Zárás után sétálok haza. Az utcák kihaltak, alig mászkál kint pár lélek. Többségük már cseppet sem szomjas állapotban, de azért akad olyan is, aki nem oszloptól oszlopig dülöngélve közlekedik. Most jöhetne az a rész, amikor egy illuminált állapotban lévő egyed megpróbál valamit kicsikarni tőlem, de ha meg is történne, erőfölényben vagyok már csak azért is, mert én meg tudok állni a két lábamon fél percnél tovább is.

Szóval részeg próbálkozó helyett kapok egy Flórát. Az egyik sikátorból lép elő, de most nem a szokásos mosolyával közelít. Az arca is mintha megváltozott volna. A finom nőies vonalak eltűntek. A pávatollas lila kalap alatt egy határozottabb vonású, inkább férfias arc jelenik meg. Orra is mintha kissé kampósabb, madárszerűbb lenne. S olybá tűnik, hogy a piros kabát egy erőteljesebb testalkatot rejt. Kicsit olyan érzésem van, mintha egy madárember állna előttem. De nem ettől ijesztő a látvány, hanem magától a ténytől, hogy képes ilyesfajta átváltozásra. Én pedig még azt hittem, hogy könnyedén le tudom őt rázni. Hát most már határozottan kétségeim vannak efelől.

Ahogyan közeledem felé, a hátamon egyre jobban futkározik a hideg. Azon gondolkozom, hogy ki kellene kerülni, de egyrészt legutóbb se jött be – ráadásul most eléggé kihalt az uta is –, másrészt nincs is értelme. Inkább legyünk túl rajta.

– Nos… – szólal meg az eddiginél sokkal erőteljesebb és határozottabb, kissé férfiasabb hangon – mint sejtheted, nem igazán szeretem, ha visszautasítanak, különösen akkor nem, ha igazán meg sem hallgatnak.

– Gondolom, te is rájöttél arra, hogy nem csípem a kéretlen tartalmakat – vágom vissza.

– Aranyom, itt én diktálok, nem mondta még a bájos kis barátocskád?

– Nyögd ki, hogy mit akarsz.

– Az Orákulum naplóját.

– Ahogyan Dave, úgy én sem tudom neked megszerezni.

– Ahh, tehát mesélt róla a rőt hajú. És azt is elárulta, hogy mit veszített el cserébe?

– Nem – ismerem el, és kissé összerándul a gyomrom.

– A feleségét – érkezik tömören a válasz.

Ez kirepít a jelenből pár másodpercre. Az emlékeim a közös perceknél cikáznak. Sosem említette, hogy volt felesége, és hogy mi történt vele. Mondjuk nem is faggattam. Próbálok az emlékeimben kutatni valamit, amikor akár csak egy fél mondattal is utalt volna arra, hogy volt egy felesége, de a memóriám nem csal, sosem ejtette el még egy apró arcrándulást sem, amivel akár csak a gyanú is felmerülhetett volna bennem.

– Nos? – kérdezi Flóra, vagy legyen ő akárki is.

– Nos… – veszek egy mély levegőt, hogy némi nyugalmat keverjek a hangomba. – Elég sok időt töltöttem édesanyám mellett, de én sosem láttam nála semmiféle naplót.

– Ott kell annak lennie – erősködik.

– Nézd, ha annyira akarod, megkérdezem, hogy van-e egyáltalán olyasmi, amit naplónak hív, mert amúgy is beszélnem kellene vele, de ne vegyél rá mérget, hogy jó hírrel térek vissza.

Ekkor a nő visszaveszi a szokásos finom vonásait. Ha nem tudnám az illemet, most eltátottam volna a számat, de inkább szorosan zárva tartom. Egészen megdöbbentő látvány. És közben azon gondolkodom, hogy miféle fajzat lehet.

– Nos, legyen – egyezik be a korábbi modoros hangjával. – Ez így is többet ígér, mint amit eddig megtudtam.

Már éppen fordulna el, amikor eszembe jut egy kérdés.

– Miért van szükséged anyám naplójára?

Flóra megtorpan egy pillanatra. Hezitálni látszik, mintha kissé meg is tört volna a kérdéstől. Lehet, hogy valami mély, lelki sebbe nyúltam bele.

– Azt… – kezd bele, de elcsuklik a hangja – azt szeretném megtudni, hogy meddig kell fúriaként vezekelnem, és mikor kaphatom vissza a lányomat.

Erre nincsenek szavaim. Tényleg egy árva szót nem tudok magamból kipréselni, pedig kérdeznék még, de képtelen vagyok. Szerencsémre Flóra kissé megnyílik, és folytatja.

– A nővéred apjának második felesége vagyok. Anyád megátkozott, amikor megtudta, hogy Theodor miattam hagyta el őt, és született egy lányunk.

Mintha egy hideg kéz markolászná a szívemet. Aztán bebújik a fejembe egy kisördög, hogy vajon igazat mond-e, de ezt is meg tudom kérdezni anyától.

– Bellát elvette tőlem, engem pedig fúria testbe kényszerített. Azt mondta, hogy addig kell így maradnom, amíg el nem érkezik a megváltásom ideje. De ennél több támpontot nem adott.

– Megnézem, mit tehetek – felelem, de a fejemben továbbra is motoszkál, hogy hihetek-e neki.

Nem mozdulok, amíg el nem tűnik a szemem elől. Egy kicsit kifújom magam, majd sarkon fordulok, és a kapu felé veszem az irány. A földön jól el van rejtve, csak mi, angyalok találhatjuk meg. Egy sikátorban van, ami graffitikkel van tele. Sem emberi szem, sem más lény nem láthatja a bejáratot. Be is fordulok a sikátorba, és megpillantom a halvány-ezüstösen fénylő boltívet. Innen sokkal szebb, mint a túloldarlól.

Belépek. Anyám valószínűleg alszik, de nem érdekel. Legalább egy kicsit körbenézek – gondolom én. Tévedtem. Amikor belépek a tróntermébe, ő meglepő nyugalommal ücsörög ott, ahol egyébként is szokott. Mint, aki sosem alszik. Bár már korábban is volt ilyesmi gyanúm.

– Te sosem alszol? – kérdezem köszönés helyett.

– Üdvözöllek, édes lányom – feleli nyugodt hangon. – Nem igazán szoktam. Főleg akkor nem, ha tudom, hogy látogatóba érkezik a másodszülöttem.

Gondolhattam volna, hogy számít rám.

– Rátérsz a lényegre, vagy futunk még néhány tiszteletkört?

– Valóban megátkoztad Flórát? – szegezem neki direktbe a kérdést.

– Valóban – érkezik az egyenes válasz, amin meglehetősen elcsodálkozom, mert nem jellemző rá az őszinte beszéd. – Nézd, fiatal voltam, és szeszélyes. Nem állítom, hogy büszke vagyok rá, de mit tehetnék?

– Mondjuk, megpróbálhatnád visszavonni az átkot? – kérdezem ártatlanságot színlelve.

– Azért annyira nem sajnálom – kezdi felvenni szokásos befeszült hangulatát.

– Meddig kell még miattad szenvednie, és hol van a lánya?

– Erre a kérdésre nem válaszolok.

Nem lep meg, hogy kibújik a felelősség alól.

– Tényleg létezik az a napló, amit Flóra szeretne megszerezni?

– A napló a fejemben van. Rajtam kívül senki nem fér hozzá. A halálom után elvész. Nincs több kérdésed?

– De! – vágom rá cseppet sem kedvesen. – Kírát is te raboltad el?

Anyám felpattan a trónjáról, és iszonyat dühösen indul meg felém.

– Hogy merészeled!? – tajtékzik magából kikelve. – Kíra legalább érdemes a szeretetemre, ő mindent megtesz értem.

– Ahha – felelem higgadtan, miközben óvatosan hátrálok.

– Te sosem csináltad azt, amit kértem tőled. Mindig máshová mentél, mást csináltál. Megkértem, hogy ne tanulj meg harcolni, mert nem az a dolgod, de te mégis mindig vívóleckéket vettél.

– Még szerencse – vágok közbe továbbra is nyugodt hangon, ami egyre inkább idegesíti.

– Theodor elhagyott Flóráért, Hella elcsalta előlem Liamet, erre most te is magamra hagysz.

– Nem gondolkodtál még el azon, hogy nem mindenki mással van a gond, hanem a veled?

Anya ekkor eléri a haragja tetőpontját, teste körül lángcsóvák jelennek meg, majd egy tűzgolyót indít felém. Egy laza csuklómozdulattal, egy vízpajzzsal kivédem. Ekkor az arca megfagy a döbbenettől.

– Jasmine… – nyögi döbbenten. Sosem támadott még rám. – Jasmine, annyira…

– Elhiszem, ha fáj, anya. Elhiszem, ha mély sebeket őrzöl, de ez nem indok arra, hogy azokkal is méltatlanul bánj, akik nem tehetnek róla.

– Jasmine…

– Amit biztosan tőled tanultam az az, hogy bármilyen sérelem és bántalom ér, maradjak lélekben erős. Mert nem lehet indok mások megbántására az, hogy engem megbántottak.

Egy percig hallgatásba merül.

– Igazad van… – suttogja végül, és elindul vissza a trónja felé.

Csendesen leül, és magába mélyed. Nem zavarom meg a gondolatait, ez most az ő saját harca, amit egyedül kell megvívnia. Én pedig türelmesen várok, mire jut végül.

– Flóra lányát, Bellát holnap elküldöm hozzád – szól öt perccel később kissé meggyötörten. – Amint találkozik édesanyjával, megtörik Flóra átka.

– Köszönöm – felelem csendesen, majd elindulok kifelé.

– De hinned kell nekem, Jasmine. Nem én raboltam el Kírát.

– De tudod, hogy ki volt az, és azt, hogy miért – jelentem ki határozottan

– Azt az utat azonban neked kell végig járnod, kislányom – feleli csendesen. – Nem segíthetek neked. Bár mást szántam neked, mégis be kell látnom, hagynom kell, hogy a saját fejed után menj.

Csak biccentek egyet, hogy vettem az adást, majd magára hagyom. Az udvaron megállok, és felidézek pár emléket miközben végignézek a szökőkutakon, a tökéletesre nyírt sövényeken és fákon, valamint a kőből faragott padokon. Végül belépek a kapun, és haza megyek.

Másnap egy csinos, szőke lány tér be az MP-be. Mielőtt bemutatkozna, már tudom, hogy Ő Bella. Odavezetem édesanyjához egy V.I.P. helyiségbe. Flóra egyből átváltozik egy csodálatos nővé. Szőke haja, és angyalszárnyai lágyan hullanak alá. Vízkék szemei immár ragyognak a boldogságtól.

– Köszönöm – hálálkodik csilingelő hangján.

– Nincs mit – mosolyodom el, majd magukra hagyom anyát és lányát.

Visszamegyek a pult mögé, és elégedetten döntöm a hátamat a szekrénynek.

– Tudod Kiscsillag, neked nincs is igazán szükséged fegyverre – lép oda elismerő arckifejezéssel Dave. – Neked annál sokkal jobb tudásod van.

Kérdőn nézek rá.

– A szeretet.

Elmosolyodom, majd hagyom, hogy átkaroljon. Sosem tett még ilyen munka közben.

– És én is tanultam valamit.

– Mi lenne az?

– Ne ítélj anélkül, hogy igazán ismernéd a másikat.

– Jogos.

Még egy puszit is kapok a homlokomra, majd szárnyaló jókedvvel, és a szokásosnál is kedvesebben vetem bele magam a munkába.