Annie szeme másnap reggel úgy pattant fel, mintha időzítővel állították volna be. Görcsölő gyomorral, szemei alatt lilás karikákkal csoszogott a fürdőszobába. Sokáig folyatta magára a hidegvizet, hogy felébredjen. A haját törölve belenézett a tükörbe és megijedt attól, amit látott. Szűzanyám az égben, ha így megyek oda, azt fogja hinni, hogy szenvedek. Miatta. Nem. Ezt nem hagyom. Nem tűnhet úgy, hogy szenvedek, hiszen nem is miatta nézek így ki. Vagyis... de igen, mert nem tudtam aludni az idegességtől. Áh, tudod mit, Annie, inkább hagyd a gondolkodást! Körülbelül fél óra alatt elfogadható külsőt varázsolt magának, felvett egy sárga nyári ruhát, mert megfogadta, hogy csak azért is csinos lesz. Felkapta a táskáját, még egyszer belenézett a tükörbe, mosolyt villantott magára, majd elhagyta a szobáját.

Jack a vasvillájára támaszkodva nézte a felé közelgő lányt, Rita karba tett kézzel megállt mellette.

− Most mi van? Foltos a ruhám? – torpant meg előttük Annie, miközben végignézett magán.

− Nem, csupán nem értem, miért kell így kicsípned magad, pusztán azért, hogy valakivel szakíts – felelte Jack.

− Már régen szakítottunk. Ez olyan... „szállj már le rólam" beszélgetés lesz – magyarázta Annie.

− Azért öltözött ki, nehogy a srác azt higgye, hiányzik neki és szenved, amiért nincs vele, érted?

Jack elgondolkodva fordult Rita felé.

− Női logika – forgatta a szemét.

− Valami gond van vele? – érdeklődött Rita.

− Nincs, amíg nem ellenem használjátok. A nők ezzel fogják tönkretenni az emberiséget.

− Haha! Nagyon vicces – morogta Rita. – Oh, jut eszembe, ezt Mr. Holmes küldi neked, összeírt mindent. – Annie elvette a felé nyújtott papírlapot, majd összehajtva a táskájába csúsztatta.

− Köszi, Rita. Szívesen beszélgetnék veletek és segítenék is, de...

− Talán át kell öltöznöd? – kérdezte mögüle Brigit. – Vagy te így szeretsz takarítani?

− Lekésem a buszomat a városba – folytatta zavartalanul Annie. – Időben vissza akarok érni. – Tudta jól, hogy ha most nekiáll veszekedni és magyarázkodni Brigitnek, akkor sosem fog elindulni és lekési a buszt. Integetve elköszönt, majd elindult végig azon az úton, amin első nap érkezett. Hálát adott az égnek, hogy nem szandált, hanem balerina cipőt húzott, miközben a poros úton sétált a buszmegálló felé. A háta mögül hirtelen kocsizúgást hallott.

− Deja vu-m van – morogta dühösen, mert már előre tudta, hogy a mellette elhúzó kocsi beteríti porral, ám legnagyobb meglepetésére az autó lefékezett mellette.

− Annie?

− Szia, Val – hajolt le a lány, hogy benézhessen a kocsiba.

− Első pillanatban meg sem ismertelek – mondta döbbenten Val. – Olyan... nem hétköznapian vagy felöltözve...

− Tudod, mit? Ezt bóknak veszem – nevetett Annie. – Merre mész?

− A városba. Ma sem Lisa, sem Mr. Ashwin nem eszik itthon, így szabad a délelőttöm, meg amúgy is találkozóm van. Ha jól gondolom, te is arra mész. Elvigyelek? – Val kinyitotta neki az anyósülés felöli ajtót, de Annie csak állt dermedten, és nem mozdult.

− Köszi, de inkább buszozok.

− Most komolyan el akarsz kutyagolni a buszmegállóig, hogy aztán Newhavenig döcögj egy koszos buszon? Gyere, Annie, szállj be, szívesen elviszlek. – Annie olyan erősen szorította a táskája szárát, hogy elfehéredtek az ujjai.

− Nem veled van bajom... autófóbiám van. Nem ülök kocsiba – felelte kiszáradt torokkal.

− Annie O'Connor, aki Lirt szelídíti, aki minden lónak kebelbarátja, fél egy kocsitól? – kérdezte Val, de közben vigyorgott. Annie arcán felvillantak a vörös foltok, mint mindig, ha dühös volt, majd beszállt és becsapta maga után az ajtót. Mérges tekintetet vetett a fiúra.

− Húzom a striguláidat, jelenleg egálban vagy – mordult Annie.

− Strigulákat? Ez valami Annie-féle „így döntöm el a barátom vagy-e vagy sem" rendszer?

− Valami hasonló – bólintott a lány, és bekötötte magát. Val a szemét forgatta, majd a gázra taposott.

− Nem kell félni... eddig még mindenkit élve visszahoztam.

− Ez megnyugtató – morogta Annie, majd tüntetőleg kifelé bámult az ablakon. A tartása arról árulkodott, legszívesebben kiugrana a kocsiból. A fiú mosolyogva rázta a fejét. Kellemes csend telepedett rájuk. Annie hátrahajtotta a fejét és csak nézte, ahogy az aranyló vagy zöldellő táblák elsuhantak mellettük; a távolban madarak röppentek a kék, bárányfelhőkkel teletűzdelt égen. Figyelte a fehér pamacsokat és különféle alakokat látott bennük. Felfedezett bolyhos farkú nyulakat, malacokat, egy kutyafejet és ezernyi mást. Szeretett ezzel játszani, mert nagyon jól kikapcsolta, elterelte a figyelmét a körülötte lévő dolgokról, és mindig mosolyt csalt az arcára.

− Amúgy hol lesz a nagy találkozó? – törte meg a csendet Val, mikor már az országúton jártak.

− Miért is csodálkozom, hogy tudod? – fordult felé Annie. – Amúgy a Riverside-ra beszéltük meg a találkozót, egy kávézó előtt. Mielőtt szólnál, nem kérek kommentárt.

− Eszemben sem volt megjegyzést tenni, ez a te magánügyed. Másvalami érdekel...

− Mégpedig?

− Mitől van autóiszonyod?

Annie nyitotta a száját, majd becsukta. Beharapta az alsó ajkát és szemügyre vette a fiú profilját. Nem nagyon szokott a múltjáról beszélni; ha Rita vagy Jack kérdezte inkább elterelte a szót, de ha Val kérdezett valamit, úgy érezte, muszáj elmondania. Önkéntelenül is megbízott benne, pedig alig ismerte; persze beszélgettek, nevettek, de nem olyan volt neki, mint Stella. Annie újra kinézett az ablakon, Val pedig türelmesen várt, nem sürgette.

− Tudod, a szüleim halála után Frank bácsiékhoz kerültem, és nehezen tudtam feldolgozni a történteket. Pszichológushoz nem voltam hajlandó járni, egy ideig a lovakhoz sem mentem ki. Az állatok csak arra emlékeztettek, ami történt, nem okoztak boldogságot. Új iskolát kezdtem, rossz társaságba keveredtem, ekkor kezdődött a lázadós időszakom. Azt akartam, mindenki hagyjon békén, mégis olyan dolgokat csináltam, hogy rám figyeljenek. Buliztam, ittam, kipróbáltam a cigarettát, nem akartam kimaradni semmiből. Egy bulis este után kissé becsiccsentve indultunk haza egy barátnőmmel, ő vezetett. Nem sok mindenre emlékszem, de nagyon szerencsések voltunk, hogy pár töréssel és zúzódással megúsztuk. Azóta, ha kocsit látok, leperegnek előttem azok a képek, amik megmaradtak és leblokkolok.

− Mindenkinek vannak lázadó korszakai – mosolygott rá Val. – Ezután találtál vissza a lovakhoz?

− A lovak... ők az én pszichiátereim. Angel, a legkedvesebb lovam volt az, aki nem hagyta, hogy feladjam. Voltak szép pillanataink. Volt mikor úgy zokogtam, hogy az ő feje volt a vállamon, az ő illatát éreztem mindenhol. Mikor az istállóban aludtam a szalmán, mert máshol nem voltam képes elaludni. Miután felépültem a sérülésekből, újra lóra szálltam.

− És azóta sem szálltál le.

− Lélekben sosem szállok le – mosolygott rá Annie. – Amúgy te lovagolsz?

− Mikor még kicsi voltam, nagyapám tartott lovakat. Ő tanítgatott lovagolni. Haj, régen volt, igaz sem volt – sóhajtotta Val. – Évek óta nem ültem lovon.

− Val, Mr. Ashwinnál laksz, akinek sok lova van, te pedig egyen sem ültél?

− Tudod, főzni és lovagolni egyszerre nem tudok – felelte Val, miközben a visszapillantó tükörbe nézett.

Időközben beértek a kisvárosba. Annie elgondolkodva nézte az ablak előtt elsuhanó szürke házakat. Az emberek maguk elé meredve siettek a dolgukra, olykor nem is figyelve arra, kinek mennek neki, előttük lassan ment a forgalom, dudaszó hasított a levegőbe. Ezért nem szerette a városokat, számára túl zajosak, túl szürkék voltak. A színek, amik a természetben olyan élénkek, itt megkoptak, belevegyültek az átlagba, és már nem hordozták magukban azt, amit a természetben. Nem kapcsolódtak illathoz, nem keltettek érzéseket az emberekben, egyszerűen csak voltak. Annie figyelte, a házak milyen közel épültek egymáshoz, hogy mennyire egyformák, hogy sok épületnél nem volt sem kert, sem állat. Ha egy városban járt, mindig magányosnak és elveszettnek érezte magát, ezért sem engedte, hogy nagybátyjáékkal beköltözzenek a közeli városba a szülei halála után. Az orvosok úgy gondolták, jobb lenne, ha elszakadna attól a helytől, ahol a szüleivel együtt élt, mondván, ez enyhíteni fogja a fájdalmat. Annie szíve azonban még jobban összeszorult, ha arra gondolt, hogy el kell hagynia az állatokat, a lovakat és minden rétet, dombot, amit csak ismert. A városban úgy érezte, nem önmaga, és nem volt hajlandó elköltözni. A nagybátyjáék igyekezték meggyőzni, hogy ez csak az ő javát szolgálja, de Annie nem egyezett bele. Újabb hangos dudaszó szakította ki a gondolataiból, és újra a szürke házakat látta.

− Hogy mennyi hülye autós van – morogta Val. – És ez csak egy kisváros.

− Sosem értettem, az emberek miért szeretnek városba költözni – mondta Annie. – Én nem tudnék ilyen helyen élni, állatok és a természet nélkül. Itt csak a kipufogógáz bűzét lehet érezni, néha megspékelve egy kis benzinnel. Hol vannak a virágok, a fák?

− A parkban – felelte Val, de annak ellenére, hogy felidegesítette a dudaszó, elmosolyodott. – Látszik, hogy nem városban nőttél fel.

− Nem, valóban nem – mondta Annie. – „A virágokat és a madarakat is, s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz; de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem: a csöndet körülöttem s a kék eget felettem."

Val döbbenten nézett a lányra, amikor az szavalni kezdett valami ismeretlen nyelven.

− Ez... mi volt? – kérdezte döbbenten.

− Rónay György Leltár című verse – felelte Annie és elvigyorodott; imádta, ha valakit meg tud lepni azzal, hogy nem angolul szólal meg. – Egy magyar lány tanította nekem még a középiskolában. Nem sokkal az érettségi előtt költöztek Tennessee-be, mert az apukája ott kapott munkát, és miután Stellával összebarátkoztunk vele, megtanított minket valamennyire magyarul. Mellesleg tök jó, amikor azt szeretnéd, hogy mások ne értsék, mit mondasz.

− Érdekes nyelv – mondta Val elgondolkodva. – Nehéz megtanulni?

− Igen, teljesen más, mint a mi nyelvünk, máshogy ragoznak, más a szórend és sok kis apróság, ami nélkül teljesen értelmetlen mondatokat hozol össze – mondta Annie. – Már nagyon sokat felejtettem, mert nem tudtam kivel beszélgetni miután mind Stella, mind a lány elköltözött, de néhány vers megmaradt.

− Érdekes – mondta Val vontatottan, miközben a visszapillantóba bámult.

− Azt az autót figyeled, ami azóta követ minket, hogy beértünk a városba? – kérdezte Annie, mire Val ránézett. – Igen, én is észrevettem. Azért beszélek ennyit, mert ideges vagyok.

− Talán csak véletlen – próbálta megnyugtatni Val, majd a következő elágazásnál lefordult. A kocsi azonban nem követte. – Látod, nincs semmi gond.

− Ki is akarna minket követni? – kérdezte feszülten Annie. – Végül is csak egy szakács meg egy lovász ül a kocsiban.

Val csak morgott valamit az orra alatt, amit a lány nem értett. Annie újra kinézett az ablakon, most már a folyó mellett suhantak az úton. A szürkéskék víz ütemesen csapódott a partnak, néhány kacsa úszkált a vízen, kisgyerekek etették őket száraz kenyérrel. A víz lassan haladt medrében az úti célja felé, mint egy nagy szalag, mit a lágy szellő táncoltat. A lehúzott ablakon keresztül a víz illatát hozta a szél, ami pár pillanatra még a benzingőz szagát is elnyomta. A lány már éppen elmerült volna a látványban, amikor Val megszólalt:

− Annie, van valami dolgod jövő hét péntekre? – A lány megdermedt, majd olyan gyorsan fordult felé, hogy kezét beütötte a fogódzóba. – Szóval?

− Öhm... nincsen semmi dolgom, de... miért?

− Van két színházjegyem az egyik barátom bemutatójára. Amatőr színész, ez lesz a társulata első előadása és adott két jegyet, hogy menjek el. Mivel tudom, hogy szereted a színházat gondoltam... eljöhetnél velem – mondta Val. Annie pár percig tátott szájjal nézett rá.

− Hogy jutottam eszedbe pont én? – nyögte ki, miután megtalálta a hangját.

− Mivel Rita nem szereti a színházat, Jacket pedig csak nem vihetem magammal, úgy döntöttem, megkérdezlek téged – mondta sokadszori torokköszörülés után a fiú.

− És Brigit? – kérdezte Annie, mire a fiú felhördült.

− Majd pont őt fogom megkérni, hogy kísérjen el. Nem vágom saját magam alatt a fát.

Annie elmosolyodott, megnyalta a száját és kimondta:

− Szívesen elmegyek veled, de... ez nem randi.

− Nem... persze, hogy nem – mondta Val.

Annie elnézte a fiú profilját, csontos arcát, a csillogó aranyszőke haját, vékony, hosszú ujjait, széles vállát. Ő maga is meglepődött, hogy kiszáradt a szája és megdobbant a szíve. Észre sem vette, hogy megállt a kocsi, csupán arra a figyelt fel, hogy immár Val szemét látja.

− Légy velem őszinte – kérte Annie, bár nem értette miért csúszott ki a száján. – Miért hívsz meg?

− Mert... tetszel nekem és jobban meg akarlak ismerni – mondta ki rövid hallgatás után Val. – Ezt most komolyan hangosan mondtam? – morogta maga elé.

Annie hallgatott. Csak nézett bele azokba a szemekbe, amiket eddig meg sem nézett igazán, eddig nem is látta azt a sötétkék sávot a szivárványhártyája szélén, sem azt, hogy a szeme nem csak szürke, de vannak benne barna foltok. A lány gyomra megremegett, tudta jól, hogy ha a szeme megtetszik egy fiúnak, akkor elveszett. Ez a szempár pedig vonzotta, magához láncolta. Ígért valamit, amit már régen nem kapott meg. A gyomra görcsbe rándult, de nem tudta, hogy azért, mert félt, vagy azért, mert vágyott rá, hogy végre megkapja azt a szerelmet, amit megérdemelt. Lassan elmosolyodott.

− Ismerkedni szabad. – Látta, ahogy a fiú szeme felcsillan és a szempárt még szebbnek látta. Ez volt az egyetlen gyengéje, és a fiú pont olyan tekintettel rendelkezett, ami még a csontját és megolvasztotta. – Nem ígérek sem...

− Nem is kell – vágott közbe a fiú. – Az is elég, hogy nem utasítottál el.

Annie kedvesen rámosolygott, majd fogta a táskáját és kiszállt a kocsiból.

– Hazavigyelek? – kérdezte Val. – Itt, két óra múlva?

Ahogy a lány visszafordult az autó felé, megpillantotta tőle nem messze Maxot. Egy pillanatra megdermedt, keze ökölbe szorult, de végül mégis Valhoz fordult.

− Nagyon megköszönném. Akkor két óra múlva – még egyszer rámosolygott a fiúra és becsapta az ajtót.

Figyelte, ahogy visszasorol a forgalomba, miközben próbálta magát megnyugtatni. Mélyen beszívta a levegőt, hosszan kifújta, majd minden erejét felhasználva Max felé indult. Kívülről nyugalmat erőltetett magára, de belül remegett, a szája kiszáradt és a mondatok csak gyűltek és gyűltek arra várva, hogy kimondja őket, bár tudta, nem fogja. Ahogy közeledett felé, megnézte magának és meglepődött, hogy szinte nem változott semmit. Fekete haját még mindig rövidre vágva hordta, a bőre ugyanolyan napsütötte, mint rég, állkapcsa szögletes volt, kissé előreugró, vállai, mellkasa erős, hiszen épp eleget dolgozik a testén. Fekete szeme ugyanúgy megborsóztatta a hátát most is, bármennyire is küzdött ellene. Még mindig úgy érezte, elveszik ebben a szempárban, pedig a szívében már nem hozott elő érzéseket. Ott álltak egymással szemben, szótlanul. Annie azt hitte, fájni fog, hogy a szíve megint csak darabokra hull, mint amikor utoljára látta, de semmit sem érzett, csak ürességet. A hangok a szívében elhallgattak és csak a csend maradt. Azt hitte, ki fog borulni a fiú előtt és Max azt fogja hinni, rossz nélküle, de rájött, hogy ő már lezárta. Régen elveszett a melegség, az érzelem, a gyomrában repdeső pillangók és a hang, ami mindig sugdosott a fülébe. A szívét már nem az érzés tartotta fogva, hanem az, hogy valaki szenved miatta.

– Annie, jól nézel ki – törte meg a csendet Max. – Megváltoztál. Levágattad a hajad?

− Igen, így könnyebb kezelni – mondta Annie, miközben a táskáját szorongatta. Újabb hosszú csend állt be kettőjük között. Annie fülét betöltötte a partnak csapódó víz hangja, pár méterre tőlük gyerekek kiabáltak a szüleiknek, amikor meglátták az úszkáló hattyúkat; bár körülöttük beszélgettek, nevettek, sétáltak az emberek, bennük mégis csend volt. Csak a másikat látták, miközben a szemük előtt ezernyi emlékkép villogott megfakultan, megrepedezetten, mint egy-egy rossz fénykép. Annie döbbenten lépett hátra, amikor Max közelebb húzódott hozzá, és a tekintete a szájára tévedt. – Max, ne! Ezt a kapcsolatot már régen befejeztük és nem azért akartam veled találkozni, hogy újrakezdjük.

− Nem?

Annie lassan megrázta a fejét.

− Nem. Azért jöttem, hogy megkérjelek, fejezzük ezt be. Végleg. Ne keress többet, ne akard megbeszélni a dolgokat, ezt a kapcsolatot zárjuk végre le!

− Annie, én...

− Miért tépjük fel újra és újra azt a sebet, ami már régen nem jelenti nekünk ugyanazt? Ragasszuk le, hagyjuk meggyógyulni, hogy csupán egy apró heg maradjon belőle, amit elfelejthetünk. Örökre. – Max döbbenten pislogott rá. – Ne, ne nézz rám így. Mégis mit gondoltál, miért akartam veled találkozni?

− Hogy végre meghallgass. Anno, amikor szerelmet vallottam annak a lánynak, az... az egy fogadás volt és vesztettem. Ha Stella nem lett volna olyan hülye, hogy elhoz, akkor mindez nem derül ki, és még mindig együtt lennénk.

− Én a helyedben ebben nem lennék biztos – morogta Annie, de Max nem hallotta meg.

− Direkt megkértem rá, hogy ne hozzon el, mert tudtam, valami olyat fognak kitalálni, amivel megaláznak. De természetesen Stella nem hallgatott rám.

− Persze, ez is Stella hibája – gúnyolódott Annie. – Ahogy minden a kapcsolatunkban.

− Stella utált engem – fonta karba a kezét Max.

− Miért is Stelláról beszélgetünk? – érdeklődött Annie. – A kettőnk ügyei és döntései nem rajta múltak, hanem rajtunk, kettőnkön. Így visszagondolva úgy érzem, mi nem is tartoztunk soha össze, nem illettünk egymáshoz, csak két ember voltunk, aki kísérte a másikat egy ideig, de a szívünk mindig máshol járt. Most pedig... mi értelme lenne újrakezdeni? A bizalom már nem lenne meg, mi pedig csak lennénk egymás mellett, miközben úgyis mást keresünk.

− Találtál mást helyettem, igaz? – kérdezte halkan Max.

− Talán – mondta Annie, miközben újra maga előtt látta Val arcát.

− Az a srác, aki elhozott idáig?

− Már ne haragudj, de semmi közöd hozzá. Amúgy ne mondd nekem, hogy eddig nem volt egy barátnőd sem, és csak rám vártál.

Max motyogott valamit az orra alatt és köröket rajzolt a lábával a kavicsba.

– Na, látod. Továbbléptünk mind a ketten, bár még magunknak sem valljuk be.

− Talán igazad van.

Annie nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Megijedt, mennyire nem fáj már neki mindez, hogy mennyire megfakultak az együtt töltött pillanatok, csupán homályos foltok maradtak belőlük. Tudta, azt kellene mondania, legyenek barátok és tartsák a kapcsolatot, mégsem bírta kimondani. Gonosz dolognak tartotta, de nem akart hallani róla többet, itt és most le akarta zárni. Hitte, hogy elfelejtheti, legalábbis egy idő után.

− Nos... azt hiszem, jobb, ha megyünk... a saját utunkra. Remélem, te is találsz magadnak egy hozzád illő lányt! – Annie zavartan szorongatta a táskáját és nem tudta eldönteni, hogyan köszönjön el a fiútól. Hatalmasat nyelt, végül intett egyet és megfordult. Hosszan kifújta a levegőt, elmosolyodott és elindult végig a folyó partján. Szinte ugyanazt érezte, mint amikor lovagol, megszabadult egy mázsás kőtől mind a szívében, mind a vállán. Úgy érezte, az, hogy tudta, Max még mindig küzd, az, hogy várta tőle a leveleket, gúzsba kötötte, és nem hagyta boldognak lenni. Most viszont, hogy személyesen beszélt a fiúval, remélte, ő is megértette, ez így nem mehet tovább, és végre boldog lehet. De végül is nem azért jöttem, hogy sétálgassak a városban. Hova is kell mennem? Miközben letelepedett egy padra, hogy előkeresse a táskájából a cetlit, amire felírta az utcanevet, észrevett egy fiút, aki őt nézte. Mélyen a szemébe húzott baseballsapkában álldogált a sarkon. Elhessegette magától a gondolatot, hogy követik, és nevetett azon, mennyire paranoiás.

Egy órával később mosolyogva lépett ki az üzletből, mivel sikeresen elintézett mindent. A kapott táska mélyén lapult az ajándék, amit Lirnek vett. Miközben visszafele igyekezett a folyópart felé, megtorpant egy kirakat előtt. Kritikusan megszemlélte magát, végül úgy döntött, szüksége lesz egy ruhára, amiben elmehet a színházba. Végül is... egyszer én is lehetek csinos. Belelesett a pénztárcájába, majd bement a boltba, azért még a szeme sarkából látta, hogy ugyanaz a kék baseballsapkás fiú áll az utca végén. De még mielőtt megszólalhatott volna, már előtte is termett az eladó. Mosolyogva nyújtotta a karját, hogy a kedvesen csacsogó hölgy újabb ruhát terítsen rá, a tekintete mégis folyton a kirakaton túlra vándorolt. Gyomra minden egyes alkalommal összerándult, amikor meglátta a kék sapkát. Annie, ne láss rémeket. Biztos, hogy csak véletlen, neki is lehet erre dolga. Lehet más is kék sapkában. De amikor már harmadszor lépett ki a próbafülkéből, az ismeretlen fiú ott állt a kirakat előtt és őt bámulta.

− Jól van? – kérdezte az eladónő, mikor meglátta az arcát. Annie lassan bólintott, majd visszasietett a fülkébe. A nő pár percig értetlenül bámulta a függönyt, majd vállat vont és visszament a pénztárhoz. Miután kissé lehiggadt, Annie kiválasztott egy halványkék, harangszoknyás koktélruhát és a pénztárhoz lépett.

Elégedetten távozott a boltból és megint csak megpillantotta a fiút. Egy pillanatra megtorpant, próbálta kivenni a simléder alatti arcot, de nem látott ismerős vonásokat. Na, jó. Most kiderítem, ki vagy te. Ezernyi hang szólalt meg a fejében, amelyek hol azt mondták, őrültséget csinál, hol pedig azt, hogy „Gyerünk, Annie, mutasd meg, hogy te nem vagy egy gyenge virágszál!". Elfordult a fiútól és végigsétált az utcán, majd gonosz mosollyal az arcán befordult egy zsákutcába. Gyorsan behúzódott egy kapualjba, mielőtt a fiú befordult volna utána és várt. A szíve a torkában dobogott és ugyanazt az adrenalinfröccsöt érezte, mint amikor önvédelmi órákra járt. Hallotta a közeledő lépteket, a teste megfeszült, a keze ökölbe szorult, bár nem akarta bántani a fiút. Majd csönd lett. Annie nyelt egy hatalmasat, érezte, hogy a fiú nincs messze tőle, de gondolhatta volna, hogy ő is rájön, nem válhatott kámforrá. Így a sapkás megállt valahol és arra várt, hogy ő kilépjen a védelemből és lecsaphasson rá. Na, Annie már megint nagyobb volt a bátorságod, mint az eszed. Hogy képzelted, hogy majd te elkapod és válaszra bírod? Nem mintha nem bírnál el egy férfival, hála az önvédelmi óráknak, de akkor is. Mi van, ha fegyvere van? Mi van, ha ez az a fiú, aki a múltkor megtámadott a birtokon? Mi van ha... Ha. Ha. Ha. Tényleg megőrültem. Most légy okos! Mit csináljunk? Gerince mellett izzadság csordogált, kezében csúszkált a táskája, a torka száraz volt, mint a smirglipapír. A fiú hirtelen megjelent a látóterében. Most kellene kitörnöm és megragadni... A fiú dühösen levette a sapkáját, véletlenül egy pillanatra a lány felé fordult. Annie torkára forrt a szó, mert bár ez a fiatalember szőke volt és nem viselt szemüveget, mégis megszólalásig hasonlított a repülőn mellette ülő férfira. Bár a nevekkel problémája volt, az arcokat képes volt megjegyezni, még ha csak pár percig látja is, megismeri, ha újra szembejön vele. Ő maga sem vette észre, hogy kilépett a kapualjból és megszólította.

– Miért követ engem? – A férfi ijedten felé pördült, szeme kikerekedett és csak nyitotta a száját, de végül mégsem szólt semmit. – Miért követ, Dr. Blank?

− Ööö... bizonyára összetéveszt valakivel – szólalt meg végül a férfi többszöri torokköszörülés után. – Én is másnak hittem, azért jöttem ön után. Bocsássa meg, ha megijesztettem.

Annie szótlanul nézett rá és nem tudta, mit higgyen. Félelmetesen hasonlított arra a férfira a repülőn, aki annyi mindent akart tudni róla. Tisztában volt vele, hogy ha tényleg ismerősnek hitte volna, megszólítja, de nem tette, csak jött utána. Most pedig itt állt vele szemben egy sikátorban és ő mégsem félelmet érzett, hanem döbbenetet és azt, hogy meg akarja tudni, miért követte. Ám annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem volt lehetősége újra megkérdezni. A férfi gyorsan újra bocsánatot kért, majd megfordult és kiszaladt az utcára.

− Hé, várjon! – kiáltott Annie és utána rohant, de mire kiért, a férfi már buszra szállt. – A francba! – mérgesen beletúrt a hajába. – Hogy te mekkora hülye vagy, Annie O'Connor. Még mindig nem vagy szuperhős, csak szereted annak hinni magad. Mit is gondoltam? Hogy majd el fogja mondani nekem? De... miért érzem azt, hogy ez a férfi és a repülős fickó egy és ugyanaz? Lehet, csak ismerőst akartam látni benne, hogy ne legyen olyan félelmetes? Hogy azt higgyem, csak meg akarta kérdezni, hogy vagyok? Nem, ez nem logikus, ezt a bolt előtt is megkérdezhette volna. Nem kellett volna idáig követnie... ez így értelmetlen. Miért történnek velem furcsa dolgok, amióta betettem ide a lábam? Kezdődött a pszichológussal a gépen, aztán azok a fura e-mailek, amik arról akarnak meggyőzni, hogy a szüleim nem is a szüleim – ugyan kérem, ez abszurdum – a támadás a kertben; majd a levelek feladó nélkül és az összetépdesett képeimmel, most meg ez. Eddig azt hittem, az e-mailek, a levelek, sőt a támadás mögött is Brigit áll, de ez már nem ő. Ennyire nem utálhat, hogy felbérel valakit, hogy kövessen. Ez már kezd egy rossz krimire hasonlítani. – Dühösen megdörzsölte az arcát, a következő pillanatban valaki hátulról meglökte, a táskája lecsúszott a válláról és a tartalma a földre szóródott.

− Jaj, nagyon sajnálom, nem figyeltem – szólalt meg egy mély hang. – Segítek összeszedni.

− Ugyan, semmi baj – mosolyodott el Annie, de a hang gazdája már le is hajolt, hogy a táskába pakolja a tárgyakat. Annie csupán egy szürke kötött sapkát látott, majd ő is leguggolt, hogy segítsen. – Nagyon köszönöm.

− Végül is az én hibám volt. További szép napot! – Mire a lány utána fordult, hogy megköszönje, a fiú már távol járt. Milyen fura egy nap. Végül vállat vont és visszaindult a folyópartra, nehogy lekésse a találkozót Vallal. Na, az ő mai kijelentése is megért egy misét. Erre számítottam a legkevésbé, de... miért kellene nekem megrekednem Max miatt? Jogom van fiúkkal ismerkedni és randizni is velük, főleg ha az illető olyan, mint Val. Brigit eddig is utált, ezek után gyűlölni fog, de végül is Val nem a pasija.

Mire odaért, a fiú hátradőlve hallgatta a rádiót és rá várt, csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor a lány behuppant mellé a kocsiba.

− Nagyon elkéstem?

− Nem, nekem lett előbb vége a találkozómnak, a barátomnak el kellett rohannia – felelte Val, miközben indított. – Tudod, rendőr, aztán valami rabláshoz hívták.

− Rendőr? Húha, nem választott könnyű szakmát.

− Ha szereted, akkor nem érzed nehéznek. Valaki a te munkádra is azt mondja, hogy nehéz, esetleg büdös, soha nem menne lovak közelébe, ellenben neked nem ezt jelenti – mondta Val. – Szerintem ez minden szakmánál, munkánál, hobbinál így van. Te a rossz oldalát látod, ő a jót.

− Te szeretsz ilyen... filozófikus gondolatokba merülni? Csak mert akkor felkészülök – vigyorgott Annie.

− Nem sűrűn, ez inkább csak... megjegyzés volt.

− Egy jó hosszú megjegyzés. – Val nevetett, amitől a lányt kellemesen kirázta a hideg.

Bár Annie végig feszült volt az út alatt és nyugtalanul fészkelődött, próbált nem arra figyelni, hogy kocsiban ül. Hazafelé hol beszélgettek, igyekezve minél jobban megismerni a másikat − Val mindent elkövetett, hogy a lányt mosolyogni lássa −, hol csak csendben utaztak gondolataikba merülve. Mígnem a fiú tüsszögni elkezdett, de nem csak egyszer. Már a sokadiknál járt, mikor Annie megszólalt:

− Mondd csak, valami rekordra készülsz? A legtöbbet tüsszentő ember vezetés közben?

− Nem, porallergiám van – felelte Val két tüsszentés között. Annie figyelte, ahogy egyszerre igyekszik egyenesben tartani a kocsit és zsebkendőért feltúrni a zsebeit. – Nincs zsepid?

− Férfiak! Tipikus, hogy képesek vagytok elindulni zsebkendő nélkül. Most komolyan, mi van, ha elered az orrod vére? – kérdezte, miközben a táskájában keresgélt.

− De mi nem mászkálunk feneketlen táskával, amibe bármit el lehet rejteni – vágott vissza Val.

Annie a szemét forgatta, majd elkomorodott, mikor a kezébe akadt egy piros cetli. Miután a fiú kezébe nyomta a papírzsebkendőt, kihajtogatta a lapot.

− Ez meg mi a szösz?

− Az nem szösz, hanem egy piros cetli − Val rápillantott orrfújás közben.

− Köszönöm az információt, hülyén halok meg, ha ezt nem közlöd velem – mordult Annie és már majdnem elmosolyodott, mikor meglátta mit írtak a cetlire. – Te szent ég! – suttogta. Remegő kezei közül kicsúszó a papír majd a combjára vitorlázott.

− Mi történt? – fékezett le Val, mert már attól tartott, a lány ott ájul el mellette. – Annie, mi a baj?

− Én... engem... Édes istenem! – A fiú idegesen a papír után nyúlt, mert tudta, a lányból nem fog tudni kihúzni semmit. A piros cetlin csupa nyomtatott betűvel a következő szerepelt:

MEGÖLLEK, ANNIE O'CONNOR, ÉS ÉLVEZNI FOGOM! BEFEJEZZÜK A RÉGEN ELKEZDETT JÁTÉKUNKAT. EMLÉKSZEL? MOST MAJD FOGSZ!

Val a műszerfalra dobta a papírt, mert félt, hogy dühében összegyűri, majd a lányra pillantott. Annie a szájára szorított kézzel remegett és üveges tekintettel meredt előre.

− Oké – fújta ki hosszan a levegőt Val. – Nyugodjunk meg, ez biztos valami vicc. Valaki szórakozik veled.

− Oh, igen, biztos – nevetett fel idegesen Annie. – Mert ez olyan rohadtul jó poén. Másrészt ki szórakozna ilyennel?

− Brigit? – próbálkozott Val, miközben a cetlit nézegette.

− Kinézed belőle?

− Nem igazán – sóhajtotta Val. – Hogyan kerülhetett a táskádba?

− Hogy neked milyen jó kérdéseid vannak – gúnyolódott Annie, miközben remegő kézzel a hajába túrt. Észre sem vette, hogy már sokadszorra csinálja ezt a mozdulatot, mikor hirtelen megmerevedett. – Az a fiú, aki fellökött. Csak ő rakhatta bele a táskámba.

− Felismerted? Tudod ki volt?

− Mivel csak egy szürke sapkát láttam belőle, nem igazán tudom, hogy ismerném–e. A sapkákkal pedig nem kötök ismeretséget – morgott Annie. Val felvont szemöldökkel nézett rá. – Bocsi, ha ideges vagyok, sírva fakadok, vagy szarkasztikus leszek.

− Ezzel nem jutunk előbbre – dörzsölte a homlokát a fiú. – Én még mindig azt mondom, ez csak egy rossz vicc, nem kell komolyan venni. Lehet, Brigit valamelyik hülye haverja akar kikészíteni.

− Ha így folytatja, sikerülni fog – fakadt ki Annie. – A támadás óta így is paranoiás vagyok, ez még nagyon kellett. – Remegve temette a kezébe az arcát, mire Val megragadta a vállát.

− Annie, nézz rám! Nézz rám! – A lány végre ránézett, mire a fiú rámosolygott és finoman megsimogatta a vállát. – Nem lesz semmi baj. Ez csak egy rossz vicc, majd elbeszélgetek Brigittel és minden megoldódik. Minden el fog rendeződni, csak bízz bennem. Rendben?

− Rendben – bólintott Annie, majd lopva letörölte kibuggyant könnyeit, miközben Val indított.

− Ezt pedig most kidobjuk és elfelejtjük – mondta a fiú, majd elengedte a cetlit a szélben.

Csendben tették meg az utat hazáig. A lány nem tudott szólni, a sokk, a lelkét szorongató félelem belefagyasztotta a szót. El kellene hinnem azt, amit Val mondott, de nem tudom. Valami azt súgja, ez nem csak ennyi. Ez nem egy rossz vicc. Tudta a nevem, tény, ezt Brigit is tudja, de milyen játékról beszélt? Milyen játékra kellene emlékeznem? Miért én? Nem értek semmit. Félek. Félek, hogy ez az ismeretlen valaki beváltja a fenyegetését és... Nem, nem, ez nem történhet meg! Csak úgy nem fog rám támadni és megölni. Butaság, butaság, butaság! Az lenne a legjobb, ha elfogadnám, amit Val mond. Ez csak egy vicc. Mi más is lehetne? Csak túlreagálom. Igen, sok volt ez mára. Az lesz a legjobb, ha elfelejtem ezt az egészet, mintha meg sem történt volna. Bár a szíve mélyén Annie is tudta, ez badarság, attól nem lesz jobb, ha homokba dugjuk a fejünket és úgy teszünk mintha semmi sem történt volna. Mert ha hallgatunk, ha nem teszünk semmit, csak a fájdalom lesz nagyobb, a seb lesz mélyebb. A feszültség pedig ebből a fájdalomból táplálkozik, és amikor nem számítunk rá, kitör olyan valakit bántva meg ezzel, akit nem akarunk, vagy mi sérülünk meg úgy, hogy semmi sem lesz már a régi. A félelemtől persze mindenki menekülni akar, és úgy hisszük, ha nem veszünk róla tudomást, a gond elszáll. Hatalmas tévedés. A félelem belénk telepszik, a lelkünket rágja, amíg meg nem történik a baj, amitől mindig is tartottunk, amit megakadályozhattunk volna, ha teszünk valamit, beszélünk róla valakivel. Mi azonban csak hallgatunk. Pedig néha egyetlen mondat megoldaná a problémánkat: komolyan veszlek. Ha elfogadjuk, hogy gondunk van, ha megpróbálunk megoldást találni rá, mindjárt nem egy félelmetes, lélekevő szörnynek fog tűnni. Annie azonban most menekülni akart, el mindattól, ami félelmet keltett benne. Csupán boldog akart lenni.

Miután a kocsinál elváltak, Annie rögtön az istállóba sietett. Rita széles mosollyal üdvözölte, Jack a szinte már hozzánőtt villára támaszkodott, Brigit a távolban szöszmötölt valamivel, de azért hegyezte a fülét, hogy a lány mit mesél. Annie lelkesen ecsetelte, mi mindent rendelt, milyen kedvesen fogadták a boltban és érdeklődtek, hogyan került Mr. Levigne helyére.

− Ezt pedig Lirnek hoztam – mutatta, amit egészen eddig a kezében szorongatott. Rita egyből a kezébe kaparintotta a vörös és fekete kockás nyeregalátétet.

− Ez nagyon szép, csak az a kár, hogy Lir nem fogja megtűrni magán.

− Te ezen ne aggódj! – legyintett Annie. − Ha sikerül barátságot kötnöm vele, azt is engedni fogja, hogy feltegyem rá.

− Ha azt is a feneketlen táskádból húztad elő, akkor komolyan elgondolkodom, hogy én is veszek egyet – szólalt meg Val az ajtóból, mire Annie megpördült.

− Nem abból húztam elő, volt egy másik is – mosolyodott el Annie.

Val hozzájuk sétált, majd felkapta az oszlopnak támasztott táskát, de a lány kikapta a kezéből és a háta mögé rejtette.

− Héj! Ebben meglepetés van. Nincs leskelődés!

− Meglepetés? – vonta fel a szemöldökét Val. – Mi az?

− Ha elmondom, nem lesz meglepi – vigyorgott Annie.

− Szóval, csak azért jöttem, mert ezt oda akarom adni neked – nyújtotta a lány felé a két színházjegyet. – Én képes vagyok elveszteni vagy elfelejteni. Jobb, ha nálad lesz.

− Ahogy akarod – vette el tőle Annie, majd amikor Val indulni készült, megfogta a karját. – Köszönöm. Nem csak azt, hogy elhívtál a színházba, hanem amit a kocsiban mondtál. Ha pánikba esem, elég kiakasztó tudok lenni.

Val a kezére tette a kezét, majd megszorította.

− Ne aggódj, ide senki sem teheti be lábát Mr. Ashwin beleegyezése nélkül. Itt biztonságban vagy. És... itt vagyok én is. – Annie mosolyogva figyelte, ahogy a fiú elhagyja az istállót. Rita hümmögve odalépett mellé.

− Szóval... mi történt ezen a délelőttön?

− Semmi – vágta rá Annie, de önkéntelenül játszani kezdett a nyakláncával.

− Oh, igen, mert ez egy rohadtul nagy semmi volt – mutogatott hevesen Rita. – Megfogta a kezedet.

− Túlzás, csak... csak... baráti kézfogás volt...

− Aha... És barátilag mentek a színházba, barátilag fog megcsókolni...

− Val nem fog megcsókolni – mordult Annie, mire Jack lépett mellé és a vállára tette a kezét.

− Tagad. Ez azt jelenti, tetszik neki.

A lány felvont szemöldökkel nézett a fiúra.

− Mi vagy te? Párkapcsolati tanácsadó?

− Miért? Nem tetszik? – Annie zavarában mindenhova nézett, csak a mellette álló két emberre nem. – Na?

− Ez hadd maradjon az én titkom.

Jack széttárta a karjait.

– Így nem lehet dolgozni. – Ezzel vállára kapta a villát és elsietett. A két lány összenézett, majd egyszerre megrázták a fejüket. Rita a nővére felé nézett, majd Annie-be karolt és együtt indultak Lir boxa felé.

− Ezért Brigit elevenen fog megnyúzni és a bőrödet kiteszi a szobája falára – suttogta Rita. – Az istállóért is harap, de ha még Valt is elveszed tőle, kinyír.

− Valnak kell döntenie, neki pedig nem tetszik Brigit – felelte Annie. – Amúgy is csak ismerkedünk.

− Oh, igen. Persze.

Annie csak puffogott, majd besétált a lóhoz. Lir felpillantott, meglendítette a farkát jobbra, majd balra.

− Szia, Lir. Tegnap ígértem neked valamit, igaz? Nézd csak, mit hoztam – nyújtotta felé a nyereg alá valót, hogy megszagolhassa. A ló kissé ódzkodott, de végül mégis megszimatolta. – Tudom, hogy eddig nem nagyon lovagolt senki, de ha egyszer mégis megengeded, hogy felüljek rád, akkor legalább kéznél lesz. Tudod, egyszer majd szeretnék rajtad lovagolni, kipróbálnám, milyen gyors vagy. Mert ugye az vagy? – Lir horkantva fel és le mozgatta a fejét. – Helyes. – Annie lassan az orra felé nyúlt, hogy megsimogassa, de még mielőtt hozzáérhetett volna, Lir tett egy lépést felé. Fejét hozzádörgölte a lány meleg kezéhez. – Jól van, Lir.

− Ha ezt nem a saját szememmel látom, nem hiszem el – döbbent meg Rita. – Ez kész csoda.

− A szeretet mindig csoda – suttogta Annie, miközben homlokát az állat homlokának döntötte. – Főleg ha önzetlenül adod és kapod.

* * *

Val lopva hátranézett, miközben a konyha felé sétált, majd amikor nem látott senkit, elővette a piros cetlit a kabátja zsebéből. Tudta, el kellett volna dobnia, de nem tehette, tudta, hogy nem volt szép dolog átejtenie Annie-t azzal, hogy másik fecnit dobott el. Muszáj lesz kiderítenie, ki az, aki fenyegeti őt. Talán Dave majd tud segíteni. Ez már nem vicc. Muszáj valamit tennünk, mert képes rá és tényleg megöli. A kérdés csak az, hogyan bizonyítom be, hogy az fenyegeti, akire gondolok?

* * *

Azt hiszed, Annie, hogyha nem veszel rólam tudomást, akkor nem létezem? De igenis létezem, és előbb vagy utóbb elkaplak. Ez még csak az előjáték. Azt akarom, hogy félelemben aludj el, hogy még a saját árnyékodtól is félj. Azt akarom, hogy megtudd, mit jelent teljes szívből rettegni, reszketve tartani mindentől. Legfőképp tőlem. Mert ha a kezeim között leszel végre, élvezettel fogom hallgatni a sikolyaid és a könyörgésed. Az ígéretemet meg kell tartanom bármi áron... amit az anyámnak és amit... neki tettem.