A randit követő harmadik napon ismét belebotlom Flórába „véletlenül”. Igyekszem észrevétlenül besurrani egy boltba, aminek a másik utcáról is van bejárata, hogy ott tudjak tovább menni. Sikeremben bízva egy másik útvonalon folytatom az utamat Dave lakása felé, ahol lenne pár megbeszélnivalónk. Egyszer csak egy fa takarásából kilép Flóra.

– Óh, aranyom, nekem nem számít tér és idő, az emberek nem látnak – mosolyog rám kajánul.

– Remek, ezek szerint most úgy nézek ki, mint egy félbolond, aki magában beszél – jegyzem meg epésen.

– Azért ne szívd mellre! – kiált utánam, mert választ se várva tovább indulok. – Még mindig nem érdekel az ajánlatom?

– Nem, és nem is fog! – hagyom magára a nőt.

Kissé feldúlva érkezem meg Dave-hez, mert egész úton azon morgok, hogy miért nem képes megérteni ez a némber a NEM szó jelentését.

– Történt valami idefelé? – kérdezi Dave köszönés helyett meglátva az arcomat.

– Flóra – felelem tömören, és beljebb húzódom a lakásban, mintha attól várnám, hogy megvédjen Flórától és a fajtájától, bármi legyen is ő.

Dave leül mellém, és átkarol.

– Minél jobban felhúzod magad rajta, annál inkább rád fog akaszkodni, mert gondolja, hogy érdekel az ajánlata, csak nem mersz neki igent mondani.

– Nyakatekert gondolkodás.

– Flóragondolkodás…

– Rendben, igyekszem legközelebb másképp reagálni, hátha megérti.

– Szerintem ő csak abból ért, ha leszúrod. Ha érted mire gondolok.

Persze, hogy értem. Gaia tőre bármit és bárkit megvág, és nem gyógyul be egy bizonyos varázsige, vagy egy rendkívül ritka gyógynövény nélkül.

– De térjünk a lényegre –zökkent ki végül Dave.

Másnap este ismét egy háztetőn vagyunk. Egészen pontosan egy múzeum tetején. Az épület hátsó bejáratát fürkésszük, hogy amint kilép az utolsó alkalmazott, mi betehessük oda a lábunkat, és kutakodjunk egy kicsit. Dave egyik informátora szerint, ha különleges fegyvert keresünk, akkor itt érdemes körbenézni. De nem a kiállított tárgyak között, hanem a hátsó raktárakban féltve őrzött kincsek garmadája körül, mert ami igazán érdekes, azt itt találjuk.

Az utolsó alkalmazott kinyitja az ajtót. Nappal felmértük, hogy mennyien dolgoznak, és azt is elcsíptük egy beszélgetésből, hogy ki lesz az, aki már csak a maradék három biztonságiőrt hagyja maga mögött az épülettel együtt.

A fickó kilép, mi le a tetőről, és kecsesen földet érünk. Egy jól irányzott érintéssel megpróbálom elaltatni, de hiába.

– Ohhh, egy angyal – szól kajánul. – Egy hidrát nem tudsz álomba ringatni, ribi.

De mielőtt behúzhatnék neki a ribi miatt, Dave megteszi helyettem, és ugyan a B verzióval, de sikerül kiütni.

– Senki nem szólíthat téged ribinek – morogja – Arról pedig nem volt szó, hogy itt dolgozik egy hidra…

Eközben én az ajtó zárját bűvölöm. Megnézem a beléptető rendszert. Tisztán látom a szemeimnek köszönhetően, hogy melyik öt gombot kell megnyomni, már csak a sorrendre lenne szükségünk. Nem kell túl sokat gondolkoznom, mert reggel ezt is alaposan megfigyeltem, csak akkor nem a számokat, hanem a kezek mozgását, így könnyen kitalálom a kódot. Bent is vagyunk.

Csendben előre megyünk. Sötét van, és az őrök zseblámpával közlekednek, ezért könnyen észrevesszük őket. Mi köszönjük, így is jól látunk. Beljebb húzódunk egy kisebb raktárszobába. Belenézünk a dobozokba. Igaza volt az informátornak, itt valóban értékes kincseket őriznek. Némelyik még varázserővel is bír, de azt sokan nem tudják, hogyan kell őket használni, illetve sok nem is működik emberek kezében. Ebben a helyiségben azonban nem találunk fegyvereket. Csak kelyheket, kupákat, evőeszközöket, tálakat. Mindent, ami egy királyi vacsorához kell.

A következő helyiségben már közelebb kerülünk a keresett tárgyakhoz. Pajzsok, páncélok, mellvértek. Itt is akad varázserővel bíró. Egyet kedvem is lenne elhozni, ami sebezhetetlenné tesz egy angyalt, de Dave figyelmeztet, hogy csak azt visszük el, amiért jöttünk – ha egyáltalán itt van.

Újabb terem. Itt már vannak fegyverek. Kardok, tőrök, szablyák, katanák, kések. Nem lettem igazán lelkes egyiktől sem. Bár volt köztük egy igazán érdekes darab, ami visszatér a gazdájához, amint célba talált – vagy elvétette azt. Ezt sem hozhatom el, de nem is bánom. Gaia tőre éppen elég. Mielőtt a folyosóra lépnénk, hangokat hallunk. Két őr beszélget az ajtó előtt halkan.

– Hogy van az asszony? – kérdezi az egyik.

A többire nem figyelek, mert nincs kedvem mások magánéletét hallgatni. Inkább visszamegyek a fegyverekhez, és ismét megcsodálom őket. Dave közelebb lép, és hátulról átkarol.

– Ezt nem itt kellene – suttogom fejemet a mellkasára hajtva.

De még egy percig nem enged el. Nem is nagyon tiltakozom. Visszamegyünk az ajtóhoz. Hallom, amit valaki megveregeti a másik vállát, majd némán odébb állnak. Kivárunk, hogy biztosan tiszta legyen a terep. Átmegyünk a következő terembe. Itt sem találtunk semmit, és az utolsóban sem. Csalódottan lépünk ki az utcára.

– De legalább megpróbáltunk –igyekszik vigasztalni Dave.

– Meg… – sóhajtom, és az égre nézek.

– Mire gondolsz? – kérdezi a tekintetemet követve.

– Beszélnem kellene anyámmal.

– Minek?

– Fel kellene tennem neki néhány kérdést. Például, hogy nem rabolta-e el véletlenül a húgomat.

– Gondolod, hogy elmondaná?

Egy percig csendben hallgatok, majd lassan a társam felé fordulok.

– Nem, nem valószínű.

– Akkor gyere, igyunk meg valamit – mondja, és felém nyújtja jobbját.

Egy pillanatra habozok, aztán megfogom a felém nyújtott kezet, és elindulunk az MP felé. Út közben pedig azon tűnődöm, hogy vajon Hella megérzése a jó, vagy tényleg valaki más rabolta el Kírát?