelenléte, habár szembetűnően meglepte őket. 

-       Jó estét, Rupert – ment oda hozzá Fro és rámosolygott. – Mióta nem láttam!

-      Jó ideig elmaradtam Londonban. Az édesapja nem említette, hogy vendégük van, én pedig csak így magukra törtem. 

Corey megszabadulva a tálcától a kezét adta neki. – Bízom benne, hogy itt senki nem tekint vendégnek. Corey Kupolyev, üdvözlöm. 

-      Maga Corey Kupolyev? Nagyon örülök a szerencsének, már sokat hallottam önről. 

-       Fro élcelődéseinek kedvenc céltáblája vagyok – ismerte el Corey vidáman a karját a lány vállára ejtve. – Régi harcosok vagyunk mi ketten, ugye? 

A kávézáshoz még egy csésze az asztalra került, majd teljes egyetértésben körbeülték az asztalt, miközben a napkorong a hátuk mögött a tenger hullámaira hasalt. Erősen alkonyodott, egy újabb szép nap végén feltámadt a szél. A legfőbb társalgási témát a barlangban fellelt képek szolgáltatták, ami azóta, hogy Emerico az ifjú Keaton segítségéért folyamodott, nem számított hétpecsétes titoknak, amit ne hallhatott volna. Ez természetesen nem jelentette, hogy másban is fenntartások nélkül megbíztak. Rupert azt a ritka kivételt testesítette meg, akit Emerico felületes ismeretség után is képes volt a bizalmába fogadni. Főként azért, mert ő maga fedezte fel a betörést, amikor Fróval a parti fövenyre tévedtek lovaglás közben. A tettei, lett légyen szó a helyi közösségről vagy adakozásról, mind azt igazolták, hogy méltó a bizalomra. Pontosan emiatt kérte meg őt arra, hogy John Myers után nyomozzon. Olyan összeköttetésekkel rendelkezett, hogy feltűnés nélkül megtehette, másrészt Emerico biztosra vette, hogy az eredményt nem fogja nagydobra verni. Sajnos a Rupert által szállított hírek cseppet sem voltak a szájíze szerint valók, ezen azonban az élénk társalgás miatt egyelőre nem maradt ideje elmerengeni. 

-     Elképesztő így viszontlátni a szüleimet – vallotta be Corey. Emerico megmosolyogta a lelkesedését, amit az a festmény váltott ki belőle, amelyen Lathea a katonai egyenruhába bújt Tivy oldalán látható. – Mintha ismerném őket, de mégsem. 

-         Anyád lenyűgöző szépség volt. Szép, szerény és félszeg. 

-        Mesélj valamit Tivy Rogersről – kíváncsiskodott Corey. – Hogyan került elő Amerikából? 

Emerico megvonta a vállát. – A liverpooli vizited után még mindig a múltban kutakodnál? 

-         Te jó ég! Csak azt ne mondd, hogy ennek is köze van az anyámhoz! 

-      Márpedig ez a helyzet. Tivy a porthkerrisi amerikai bázison volt állományban és felsőbb utasításra a hetet megosztva töltötte ott, illetve a marazioni rendelőben. A falubeli orvos ugyanis más körzetekben is kisegített, itt pedig gyakorlatilag alig maradt orvosi ellátás. Egy este, amikor ügyeletben volt, én túl későn végeztem ahhoz, hogy megtegyem az utat hazáig, így hát leült mellém az udvaron. El volt keseredve. Semmi konkrét sérelem nem érte, a háború meg a közelgő elválás Latheától mégis arra késztette, hogy kiöntse a szívét. Aznap tudtam meg, hogy anyád mesterkedése miatt menekült Amerikáig. 

-          A részleteket is elmesélte? 

-    Körvonalakban. Lényegében az történt, hogy Betty Cowan önkényesen beleavatkozott abba, ami Tivy és Lathea között kezdett szépen kialakulni. Elment Tivyhez és felelősségre vonta, amiért a bátyja és Lathea közötti kapcsolatot az esküvő küszöbén képes szétdúlni. Úgy festette le a helyzetet, hogy egy úriember, amilyen Tivy egyébként volt, nem tehetett egyebet, mint félreáll. Az amerikai hadsereg orvosaként tért vissza Angliába és pokoli szerencséje volt, mert Marazionban belebotlott Latheába… 

-         Anyám ármánykodása pedig nyilván lelepleződött. 

A fejmozdulat válasz helyett is megtette. – Tivy, ha finoman fogalmazok is, gyűlölte anyádat. Okos fickó volt, gyorsan összerakosgatta a darabokat és rájött, milyen galádul átverték. Nem egyszer elmondta, hogy Betty Cowan jobban teszi, ha hősi halált hal a fronton, máskülönben a két kezével fojtja meg, amint hazatér. Megjegyzem, Nick Cowant sem zárta a szívébe, miután lerázhatatlanul sündörgött Lathea körül. 

-         Azután is, hogy megnősült? 

-         Ő már csak ilyen, Rupert – vetette oda Corey megvetően. 

-      Hát, fene a szokásaiba. Ismerem Carla Miltont, tanítónő volt Truróban, ugye? Elképesztően szép asszony, jólelkű és szeretetre méltó, hogy lehet így bánni vele? 

Noha Corey-nak eszébe se jutott egy végtére is kívülálló előtt kiteregetni a családi szennyest, nem tudta megtagadni magától a gúnyos megjegyzést. – És akkor még a házasságtörés utáni fejezeteket nem is hallottad – Fro csillapítóan a karjára tette a kezét, ez hatott. 

-       Nick vörös posztója Lathea. Emiatt Tivyn az első pillanattól kezdve átnézett és mindent elkövetett, hogy bajt keverjen a szerelmesek közt. Lathea válaszul lazábbra engedte a kapcsolatukat, mígnem csak Carlával maradt fent a barátsága. Amikor aztán Betty halálhíre megérkezett, Nick rátámadt, hogy elárulta a Cowaneket és egyetlen könnycseppet sem ejt Bettyért. 

-         Ejha! 

-       Ehhez azért hozzá kell tennem, Rupert, hogy addigra Lathea már valóban kevéssé érezhette Bettyt a jó barátjának. A gyereknevelés felelősségét egyetlen mozdulattal pakolta a vállára, éveken át tartó ügyeskedésre kárhoztatta, hogy Corey-nak mindene meglegyen, hús, zöldség, Tivy hordta nekünk az édességet, alig volt ruha vagy cipő. És ezek után egy szép napon beállított Nick, hogy Corey-t visszavigye az apjához. 

Corey-nak borsódzott a háta a gondolatra, ahogyan az egyszer Laurie-tól már hallott történet újra életre kelt. Egyetlen percig sem gondolta, hogy Emerico az ő kínzása kedvéért idézi fel, éppen ellenkezőleg. Valahol még jót is tett neki, hogy a Nicktől gyakran hallott másik oldali vádak után ezt a megközelítést is megérthette. Az ellenségeskedés keltette indulatokat soha nem tudták legyűrni, így magától értetődő módon a kétféle értelmezése ugyanannak a történetnek továbbra is makacsul túlélt. Számára a legnagyobb tortúrát mégis a tény elfogadása jelentette, hogy a születése napjától teher volt. Ez Nick és az apja összes mesterkedése ellenére világosan látszott, hiszen az anyja ettől a tehertől bármi áron szabadult volna, miközben Laurie és Lathea elébe ment a rájuk hárított kihívásnak. 

-         …csúnya, felháborító jelenet volt – fejezte be Emerico annak a reggelnek az összefoglalóját, amikor Nick őt elvitte a Parisianből. Corey a saját gondolatainak szentelve magát lemaradt a részletektől, bár a szíve mélyén cseppet sem bánta, elegendő volt egyszer hallania Laurie-tól. 

-         És nagyapa emiatt tagadta meg Nicket élete végéig? 

Corey oldalról Fróra lesett, aki azért rukkolt elő ezzel a kérdéssel, mert a családból ő ismerte Nick Cowant a legfelszínesebben. 

-        Tulajdonképpen igen. Nagyapádnak nem tetszett, hogy a házasságkötését követően is Lathea után kódorog. Állítólag Jean-Michelt is figyelmeztette, hogy tartsa távol magát Mischa özvegyétől, úgyhogy nem lepne meg, ha ezt Nick-kel is közölte volna. Ez mégsem ugyanaz az égbekiáltó sérelem, minthogy Corey-t elrabolta innen. Illetve nem is a tény, hanem a mód háborította fel. Kester Frost egy köszönömöt sem mondott nekik, ide se jött, hogy legalább találkozzon azokkal, akik éveken keresztül helyette nevelték a fiát. Ráadásul Nick igazságtalanul lerohanta Latheát, amiért nem készítette fel Corey-t és mondta el, hogy nem ő az igazi anyja. 

-        Szinte magam elé tudom képzelni a jelenetet – vallotta be Fro. – Lathea mit felelt erre a vádaskodásra? A helyében lekevertem volna egy jó nagyot Nick Cowannak. 

-        Az egyetlen dolgot, amit mondhatott. Intézze el Nick a piszkos munkát, ha már addig mindenből kihúzta magát. 

-        Én azt sem értem, apám szülei miért nem próbáltak magukhoz venni? – vetette közbe Corey. – Meg lett volna rá a lehetőségük, mégsem jutott eszükbe. És ha ez nem lenne elég, Laurie elmondta nekem, hogy se telefonon, se levélben nem jelentkeztek soha. 

Rupert értetlenül nézett rá. Belecsöppent egy már-már tragikus felhangokkal bíró családi drámába, amit igyekezett kívülállóként értelmezni, ugyanakkor óvakodott a túlzott kíváncsiskodástól, amivel bárkit megbánthatott volna. – Corey, a maga családja sem tűnik sokkal jobbnak az enyémnél, de itt legalább valódi otthonra talált – jegyezte meg diplomatikusan.  

-         Én is mindig ezt hajtogatom – karolt Fro Corey-ba. 

Corey válaszul megszorította a kezét. Szerette Frót, mintha a lénye egyik fele lett volna. Az a fajta közös múlt, közös család és közös kalandok fűzték hozzá, amit se nehéz idők, se távolság nem törhetett meg. Ha nem lehettek együtt, írtak, telefonáltak, bármit megtettek, hogy megoszthassák a gondolataikat. A szó legnemesebb értelmében adták össze mindazt, amijük volt, lett légyen szó érzésekről, pénzről, hitről, vagy bármi másról. És ezzel a megbonthatatlan egységgel jócskán rácáfoltak azokra, akik kételkednek a női-férfi barátságban. Hiszen Corey annak ellenére is, hogy Frót kifejezetten vonzó lánynak találta, soha nem akarta átlépni a kettejük közt húzódó nemtelen kapcsolat határait. A testvérének tekintette, a legjobb testvérnek, aki megadathatott, se többnek, se kevesebbnek. 

-         Mindebből úgy tűnik, hogy Tivy Rogersnek minden oka megvolt neheztelni Nick Cowanre – szögezte le Rupert megtörve a csendet. 

-       Az utolsó estén, amikor Tivyvel az amerikai bázison találkoztam, csúnya ütésnyom virított az arcán. Meg is kérdeztem tőle, mit művelt a mozgósítás előestéjén. 

-         És? 

Emerico felderült. – Búcsúzóul összeverte Nick Cowant Porthkerrisben. 

-         Nehéz elhinni egy úri fiúról. 

-         Ó, Corey, nézz magadra, az úri fiúk sem mindig nyámnyilák. 

-         Ezt most jól megkaptam! 

Emerico kacsintott az asztal felett. – Tivynek a városban volt dolga, ahol belebotlott Nickbe. Az előtte alaposan felöntött a garatra és nekiesett, hogy miatta fordult el tőle Lathea, tönkretette a barátságukat, Corey-t meg az apja ellen hangolta és így tovább. A vége verekedés lett. Tivy mögé felsorakozott a három jenki, akik a dzsipben ültek és szépen kivárták, amíg leterítette Nicket. 

Későn este, amikorra a Parisian elcsendesedett és az ablakok mögötti fények kihunytak, Corey az utolsó szivarjával füstölt a teraszon. A levegő lehűlt. Minden este határozottabban tudatosult benne, hogy a nyár elrepült. Jellegzetesen cornwalli vonás volt, hogy a szeptember még kevésbé viselte magán az ősz nyomait, mint másutt, de azért a beszédes jelek itt ólálkodtak körülöttük. Begombolta magán a kardigánt, amit előtte vadul megcincált a szél. Szomorú volt, az a lelki békétlenség szülte boldogtalanság gyötörte, amit szeretett volna, ám nem tudott úgy lesöpörni magáról, mint elképzelte. Egyedül volt és egyedül is érezte magát. Nem volt már az oldalán Ilya, a fiának, ki tudja, miként lehet még az apja, a londoni rokonságtól okosabb volt távol tartania magát, a párizsiaknak pedig nem szívesen vallotta volna be, hogy minden erőfeszítésük dacára ő ilyen bizonytalan. Nem a szeretetüket kérdőjelezte meg, inkább az fájt, hogy a gyökértelenség fájó tudatával nem képes mit kezdeni. Felnőtt ember létére sem, holott szerető családban cseperedett, gondoskodással vették körbe, ami sokaknak akkor sem jut ki, ha a vér szerinti rokonai nevelik. 

Elnézett a csillagos égbolt felé. A tiszta éjszakában a csillagokat semmi sem takarta el, egész nap egyetlen felhőt sem láttak az égen. Ahogy kifújta a füstöt, az szürke pamacsként szállt egyre feljebb, hogy fokozatosan belevesszen az éjszaka sötét vásznába. A nyomasztó belső kételyek dacára élvezte, hogy megint Cornwallban lehet. Nem tudott betelni azzal a szabadsággal, amit Marazion biztosít neki. És bizony Fro bogarat ültetett a fülébe azzal a felvetéssel, hogy maradjon karácsonyig. A racionalitás embere lévén gondosan összevetette az érveket és ellenérveket, hogy végül az ötletet csábítónak találja. A Parisianben gyakran panaszkodtak, hogy túlságosan gyorsan távozik, rendszerint nem maradt idő bepótolni a lovaglásokat, a kirándulásokat, nem volt idő tengerre szállni. Az utóbbi évek állandósult rohanásában semmire sem szánt elegendő időt. Most viszont semmi és senki nem várta haza, Párizsba. Miért ne maradhatna decemberig, hogy csak az ünnepekre menjen vissza? Miért ne lazíthatna az őrült tempón és kaphatna szusszanásnyi szünetet, mígnem összeszedi magát és kigondolja a hogyan-továbbot? Önámítás lett volna nem beismerni, milyen nagyon vágyik a nyugalomra, a felelősségtől nem terhelt békés napokra, amikor nem kell egyébbel foglalkoznia, mint magával. Végül is egyedülálló ember lett, akinek egy megsemmisítő talajvesztés után meg kell tanulnia élni. Élni, de másként, egyedül, és így örömöket találni. Mindezt nem is kutathatná fel csodálatosabb helyen, mint Marazion, gyerekkorának álomvilága. 

Két kar fonódott a derekára a sötétben, majd egy szőke fej bukkant fel. Fro olyan képet vágott, mint aki a gondolataiba lát, jóllehet cseppet sem tetszik neki a látvány. – Ne emészd magadat, kérlek. 

-         Nem emésztem magamat. 

-         Ugyan. 

-    Tényleg nem – fordult feléje és hogy elvegye Fro kedvét a kétkedő arckifejezéstől, azt mondta: – Az ajánlatodon töprengek, és ha nem vonod vissza, maradok novemberig. Mit szólsz hozzá? 

-         Ugye, nem viccelsz? 

-         Egy percig se! Na, és mit szólnak hozzá az öregek? Ráadásul a ház asszonya itthon sincs. 

-        Wen boldog lesz, ha meghallja. Még maradnia kell Ipswich-ben, bár ha ez az összes akadály, hívd fel és kérdezd meg. 

Corey átkarolva Fro vállát magához húzta. – Neked, úgy látom, nincsenek kétségeid. 

-         Szemernyi se. 

-         Rendben. Szükségem van egy kis megállásra, mielőtt összeroppanok. 

-         A legjobb helyre jöttél. 

Összeölelkezve álltak az éjszakában, miközben a szivar Corey ujjai közt végigégett. Cornwall mély álomba szenderült, a kert apró hangjai is elhalkultak, Lakkcipő a műterem ajtaját őrizve szunyókált. Corey megkönnyebbüléssel gondolt arra, hogy holnaptól jobb kedvvel kel fel, hiszen az igazi vendégeskedése csak most kezdődik el.