41.
A vihar és a függönyszerű eső a semmiből kerekedett, ez a jelenség Cornwallban sűrűbben fordult elő, mint a tengertől távolabbi és az időjárás szeszélyeinek kevésbé kitett helyeken. A váratlanul lecsapó szél és eső valósággal megfenyítette az egész környéket. Az a két óra, amíg dühöngése fokozatosan lecsitult, elegendő kárt okozott, ezt szabad szemmel is fel lehetett mérni. Corey óvatosan hajtott az úton, mert a szélviharban leszaggatott faágak és lombok áldozatként hevertek a kerekek alatt. A marazioni köztereken és kertekben a reggeli irigylésre méltó rendet gyakorlatilag eltűntette a szél és víz. A penzance-i úton kisebb folyó képében hömpölygött a sáros, homokos lé, amely a már szemerkélésig csitult vihar utózöngéje volt. A természet ismét bebizonyította, hogy ő az egyedüli, megfékezhetetlen úr.
A kocsi gumijai néhol megcsúsztak az átfolyásokon, ennek ellenére nem történt baj. Corey lassított és hideg fejjel mérlegelve a lehetőségeket lavírozott előre. Marazionba kizárólag azért tért be, hogy egy elzárt utca miatt kényszerű kerülőt tegyen a halgyár felé. Minden állt a vízben és az előmerészkedő embereknek az arcán látta, milyen megdöbbenéssel veszik tudomásul a vihar okozta pusztítást. A halgyár felé haladva sem javult a kép. Ott ráadásul nem akadt egyéb épület, hogy a vad szelet felfoghatta volna, azaz a telep többszörösen is kiszolgáltatva tűrte az elemi csapásokat. Az udvaron teherautók szétszaggatott ponyvái csapkodtak, amivel a munkások alig tudtak megbirkózni. Többen kellettek ahhoz, hogy lebontsák a megtépázott darabokat.
Köszönésképpen intett feléjük, majd határozott léptekkel az irodaépület felé iramodott. Noha még csak a késő délutáni órákban jártak, a vidék felett úszó tintás fellegek miatt jóformán esti sötétség borult rájuk. Komor és vészjósló hangulatot adott ehhez az utóbbi két órához.
- Fro, merre vagy? – kiáltotta az épületbe érve.
- Hátul, balra – jött válasz a harmadik ismétlésre. Az iránymutatást követve az utolsó helyiségben megtalálta a lányt.
Raktárféleségnek látszott, ahol iratokat tároltak. A polcok egy része már elveszítette korábbi terhét, amit Fro hatalmas dobozokba gyömöszölt. Ahogy Corey körbepásztázta a helyiséget, azonnal látta, hogy a többi sem teljesen száraz. A plafonban éktelenkedő lyuk nyilván a vihar számlájára írható és a bezúduló csapadék könyörtelenül eláztatta a gyár iratállományának egy részét. Fro semmivel sem törődve, kócosan, vizes ruhában kapkodta össze a legnagyobb veszélyben levő dossziékat, noha nem lehetett kétséges, hogy a legcélszerűbb az egész raktár kiürítése lenne. Az iratok pótolhatatlan értéket jelentettek, ostobaság lett volna felesleges kockázatot vállalni. Márpedig a beállított szivattyú hiába dolgozott a legmagasabb fokozaton, a víz szintje alig apadt.
- Te jó ég! – tátotta el Corey a száját. – Hadd segítsek – hajította félre a zakóját és nekilátott a teli dobozok megmentéséhez.
- A szemközti irodába vidd őket.
- Van benne rendszer?
- Ugye, csak viccelsz!
- Jó vicc volt?
- Első osztályú! Na, siessünk! – felelte Fro kedvetlenül. – Brad Somersetben van, már értesítettem – hadarta mialatt a kezük megállás nélkül járt. – Fél éve sincs, hogy azok az átkozottak befejezték a tetőt, és nézd, milyen ócska munkát végeztek.
- Garanciában meg kell javítaniuk.
- Meg is fogják, különben föllógatom mindet az első lámpavasra.
A dühödt kirohanás nem volt alaptalan. A dossziék azon része, amelyeket most válogatás nélkül hordtak ki, temérdek vizet kapott. További munka lesz kiszárítani őket és utána mindegyikről megállapítani, mennyire vált hasznavehetetlenné. Órákig tartott, mire az összes polcot lerakták és két szomszédos irodában fölhalmozták a megmentett holmit. Jól látszott, hogy az egyik sarokban kiépített lépcsős tároló megtelt vízzel. A tetőről időközben aláhulló cserepek hangos puffanással zuhantak bele a vízbe vagy törtek ripityára a padlón. Siralmas látványt nyújtott, a kinti hőmérséklettől felerősödött a párolgás és ettől az egész olyan lett, akár egy befűtött szauna.
- Ülj le a szomszédban, Corey – veregette vállon Fro. – Addig kerítek két embert, akik éjszakára befedik ezt a szép kis lyukat itt a fejünk felett.
- Rendben, megvárlak.
Corey csak akkor érezte, milyen jól esik leülnie, amikor Fro irodájában kényelembe helyezte magát. Az inge összepiszkolódott és bele is izzadt, miközben a nehéz dobozokat emelgette, de annak dacára, hogy szívesen segített, elfáradt. Nem volt hozzászokva a fizikai munkához, főleg nem a hajolgatáshoz. Hátrahajtva a fejét és egy pohár vízzel kényeztetve magát leste, mi zajlik odakint. A folyosóról sietős léptek kopogása szűrődött be, munkások érkeztek, hogy megállapítsák, mire van szükség a legégetőbb javításokhoz. Fro hangját is felismerte. A szokásos és őt jellemző tisztelettel, mégis határozottan beszélt az emberekkel, akik mindig is elfogadták őt, személyében ugyanúgy, mint szakemberként. Ezt követően csönd lett, mindössze az udvarról beszűrődő hangok árulták el, hogy odakint is teljes gőzzel folyik a kárfelmérés, illetve a kármentés. Percekkel később visszajöttek a munkások és a zajokból ítélve nekiláttak a tetőszerkezet fóliával való befedésének. Az árulkodó hangokból Corey arra következtetett, hogy kívülről ugyanúgy megtették a szükséges lépéseket, mint belülről.
- Mi a helyzet? – tudakolta az érkező Frótól, aki az asztalához telepedett. Komor arca és feszült arckifejezése ellenére reménykedve azt mondta.
- Lehetne rosszabb is. Azt hiszem, a tetőn esett kár a legjelentősebb. Ne haragudj, de azonnal beszélnem kell a biztosítóval.
A telefonhívás nem tartott sokáig. Hétköznap lévén és nyilván a rendkívüli helyzetnek köszönhetően késlekedés nélkül felvették a telefont, így Fro bejelentette, miben és milyen jellegű kár esett. Corey hallotta, hogy az ügyintézővel megbeszélt egy időpontot, amikor a biztosító kárfelmérője személyesen ellenőrzi a bejelentett pusztítást.
- Reggel nyolcra itt lesznek – konstatálta Fro valamelyest megnyugodva, majd átült melléje a másik fotelba. – Örülök, hogy itt vagy és köszönöm a segítséget.
- Penzance-ban voltam, amikor kitört a vihar. Látva, milyen intenzitással esik, okosabbnak tűnt maradni.
- A jég vert el minket.
- Igen, nem is kétséges.
Fro lehúzta a cipőjét, ami igencsak vizesnek látszott és feltette a lábát az asztalra.
- Ezt is vedd le – tanácsolta Corey az átázott zoknikat látva. –, különben megfázol.
Fro szó nélkül engedelmeskedett. – Most jut eszembe, apu telefonált a vihar előtt, hogy Dariah ma este átjön a Parisianbe. Mindenképpen beszélni akar veled. Ha jól értettem, az apjáról van szó.
- Az apjáról? – hökkent meg Corey. – Soha nem hallottam, hogy valaha is az apjáról beszélt volna. Velem meg aztán végképp nem.
- Miért, veled miről szokott beszélgetni? – ugratta Fro, noha Corey érezte, hogy a könnyed hanglejtés mögött azért égeti a kíváncsiság.
- Szeretem őt – vallotta be némi késéssel és miután ez mérlegelés nélkül kiszaladt a száján, Fróra sandított, hogy lássa, mit szól. Csakhogy fikarcnyit sem tűnt meglepettnek. Sokkal inkább morcosnak, ahogyan összevonta a szemöldökét.
- Hiszen te nős ember vagy, családod van.
- Ami kizárja, hogy beleszeressek valakibe?
- Na, na, álljunk meg egy pillanatra! Először is Dariah nem valaki, hanem egy mindenkinél érzékenyebb kis lény, aki egész életében szeretett téged.
- Persze, egész életében… a focistát leszámítva.
Fro felnevetett. – Te féltékeny vagy!
- Nem tagadom.
- Corey, légy észnél. A valóságot az ember nem keveri össze a vágyálmokkal. A focista valóság volt és miután te megnősültél, mire várt volna szegény?
- Nem erről van szó… hanem amikor még nőtlen voltam, nem akart engem.
- Túl fiatal volt és annyira sem érzett magában bátorságot az ilyen lépésekhez, mint most. Nem hinném, hogy emiatt bármit is jogod lenne a szemére vetni. Főleg, mert te elmentél és beleszerettél Ilyába.
Corey elhárítóan intett. – Szó sincs szemrehányásokról. Egyszerűen csak most… most kaptunk egy második esélyt, amit nem akarok elszalasztani.
Fro levette a lábát az asztalról és ahogy kérdőn előredőlt, a két térdére könyökölt. – Milyen második esélyről beszélsz?
- Ilya elhagyott engem, emlékszel?
- És?
- Eszem ágában sincs semmiféle házasság-foltozgatásokról ábrándozni. Inkább elválok és csak előre nézek. Nem fogok többé hazudni magamnak arról, mennyit jelent nekem Riah. A legutóbbi alkalommal azt gondoltam, ha ő ennyire berzenkedik, biztosan nem osztja az érzéseimet. Könnyű volt elmenni, elfelejteni és találni valaki mást.
- Mondd csak, nem lehetséges, hogy mire visszamész Párizsba, Ilya meggondolja magát? Annyira szerettétek egymást, nem tudom elképzelni, hogy így legyen vége.
- Nézd, megsértette az önérzetemet és odavan a bizalmam. Ha elő is állna egy magyarázattal, nem hiszem, hogy folytatni tudnám. Olyan vakon megbíztam benne, annyira szerettem, ezért elriaszt a gondolata, hogy ez megismétlődjön.
- Nem Dariah zavarta meg a fejedet? Vagy a múlt néhány soha nem tisztázott nosztalgikus képe? Esetleg a tény, hogy volt valakije? – faggatózott Fro óvatosan válogatva a szavait. – Tagadhatatlanul megváltozott, jót tett neki az a kapcsolat, érettebb lett…
- Ennek ehhez semmi köze, bár egyetértek veled, időközben felnőtt. Számomra azonban többet nyom a latban, hogy a lelke mélyén semmit sem változott. Amúgy meg nekem akkor is tetszett, amikor még más nem vetett rá szemet. Nem, Fro, arról van szó, hogy nem tudok megbocsátani Ilyának. Akármi történt, amióta nem jártam otthon, nem tudok megbocsátani neki.
- Értem. És Dariah? Kérlek, ne hitegesd olyasmivel, amit nem tudna elviselni, ha majd elutazol. Törékeny ő az ilyen játékokhoz.
Corey szomorúan mosolygott. – Nem fogom elcsábítani… mert akkor képtelen lennék itt hagyni… akárcsak egy napra is.
Megcsörrent a telefon és amikor Fro letette, az órájára nézett. – Át kell mennem az üzembe. Viszont elmúlt hét, úgyhogy te menj előre, Dariah izgatottnak tűnt a telefonban. Az apja megint az idegein táncolhat.
- Rendben. Megvárjunk a vacsorával? – tápászkodott fel Corey a zakója után nyúlva.
- Tegyetek félre egy adagot, de ne várjatok. Ez még eltarthat egy darabig. Mivel Brad nincs itt, rám hárul a feladat, hogy az emberekbe lelket öntsek.
- Azért hívj, ha segítség kell.
- Már így is hálás vagyok neked – ölelte meg Fro Corey-t, aki egy kicsit még a karjában tartotta.
- Szeretlek, te vadóc. És csodállak az erődért, csak ne vidd túlzásba, rendben?
- Telefonálok, ha kellesz.
A Parisian felé vezető úton Corey tapintható nyomait látta, hogy a hatóságok kézbe vették a dolgokat. Ami a főutakat illeti, eltakarították a letépett faágakat és kallódó szemetet, így nagyobb sebességbe kapcsolva haladhatott. A fényszórók pászmájában nem látta jelét további vízátfolyásoknak, ami annyit jelentett, hogy legalább a vízelvezetők jól bírták a szélsőséges terhelést. Az erdei útra kanyarodva a bőrén érezte a növények kipárolgását, valóságos felhőbe vonták a tájat. A vihar alatt alaposan lehűlt levegő máris melegedni kezdett, jóllehet késő őszi jellegét megtartotta. Szokatlan módon a szélmozgás mostanra teljesen megszűnt. A házhoz közeledve felfedezte a tenger morajlásának sajátságos zenéjét, dübörgött a vihar verte, hatalmas hullámaival.
A Mercedest a kertkapu mellett állította le. Egy ismeretlen kiskocsi parkolt ott, amiről sejtette, hogy a lányé lehet. Az olaszos vonalak valahogy illettek hozzá. Az öntörvényű vonalvezetéssel kirakott ösvényen lépkedve a terasz felé igyekezett, óvakodva attól, hogy a gyárban összeszedett sár után még többet a cipőjére ragasszon. A teraszajtónál levette a két elnehezült lábbelit, úgy lépett be a tisztaságba.
- Szervusz, fiam – sietett elé Emerico. – Fro most telefonált, hogy csak később tud elszabadulni.
- Igen, a gyárban is keletkeztek károk, az épület sarkánál csúnyán beszakadt a tető.
- Ó, a mindenségit!
- Szerencsére nem javíthatatlan, viszont sok irat megjárta. Szia, Riah – ölelte meg a lányt és az arcára cuppantott egy puszit, amikor felbukkant a műterem felől. – Vigyázz, nehogy összemaszatoljalak.
- Hol jártál, hogy így nézel ki? – nézett végig rajta Dariah.
- Segítettem Frónak, az irattárba bezúdult vízből próbáltuk kimenteni a papírjaikat. Vacsoráztatok már?
- Mi már ettünk, mert ma kihagytam az ebédet. Dariah-t is bűnbe vittem egy kis tésztával – vigyorgott Emerico láthatóan feldobva a vendég jelenlététől. – Te éhes vagy?
- Inkább izzadt és fáradt. Majd később eszem, ha Fro előkerül.
Emerico beterelte őket a szobába és ismét hellyel kínálta vendéget, Corey pedig egy adag whiskyt kapott tőle.
- Mi történt, Riah? Fro az apádat emlegette – vágott a közepébe Corey a kandalló előtt szopogatva az italát. Ahogy a lányt fürkészte, a Frónak elkotyogott vallomása zakatolt a fejében. Szeretem őt, mondta, és bár korábban nemigen elemezgette az érzéseit, ez az ösztönösen kikívánkozó beismerés állt a legközelebb az igazsághoz. Dariah egészen megszédítette. Nem csak fizikailag vonzotta, szerette a hangját, tartózkodó viselkedését, azt a gyengédséget, ami jellemezte. Ugyanígy szeretett beszélgetni vele, a vicceket, amelyeken őszintén tudtak nevetni, egy szóval őt magát.
Gondterhes sóhaj előzte meg a választ. – Ma megint felhívott és egy ravasz bevezető után kibökte, hogy pénzre van szüksége.
- Milyen váratlan fordulat.
- Egyáltalán nem az! Csakhogy nekem se elég jövedelmem, se túlzott hajlandóságom nincs, hogy az ő életét is megfinanszírozzam – vallotta be Dariah fakó hangon. – Soha nem volt az apám és az, hogy az ő vére csörgedezik bennem, fatális baleset, nem pedig apaság.
- Egyetértek. Ezek szerint visszautasítottad, ugye?
- Igen, de akkor belevágott egy mérföldes litániába és példálózni kezdett veled. Hogy te milyen bőkezűen támogatod az apádat, rendszeresen látogatod, blahblah.
Corey elképedve felnevetett. – Ez jó! A szemembe pontosan az ellenkezőjét szokta mondani.
- Ezért tudni akarom, mi igaz ebből. Az öreg kezd kiborítani, ámbár történjék bármi, nem fogok engedni a zsarolásnak.
- Nos, ebben csak támogatni tudlak. Én havi alapon juttatok támogatást, Nick ügyeskedései azonban nem hatnak meg. Rendre kitalál valami ürügyet, amivel többet követel tőlem, holott arról egy percig sem vagyok meggyőződve, hogy az apámnak szánt pénzek nem az ő zsebébe ragadnak bele.
- Csakhogy te határozottabb vagy, veled nem mer azon a hangon beszélni, ahogy velem.
- Riah, kérlek, állj a sarkadra, máskülönben sose hagy békén. Vagy, ha akarod, fogjunk össze. Mindkettőnket külön-külön akar megsarcolni, lehetőleg úgy, hogy egyikőnk se szerezzen tudomást arról, mit fizet a másik.
- Tudod, az jár a fejemben, amit a minap Gabe mondott. És persze Mag, akire apánk annyira rá tudott ijeszteni, miközben sokkal keményebb ellenfél, mint én vagyok.
Corey tökéletesen átérezte a lány feldúltságát. Ő maga is torkig volt ezzel a kolonccal, amit akarva akaratlanul húztak-vonszoltak magukkal. Egyben pedig gyanakodni kezdett, hogy még nem hangzott el minden. – Tulajdonképpen mivel fenyegetett meg?
- Azt mondta, idejön, ha nem segítem ki, és tesz róla, hogy ha engem nem is, anyát jobb belátásra bírja. Olyan…ijesztő volt.
- Jobb belátásra bírja? Na, azt szeretném én látni! – tett egy kört Corey a műteremben. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Nick Cowan mit ért „jobb belátásra bírás” alatt. Éppen valami ilyesmiből fogant Dariah és ugyanennek az eredménye virított Maggie-n.
- Hova süllyed még ez az alak?
Emerico senkihez sem címzett megjegyzése nyomasztóan megrekedt a levegőben. Corey kétkedőn feléje fordult, és ahogy jobban megnézte magának, már tudta, mit kell tennie. – Emerico, holnap felmegyek Londonba és véglegesen pontot teszek az ügy végére. Nicknek igaza van, amikor a lányokat molesztálja, ugyanis ha megüti őket, nem tudnak védekezni… velem ugyanakkor rossz lóra tett.
- Mire készülsz, te hadfi? Csak nem akarod megrakni?
- Ha kezet emel rám, nem haboznék – ismerte el Corey Emerico szemébe nézve. – Amúgy viszont nem szoktam öregembereket ütlegelni.
Dariah letörten felállt. – Nekem ebből ennyi elég volt mára.
- Kitalálunk valamit, ne emészd magadat – puszilta meg Emerico, mert láthatóan távozóban volt.
- Kikísérem Riah-t – mondta Corey.
Ahogy kiléptek a szabadba, megcsapta őket az este nyirkossága. A vihar érzékelhetően tovakergette a száraz, napfényes napokat, hogy ismét nyálkás szürkeséggel emlékeztessen arra, a naptár hamarosan novemberbe fordul. A még csöpögős bokrok közt végigbillegtek a járólapokon, a sötétben is magabiztosan, ámbár ha nem akartak a sárba lépni, pontosan ki kellett számítaniuk a lépések hosszát. Elérve a kerítést Corey feloltotta a lámpát, ami a Parisian kis parkolója számára szolgáltatott gyér fényt.
- Új a kocsid?
- Egy éves. Milyen apró a te hatalmas, luxusautód mellett.
- Hatalmas és hivalkodó?
Dariah nem akart udvariatlan lenni. – Az én ízlésemnek jobban megfelel ez a kicsi – a hátsó ülésre ejtette a táskáját, majd visszafordult. Még meg sem szólalt, Corey máris figyelmeztette.
- Szedd össze magadat. Nick egy parazita, aki bármit bevet, ha úgy érzi, általa pénzhez juthat.
- Nem lehet lerázni, én pedig félek tőle. Ezért is nem maradtam Londonban. Túl közel volt.
- Bántott téged?
- Nem, csak folyton ott volt a nyakamon. Zavarba ejtett, hogy nincs tőle egy perc nyugtom se.
- Segítek neked és holnap mindent elrendezek.
- Veled akarok menni.
Corey meglepetten nézett rá. – Szükségtelen. Ráadásul, ha félsz tőle, okosabb távol tartani magadat.
- Attól tartok, valami butaságra készülsz. Ez az ügy az agyadba kergeti a vért.
- Azt hiszed, megölöm őt? – húzta el a száját Corey. – Ettől nem kell tartanod. Majd felhívlak, ha találkoztam vele.
Dariah furcsa tekintettel méregette, mielőtt utoljára megkérdezte: – Nem viszel magaddal?
Bár Corey határozottan kijelentette, hogy nem, másnap reggel, akármilyen korai órát is választott az induláshoz, Dariah ott állt a Mercedes mellett egy becsomagolt útitáskával és semmi jelét nem mutatta, hogy lemondana a tervéről. Corey nem próbálta meggyőzni, helyette elvette tőle a csomagját, beültette a kocsiba és máris nekiindultak a hosszú útnak Londonig.
Bár nem tudta eldönteni, Dariah-nak mi célja lehet ezzel az úttal, ő enélkül is örült a társaságának. Londonig alig beszélgettek, mégis melengette a szívét a tudat, hogy nincs egyedül. Egyfajta sors azonosság fűzte őket össze, mintha mindketten ugyanabba a verembe zuhantak volna, ahonnan közösen kellett megtalálniuk a kiutat. Ehhez Corey részéről még az a soha le nem gyűrt érzés is társult, hogy Nicket megvetette azért, ahogyan elbánt a családjával. A múlt bizonyos részleteinek lelepleződésével egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Nick a sorozatos baklövéseivel, emberi gyengeségeinek foglyaként és azokat folytonosan tagadva, évtizedek óta ugyanazokat a köröket rója. Talán az egész ott kezdődött, amikor a nő helyett, akit szeretett, elvette Carlát. Ezzel mindkettejük sorsát megpecsételte, és idővel a közös gyerekek azt is lehetetlenné tették, hogy a balul sikerült frigyről valaha elfelejtkezzenek.
Az is igaz, hogy Nick nem szívesen feledkezett volna meg erről. Visszaoldalgott ugyan Londonba, az életét mégsem volt képes olyan pályára állítani, hogy a későbbiekben önállóan boldoguljon. Amióta Corey az eszét tudta és rendszeresen megfordult az apjánál, a két férfi elválaszthatatlannak tűnt. Gyerekként nem látott bele ebbe az érdekkapcsolatba és nem vette észre a kötelékek valódi természetét, mára viszont tökéletesen kikristályosodott a kép, amelyen Nick őt tekintette a fő ellenségének. Az apja mindössze egy gyenge ember volt, aki betegen, saját kényelme érdekében némán tűrte a sógora zsarnokoskodását. Az életben kevés dolog érdekelte, az önsajnálat és a letargia döntötte romba a második házasságát, ezért túlzás lett volna azt remélni tőle, hogy Nick-kel szemben a sarkára áll. Corey számára az sem lett volna meglepő, ha egyáltalán nem tudna a Cowan családon belül dúló háborúról, fenyegetésekről. Ez a történet így nem is Kester Frostról szólt, hanem Nickről.
Miután Dariah-t meggyőzte róla, hogy maradjon Bayswaterben, Nick lakására sietett. Nem volt szerencséje, mert a sokadik csengetésre sem engedték be. A lábai ekkor az apjához vitték. Délelőtt volt, éppen az az óra, amikor még egyetlen kaszinó sem tart nyitva, ez legalább növelte az esélyét, hogy ha nem is négyszemközt, de előadhatja, amiért jött. Belegondolva abba, hogy az apja füle hallatára vetheti Nick szemére a vádjait, perverz öröm szállta meg. Soha nem törekedett ugyan a két öreg összeugrasztására, elvégre is nem az ő ügye, ha azok ketten hazudozással ámítják egymást, ennek dacára elégtétellel vette volna, ha az apja előtt leránthatja a leplet Nick mesterkedéseiről. Nem volt benne biztos, ezzel megoldaná-e a maga vagy a lányok gondjait, bár tagadhatatlanul óriási lépést tenne a győzelem felé. Nem is annyira maga miatt borzolta az idegeit Nick eljárása, jóval inkább a lányok miatt. Megütni őket vagy zsarolni azt, amelyikről tudja, milyen könnyen megtörhető, nos, egy igazi apától sosem telt volna ki ilyesmi. Ugyanakkor Nicket apának nevezni túlzás lett volna, ő puszta eszköznek tekintette a családját és arcátlanul ki is használta őket.
- Nocsak, a fiatalúr – tárta ki előtte Nick az ajtót. –, fáradj beljebb. Igazán nem volt hosszú a pihenésed Marazionban.
A szobába toppanva az apját az asztalnál találta. Kártyázhattak, mert még a kezében tartotta a lapjait.
- Szervusz, hogy vagy? – köszöntötte Corey, csakhogy a meglepetés okozta szünetet rövidre fogja. Az öregek láthatóan nem örültek a váratlan felbukkanásának.
- Jól, köszönöm. És te mi járatban? Azt hittük, Cornwallban vagy.
- Meg akartam beszélni valamit Nick-kel, de nem találtam otthon.
- Emiatt jöttél vissza Londonba? – hökkent meg Kester láthatóan teljes tudatlanságban, vajon mi lehet ilyen égető.
- Igen, emiatt. Nick? Átmehetünk a másik szobába?
A fölényes arckifejezést Corey az „ugye, megmondtam?” reakciójaként értelmezte. Nick már intett volna a másik szoba felé, amikor Kester nem várt módon keresztülhúzta a számításait azzal, hogy megkérdezte, kettejüknek milyen ügye lehet, ami miatt Corey megszakította a pihenését. Nick nem számított a kíváncsiskodásra, így némi habozást követően előállt egy átlátszó magyarázattal, ami Corey-nak fikarcnyit nem volt ínyére. Nem leplezett kárörömmel kezdett bele a mondandójába, hogy utána már ne maradjon esély visszakozni.
- El akartam mesélni, hogy meglátogattam Lidia Rodgewoodot Liverpoolban.
Kester szeme elkerekedett. – Lidia Rodgewoodot? Ki a fene kért meg téged, hogy azt a nőt zaklasd?
A felháborodás önmagáért beszélt. Kester akármennyire is leplezni akarta az érzéseit, ez a név rögvest kihozta a sodrából. – Ki más, mint Nick. És nagyon érdekes dolgok derültek ki – lesett Corey az apjáról a másik érintettre, aki feszengett a számára ismeretlen szerepben. Nem szokott hozzá, hogy őt szorítják sarokba.
- Mit kerestél te ott? Halljam végre!
- Szívesen elmesélem. Nick azt állította, ez az asszony a megmondhatója annak, hogy Betty Cowan…
- Az édesanyád, a mindenségit! Nevezd úgy! – fakadt ki Kester éles hangon.
- …Betty Cowan a te tudtod nélkül intézte el az elhelyezésemet Latheánál és addig ügyeskedett, mígnem elmehetett Afrikába.
- Ugyan, ezek szakállas történetek, kit…
- Te csak hallgass, Nick! – förmedt Kester a sógorára olyan modortalanul, hogy Corey egészen megdöbbent. Soha nem hallotta még, hogy így belefojtsa a szót. – Ha már egyszer arra uszítottad a fiamat, hogy kiássa a múltat, legalább hadd halljam az eredményt. Tehát!
Corey keresztbefont karokkal mesélt tovább. Hirtelen nyeregben érezve magát ki akarta aknázni az előnyt. – Számomra, legalábbis azok után, hogy Betty Cowant éveken át szentéletűnek festettétek le, meglepő újdonság, hogy egy bizonyos Flaherty szeretője lett, akivel a viszony Afrikában sem ért véget. Lidia Rodgewood szerint teljesen belehabarodott a pasasba, aki egyébként a legfőbb cinkosa volt, hogy a seregben ne szerezzenek tudomást rólam.
Hogy a történet melyik mozzanata hatott újdonságként az apjára, Corey nemigen tudta leolvasni hamuszürke arcáról, ám megnyúlt képe szavak nélkül is elárulta, mekkora szenvedés számára a visszatekintés. Talán nem tudta, hogy a felesége már Chesterben felszarvazta, vagy hogy az ezredessel folyó románcnak a front viszontságai sem vethettek véget? Ki tudja, számára különben sem bírt jelentőséggel. Ahogyan Kestert mindig a saját gondja, a saját sértettsége és a saját bajai foglalkoztatták, ez alkalommal ő is megengedte magának, hogy csak azzal gondoljon, ami neki fáj. A két öreg már így is túl régen játszott vele, kínozták azzal a ki nem heverhető fájdalommal, hogy végül is a szülőanyja eldobta magától. Évek óta pillanatnyi érdekeik szerint írták újra a múlt igazságait, de most rá került a sor, hogy önkényesen beletrappoljon a lezárt történetekbe.
- Van erre bizonyíték? – kérdezte Kester belső feszültségtől remegő hangon.
- Egy szemtanún kívül?
- Miféle szemtanú az a nő? Ugyanabba a fickóba habarodott bele, mint az anyád, csak éppen a bátorsága nem volt meg ahhoz, hogy szobára menjen vele.
- Ellenben Nick-kel megtette és ettől kezdve nem tudok neki fenntartások nélkül hinni.
Corey figyelmét nem kerülte el a rideg pillantás, amit az apja Nick felé lövellt, bár nehezére esett megfejteni, mi a hirtelen támadt harag pontos oka.
- Még egyszer megkérdezem, fiam, van erre bizonyíték?
- Néhány levél.
- Miféle levél?
- Lidia Rodgewood úgy tudja, szerelmes levelek. Betty Cowan holmijával együtt kerültek haza Afrikából. Tehát aki átvette a csomagot, az megtalálhatja őket.
Kester várakozóan lesett oldalra. – Emlékszel te ilyesmire, Nick? Mit adtak ki neked, amikor elmentél a központi adminisztrációba?
- Szóval, te vetted át?
- Ő, fiam, hiszen én kórházban feküdtem.
Nick érdektelen mozdulatot tett a levegőben. A grimasza is hamisnak tűnt, Corey mégsem vette biztosra, hogy ez egy elvakult barátnak is szemet szúr, amilyen az apja. – Negyven éve volt, Kester, azt hiszed, emlékszem én még arra?
- Végtére is a testvéredről van szó. Igen, emlékezned kellene!
- Ne oktass engem, fiacskám! – kaffant Nick. – Pimasz vagy és áskálódó. Ne taníts engem, aki az egész családját elveszítette abban a rohadt háborúban. Nálam többet és drágábbat nem sokan áldoztak a győzelemért. És mielőtt a szememre vetnéd, hogy nem harcoltam, közlöm veled, hogy a magam módján én is kivettem a részemet. Úttalan-utakon, bombázások alatt vezettem vaksötétben, hogy egy-egy faluba időben odaérjek az élelemmel. Az embereknek sokszor nem is akadt egyéb élelmük, mint amivel én mentem. A háború mégis elvett tőlem mindent, hát, ezt érdemeltem? Semmim nem maradt, még reményem sem egy normális életre!
Az indulatos kitörés megrekedt a levegőben, Corey mégsem hátrált meg és nem dőlt be az öndicsérő szövegnek. Ha egy része tagadhatatlanul meg is felelt az igazságnak, ettől még Nick Cowan messze nem földönfutó nincstelenként élte le az utóbbi négy évtizedet. Ráadásul a balszerencséjének és a lecsúszásának ő maga volt az okozója. Azzal, hogy nem akart dolgozni, nem akart lemondani se a nőkről, se a maga költséges szórakozásairól. Szakadatlanul azt leste, kitől mit kaparinthat meg. Márpedig ezt hamar kiismerték azok, akikből hasznot akart húzni.
- Elismerem, Nick, ám nem gondolod, hogy azért a pár évért bőséges revansot vettél? Amióta az eszemet tudom, az apámon élősködsz, a lányaidon meg rajtam.
- Hogy mersz ilyet a szemembe vágni!
- Ez az igazság! És figyelmeztetni akarlak, nem hagyom, hogy kezet emelj a lányaidra, vagy addig pumpold őket, amíg az összes pénzt el nem veszíted a kaszinóban.
- Miféle kaszinóban?
Corey Kesterre nézett. – Ahova a tőled kicsalt százakat is hordja. Meg azt, amit Maggie-ből és Dariah-ból kipofoz, nemde?
Nick arca kigyúlt a dühtől és Corey egy futó pillanatig azt hitte, elveszítve az önuralmát nekiront. Végül nem tette, bár a szavai olyan gyűlölettel szóltak, hogy tényleg eszébe jutott, nem ez az utolsó látogatása-e Stepney-ben. – Te arcátlan hazudozó!
- Szó sincs róla. Láttam, mit műveltél Maggie-vel és tudom, mivel fenyegetted meg Dariah-t. De… és most nagyon figyelj, Nick – emelte fel Corey az ujját, amikor Nick közbekiabált volna. –, ha a közelükbe mersz menni, akármelyiknek, Carlát is beleértve, véged van. Gondoskodom róla, hogy börtönben végezd. Ne gondold, hogy tréfálok, megteszem, és van hozzá elegendő ismeretségem, úgyhogy be se merd tenni a lábadat Cornwallba!
- Te fenyegetsz engem?
- Vedd annak!
- Elég legyen – lépett közbe Kester egészen megrendülve a jelenettől, ami az orra előtt zajlott le. – Mi van veletek, hogy így acsarkodtok? Nick, mi folyik itt, amiről nem hallottam?
Corey azonban nem akart részt venni benne, de még csak hallani se a vitát, amit az öregek rendezhetnek, ezért megindult kifelé. Hirtelen sűrűnek és nyomasztónak találta a lakás levegőjét. – Elmondtam, amiért jöttem, a többi a ti dolgotok.
- Corey hazugságait inkább elhiszed? – hallotta Nick fojtott hangját a háta mögül. – El van kényeztetve, úszik a pénzben és szemernyi tiszteletet sem ismer.
- Na, ide hallgass, vén bajkeverő – lépett vissza Corey felbőszülten. Kester akadályozta meg, hogy Nickre támadjon, ezért az apja válla felett átkiabálva folytatta: – Miféle tiszteletre tartod magadat érdemesnek? Én csak egy lezüllött alakot látok, aki másokkal tartatja el magát, egymás ellen ugraszt embereket, a családját zsarolja és fenyegeti. Ez nemhogy tiszteletet nem érdemel, hanem egyenesen szánalmas. Okosabb, ha megfogadod, amit mondtam, mert megvédem Carlát és a lányait veled szemben, kerüljön, amibe kerül. Szégyen, hogy valaha is közük volt hozzád, de mától kezdve nincsen!
Úgy csapta be maga mögött a bejárati ajtót, hogy az amúgy csendes lépcsőházban villámként cikázott végig a dörgő hang. Nagyot fújt, hogy a mérge elszálljon. Egyelőre nem mert reménykedni abban, hogy sikert aratott és Nick távol tartja magát tőlük, ugyanakkor az ajtó túloldaláról kiszűrődő ingerült szóváltás azt igazolta, bizonyos földindulást azért előidézett. A lépcsőházban kopogó cipők zaja egyre közelebb ért, és mivel hamarosan egy idegen bukkant fel a fordulóban, sietve ellépett az ajtótól, nehogy hallgatózáson kapják. Köszönt a lakónak, majd sietve nekiiramodott a lépcsőknek. Ki akart szabadulni innen és hazatérni Bayswaterbe, ahol a levegőt még nem mérgezte meg az áskálódás fertője. Estére megígérte Dariah-nak, hogy elviszi a Covent Gardenbe, ahol Jazz estek címen koncerteket hirdettek, illetve egy ízletes vacsorát is szánt az este végére. Olyan időtöltésnek ígérkezett, ami kiűzi az agyából a stepney-i látogatás lehangoló emlékét. Hogy ezek után mikor tér vissza, nem tudta, de feltehetően sokáig elkerüli a környéket.
A Covent Gardensben töltött este fantasztikusnak indult, ám abban a pillanatban katasztrofálissá vált, ahogy a jazz koncert szünetében Kirk McRobben felbukkant. Corey számára akkor vált világossá, hogy ő Dariah korábbi nagy szerelme, amikor a büfében széles mosollyal a képén feléjük nem tolakodott. Annak dacára, hogy a lány háta mögül került elő, a tömeg felett pásztázva is rögvest felismerhette, máskülönben nem szeli át a termet ekkora céltudatossággal. Corey ugyan nem rajongott különösebben a futballért, a bulvárlapokban felbukkanó arcokat azért felismerte. Kirk McRobben elsősorban azzal vívta ki a figyelmet, hogy semmibe vette a sajtó érdeklődését. Volt egy elhíresült mondata, ami valahogy úgy szólt, hogy: „én sportoló vagyok nem kirakati bábú”. Ennek szellemében makacsul elutasított minden hírverést maga körül. Corey hajlott annyit megkockáztatni, hogy a számtalan magamutogató híresség közt ez szimpatikus hozzáállás, a gondolatot azonban már abban a másodpercben elvetette, amikor McRobben boldog vigyorral megölelte Dariah-t. Ennél csak az dühítette jobban, hogy Dariah láthatóan örült neki.
- Te itt? Mit keresel Londonban?
McRobben vidáman nevetett. – A kupában játszottunk és maradtam néhány napra. Még nem ismerem a barátodat.
- Bocsáss meg, Corey Kupolyev.
- A mindenit! – állt meg McRobben keze a levegőben. – Te lennél Corey? Nem is tudod, mennyit hallottam már rólad… néha túl sokat is. Rettenetesen örülök.
- Ha ennyit hallottál rólam, kétlem, hogy okod lenne örülni – fanyalgott Corey kezet rázva a skóttal.
- Most már nem számít, de hadd mutassam be a barátomat, Harold Flanneghan. Egy ír.
- Jó kis csapat. Hello, Harold.
Az ír kedélyesen vigyorgott. – Az írek meg a skótok békében tudnak élni, a problémák java nem köztünk robban ki.
- Csak nehogy azt mondja, az átkozott angolokra haragszik még mindig.
Harold aprót biccentve meghajolt Dariah felé. – Önnel ki tudnék egyezni.
A koncert után, amíg a Corey által foglalt asztal felszabadult, a társaság legurított egy italt a szomszédos étterem bárjában. Alapjában véve kedélyes csevegésbe mélyedtek, ami kevésbé lett volna bosszantó, ha Kirk nem szentel annyi figyelmet Dariah-nak és nem lesi a legapróbb mozdulatát is, akár egy szerelmes kamasz. Corey önmagában csalódva fedezte fel, hogy életében először komolyan féltékeny. Rontott a helyzeten, hogy új ismerőseiket amúgy nem találta se kellemetlennek, se ellenszenvesnek. Kirk egyetlen pillanatra sem mutatta magát sztárfutballistának, nem tartott igényt se dicséretekre, se csodálatra. Sőt, jóformán szóba se hozta a sportot. Haroldról menetközben derült ki, hogy valamikor ő maga is futballozott, ám egy maradandó sérülésnek köszönhetően felhagyott az aktív sporttal és sportmenedzselésbe fogott.
- Az utánpótlással foglalkozom, tehetségeket igyekszem nagy csapatoknál elhelyezni, mielőtt egy-egy isten háta mögötti helyen a süllyesztőben végeznék. Gyakran jókora fejtörő, mivel a családjaik nem engedhetik meg, hogy a gyerekük, legyen akármilyen tehetséges, profi karriert építsen – mesélte józanul.
- Óriási felelősség lehet, hogy ne áltasd őket hamis álmokkal – szögezte le Corey.
Időközben kettesben maradtak, mert pár szó erejéig Kirk félrevonta Dariah-t. Nem mentek messzire, Corey mégis magányos lett a lány nélkül. Harold érzékelhette a nem-tetszését, ezért ő is a párocska felé sandított.
- Kirk elköltözött a közös lakásukból – jegyezte meg. – Elhozta Londonba Dariah néhány maga mögött hagyott bútorát, nyilván tudni akarja, mi legyen velük.
Corey a másikra nézett, majd kibukott belőle a felismerés. – A cimborád még mindig szereti őt.
- Éppen neki való lány volt, kár, hogy Dariah nem kért ebből a zaklatott sportéletből. Annak ellenére sem, hogy Kirk nem vágyik csillogásra, vagy rajongókra.
- Mégis az élete részét képezik.
- A torta bizonyos szeletét akkor is el kell fogyasztania, ha nincs ínyére. Ez hozzátartozik a showhoz.
Amikor végül a két barát elbúcsúzott, Dariah vidám mosollyal Corey-ba karolt. – Mehetünk? Farkaséhes vagyok.
- És milyen feldobott. Csak nem házassági ajánlatot kaptál?
- Ó nem – kacagott Dariah. –, hanem egy gyönyörű antik íróasztalt, ami végre visszajön velem Cornwallba.
Corey kényelmes tempóban hajtott végig Bayswateren, hogy a háza felé vezető kis utcák egyikébe be tudjon kanyarodni. Tőle balra a hidegben kabát nélküli, egyenes tartású alak ácsorgott háta mögött összefont kezekkel és merően nézett befelé a Kensington Park gyepére. Ahogy a közlekedési lámpa zöldjére várakozva tekintete megakadt a büszke férfin, megrökönyödésére Ruboffot ismerte fel benne.
- Ruboff! – szaladt ki a név a száján. Az első adandó helyen leparkolt, lezárta a Mercedest és a kocsik közt átszaladt az út túloldalára. Ruboff nem figyelt fel rá, amíg meg nem állt az oldalán. – Megkérdezhetem, miért ácsorogsz itt kővé dermedve? Hideg van ehhez, nem?
- Figyelek.
- Mit figyelsz?
- Dariah kisasszonyt.
Corey értetlenkedve kezdte fürkészni a kopaszodó parkot. A november eleji hidegben a legtöbb fa már megszabadult korábbi lombozatától és göcsörtös ágaikkal meredeztek a ma kedvtelenül szürkére festett égbolt felé. Marazionnal ellentétben Londonban valóban az évszakhoz illő idő uralkodott, a hideg téli esők meg a komor felhők jobban megfeleltek a közelgő télnek. Vagyis merőben szokatlan látványt nyújtott a jéghideg padon szorongó női alak, az egyetlen, aki megkockáztatta a felfázást. A szeles délelőtt amúgy sem vonzotta a londoniakat a parkba, ezért Dariah magányát senki nem volt, aki megzavarja.
- Mi az ördög űzte ki ide?
- Volt egy kis patália odahaza. Reggel megjelent egy skót fickó egy pazar íróasztallal, ami Dariah kisasszonyé. Miután becipeltük a hallba, a kisasszony megkínálta egy csésze teával. Ha jól értettem, régi barátok.
- Így is fogalmazhatsz – húzta el a száját Corey.
- Ekkor beállított a nagybátyád és alig zártam be mögöttük az ajtót, oltári kiabálás tört ki. Nem tudtam, mitévő legyek, de mire elszántam volna magamat a közbelépésre, az öreg vérző szájjal kirontott a szobából és dúlva-fúlva eltűnt az utcán. A skót alighanem jókorát behúzott neki.
- Te jó ég! És hol van most az a bokszoló?
- Elment és meghagyta nekem, hogy ne tévesszem szem elől a kisasszonyt, hátha Cowan újfent felbukkanna.
Corey hüledezve hallgatta az elbeszélést, majd hirtelen lendülettel Ruboff kezébe nyomta a kocsi kulcsát. – Vidd haza a kocsit, ott állok a tilosban – bökött a hátuk mögé. – Melegedj fel, én meg hazacsalom ezt a kis búval-béleltet.
- Nem akarod, hogy maradjak?
- Elintézem egyedül, ellenben főzhetnél valamit ebédre, tele hassal szerintem a nők is boldogabbak.
Ruboff arcára épp csak felvillanó mosoly kúszott, mielőtt eliramodott, feltehetően rettenetesen fázhatott. Corey habozás nélkül megindult a pad felé, ahol Dariah vacogott. Összehúzta magát a szeles hidegben, noha a láthatóan vastag felföldi kabát melegebbnek tűnt az átlagnál. Corey ismerte őt annyira, messziről leolvassa az arcáról, milyen pokoli hangulatba kergette az apja által rendezett jelenet. Szó nélkül leült hát melléje és várt. Sokáig, percekig. Dariah némán ránézett ugyan, csakhogy semmi jelét nem mutatta, hogy mondandója lenne. Corey jobb híján elmerengve üldögélt mellette, figyelte a felhőket, amelyek sebesen vágtáztak el a park szeletnyi egén. A csatorna felől újabb eső közelgett, ami elől legszívesebben behúzódott volna az otthonába, a lány nélkül viszont nem vitte rá a lélek.
- Hallom, apád megtisztelte a házat – bökte ki végül. Dariah szomorú tekintettel felnézett. – Bántott téged?
- Nem. Kirk viszont…megint megütötte.
- Megint? Hogyhogy megint?
- Egyszer már összeakaszkodtak. Két éve és… Kirk nagyon ellátta a baját.
- Nicket ismerve rászolgálhatott – erre nem érkezett válasz, pusztán a végtelen hallgatás. – És Kirk mit keresett nálunk?
- Elhozta az asztalomat. Később hazaküldetem Penzance-ba.
Corey a lány arcéléhez tette fel a kikívánkozó kérdéseket. – Csak ezért jött?
- Mi másért?
- Még mindig rajong érted.
- Mi ez, gondolatolvasás?
- Szó sincs gondolatolvasásról. Kitűnik abból, ahogy rád néz.
Lassú kézmozdulat előzte meg a szavakat. – Vajon ez milyen közelről érint téged?
A pillantásuk menthetetlenül összekulcsolódott. Némán, hosszan, elszakíthatatlanul. Corey elérzékenyülten gyönyörködött Dariah tiszta tekintetében. Ívelt szemöldöke alatt a két ragyogó szem ma valahogy elveszítette azt a bájos csillogását, amit ő úgy szeretett. A szép ívű száj sem mosolygott és miközben egy gyors szélfuvallat a rövid tincseket az arcába kergette, Dariah kitartóan várta a választ. Elérkezett az igazság pillanata, villant át Corey-n. Hevesen dübörgő szívvel kutatott a megfelelő szavak után, bár alapjában véve nem volt kifogása a színvallás ellen. Inkább őszinte lesz, minthogy Kirk McRobben visszahódítsa a lányt.
- Azt hiszem, nagyonis közelről, Riah… és nagyon rosszul.
Nem lehetett félreérteni az előbújó mosolyt. Apró jel volt, mégis árulkodó és szívet melengető. Dariah kiolvasta a sorok közül a neki szánt üzenetet, majd lassan felállt. – Apám vissza fog jönni – jegyezte meg letörten. Az iménti mosolynak már nyoma se maradt.
- Ezt mondta?
Corey nem berzenkedett a hirtelen témaváltás ellen. Dariah karját átfűzte a sajátján, ahogy nekiindultak a sétának hazafelé. – Eredetileg téged keresett. Mi a fenét mondtál neki, ami így kiborította?
- Azt, amit neked is elmeséltem. Alighanem az apám beolvasott neki, így pedig eleshet néhány fonttól.
- Jó néhány fonttól – ingatta a fejét Dariah. Már átkeltek a Bayswater Roadon, amikor ismét megtörte a csendet. – Szerintem hazudott neked.
- Kicsoda?
- Hát, az apám – torpant meg Dariah és szembefordult Corey-val. – Mondd, te mit tennél, ha átadnák neked az utolsó, éppen csak elhunyt testvéred tárgyi hagyatékát? Ott tartanál a kezedben egy ládikát tele apró tárgyakkal… a húgod tárgyaival, aki az utolsó élő rokonod volt és nem mellesleg a háború miatt évek óta nem láttad. Te mit tennél a ládikával, Corey?
- Kinyitnám.
Apró biccentés. – Kinyitnád és benne hever egy csomó levél. Elolvasnád őket?
- Bizonyára el.
- Én is… hogy legalább egy kicsit közelebb érezzem magam hozzá.
- Mit akarsz ezzel, Riah?
- Neked nem jutott eszedbe, hogy az apám talán jobban emlékszik azokra a levelekre, mint állítja?
Corey mélyet sóhajtott. – Nem töprengtem rajta, ugyanis nem érdekel.
- Nem érdekel?
- Nem. Ha a levelek meglennének, azt bizonyítanák…hogy a szülőanyám ügyeskedéssel, csalással és házasságtöréssel érte el, hogy megszabaduljon tőlem. Valószínűleg többet is megtett volna a kívánt eredményért. Ezt viszont most is tudom. Akárcsak azt, hogy mindent elkövetett Lathea elidegenítésére attól, akit a legjobban szeretett. Tivy Rogers Amerikáig futott a hazugságai miatt, holott megnősülhetett volna és a mai napig boldogan élne Latheával. Ezért nem akarom tudni, hol vannak azok az átkozott levelek.
- Nem csapod be magadat?
- Eszemben sincs – megragadva Dariah kezét Corey tovább indult. – Viszont átfagytam, na, szedd a lábad, te parkok csodálója!
Két nap se telt bele, Nick Cowan léptei megint ott dübörögtek a küszöbön és meg se várva Ruboff bejelentését erőszakosan benyomult a földszinti helyiségbe. Corey a tőzsderovat rejtelmeibe veszve élvezte a reggeli óra csendjét, amit a nem szívesen látott vendég menthetetlenül elrabolt tőle.
- Kezd bosszantó szokásoddá válni, hogy sűrűn látogatod ezt a házat – vetette oda az érkezőnek barátságtalanul, mielőtt az bármit mondhatott volna. – Szokj le róla.
- Arról ne is álmodj, fiacskám! Mit gondolsz, ki vagy te? Az apádat ellenem ugrasztod, a családomat úgy szintén, és elvárnád tőlem, hogy a fülem-farkam behúzva vonyítsak a te macskazenédhez? No, azt már nem! A nagybátyád vagyok és akármit is mondtak neked azok az uraskodó csigazabálók a csatorna túloldalán, tisztelettel tartozol nekem.
- Erről viszont te ne álmodozz. Nem tisztelem az olyanokat, mint te. Ha pedig az apámnak végre felnyílt a szeme, azt magadnak köszönheted.
Nick dühösen vágta a sétabotját az egyik asztalka lábához, hogy fülsüketítően csattant. Feldúlt ábrázatán az agyvérzést megelőző vörösség rajzolódott ki. – Elegem van belőled, Corey! Mit gondolsz te magadban… te, aki a legjobb házakban nevelkedtél, a legdrágább iskolákban tanultál, mindenből megkaptad és megkapod a legjavát! Mercedesen furikázol, az előkelő negyedben van miből fenntartanod ezt a házat, amiben ha pár napot eltöltesz…
- Halljuk a lényeget, Nick!
- A lényeg az, hogy elszakadtál a valóságtól. Nem értesz meg se engem, se az apádat, de az édesanyádat se, hanem vakon ítélkezel… mondd csak, ki jogosított fel téged erre?
- Te magad, amikor elküldtél Liverpoolba. Te akartad, hogy az a nő elmeséljen nekem néhány szaftos részletet és utána lássam be, neked volt igazad és az apám mindössze áldozata volt a felesége játékainak. Úgyhogy ne kérdezd tőlem, ki kért fel a véleményalkotásra, mert te magad voltál. Ugyanakkor a saját csapdádba estél, mivel az is kiderült, amit nem akartál. Beleértve, hogy az apám rájött, miben mesterkedsz.
Nick újfent felháborodott. – Az apád halott ember nélkülem, ezt jól jegyezd meg! Lenézhetsz engem, ha akarsz, de te nem vagy ott, hogy ápold, nem vagy ott, hogy a kezét fogd, ha nem bír lemenni a lépcsőn, takaríts rá vagy kiszolgáld. Arcátlanság ezt a fensőbbséges szerepet felvenned, miközben soha nem törődtél vele…
- Most fejezd be! – emelte fel a hangját Corey. – Mestere vagy a szavaknak, pontosan tudod, mikor mit kell mondanod, hogy elérd a célodat. Velem azonban rossz lóra tettél. Lidia Rodgewood története meggyőzött arról, hogy az égvilágon semmivel nem tartozom a szüleimnek. Kár volt Mischára hallgatnom és nem kellett volna fiúi kötelességet éreznem egy olyan ember irányába, akinek soha semmit nem jelentettem… aki hagyta, hogy az anyám eldobjon magától és aki, amint a frontról hazaérkezett, fegyverként használt a maga kis csatáiban. Még azok a bizonyos levelek sem szükségesek, hogy tudjam, igazam van.
- Méghogy a levelek! – a nyers, színpadias nevetés nem illett Nickhez, ellenben sokat elárult arról, hogy a béketűrés határán áll. – Azok elárulnák, hogy az anyád egy szerelmes cafka volt, az apádat pedig nem érdekelte, kivel szarvazza fel, amíg vele marad.
Corey-nak elfelhősödött a tekintete. – Ó, ezek szerint a levelek nálad vannak. Te gazember, legutóbb szemrebbenés nélkül letagadtad őket.
- A levelek nincsenek nálam – közölte Nick váratlanul támadt, noha pillanatig sem rejtegetett elégtétellel. – Akadt olyan, akinek nagyobb szüksége volt rájuk.
- Ne ámíts engem, kérlek, néhány ezeréves szerelmes levél… értéktelen kacat! Most pedig tűnj el innen…!
Nick kényelmes mozdulattal a kalapjáért nyúlt, amit menetközben az ajtó közelében álló székek egyikére hajított. Fölényes kifejezés terült szét a képén, ahogy nemtörődömséget színlelve visszafordult. – Kétezer fontot nem neveznék értéktelen kacatnak.
- Kétezer font?
- Annyi, hát! Látom, elhűltél. Pedig ha jobban megszorongatom Kupolyevet, többet is kifizetett volna.
Corey attól tartott, megszédül, az agyából a név hallatára kiszaladt a vér. Úgy meredt Nickre, mint aki kísértetet lát. Elképedve, megsemmisülve, tompán. Az anyja házasságtörő leveleit éppen Mischa vásárolta meg? Méghozzá egy kisebb vagyonért? De miért? És miért nem szólt neki? Milliónyi kérdés rohanta meg, hozzájuk pedig legalább ennyi árnyalata csatlakozott az érzelmeknek, jóllehet az értetlen tanácstalanság vezette a sort. A tetejébe arról sem tudott, hogy Mischa egyáltalán kapcsolatban áll Nickkel. Megvetette a sógorokat azért, ahogy az örökbefogadás idején viselkedtek, ennek okán az ügyek rendeződését követően hallani sem akart róluk. A fogadalmát, hogy az életben szóba se áll velük, gondosan meg is tartotta, emiatt ahányszor a rendszeres vizitekre Stepney-be hozta, ő maga a kocsiban maradt. Mi vehette rá ennek ellenére, hogy üzletet kössön ezzel a hírhedten pénzsóvár alakkal? Ha kötött egyáltalán és nem megint egy trükk az egész, amivel Nick régi rossz szokása szerint élt.
- Elegem van belőled, a rágalmakból meg a sunyiskodásokból – förmedt a vendégre és kitárva az ajtót a hall felé terelte. Nem érdekelte, ha a tágas térben Ruboff, vagy az emeleten Dariah fültanúja lesz, hogyan kiabál a nagybátyjával. Torkig volt az egész hercehurcával és semmi nem vehette rá, hogy gátat szabjon az indulatainak. – Azt akarom, hogy menj el, és soha többé ne merj visszajönni. Ha kell, legközelebb rendőrrel dobatlak ki.
- Megbánod ezt még, fiacskám!
- Azt bánom, hogy már előbb nem dobtalak ki! Takarodj innen, vagy nem állok jót magamért.
A sértett tekintet önmagáért beszélt, ám Corey nem tágított. A ház ajtaját is kinyitotta, hogy a jelenetnek gyorsabban véget vessen, és amikor még elhangzott volna egy dühödt tiltakozás, azt is belefojtotta Nickbe. Nem akarta hallani. Végül fülsértő dörrenés zárta le a látogatást, amely az ajtó engedelmes csapódását kísérte. Ezzel bár megszabadult Nicktől, a felháborodása nem illant el. Olyannyira nem, hogy azonnal vallató pillantást vetett az órájára, hogy Párizsban ilyen tájt mit művelhetnek a szülei. Addig úgysem lehet nyugta, amíg utána nem jár a hallottaknak.
- Kérlek, Riah, most ne – utasította vissza a lányt, aki lefelé sietett a lépcsőn. Bevonult a földszinti szobába és magára zárta az ajtót.
Dariah a hallba érve Ruboff hasonlóan zavarodott tekintetébe ütközött. Az is szembetűnő értetlenséggel állt a kialakult helyzet előtt. – Ki járt itt? – tudakolta a férfitól.
- Az ön édesapja, kisasszony. Corey az imént hajította ki.
- Jézusom! – Dariah a csukott ajtóra meredt. Tompán megszűrve hallották Corey hangját odabentről, valakivel telefonon beszélt. A következő pillanatban azonban hangosan felcsattanhatott, mert tisztán értették dühös vádaskodását.
- Ki kért meg téged, hogy engem bármitől is megóvj? Felnőtt ember vagyok az isten szerelmére, nem kell pátyolgatni…ezek kifogások, apa – Dariah és Ruboff összenéztek. – Az anyám egy érzéketlen, olcsó kis nőcske volt, aki pimaszul kihasználta mammant, ettől akartál megkímélni? Hiszen ezt már régen tudom!…Nem ez a lényeg, hanem hogy becsaptatok!
Ruboff az utolsó pillanatban vonta be Dariah-t a konyha felé vezető kis folyosóra, így elkerülték, hogy a zárt ajtó mögül kivágtató Corey hallgatózáson kapja őket. Kutyafuttában lerántotta a kabátját a fogasról, magához vette a kocsija kulcsát és már el is tűnt a bevágódó bejárati ajtón túl.
- Attól tartok, valami súlyos dolog történt – suttogta Dariah riadtan.
- Ma elmentem volna itthonról, akarja, hogy mégis itt maradjak önnel, kisasszony?
Dariah kételkedett benne, hogy a kialakult helyzetben bármelyikőjük sokat tehetne. A megcsörrenő telefont Ruboff vette fel és az első válaszából kitűnt, hogy ismét Mischa az Párizsból, ám elkésett.
- Sajnálom, a fiad elrohant valahova és… ahogy így elnézem, sokáig nem látjuk viszont.
A jóslat maradéktalanul beigazolódott. Dariah az egész napot a házban töltötte, főként egyedül, mivel Ruboff dél előtt távozott. Két szabadnapot kapott Corey-tól, amit néhány barátjával Worchesterben készült eltölteni. Nélküle a ház kihalt és üres lett, akár egy kripta, holott alapjában véve barátságos otthon volt, élettel teli családra, hangos gyerekzsivajra, nevetésre várva. Annak idején a második emeleten megtervezték a gyerekszobát, hogy ha eljön az ideje, a gyerekek ott alhassanak. Ezek után szomorú látványt nyújtott az önmagában szeretetet és örömet sugárzó helységek kihalt látványa. Dariah gazdátlannak és elhagyatottnak érezte, miközben akár egy boldog és népes család is belakhatta volna.
A hosszú órák eseménytelenül teltek, némi aggodalommal és várakozással. Nem első ízben szállt meg a Craven Hill Mews-on, ámbár Londonba érkezve általában Gabriel rokonainál talált fedelet a feje fölé. Ugyanakkor Corey házában jobban vonzotta, hogy nyugodalmas környéken állt és a falakon belül megteremtett légkör fiatalosabb, az ő ízléséhez közelebb álló volt. A színek, a formák, a fa bútorok egységes stílust tükröztek, éppen azt a lelket békével eltöltő érzést szolgáltatták, amitől egy otthon valóban menedékké válik. Azzá a ponttá, ahol szívesen pihen meg az ember, ahova szívesen húzódik vissza feltöltődni. Unalmában végigjárta a házat, tüzetesen szemügyre vett olyan részleteket is, amelyek eddig nem szúrtak szemet. Bár az első emeleti barátok és rokonok számára kialakított helyiségek is csodálatosak voltak, a második emeleti magánlakrész még annál is szebb. És nem mellesleg sokat elárult Corey-ról, ami az ő számára ebben a pillanatban mindennél előbbre valónak tűnt.
Anélkül, hogy amúgy zárt ajtók mögé lesett volna be, Dariah kíváncsian vette nagyító alá Corey életterét. Az irodaként szolgáló dolgozószobát az apró tárgyaival, szuvenírekkel, fényképekkel, a közös helyiséget, ahol a televízió állt. Az utóbbi időben, amióta Corey váratlanul visszalopakodott az életébe, egyre inkább rádöbbent, hogy számos új arcát kell még felfedeznie ahhoz, hogy kijelenthesse, valóban ismeri. Noha egész életében ismerte, most mégis másnak látta. Abban a néhány évben, amióta a kapcsolatuk vészesen meglazult, sok tekintetben megváltozott. Hogy ennek a gyökerei egyszerűen a házaséletéből eredtek, vagy az életkörülmények és a munka stressze okozta, egyelőre nem tudta, ma mégis sebezhetőbbnek és zaklatottabbnak találta régi önmagánál. Egyfelől Corey ugyanolyan magabiztosnak mutatta magát, a problémákkal a gyáva megfutamodás helyett továbbra is szívesen szembenézett, mi sem igazolta ezt jobban, mint a kierőszakolt összecsapás a nagybátyjával. Ugyanakkor az a jellegzetes lendület valahogy elillant belőle. Dariah Frótól hallotta, hogy a Parisianben napokat tölt semmittevéssel, órákig meg sem mozdult, csak olvasott vagy bámulta a tengert, ami nemigen illett egyébként tevékeny és nyüzsgő természetéhez. Ezért ha panaszt nem is hallatott, ő ezekből az apró jelekből kiolvasni vélte, hogy Ilya elpártolása óriási megrázkódtatásként érhette. Olyannyira, hogy a házból szabályszerűen nyoma veszett minden emlékeztetőnek, ami az asszony egykori jelenlétére utalt. Mindössze egyetlen bekeretezett kép maradt hátra, amelyen a karjában tartja Guillome-ot.
Dariah kicsit sajnálta, hogy Corey nem beszédesebb ebben a témában, hiszen őt érdekelte volna, mit érez, mennyire végleges a kiábrándultsága. Hogy szenved és pokolian csalódott, le sem tagadhatta, ám ez sok mindent jelenthetett. A parkban elhangzottak után viszont őt kizárólag egyetlen részlet foglalkoztatta, vajon Corey elképzelhetőnek tart-e egy újrakezdést Ilyával. Ez sajnos eleddig nem derült ki. Ahogy az íróasztal mögötti kényelmes forgószékbe huppant, sokadszorra is eszébe jutott a parki beszélgetés. Mosolygott saját bátorságán, amivel Corey-nak szegezte a kérdést, vajon Kirk jelenléte mennyiben érinti közelről vagy rosszul. Végtelen órának tűnt, amíg a válaszra várt. Dobogó szívvel, reménykedve, hogy bátorságának jutalma vallomás-féle lesz. De Corey csak némán nézett rá a fantasztikus, csillagokra emlékeztető szemeivel, ettől pedig ő kételkedni kezdett, egyáltalán hallotta-e a kérdést. Végül mégis szívet melengető ajándék volt minden szava. És nem mellesleg igazolása annak, hogy a valamikor rég ilyen vagy olyan okból elszalasztott lehetőség esetleg visszatérhet. Egyszer már szerették egymást, ösztönösen, éretlenül, csakhogy a körülmények nem engedték meg nekik a boldogságot. Azután Corey megnősült és ő úgy érezte, az ő hibája, amiért nem akarta közelebb engedni magához. A félelmei meg a fenntartások elriasztották tőle, így más nőben találta meg az igazit.
A földszinten megszólalt a telefon. Dariah futó pillantást vetett a faliórára, ami négyet mutatott, majd sietve leszaladt az emeletről. Mischa hangja szólalt meg a vonalban. – Ó, Dariah, örülök, hogy hallom. Hogy van?
- Remekül, köszönöm. Corey-t keresi?
- Igen, hazaért már?
- Nem. Miután reggel beszélt önnel, elrohant és azóta nem jött haza.
Nyomasztó, árulkodóan hosszú csend furakodott közéjük. A távolság dacára is érezni vélte a feszültséget. Ezután egy kifejező sóhaj kíséretében Mischa letörten kijelentette: – Attól tartok, az én hibám.
- A levelekről volt szó?
- Igen, azokról az istenverte levelekről! És lám, Betty Cowan a halálában is tud annyi bánatot okozni, mint életében.
- Corey-nak ez az egész nagyon fáj, Mischa. Képtelen megemészteni, hogy a vér szerinti szülei cserbenhagyták. Márpedig ezen a helyzeten tovább rontott a liverpooli látogatása meg a levelek.
- Sejtettem, hogy ez lesz a vége, ezért engedtem Nick Cowan zsarolásának és vásároltam meg tőle az összes firkálmányt. Csakhogy csúnyán megszegte az alkut! Gyűlölöm az ilyesmit!
Dariah-nak tátva maradt a szája. – Az apám megzsarolta? Hiszen Corey-nak váltig állította, hogy sosem hallott a levelekről.
- Mit mondjak?, eggyel több hazugság, kedvesem. Ám higgye el, nekem egyetlen pillanatig sem számít Cowan, kizárólag a fiam érdekel, illetve az, hogy alattomban feldúlják a lelkivilágát.
- Megvannak még azok a levelek?
- Thea tűzre hányta az összeset. Nem akartuk, hogy Corey végigolvassa annak a gyászos történetét, az anyja miként feküdt össze valakivel, hogy a segítségével lerázza magáról a nem kívánatos porontyát. Ó, egek ura – nyögött fel Mischa. Dariah kihallotta a hangjából, milyen rosszul viseli a mesterségesen gerjesztett konfliktust. – Mindent megtettünk, hogy Corey a mi vérünknek érezve magát nőjön fel. Úgy neveltem, akár a sajátomat, szerettem és óvtam, de ez sem elég. Nem kellett volna arra tanítanom, hogy bár a szülei elárulták, ő legyen különb náluk. Mekkora szamár voltam!
- Ne legyen túl szigorú önmagához. Corey tudja, hogy mindent önöknek köszönhet. Szereti magukat és nem is gondolhat Párizsra másképp, mint az otthonára.
- Minden szavát köszönöm, Dariah.
Egy magányosan összeütött és elfogyasztott vacsorát követően Dariah ráunva a bezártságra kiszökött a házból, hogy egy frissítő sétát tegyen. Éppenséggel nem ment messzire, pusztán néhány saroknyit a Westbourne Streetig, onnan pedig a Lancaster Gate felé haladva írt le egy kört, hogy a Bayswater Roadon térjen haza. Az este Londonban soha nem tűnt kevésbé nyüzsgőnek, mint bármely más napszak. A kocsik végtelen, tömött sorokban követték egymást, hogy a fényszórók sárgás fénye valósággal egyetlen csíkba olvadt össze. Ez különösen állt a Bayswater Roadra, ahol a forgalom kötelező iránnyal a Marble Arch felé haladt, majd ott némileg szétoszlott a bekötő utak kínálatában. Sokan északnak fordultak az Edgware Roadra, mások a park mellett tarthattak a Park Lane-re. A harmadik és legkevésbé szerencsés irány az Oxford Streetre vezetett, ahol a gyalogosok hada, a taxik meg a piros buszok mind amellett szóltak, hogy jobb elkerülni ezt a fertályt.
Dariah a zúduló forgalom dacára szerette a sötétedés utáni Londont. Minden porcikájában bizsergető metropolisz, elképesztő neonokkal, rohanó emberekkel, fantasztikus áruházakkal, metróval és számtalan szórakozási lehetőséggel. Megszámlálhatatlan arcai közül az esti volt az egyik legrendkívülibb, mert a belvárosnak ez a része megtelt csillogással, pénzzel, hallatlan előkelőséggel, patinás szállodák sorával a Park Lane mentén. Ezt a varázst megérteni kozmopolita szájízt kívánt, egyfajta vágyódást arra, hogy az ember, hacsak néhány pillanat vagy ábránd erejéig is, de levesse a dolgos mindennapok szürkeségét és el tudja képzelni magát, mint az ország lüktető szívének egy apró csavarját. Részét ennek a tökéletesen hullámzó felfordulásnak, a hömpölygő tömegnek. Ezektől a kissé szentimentális gondolatoktól elkábulva a lába ösztönösen a Marble Arch felé vitte, jóval távolabb, mint eredendően tervezte. Kezében egy zacskó fánkkal ráérősen ballagott, figyelte a kocsisorokat, a már meggyújtott fényeket, a díszes épületeket burába vonó díszkivilágítást meg az embereket. Ők egy külön mesét is megértek volna. A mellette lefékező taxiból pazarul elegáns férfi ugrott ki, majd kisegített két csinos nőt. Hosszú kabátjuk alatt estélyi ruhát viseltek, hajukat valamelyik mesterfodrász káprázatos frizurába tekerte, gyönyörűen ki voltak festve. Előkelő helyre tarthattak, ez a hangulatukon meg is látszott. Ahogy belesett néhány elhaladó kocsi utasterébe, öltönyös férfiakat látott, akik alighanem munkából tarthattak haza, megint mások az emeletes buszokra ugráltak fel szatyrokkal vagy aktatáskával a kezükben. Elmúlt nyolc óra, ám a város zaja nem csitult, épp ellenkezőleg, minden megnyilvánulásával azt bizonyította, hogy sosem alszik igazán.
Nem lehetett összehasonlítani Penzance-szal, noha ezt cseppet sem bánta. Éppen a nyugalom miatt szerette Cornwallt, ez a felfokozott élettempó hosszú távon maga alá gyűrte volna. Ő nem akart így élni, állandó rohanásban, stresszben, messze a tengertől, bár időnként élvezettel vetette magát London őrületébe. Élményekkel gazdagon és az esti város bámulatos képeivel az emlékezetében kanyarodott ismét a Craven Hill Mews felé. Bayswatert a háta mögött hagyva más világba csöppent. A lázas sietség egy házsornyira elszigetelve tőle már-már fikció képzetét keltette. Ahogyan a siető emberek tömege is. Az egyik hatalmas házból zene szólt, az ablakokban égtek a fények. Dariah úgy képzelte, péntek lévén talán népes összejövetelt tartanak, ahogy a régi szép időkben. Ezen a felkapott környéken különben sem ment ritkaságszámba az ilyesmi, a tehetősek szívesen ragaszkodtak a hagyományokhoz, hiszen ezek kellő méltóságot sugalltak. Lassan elsétált az utca közepéig, ahol a sötétbe burkolózó Kupolyev-ház várta. Hiába kémlelt körbe, Corey Mercedesének nyoma sem volt. Lelombozta a kilátás, hogy további várakozásra ítéltetett, ráadásul a rohanó órák súlya alatt egyre borúsabban gondolt az eddig sikeresen elnyomott aggodalmaira. Hova tűnt Corey egész napra?
A tévé előtt a puha szőnyegen ülve újra nekiállt a fánkoknak. A késői híradó is véget ért, elmúlt tizenegy, mire odakint elfordult a kulcs a zárban és meghallotta Corey kimért lépteinek neszét a hall márványán. Ennyiből is fel lehetett ismerni őt, mivel hosszú lábaival akkorákat lépett, hogy a koppanások alaposan megritkultak. Beletelt egy percbe, amíg felbukkant az ajtóban. Szótlanul körbenézett, majd beljebb sétált. Egyedül a sarokba száműzött állólámpa kalapja alól szűrődött ki némi fény, ezért Dariah csak akkor vehette szemügyre elgyötört arcát, amikor közelebb ért. Magától értetődő módon lekuporodott mellé a szőnyegre és kért egy fánkot.
- Hol vetted, ez nagyon finom – morogta az első harapást követően.
- Kint az Edgware végén.
Dariah nem faggatta őt, helyette csatornát váltott a tévén. Percekig tökéletes hallgatásba merülve figyelték a képernyőt, amelyen egy népszerű szerencsejáték ment. Corey újabb fánkot pusztított el, ő pedig unottan nyomkodta a gombokat, sehol nem talált semmi érdekeset. Végül lecsukta a készüléket.
- Olyan menthetetlenül magányos tud lenni az ember ebben a rohadt városban – nyögte Corey fejét a szófa párnázott ülőkéjére hajtva. – Ott gubbasztasz a kocsidban és nézed, hogy mindenki lót-fut, emberek találkoznak az utcán, beszélgetnek, elválnak, szerelmesek csókolóznak, nevetnek… te meg kívülről bámulod őket és szeretnél közéjük tartozni, szeretnéd, ha neked is lenne valakid, aki gondol rád, akivel összefuthatsz, ihatsz egy kávét… de mégsincs senkid, az életed romokban hever….
Dariah oldalról lesett rá. Kifejezetten jóképű volt, magas és sportos, sikeres a szakmájában, még a farmerről és pulóverről, amit viselt, is lerítt, hogy jó márka. Szavai azonban rácáfoltak az összképre, elégedettség helyett elveszett volt és életunt.
- Még egy kísérletet kellene tenned Ilyánál – kockáztatta meg, mire Corey úgy kapta fel a fejét, mintha tüzes vassal égette volna meg.
- Én nem akarok tőle semmit, Riah, legfeljebb a fiamat.
- A büszkeség nem jó…
- Tanácsadó. Tudom, nem is erről van szó. Már nem szeretem…. nem tudok megbízni benne. Ahogyan apában sem…
- Mischával igazságtalan vagy – mielőtt Corey felcsattanhatott volna, Dariah megszorította a kezét. – Délután telefonált és beszélgettünk egy kicsit. Apám megzsarolta őt azokkal a levelekkel.
- Ezt mondta nekem is, ámde lett volna egy frappáns megoldás… szólhatott volna.
- Nem akarta, hogy lásd azokat az írásokat – Corey megvetően fújt egyet. – És akár hiszed, akár nem, Latheát sértették a legjobban. Mischa azt mondta, beleolvasott kettőbe-háromba, csakhogy annyira felháborodott a barátnője árulásán, hogy mindet elégette – Corey nem teljesen meggyőzve hallgatott. – Hallgass ide. Corey, figyelsz? – Dariah maga felé fordította a borostás arcot. – Megbocsáthatatlan, amit Betty Cowan és Kester Frost elkövetett ellened. Haragszol rájuk, teljes joggal. De Mischára és Latheára vajon kivetítheted ugyanezt? Felneveltek téged, szeretnek, mindent megtettek, hogy a testvéreddel szemben soha ne kelljen azt érezned, te nem vagy az ő vérük… Szerinted egy hiba, amit túlzott féltésből követtek el, feljogosít téged erre a viselkedésre? Egy ballépés tönkreteheti harmincöt év erőfeszítéseit és áldozatait?
Az első csók, az a csók, amire Dariah olyan régen vágyott, előzetes jelzés nélkül hullott a szájára. Corey ajkán még a fánkot ízlelte, a csókja édes volt és szerelmes. Éppen olyan, amilyennek lennie kell. Ahogy utána megbabonázva egymásra néztek, ő elveszett a zöld tekintetben. A mai nap csapásait meghazudtolva szikrázó fénnyel ragyogott. Legszívesebben bevallotta volna, hogy szereti, ám akkor Corey komótosan felállt és némán távozott. Meghökkenve nézett utána, ám hamarosan már egy mosoly kívánkozott a szája szegletébe. Corey ugyanis egyetlen szóval sem mondta, hogy sajnálom. Szerencsére.
Amikor Dariah az emeleten meghallotta a csengőt, gyorsan magára kapta a kisestélyihez tartozó kabátkát és egy utolsó pillantást vetett magára a tükörben. Elegáns volt és mutatós, illően öltözve ahhoz, hogy a Her Majesty’s-ben megjelenjen. Május óta nagy sikerrel játszották a Bugsy Malone című musicalt, amire Kirk hívta meg. Legutóbbi londoni tartózkodása alatt is megkísérelt jegyet szerezni, de akkor nem járt sikerrel. Kirk ellenben ajándékba kapta valakitől, ki tudja, milyen kapcsolatokkal bírt ehhez a csodához. A Bugsy Malone a közel háromszáz éves színháznak azonnal sikerdarabjává vált. A meghívásnak annak ellenére is örült, hogy az időzítést cseppet sem találta szerencsésnek. Az előző nap nemcsak Corey számára volt gyötrő és fájdalmas, hanem neki is. Egész nap tétlenül várakozott, tennivalója nemigen akadt, a gondolatai folytonosan megválaszolhatatlan kérdésekkel ostromolták, bosszantó módon olyanokkal, amelyek nem voltak újak, viszont válaszok híján. Az este komótos lassúsággal érkezett és hozta haza Corey-t, mire ő szinte fizikailag is belefáradt az izgalmakba. Egész éjjel zaklatott álmok gyötörték, amelyek az ólmos fáradtságot kísérték.
Jelen körülmények között szívesebben maradt volna Corey-val, amennyiben igényt tart rá, hogy támaszt nyújtson neki és esetleg alkalmuk nyíljon a kettejüket érintő kérdéseket megvitatni. Beszélhettek volna a csókról és megannyi másról, eddig háttérbe szorult vagy szándékosan elnapolt kérdésekről. Mert ha nem is néztek szembe a tényekkel, Dariah biztosra vette, hogy Corey is érzi a változást, ami apránként megváltoztatta kettejük kapcsolatát. Felfigyelt arra, hogy másként beszélnek egymással, ösztönösen jött a szájukra a „mi”, anélkül, hogy ez a „mi” egyelőre létezett volna. Mégis szívderítő volt a tudat, hogy Corey „magukért” szállt szembe Nickkel és az elszántságából ő is erőt meríthetett. Az érzelmeik csiszolódtak az együtt töltött napok alatt. A maga részéről úgy vélte, a kötődés Bath-ban kezdett szorosabbá válni és azóta, ha lassan is, a dolgok megváltoztak. A természetéből adódóan különben sem szerette a rohanó, megfontolatlan vallomásokat; a kapkodás és nagy érzelemkitörések rendszerint megijesztették, meghátrálásra késztették. De Corey ugyanúgy óvatos volt. A válás fenyegető réme, illetve a még ki nem hevert csalódás késztethette arra, ne rohanjon bele vakon semmibe. Akármennyire is vágyott rá, hogy szeressen valakit, nehezére esett megnyílnia, elárulnia magát, Dariah nem is sürgette. Érezte, hogy annak az útnak, amire léptek, csakis egyetlen végeredménye lehet, amit ki kellett várni. Ebben a helyzetben a kettejük közt bimbózó szerelemhez ugyanakkor nem hiányzott egy volt szerető, aki talán még nem adott fel minden reményt.
A lépcsőfordulóban megtorpant azt hallva, hogy odalent Corey az ő felbukkanásáig a vendéggel cseveg.
- Tényleg nincs harag, mert ma este elviszem Dariah-t? – tudakolta Kirk.
- Miért lenne? Ha hozzám tartozna, akkor sem tilthatnék meg neki semmit. Azt meg végképp nem, hogy megnézzen egy darabot, ami után már régen áhítozik.
- Azt hittem, hogy ti… nem érdekes.
- Én nős vagyok, Kirk.
- Ez manapság keveseket tart vissza bármitől.
- Lehet, engem azonban nem így neveltek.
- Nem akartalak…
- Nem sértettél meg, ne aggódj. De amíg egy nő hozzám tartozik, nem tartozhat még egy, ha érted, mire gondolok.
- Sőt, egyetértek.
Dariah nem akarta tovább húzni az időt, így megindult lefelé. A cipősarkak zenéjét hallva a férfiak megfordultak. Noha magabiztosság dolgában soha nem járt élen, elégedetten konstatálta a két szempárban tükröződő elismerést. Ma este valóban vonzónak érezhette magát. Amikor az utolsó fokokhoz ért, Corey közelebb lévén kinyújtotta feléje a kezét, hogy a magas sarkú cipőben ne csússzon meg a csillogó márvány felszínén. – Gyönyörű vagy, Riah.
- Köszönöm. Szervusz, Kirk.
Kirk hasonló bókkal kedveskedve felsegítette rá a kabátját. Láthatóan jó hangulatban volt, sokat várhatott az estétől. Lovagiasan a karját nyújtotta. – Mehetünk?
- Érezzétek jól magatokat – mosolygott rájuk Corey, habár Dariah-nak szemet szúrt, milyen fátyolos a hangja. Valójában másfajta gondolatok cikázhattak a fejében.
Odakint hideg este volt, a park felől védett utcában szerencsére nem fújt az egész nap jellemző szél, az égről elkergetett felhők mögül pedig csillagok kandikáltak elő. A londoni fénybura alatt sajnálatos módon pusztán a legvakítóbbakat lehetett meglesni, de már ők is kellemes hátteret szolgáltattak Bayswater esti arculatához. Kirk a háztól néhány yardra parkolt és miközben a kulcsot elfordította az utas ülés felőli zárban, azt mondta: – Megeszem a kalapom, ha a te Corey barátod nem válik el a közeljövőben.
- Ezt miért mondod?
- Mert ramatyul fest. Ha ezt teszi a házasság az emberrel, senkinek sem kéne megházasodnia.
Dariah fülébe minduntalan visszacsengett ez a megállapítás, melynek hangneme nem kevés megértést sugallt. A mögöttes tartalmon morfondírozott, és bár a darab rendkívüli élményt hozott, a Her Majesty’s közönsége pedig csodálatát viharos tapsokkal fejezte ki, az ő gondolatai folyton a Craven Hill Mews felé szálltak. Corey-hoz, illetve az előző estéhez, amikor megcsókolta. Szerette volna azt hinni, nem pusztán elérhető és kapható társaság volt egy borzalmas nap végén, hanem az a csók mindkettejük számára ugyanazt jelentette. A megérzéseit bizonyította volna, ha bizonyos jeleket kap, megerősítést, erre azonban várnia kellett. Hogy mennyit, nem tudta, mégis remélte, hogy nem sokáig. Megfordult a fejében, vajon Corey mit gondolhat Kirkről meg a meghívásairól, nem értelmezi-e úgy a helyzetet, hogy az egykori szép időket nem kerül sokba feltámasztani. Dariah szerette Kirköt, szerette a társaságát és számos emlék fűzte hozzá, az is hasonlóan jó érzéssel töltötte el, mert ennyi hónapot követően újra megtalálták a közös hangot. Csakhogy mindez messze nem jelentette, hogy felmelegítené az egyszer már komoly ellentéteken megbukott kapcsolatot.
Kirknek még aznap el kellett indulnia északnak, hogy reggelre Skóciában lehessen, így kimentette magát, amiért nem hívja meg vacsorára. Dariah nem panaszkodott, a szíve mélyén ennek a végkimenetelnek örült a legjobban. És bár nem mutatta jelét türelmetlenségnek, nehezen bírta kivárni, hogy elbúcsúzzanak. A kihalt utcában a méretes jármű csak a parkoló kocsik mellett másodikként talált magának helyet, így amíg kiszálltak, jól jött a vészvillogó.
- Köszönöm ezt a fantasztikus estét – mosolygott Dariah. Nem kellett hazudnia, hogy hálásnak tűnjön, mert a darabon jól szórakozott, Kirk pedig kiváló társasága volt.
Kirk zsebre tette a kezeit. – Nem lehetséges, hogy Corey-t szereted?
- Ha így is van, a két dolognak semmi köze egymáshoz.
- Hogyne lenne…
- Hidd el nekem, hogy nincs. Ha Corey nem lenne, akkor sem akarnám újra megpróbálni. Fiatal vagy, ezért jó néhány évet eltöltesz még a sportban, utána edző leszel, aki ugyanezt az életet fogja élni. Én viszont…. értsd meg, nem akarok egyedül négy-öt napot egy héten otthon ülni, gyűlölöm, ha mások beleütik az orrukat az életembe, nem akarok más focista feleségekkel összejárni… nem nekem való ez.
- Számos dolgot én sem szeretek, drágám.
- Tudom, hogy nem, nekem viszont nem muszáj együtt élnem vele.
- Míg nekem igen – horgasztotta le Kirk a fejét. – Megértelek, ennek ellenére fáj a döntésed.
Dariah-nak megesett rajta a szíve. – Annyi mindent kaptam tőled, amit soha nem tudok meghálálni, talán visszafizetni se…. mégis képtelen lennék így élni… csak azért, hogy melletted maradhassak.
Kirk váratlanul magához húzta, hogy hosszan a karjaiba zárja. Dariah szerette őt, de már nem úgy, mint néhány hónapja, és főleg nem eléggé ahhoz, hogy megannyi kényszerű kompromisszumot kössön, ami gúzsba kötné. – Ma este Corey mondott valamit – kezdte Kirk elmélázva. –, hogy sose tiltana el olyasmitől, ami után áhítozol… márpedig te Skóciában Cornwall után vágytál, a barátaid meg a szabadságod után.
- Utánad vágytam, csakhogy te sose voltál velem.
- Sajnálom – Kirk a sötét estében ismét Dariah-ra nézett, ahogy elengedte a szoros ölelésből. – Bárcsak Corey mellett boldog lehetnél, de ahogy ő is mondta, le van kötve.
- Ha a felesége fontos neki…
- Ó, azt nem hinném, viszont nem kezd párhuzamos dolgokba.
- Ő márcsak ilyen – somolygott Dariah. – Nem véletlen, hogy egy Grál-lovag fia.
Hosszasan nézett a távolodó kocsi után, mígnem a piros lámpák apró pontokká zsugorodtak, majd az utolsó ház takarásában eltűntek. Tétován, az iménti szomorú elválással a szívében lesett a házra, melynek vaksötét ablakai hasonlóan lehangoló látvánnyal várták. Corey-nak otthon kellene lennie, a ház mégis fények nélkül, élettelenül tűrte az éjszaka fekete dunyhájának terhét, beletörődően, lemondóan. Nagy sóhajjal sietett be a hidegről. A meleg hallban és a földszinti helyiségekben némaság fogadta, mozgásnak nyoma sem volt. Levetve a kabátját megindult az emelet felé. Egyenesen a másodikra tartott, ahol a ház urát remélte megtalálni. Corey-t a nevén szólongatta, választ ugyanakkor egyetlen alkalommal sem kapott. A másodikon ugyanaz a fénytelen éjszaka honolt, ami a házban mindenütt megült. Cipő nélkül, harisnyában lépkedett a folyosó puha szőnyegén, hangtalanul és kissé beleveszve a ház hallgatagságába. Hiába bízott abban, hogy Corey-t a dolgozószobában vagy a tévé előtt találja, nem volt ott. Egyedül az utolsó szoba behajtott ajtaja mögül vetült ki egy halovány, sárgás fénypászma, ahol Corey hálószobája rejtőzött. Halkan bekopogott, felelet hiányában pedig benyitott.
A ház ura a feje alatt feltámasztott párnákon hevert farmerban, ingben és aludt. Álmában is gondterhelt arcot vágott, ami hirtelen megmutatta a korát. Dariah óvatosan lépkedve közelített az ágyhoz és a vörös fej mellett a matracra ereszkedett. Ám akármilyen elővigyázatos volt, Corey lustán felnyitotta a szemét. Zöld tekintetében megviselt kifejezés pislákolt. Kábán azt dünnyögte: – Megjöttél?
- Igen – simított végig Dariah a vörös fürtökön. Ahogy Corey megfordult, az ölébe fektette a fejét. Elveszett gyerek volt, aki önsajnálatból olyat tett, amit egyébként soha. Túl sokat ivott. Az ital okozta hamis elégedettség állapotában az arcán elmélyültek a ráncok és bár alapjában véve a maga negyven événél jóval fiatalabbnak látszott, most az alkohol ezt az előny elrabolta tőle. – Tudod, mit? – kérdezte Dariah megcirógatva az arcát. – Mi lenne, ha holnap hazamennénk? Elegem van Londonból.
A válasz artikulálatlan nyögés formájában érkezett, miközben Corey átkarolta a térdét és hamarosan részeg álomba merült.
