Lexi testének minden porcikája megdermedt. Úgy érezte az az úszóhártyás kéz, az ő szívét is a markába szorította. Nem kapott levegőt. Egyedül az dübörgött benne, hogy Vicet magával vitte. Hogy vissza kell szereznie. Végül Dark kényszerítette mozgásra, aki nyögve, reszketve kászálódott talpra és a víz felé botorkált. 

– Dark! Állj! - ugrott fel a lány is és megragadta a fiú karját. Dark árnyékai ugyan megvillantak egy pillanatra, de csupán szürke pamacsoknak tűntek és szerte is foszlottak. 

– Engedj el! - zihálta Dark. - Utána kell mennem. Elvitte magával. 

– Nem! - mondta Lexi. - Ilyen állapotban nem mehetsz utána. 

– De… 

– Dark - szólalt meg lágyan White. - Tudom, hogy nagyon nehéz, de gondolkodj ésszerűen. Alig állsz a lábadon, a beszéd is nehezedre esik. Szerinted meddig jutnál a vízben? A patakig nem jutnál el és elájulnál. A sellő már messze jár. 

– Vissza kell szereznünk - mondta sápadtan Dark és továbbra is a vizet bámulta. 

– Vissza fogjuk - ígérte White és finoman a bátyja vállára tette a kezét és a földre nyomta. - Ne csinálj őrültséget. Ha megfulladsz, ki menti meg Vicet? Ki találja meg a testét? - Dark megrázkódott és hosszan kifújta a levegőt. 

– Nem értem - szólalt meg Sabrina. - Miért kell a sellő királynőnek Vic?

– Ellene is elkövettetek valamit? - kérdezte Nico miközben a hüvelyébe csúsztatta a kardját.

– Mi nem - rázta a fejét Lexi. - Apám viszont ig… - elharapta a mondatot, mintha az apja említésére eszébe jutott volna valami. - Te jó ég! Ha az összes démon kiszabadult a börtönből…  

– És mind bosszúra éhes, mint Ñiq'i… - folytatta Nico elsápadva. 

– Akkor apád elég nagy bajban van - fejezte be halkan Dark. 

– Hány démont zárt börtönbe az apád? - kérdezte Drake, ahogy Lexi mellé lépett. - Vagy bármelyik védelmező? 

– Nem tudom. Sokat. A legtöbb ott lévő démont a Védelmezők kapták el - felelte Lexi.

– És mennyi démon volt bezárva oda? - kérdezett újra Drake, ezúttal Darktól. A fiú fáradtan megvonta a vállát. 

– Ezt talán még Isten se tudja. Rengeteg. Egy cellából nehéz felmérni.  

– Figyelmeztetni kell az apádat és a megmaradt Védelmezőket - jelentette ki Nico. - Nem tudják, hogy minden, eddig elzárt démon szabadon kószál. 

– De hogyan? - csattant fel keserűen Lexi. – Ha visszamegyünk megkeresni Andrea-t, hogy hadd üzenjünk, akkor időt vesztünk. Vic annál tovább lesz fogoly a sellő királynőnél.

– Ha meg nem szólunk, még többen meghalnak - mordult fel Nico. 

– Nekem van egy ötletem - szólalt meg Sabrina, ahogy lehajolt, hogy felvegye a lába között tekergő macskát. - Luna elvihetne egy üzenetet Andrea-nak, ő pedig szól apádnak. Mi pedig tovább megyünk. 

– Egy macskára akarod bízni ki tudja hány ember életét? - kérdezte Nico az állatra bámulva. 

– Luna, nem csak egy macska - simogatta meg Sabrina, mire hangosan dorombolni kezdett. - Kikérem a nevében is. Ő különleges. 

– És mégis hogyan találja meg Andre-at? Talán egy kutya veszett el benne és szagminta alapján megtalálja? 

– Még az is lehet - vágta oda sértődötten Sabrina. - Semmit sem tudsz a boszorkányok állatairól, úgyhogy te ebbe ne szólj bele!

– Biztos vagy benne, hogy el tudja juttatni neki az üzenetet? - előzte meg  Lexi Nico következő kérdését. 

– Biztos - bólintott Sabrina határozottan. - Tisztában vagyok a képességeivel. 

– Rendben - sóhajtotta Lexi és megdörzsölte az arcát. - Dark, legalább pár nevet tudsz mondani, hogy kikre vagy mikre számítsanak? 

– Persze, de ehhez nem kellene papír és toll is? - de mire a kérdés végére ért Drake már az orra alá is dugta a kért eszközöket. A fiú kérdőn meredt először a papírra, majd Drake-re. 

– Mindig akad nálam papír és toll - vont vállat a fiú. - Igaz, kicsit gyűrött, mert a zsák alján volt, de a célnak megfelel. - Dark csak bámult rá egy pillanatig, majd elvette a papírt. White közben keresett egy nagyobb, laposabb követ, hogy legyen min írnia. Percek teltek el azzal, hogy egymás után írta le a neveket, amik felbukkantak az elméjében. Mire a végére ért, már nem bizsergett a teste, már nem okozott neki fájdalmat, hogy megmozduljon. Az árnyékai viszont még mindig gyengék voltak, csendben szunnyadtak valahol a testében. Végül felállt, a többiekhez sétált és Lexi kezébe nyomta a papírt. A lány csupán felületesen futotta át a neveket, de még így is megremegett a keze. Kimérten bólintott, majd elvéve tőle a tollat, megfordította a lapot és gyorsan egy rövid  üzenetet írt rá. Majd összehajtotta, felsodorta és Sabrinához lépett. A fekete macska büszkén ült a lány karjaiban, farka az egyik karját simogatta. Lexi becsúsztatta a felgöngyölt papírlapot az állat hátán pihenő henger alakú dobozba, amit Sabrina varázsolt rá nemrég. A fa dobozon Andrea neve állt. Sabrina aztán az állat orra alá dugta az egyik hátizsákot. 

– Keresd meg, Andrea Gola-t és add oda neki a levelet - suttogta neki Sabrina, ahogy maga felé fordította az állatot. Majd az orrát az állat orrához dörzsölte. - Ügyes legyél, drágaságom! - Luna felnyávogott, majd kiugrott Sabrina kezéből és eltűnt a bokrok között.

– Biztos vagy benne… - kezdett bele újra Nico. 

– Biztos - szakította félbe Sabrina. - Te nem ismered Lunát. Megtalálja Andrea-t, aztán újra csatlakozik hozzánk. - A fiú összehúzott szemmel figyelte egy pillanatig, majd inkább vállat vont. 

– Ha te mondod, cicus.

– Dark, sikerült összeszedni magad? - fordult Lexi a fiú felé, miután felkapta a zsákját. - Indulnunk kellene. Naplemente előtt el kellene érnünk a másik tavat. 

– Felderítést nem vállalok, de mehetünk - bólintott Dark. 

Miután mindenki felkapta a zsákját és felmásztak a hídhoz, hogy folytassák útjukat a csillagokkal jelölt ösvényen, White felzárkózott Lexi mellé.  

– Sötétben akarod megszerezni a virágot? - kérdezte. 

– Nem igazán van más választásunk - felelte Lexi. - Ha kemény iramot diktálunk, akkor sem érünk oda olyan gyorsan, hogy még napfényben elérjük a tavat és átevezzünk a szigetre. Nem várhatunk reggelig. 

– Ha a Samaña virágról beszéltek, akkor még szerencsésebb is éjjel megszerezni - szólt közbe Dark. – Éjjel ő is pihen, mint a többi virág, kevésbé erős a varázsereje is. 

– Okostojás - jegyezte meg Nico. 

– Hogy te miket nem tudsz - mondta White, mire a fiú vállat vont. 

– Vic mondta annak idején. 

Az elkövetkező órákban viszonylagos csendben követték a sötét csillagokat a talpuk alatt. Volt, amelyik belesimult a földbe, volt, amelyiket félig elfedett már a fű, volt olyan, ami csillag alakú kőként pihent az ösvényen. Néha zsúfoltan követték egymást, néha akár méterek is voltak kettő között. De mindig feltűntek és mutatták az utat egy eldugott sötét vizű tóig. A fák és a növények gondosan elrejtették a tavat, csupán egy keskeny homokos part maradt a tó mellett, minden mást benőtt a sűrű bozótos. A nap lassan lebukott a fák alá, így még sötétebb lett a tó körül, amikor megálltak a partján. A másik partja ködbe és sötétségbe burkolózott. Nem messze tőlük egy csónak hevert a homokban.

Sabrina közvetlenül a víz mellé sétált és belenézett. Sötét, iszapos talajt látott, viszont beljebb sem lett tisztább a víz, inkább sokkal sötétebb. Majd a tekintete a környező bozótosra siklott. Egyes bokrok annyira közel nőttek a tóhoz, hogy az ágaik belelógtak a zavaros vízbe. 

– Élnek ebben a tóban egyáltalán állatok? Halak? Békák? 

– Inkább a sellő királynő teremtményei - válaszolta Dark tisztes távolságra a víztől. - Én nem mennék közelebb a helyedben! - szólt rá Nicora, amikor Sabrina mellé akart sétálni. - A tó tele van húsevő halakkal, angolnákra hasonlító lényekkel, amik egyben nyelnek le, a sárban megbújó, vérre szomjazó piócákkal. 

– És ne feledd a breshkë-t, ami a férfiak legnemesebb szervére vadászik - szólt közbe Lexi.

– Azt a végére tartogattam - mondta Dark. 

– Hogy mi? - kérdezte sápadtan Nico. - Mármint leharapja.. azt? - bökött a nadrágja felé. 

– Igen - bólintott Dark. - Ronda látvány. Láttam ilyen sérültet a boszorkány kórházban anno.

– És ti azt akarjátok, hogy menjünk be a vízbe? - borzongott össze Nico. - Már bocsánat de… 

– Nem akarjuk - nyugtatta meg Lexi. - Ti itt maradtok, mi meg a lányokkal átevezünk a szigetre a virágért. A legtöbb itt élő állat a férfiak illatára reagál és férfiakra támad. A nőket általában békén hagyják.

– Micsoda férfigyűlölő lények - morogta Drake, mire Lexi rámosolygott. 

– Sellők hozták létre őket és ők - el kell, hogy keserítselek - gyűlölik a férfiakat. 

– Ezek szerint ők nem Andersen és a Kis hableány féle sellők - jegyezte meg a fiú. 

– Nem, ezek nem - vigyorgott rá Dark. - Bár ha elképzelsz egy horror Kishableányt, az közel állna a valósághoz.

– Inkább nem. Túl élénk a fantáziám.

– Milyen szigetre akartok átevezni? - kérdezett közbe Nico - Én nem látok egyet sem. 

– Elrejti a sötétség, de ott van - mondta Lexi. - Nem szívesen teszem rá a lábam, de kell az a virág, hogy lélegezni tudjunk a víz alatt és eljussunk a királynő palotájába.  

– Arra felkészültél, ugye, hogy a näckrosok nem fognak örülni, hogy ellopod a virágot - jegyezte meg White. - Nem mintha nem lenne nekik temérdek… De tudod milyen ragaszkodóak. 

– Felkészültem - bólintott Lexi. - De remélem azok is alszanak és nem kell alkudoznom velük. Vagy legalább csak egyikükkel. Nem tudom elég-e mindháromnak a tengervíz, amit hoztam. 

– Okos - bólintott White. - Ezek megőrülnek a tengervízért.

– Hogy-hogy? - kérdezte Drake. 

– Mert, bár a sellő királynő lényei, ezek sosem ízlelhették a tengert, csupán, amikor megszülettek. Így azóta arra vágynak, hogy újra ihassanak belőle - magyarázta Lexi. 

– Úgy tűnik a sellő királynő, nem szereti a teremtményeit - jegyezte meg a fiú. 

– Csodálkoznék, ha bárkit vagy bármit szeretne, saját magán kívül - mondta Dark és ledobta a zsákját épp ahol állt. Kellő távolságra a víztől, a fű és a homokos part találkozásánál.

– Nem is találkoztál vele, Dark - mondta Lexi és elindult a csónak felé. – Nem tudhatod, milyen a lelke.  

– A híre alapján nem nagyon van neki - vágott vissza a fiú.

– Az árnyékok híre alapján, neked sem nagyon van - jegyezte meg Nico, mire Dark összerándult. 

– Nico, ez övön aluli volt - mondta halkan Drake, mire a fiú csak vállat vont és ő is ledobta a zsákját. Drake is követte a példáját, de ő Lexi és a két lány után sétált a csónakhoz. - Nem túl veszélyes egyedül odamennetek? - kérdezte miközben bedobták a zsákjukat a kis hajóba.

– Itt minden veszélyes - mondta Lexi, de aztán megnyugtatólag megsimogatta a fiú karját. - Ha ti is velünk jönnétek, nagyobb lenne a veszély. Nem először hozok el a virágot a szigetről. És itt van White és Sabrina is. Nem lesz semmi baj. 

– Rendben. Hiszek neked. 

– Próbáld megakadályozni, hogy ezek ketten egymásnak essenek, amíg nem vagyunk itt - bólintott a lány Dark és Nico felé.

– Fantasztikus feladat - sóhajtott Drake, mire Lexi kuncogva megcsókolta.

– Csak ügyesen. - Ezzel megfordult, a három lány együtt meglökte a csónakot és beleugrottak, mielőtt bármelyiküknek is bele kellett volna lépnie a vízbe. Sabrina mormolt valamit, mire az evezők életre keltek és vízbe merültek. A kis hajó ritmusos csobbanások kísértében suhant előre a vízen. Drake ugyan visszasétált Nicohoz, de addig követte a tekintetével a csónakot, amíg az végleg el nem tűnt a ködben. 

– Dark hova lett?

– Azt mondta, keres tűzifát, hogy ne tök sötétben kuksoljunk itt - felelte Nico miközben a már összeszedett apró fából kicsi máglyát épített, hogy meggyújthassa. 

– A tűz jó ötlet. Összedobhatnánk valami ennivalót is, mire a lányok visszajönnek. Egész nap alig ettünk valamit - mondta Drake, mire Nico csak bólintott.

Mire a nap nem sokkal később végleg lebukott a látóhatár mögé, vidáman lobogott a tűz, mellette egy kupacban faágak hevertek. Drake és Nico épp feltett a tűz fölé egy lábost, amikor Dark újra belevetette magát a sötétségbe. Nico morogva bámult utána. 

– Egész út alatt ezt fogod csinálni? - kérdezte Drake. 

– Legalább te ne állj az ő pártján - fortyant fel Nico. 

– Én nem állok senki pártján - védekezett Drake. - De ha végig minden kis dolgon felhúzod magad, ki fogsz fáradni idegileg. Értem én, hogy nem bírod őt, de… segít nekünk. 

– Dark Noah, csakis saját magán segít. 

– Miért érzem úgy, hogy neked mindegy mit tesz, az csak rossz lehet? Komolyan kíváncsi vagyok, miért nem bírod elviselni. És most tekintsünk el a Vic iránti érzéseidtől. 

– Nem érzek semmit Vic iránt - tiltakozott Nico. 

– Jó, most már nem, de régen éreztél - mondta Drake. - Ebbe rondított bele Dark? 

– Is - vont vállat Nico. - Meg alapból a stílusa is bicskanyitogató volt régen. Nagyképű, beképzelt, öntelt srác volt, aki mindent elkövetett, hogy kilógjon a sorból. Gondolhatod, miket csinált, ha még a Védelmezők is hallottak róla. 

– Attól, hogy régen ilyen volt, most nem biztos. Te is változtál az évek alatt. 

– Azért mi két külön világ vagyunk - mondta Nico. - Noah jó színész, elhiteti, hogy milyen rendes, elaltatja a gyanakvásod, aztán hátba támad. 

– Áh, már értem. Próbáltál vele barátkozni igaz? Csak aztán elkövetett valamit ellened. 

– Hah, hiszékeny tini voltam - sóhajtott Nico. - Amikor megismertem Vicen és Lexin keresztül, azt hittem, lehet egy normális barátom, amilyen most te vagy. Megpróbáltam félretenni mindazt, amit a boszorkányokról tanultam és jóban lenni vele. Megbíztam benne és elárult. A legrosszabb tette az volt, hogy elmondta Vic-nek, mit érzek iránta. Aztán beárult Serafinának, hogy boszorkányokkal barátkozom. Nem tettem ki az ablakba, amit a nénikémtől kaptam - mondta, miközben gondolkodás nélkül megdörzsölte a vállát és a rajta lévő sebhelyet. – Azt mondta, nem volt szándékos, hogy azt hitte, Serafina tudta, de ki hitt ezek után neki?

– Öregem - sóhajtotta Drake. –  Mindannyian követtünk el hülyeségeket tiniként. Ha akkor ismersz meg, nem biztos, hogy barátok lennénk. Miért nem engeded, hogy tiszta lappal kezdjetek? Mintha csak most ismernéd meg. 

– Árnyék - mondta Nico és a barátja szemébe nézett. - Te csak őt ismered, én viszont nem eggyel találkoztam már. Lelketlen, gonosz lények. Rá tehetted azt a jelet, de ez nem változtat azon, hogy sötétség lakik benne. Nem bízom benne. Ha most ismerném meg, akkor sem. Sőt. Ha még Védelmező lennék… - csuklott el Nico hangja. - Szóval ha még az lennék és nem róla lenne szó, már megöltem volna. Te se bízz benne. Légy mindig éber a közelében. Ha elkezdesz bízni benne, ha lankad a figyelmed… nem biztos, hogy meg tudlak védeni. Már nem… 

– Nico… - szorult össze Drake torka, ahogy a barátját nézte. Sosem látta még ilyen elveszettnek, pedig tudta, hogy nem róla mintázták az önbizalom szobrát, eddig mégis volt valami fogódzója, most viszont ez is eltűnt. - Tudom, hogy az angyalod és a védelmezőség sokat jelentett neked, hogy ez volt az életed. Most biztos úgy érzed, hogy nem vagy elég jó, hogy csak hátráltatsz mindenkit. De ez nem igaz. 

– Nincs már védelmező erőm. 

– Nem az erődtől vagy jó harcos - mondta Drake. – A bátorságodat, a mozdulataidat, a gyorsaságodat, a reflexeidet, nem az a jel határozta meg a mellkasodon. És téged sem. Ott harcoltál mellettem a tónál, láttam mire vagy képes és nem kellett hozzá semmi más, csak te és a kardod. Nem az erődtől voltál valaki. Te ugyanaz vagy, aki eddig is voltál, ugyanúgy küzdesz, ugyanúgy gondolkodsz. És én ugyanúgy rád bíznám gondolkodás nélkül az életem, ahogy eddig, mert tudom, hogy meg tudsz védeni. - Belenézett a barátja szemébe és nem tudta eldönteni, hogy csupán a tűz fénye játszik vele, vagy Nico szeme tényleg könnyes lett. - Hiszek benned, még ha te nem is hiszel magadban. 

– Meg tudod te védeni magad nélkülem is - mondta Nico miután megköszörülte a torkát. 

– Ahogy te is, mégis mindig szükségünk lesz valakire, aki védi a hátunk - mosolygott rá Drake. - Ne engedd, hogy bármi is elbizonytalanítson. Neked ugyanolyan fontos szereped van ebben a történetben, mint Lexinek, vagy Sabrinának. Csak találd meg a helyed. A Dark iránti ellenszenved meg engedd el.

– Ezt már Lexi is mondta - morogta Nico.

– Mert segítene. Ne törődj vele, engedd el a régi sérelmeid és az árnyékkal szembeni előítéleteid. Fogd fel egy olyan munkatársnak, akivel együtt kell dolgoznod. Nem kell szeretned, nem kell jóban lenned vele, de kommunikálj vele. Foglalkozz azzal, ami fontos. Magaddal… vagy Sabrinával.

– Ne kezd el te is a kerítőnőt játszani! 

– Látok, öregem - forgatta a szemét Drake, mire Nico csak felhorkant.

– Biztos képzelődsz.

– Persze, biztos… De azt azért megjegyezném, hogy nem minden nő szereti, ha csak kerülgetik őket és nem tesznek semmit. 

– Mire akarsz kilyukadni?

– Szerintem arra, hogy ha akarsz valamit Sabrinától, akkor csinálj is valamit, ne csak bámuld - szólalt meg mögöttük Dark. Nico megmerevedett majd lassan megfordult.

– Nem énekeltél.

– Ó, bocsáss meg.  Túl az óperencián, túl a tengeren, Úszik egy kis svábbogár, tiszta meztelen, Lába sincsen ő neki, csak a víz viszi, Szegény kicsi svábbogár megfogsz dögleni.

– Jobb nem jutott eszedbe? - kérdezte Nico, majd visszafordult a tűzhöz. – Visszatérve, nem bámulom Sabrinát és nem akarok tőle semmit. 

– Mert boszorkány? – kérdezte Drake miközben Dark leült a másik oldalára. 

– Nem. Mert… Nem és kész. 

– Próbálhatod itt tagadni, Storm, de mindenki látja - mondta Dark. – És ha nem akarod elszalasztani, akkor tenned kell valamit. 

– Leszállhatnánk a szerelmi életemről? - csattant fel Nico.

– Ami nem igazán van, ugye? – provokálta Dark.

– Na, mert neked aztán nagyon rendben van a szerelmi életed - vágott vissza Nico.

– Jaj, hagyjátok már abba - sóhajtott Drake, amikor meglátta Dark szemében megvillanni a dühöt. – Miért nem veritek egymást laposra? Akkor talán elhallgatnátok egy időre. - A két fiú dühösen egymásra meredt, de nem mozdultak és végül inkább belebámultak mindketten a tűzbe. Nico megdörzsölte a vádliját, ahol bár begyógyult a seb, mégis viszketett, Dark pedig megmozgatta a beállt vállát. - Kitalálom egyikőtöknek sincs kedve a démonokkal való harc után újra verekedni. És valószínűleg a víz alatt se lesz veszélytelen a helyzet. Miért nem tudtok fegyverszünetet kötni a beszédben is? 

Drake kérdésére senki sem válaszolt. Jó pár percig csak a csendes éjszaka neszeit és a tűz ropogását lehetett hallani. Majd Dark törte meg a csendet.

– Mit szólnál Storm, ha te kezdenéd az őrködést? Az árnyékaimnak szükségük lenne egy kis pihenésre. Pár óra múlva leváltalak. - Drake a mellette ülő fiúra meredt. Nem tudta, hogy Dark hallotta-e, miről beszélgetnek vagy csak megérezte, hogy a fiúnak szüksége van arra, hogy végre hasznosnak érezze magát. 

– Rendben - szólalt meg döbbenten Nico. 

– Szerintem annak a fának bármelyik ágáról tökéletesen belátni a tavat és a környéket, ha feljön a hold - mutatott egy közeli magas fára Dark. Nico azt morogva az orra alatt, hogy ő is kiszúrta már azt a fát, feltápászkodott és elindult. De pár lépés után mégis megtorpant és Drake-re nézett.

– Minden rendben lesz? 

– Persze. Miért? – nézett rá döbbenten a fiú.

– Semmi, nem érdekes - mondta Nico, majd szinte észrevétlenül Dark felé biccentett. – Ne feledd, amiről beszéltünk.

Drake a fejét rázta, miközben Nico átvágott bokrok között, hogy aztán felkapaszkodjon a fára. Amikor visszafordult megérezte magán Dark pillantását. A fiú nyíltan bámulta őt, sötét szemével, amitől Drake-nak bizseregni kezdett a bőre. De nem érezte, hogy félnie kellene tőle. A fekete szempárból inkább kíváncsiság áradt. 

– Mi van? - kérdezte

– Ugye tudod, hogy túlféltenek? - szólalt meg Dark. 

– Túlféltenek? 

– Igen. Lexi is és Nico is mindig úgy helyezkedik, hogy téged védjenek. És ez csatától független. Vagy az előbbi kis közjáték Nico-tól. Mintha valami szörnnyel hagyna kettesben - fintorodott el Dark továbbra is a fiút bámulva. – Nem mondják el például azt se, milyen démonok szabadultak ki a börtönből. Hallottam, mit mondott neked Nico mikor kérdezted. A legkevesebbet mondta el, amit csak lehetett. Aggódnak érted, hogy nem bírod majd feldolgozni mindezt. Csakhogy nem veszik észre, hogy pont ezzel sodornak veszélybe. 

– Mert nem tudom, mire számítsak? - kérdezte Drake és egy pillanatra sem kapta el a pillantását Darkról. Valahol mélyen egy távoli hangocska azt suttogta az agyában, hogy félnie kellene ettől a fiútól, de mégsem tette. Volt valami ösztönös bizalom benne iránta. Hogy ez Lexitől eredt vagy mástól, nem tudta megmondani. Bár néha a frász kerülgette az árnyékaitól, a mellette ülő fiútól nem.

– Igen - bólintott Dark. –  Mozdulatlanságra kényszerítenek, pedig biztos vagyok benne, hogy meg tudnád védeni magad. De ha folyton mögéjük bújsz, ha folyton hagyod, hogy megvédjenek, megmentsenek, akkor amikor igazán kell, nem fogsz lépni. Leblokkolsz és ezt ki fogják használni. A tónál is láttam, hogy meg tudod védeni magad, láttam a nyílvesszőket, mégis háttérbe húzódsz. És ha nem vigyáztok, ez lesz a veszted. Ahelyett, hogy elnyomnak segíteniük kellene. Felkészíteni a legrosszabbra, gyakorolni a fegyvereddel, és fejleszteni azt a képességed, amit kaptál. Még ha kevés is az idő, akkor is jobb, mintha állandóan a sarkadban nyomulnak.

– Ezt említetted már Lexinek? - kérdezte Drake miközben a fiú szavait emésztette. 

– Igen, de… ne sértődj meg, de ő homokba dugja a fejét, ha rólad van szó. Tudja, hogy valamilyen szinten meg tudod védeni magad, hogy majd Nico vagy ő mindig ott lesz és megment. De mi van ha nem? Mi van, ha neked kell megvédeni őket? 

– Akkor segíts nekem te - bukott ki Drake-ből, amikor rádöbbent, a fiú pont azokat a gondolatokat mondta ki, amit ő nem tudott megfogalmazni. Nem tudta, mi zavarja, hogy miért van folyamatosan hiányérzete. Dark egy ideig némán, döbbenten meredt a fiúra, mint aki nem tudja eldönteni, jól hallotta-e.  

– Storm nem fog neki örülni - mondta végül. 

– Neki van elég dolga és ahogy mondtad, elfogult. Sem ő, sem Lexi nem akarja feszegetni a határaim, pedig lehet kellene. Sodródom, mert úgy érzem nem tudok mást tenni, de… valami hiányzik. Valami kapaszkodó. Elég idegesítő, hogy nem tudok semmit sem erről a világról, sem a lényeiről. 

– Biztos, hogy engem akarsz tanárnak? - mutatott idézőjelet Dark az utolsó szónál. -  Storm nem adta elő, hogy vigyázz velem, meg tarts tőlem, mert ellopom a lelkedet?

– De előadta - mondta Drake és nyíltan a fiú szemébe nézett. – De Nico veled is elfogult. A régi sérelmei miatt nem lát téged tisztán. Nekem pedig nem szokásom más véleménye alapján megítélni valakit. 

– Te egyáltalán nem tartasz tőlem - mondta  elgondolkodva Dark. 

– Nem - vágta rá Drake. A két fiú tekintete valahogy fogva tartotta egymást, végül Dark elmosolyodott és nyögve kinyújtózott.

– Nos, jól van. Mit akarsz tudni? Mivel kezdjük? 

– Ha már szóba kerültek, mit szólnál a démonokhoz, amik kiszabadultak. 

– Nem aprózod el. De rendben legyen, ahogy akarod. De készülj fel, mert hosszú a lista és a legkevésbé sem rózsaszín - Dark kinyújtotta hosszú lábait, a tűz felé, kissé hátradőlt és megtámaszkodott a karjain, mintha kényelmesebb testhelyzetet keresne.

– Várj egy pillanatot - kérte Drake, majd a zsákjába nyúlt és elővett egy apró rajztömböt. Ám ahogy hozzáért a papír nyúlni kezdett és pillanatok alatt normális nagyságúvá vált. Fekete spirál fogta össze a lapokat, kék fedelén hófehér felhők tornyosultak. Drake egy fekete ceruzát húzott ki a spirálból, majd kinyitotta a tömböt. 

– Ez mi? - kérdezte Dark.

– Andrea ajándéka - mondta Drake. - Azt írta, ez egy varázs rajztömb, sosem fog betelni, a legkisebb helyen is elfér és a ceruza olyan színnel fog, amilyennel csak akarom. - Sorolta a fiú olyan áhitattal, mintha a Szent Grált tartotta volna a kezében. Darkra vigyorgott. - Úgy tűnik a leendő apósom, jobban tudja, mire van szükségem, mint én.

– Ez fantasztikus, de.. 

 – Csak mondd, amiről úgy érzed tudnom kell - szakította félbe Drake. –  Ne törődj vele, ha úgy érzed nem figyelek rád. A rajzolás segít koncentrálni és feldolgozni a dolgokat. Mindent hallani fogok, ne aggódj. 

– Ha te mondod - vont vállat a fiú, majd belekezdett. 

Dark csak mondta és mondta. Sorolta a démonokat, akikre emlékezett, akiket látott, hallott a börtönbe. Elmondta, miért kerültek oda, milyen képességeik vannak, hogyan ölték meg az áldozataikat. Közben, hogy ne ragadhassa magával a múlt, Drake-t figyelte. Látta, hogyan sápad el, rádöbbenve mire is számíthat, de a keze megállás nélkül dolgozott. Szemét egy pillanatra sem vette le a papírról. Dark tekintete is odatévedt, majd ott is ragadt. Figyelte, hogyan jelenik meg a fiú ujjai alatt, a Szelek birodalmának fővárosa, az égbe nyúló tornyokkal, a felhőkőből készült házakkal, a szökőkúttal, ami mellett álltak. Majd lapozott és lassan életre kelt a tó és a vízesés. És miközben azt figyelte, hogyan lesz egyre élethűbb, hogyan ölti magára a színeket a papír, ő csak beszélt. Tudta, hogy Drake hallja őt, hogy felfogja, amiről beszélnek, hiszen meg-megremegett a keze, volt, mikor levegő után kapott, de mégis valami béke áradt belőle. Valami olyan erő, ami nem engedte Darkot sem belecsúszni az emlékekbe. 

– El sem tudom képzelni, milyen lehetett ilyen lényekkel együtt, összezárva - szólalt meg Drake, amikor Dark végre elhallgatott. Bár Dark a börtön nyirkos, bűzös levegőjét érezte az orrában, Drake hangja visszarántotta és újra a tűz füstös illata kúszott köré.  

– Ha ezt akkor kérdezi valaki, amikor odakerültem, akkor azt mondom, félelmetes. Az első időkben rettegtem, legfőképp attól, mikor támad rám odabent valami. Nem tudtam, hogy az a rács, ami engem bezár, őket kizárja és nem bánthatnak. De most… Hogy újra emberek között vagyok…  Így visszagondolva végtelenül magányos - sóhajtotta Dark. - A legtöbb börtönben legalább fogadhatsz látogatókat és beszélhetsz emberekkel, a családoddal. Itt csak ezek a lények voltak, akik között, bár van meglepően intelligens, a legtöbb nem tud mást mint sziszegni, morogni, nyögni, üvölteni. Így egy idő után nem maradt semmim, csak az emlékek és az árnyékok.  

– Miért félnek az árnyékoktól? - kérdezte Drake, miközben üres oldalra lapozott, hogy Dark arcvonásait kezdje megörökíteni. Bizseregtek az ujjai, hogy ez a csontos, vékony, fájdalomtól barázdált arc a papírra kerüljön. Furcsa érzése volt, mintha most, a lángoktól kissé homályosan látott fiú, lenne az a Dark, aki kijött a börtönből. A démonok közül, a végtelen magányból. 

– Mert az árnyékok gyilkosok, őrültek, lelket lopnak. Ha elég bátor vagy és meg tudod fizetni az árát, bármit megtesznek és kiderítenek neked. Bárkit és bárhogy megkínoznak és élvezik - vont vállat Dark. - De ezt már biztos elmondta neked Nico. 

– De te nem vagy ilyen - tiltakozott Drake. 

– Ilyen lennék, ha nem zárnak be.

– Ezt nem tudhatod. Én nem hinném, hogy az árnyékok irányítanak téged.

– Hála a tetoválásnak. Ha nem lenne… Nem tudom, kordában tudnám-e tartani őket. - mondta borúsan Dark. - A börtönben szabadon kószálhattak, és bánthatták a démonokat. Azok nem jelentettek semmit. Most viszont vannak körülöttem olyanok, akiket nem akarom, hogy bántsanak. 

– Csak akkor működik, ha hiszel benne. Vagyis inkább úgy mondom, azért hatásos, mert hiszel benne. Kellett valami, ami segít neked, ami miatt elhiszed, hogy tudod irányítani őket. A börtönben is tudtad, csak ott szabadabban voltak. - vont vállat Drake. - Láttad, mi történik a földön, elküldted a levelet is Lexinek. 

– Az nem ugyanaz, mint megakadályozni, hogy öljenek. Maguktól mentek a Földre, nem én küldtem őket. Talán érezték a káoszt. 

– A tónál is segítettek neked - vetett ellen Drake.

– Mert védik a testet, amiben élnek. 

– Te nem hiszel magadban.

– Az, hogy most a tetoválásod miatt tudok hatni rájuk, nem jelenti azt, hogy megszelidültek. A gonosz mindig gonosz marad - jelentette ki Dark. 

– Biztos, hogy gonoszak? Vagy csak ezt nevelték beléd? - kérdezte Drake. - Magadat is gonosznak tartod? 

– Te ezt nem érted… - ráncolta össze a homlokát Dark, de a fiú közbe vágott. 

– Hogy lesz valaki árnyék? 

– Erről nem akarok beszélni… - halt el Dark hangja a mondat végére és összerázkódott. Erővel nyomta el magában a feltörni készülő emléket. – Legyen elég annyi, hogy kemény árat fizettem érte.

– A lelked egy részét - bólintott Drake.

– Is…

– Miért adtad oda?

– Így tudtam meg, hol van Vic lelke. Nem találtuk volna meg soha. Ez volt az ár. 

– Ha te kemény árat fizettél, miből gondolod, hogy a többi árnyék nem? És miből gondolod, hogy ez az ár, mindenkit ugyanolyanná változtatott? Azt mondtad, van külön birodalmuk az árnyaknak. Tudod, mit csinálnak ott? Tudod, hogy élik a mindennapokat? Biztosan nem egymást gyilkolásszák. – Dark döbbenten meredt a mellette ülő fiúra, aki a hallgatásra felnézett a rajzból. - Gondoltam. Miért húzunk rá egy skatulyát valamire, amit nem is ismerünk? Attól, hogy vannak árnyékok, akik ölnek és őrültek, törvényszerű, hogy mind ugyanolyan? Emberek között sincs két egyforma. Te meghoztál egy nehéz döntést, mikor árnyék lettél, bizonyára a többiek is. Az, hogy ez mennyire változtat meg minket, csak rajtunk múlik. 

– De… - kezdett bele Dark, de végül nem tudott mit mondani. Elszorult a torka attól, hogy itt ül mellette valaki, aki teljesen máshogy látja azt, hogy ő árnyék. Hogy ő nem a sötétséget látja benne. 

– Átváltoztál, aztán mielőtt bárki is elmagyarázhatta volna, mi is ez az egész, börtönbe zártak egy kupac démon közé. Bántottak, kínoztak is, ugye? - kérdezte Drake, akinek Dark összerándulása láttán, egy pillanatra elakadt a szava. - Láttam a sebhelyeid a tónál… – Várt egy kicsit, hátha a fiú mond valamit, de amikor nem szólt semmit, folytatta. - Mindeközben azt szajkózták, milyen rossz és gonosz vagy. Csak megerősítették, amit mindig is hallottál az árnyékokról, igaz? 

– Igen - válaszolta halkan Dark. Igyekezett csak a fiúra figyelni, a hangjára, ami eddig is visszahúzta az emlékek közül, mint egy kötél, ami nem engedte elsüllyedni.

– Te tele vagy előítélettel magad iránt és irántuk is. Próbáltál valaha is kommunikálni a benned lakozó árnyékokkal? 

– Nem - vallotta meg a fiú csendesen és megdöbbent, hogy soha nem is jutott eszébe. Hogy soha meg sem fordult a fejében, hogy talán ugyanúgy beszélhetne velük és megérthetné őket, mint annak idején a mágiáját. Azt a forrongó, nehezen behatárolható, a fülébe suttogó mágiát, amit csak az anyja értett meg. Aki azt tanácsolta neki, hogy beszéljen vele és fogadja el. A mágiát, amiről lemondott és elvesztett. 

– Az előítélet gonosz egy dolog. Megmérgez téged és minden mást is magad körül. Szomorú, hogy ebben mind hasonlítunk. Legyünk emberek, boszorkányok vagy bármilyen más lények. Az előítélet bennünk van - mondta Drake és folytatta a rajzot. 

– Benned egy filozófus veszett el - jegyezte meg Dark, gondolkodás nélkül, mire a fiú elmosolyodott. 

– Apám… mármint a nevelő apám, pszichiáter volt. Sokat beszélgettünk, hogy az ilyen dolgok, hogyan hatnak az emberekre. Hogy mennyire tudnak fájni. Én is megtapasztaltam, hogy az olyan egyszerű dolgok miatt mint, hogy hogyan öltözök, van-e tetoválásom vagy piercingem, le kell mondanom az álmomról - mondta Drake. Dark kérdőn meredt rá, miközben próbálta magában rendezni azt a sok érzelmet, amit a fiú szavai kiváltottak belőle. A társa valószínűleg megérezhette a kérdést a tekintetében, mert folytatta. - Vannak festményeim, szerettem volna kiállítani őket, nem is hogy pénzt szerezzek, inkább csak úgy. A kis városban, ahol Lexivel élünk, nem sok lehetőség van ilyenre. Sőt. Mikor bementem, hogy mit is szeretnék, meghallgattak ugyan, vettetek egy pillantást rájuk, de aztán a tulajdonos közölte, hogy jelenleg nincs hely, majd hívnak. Na, ahogy te nem hívtál, úgy ő sem. Látszott rajta, ahogy végignézett rajtam, ahogy átfutott rajta az undor, mikor meglátta ezeket - mutatott a tetoválásaira a kezén -, hogy mindjárt elkönyvelt egy börtönviselt vagy rossz előéletű, sátánista embernek, akinek nem fogja kiadni a helyet, mindegy mennyit fizetek vagy teperek. Később persze vissza is hallottam kb ugyanezt. 

– Ez ronda dolog.

– Az. És annyira a mindennapi életünk része, hogy észre sem vesszük. Szinte mindenkinek kijár belőle hol ezért, hol azért. Kezdve azzal, hogy ha nő vagy, ha anya vagy, ha férfi vagy. Ha gazdag, ha szegény. Ha kövér vagy, ha sovány, ha tetovált, ha piercinges, ha épp színes a hajad, ha így öltözöl, ha úgy. Ha máshogy beszélsz, mint a többiek. Ha mondjuk amputált vagy vagy testi, szellemi fogyatékos. Nem mindegy, milyen a szexuális, a faji vagy vallási hovatartozásunk. Sokan csak ránk pillantanak és eldöntik szerintük milyenek vagyunk, de ahhoz már lusták, hogy megismerjenek minket. Nem is gondoljuk, hogy a ránk vetett tekintetek vagy akár a fél szavak mennyire tudnak fájni. Hogy mennyi lelki probléma ered abból, hogy mások hogyan viselkednek vagy mit mondanak nekünk. Hogy rombolják az önbizalmunkat. Veled ugyanezt tették, csak azért mert árnyék vagy. Kicsit cifrább a dolog, de ugyanaz. Tudod mennyivel szebb lenne a világ, ha nem ítélkeznénk? Ha csupán egy kicsit elfogadóbban, empatikusabbak lennénk a másikkal? Ha megismernénk milyen is valójában? - Ekkor felpillantott a rajzból, miután az utolsó vonalakat is meghúzta Dark sötét szeme körül. A fiú tekintetében ezernyi érzés kavargott és táncra keltek a tűz fényével. – Nem az előítéletek határoznak meg minket, Dark. Azok semmit sem jelentenek. Az számítson, hogy akik fontosak, mit gondolnak rólad. 

– Sokkal több ilyen ember kellene a világra, mint te - mondta halkan Dark, miközben az érzelmei rekedtté tették a hangját. Vic-en kívül senki sem fogadta el az első pillanattól kezdve. Mindenki gondolt róla valamit, az apja miatt, az anyja miatt, a mágiája miatt, majd az árnyéksága miatt. Ez a fiú mellette mégis elfogadott vele kapcsolatban mindent. Nem érdekelte kicsoda vagy micsoda. Barna szeme melegen nézett rá, a körülötte lengő furcsa, nyugodt légkör, elcsitította az árnyékokat is. A karján lévő tetoválás, most nem égette, ahogy az elmúlt órákban, hanem melegséget sugárzott végig a tagjain és megsimogatta a szétszóródott lélekdarabkáit.

– Mármint álmodozó? - vigyorgott rá Drake, majd becsukta a rajztömböt.  

– Igen, azt hiszem ez már az a kategória - mosolygott vissza rá Dark. 

– Álmok nélkül semmik vagyunk. Azok visznek előre minket akkor is, ha csak sötétség van körülöttünk. Törékenyek és tünékenyek, de ha igazán akarod, elég erőt tudnak adni - Tekintete a ködöt fürkészte, várta, hogy végre újra felhangozzon az evezők csapása és a víz loccsanása. –  Neked van álmod, Dark?

– Hogy egyszer visszakapjam Vicet - vágta rá Dark gondolkodás nélkül, miközben ő is a ködöt és a sötétséget fürkészte. De nem érzett semmit, csak nyugalmat és békét.

– És miután visszakaptad? Mit csinálsz akkor? Calm biztos nem zár vissza a börtönbe. Szabad vagy. – Az utolsó két szó Dark lelkébe vágott. Már nem voltak körülötte a rácsok, már nem kellett a démonokat hallgatnia, mégsem érezte magát szabadnak. Valahol a lelke mélyén talán attól félt, hogy csak addig kell a csapatnak, amíg eljutnak a pokolba, amíg megtalálják Vic-et, aztán ugyanott találja magát, ahol eddig. 

– Ezen nem gondolkodtam.

– És régen mi volt az álmod? 

– Tanár akartam lenni. Mágiát és történelmet akartam oktatni a boszorkány iskolában. De ezt már úgysem tehetem - sóhajtotta Dark, mintha ezzel el tudná engedni. 

– Ugyan miért ne tehetnéd? - kérdezte Drake.

– Árnyék vagyok rémlik? Sehol sem látnak szívesen. Gyerekek közelébe meg biztos, hogy nem engednének. Ez már soha sem valósulhat meg. 

– Néha csak át kell alakítani az álmunkat, hogy megvalósulhasson. Amúgy soha ne mondd, hogy soha. 

– Ez egy óriási közhely.

– Igen, az - nevetett fel Drake. – De igaz.

– És neked van álmod? - kérdezte miközben eldőlt a tűz mellett és a csillagtalan égboltot bámulta. 

– Semmi eget rengető - vont vállat Drake. - Egy saját tetoválószalon, ház, család, meg persze a kiállítás sem lenne rossz. Mindennapiak.

– Hidd el, valaki bármit megtenne ezekért az álmokért - mondta Dark. - Azt hiszem, ezeket nem lehet nagyságban mérni. Az álmok álmok. Lehetnek nagyok, kicsik, aprók, mindennapiak, vagy egyediek. Aki álmodja, annak mindenhogy különleges.

– Na, akkor nem csak bennem veszett el egy filozófus - mondta Drake, mire Dark felnevetett. 

– Módosítok, benned egy pszichiáter veszett el - mondta Dark. - Őszintén, senkinek sem nyílok meg ilyen hamar. Van benned valami… bizalomgerjesztő? Nem jó szó, de nem tudom megmagyarázni. Nem akartál az lenni? 

– Próbáltam, de nem ment - vont vállat Drake. - Nem az, hogy nem volt agyam a tanuláshoz, inkább csak volt, ami jobban érdekelt. A rajz, a művészet, a tetoválás. Szeretem a munkám, szeretem látni az elégedett arcokat utána.

A ködben valahol, narancssárga fény lobbant, megvilágítva a környezetet. Dark  felkönyökölt és arra bámult, amerre a szigetet sejtette. Az egyik árnyékcsápja volt már olyan erős, hogy áthatoljon a ködön és eljutott az aprócska szigetre. 

– Ne aggódj - szólalt meg, miután visszatért hozzá az árnyék. – Megszerezték a virágot, már indulnak vissza. - Drake ránézett, amikor a fiú visszafeküdt és lehunyta a szemét.

– Meg sem kérdezem, honnan tudod.

– Az árnyékok mindent tudnak - vigyorgott Dark. 

– Csak a jövőt nem - morogta Drake, mire Dark kinyitotta az egyik szemét. Halványan még látta az embereket körülvevő aurát és Drake eddig nyugodt, békét árasztó ereje, most a félelemtől riadtan meg-megremegett. 

– A jövő állandóan változik - felelte Dark. - A jövő egy folyó, amit senki sem tud megfogni. Formálódik, változik, csavarodik. Nincs jó vagy rossz döntés, csak olyan, ami közelebb visz a jövőhöz. Te is dönthettél volna úgy, hogy nem jössz erre az útra. 

– Jönnöm kellett - mondta Drake. - Lexi miatt, Nico miatt… Az igazi szüleim miatt, akiket ugyan nem ismerek, mégis… azt hiszem, a családom… Nem tudom te éreztél-e valaha olyat, hogy húz, hív valami. Valami, ami a zsigereidben lükteti, hogy indulj, hogy tedd meg. 

– Éreztem - bólintott Dark. - Akkor indultam el azon az úton, amelynek a végén árnyék lettem - A csönd súlyosan borult rájuk, amíg Drake meg sem törte.  

– És te is féltél? 

– Igen - mondta Dark és újra lehunyta a szemét. Agyában emlékképek kergették egymást, amíg újra meg nem tudta őket zabolázni. - Nagyon féltem, de aztán… legyőztem. Tudod az, hogy félsz, nem jelenti azt, hogy nem vagy erős. A bátorság nem a félelem hiánya, sokkal inkább egy döntés, hogy a félelemnél van, ami fontosabb.

– Most te puffogtasz közhelyeket - mondta Drake.

– És tényleg - mosolyodott el Dark. – Ez már csak ilyen közhelyekkel teli beszélgetés. 

– Filozófusok, ha találkoznak - jegyezte meg Drake, mire Dark kuncogott egyet, majd békés csönd telepedett rájuk, amit csak a tűz ropogása és végül az víz halk loccsanása tört meg.  

Lexi, Sabrina és White kissé csapzottan, vizesen, de sértetlenül tértek vissza a szigetről. White kezében hatalmas, sárga, liliomhoz hasonló virágok csillogtak. Bibéjükből folyamatosan szórták narancssárga, csillogó porukat, White egész karját beterítették már vele. 

– Hé, Storm! Visszajöttek a lányok! Vonszold le ide a segged - kiáltotta Dark, miközben felült. - Majd az árnyaim átveszik a helyed. 

Némi lomb zörgés után, Nico nyögve, a talpára érkezett a legalsó ágról, majd a tűzhöz kocogott. Végignézett a lányokon, figyelte, ahogy Sabrina közelebb lép a tűzhöz, hogy annak az erejét is felhasználva megszárítsa mindhármukat. Tekintete megakadt a lány haján, amikor Sabrina először összefogta, majd megcsavarta, mint a ruhákat szokás. Amikor kiengedte, az eddig rézvörös tincsek sötét vörössé változtak. Szerette volna megkérdezni, hogy a haja a varázserejére reagál-e, szerette volna az ujjai köré csavarni a tincseket, hogy érezze valóban olyan puha-e, mint gondolja. De aztán meglátta, ahogy Dark a szemöldökét húzogatja, így inkább elszakította a pillantását és Drake-re nézett. 

– Minden rendben van? - kérdezte, mire Drake a szemét forgatta. 

– Persze - vágta rá Dark. - Megvitattuk az élet nagy dolgait, közben elloptam a lelkét, vagyis minden tökéletes. 

– Barom - mosolyodott el Drake. – Ne szekáld ezzel. - Majd tovább nem törődve a két fiúval a lányokhoz fordult. – Csináltunk vacsorát. - intett a tűz felett himbálózó edény felé. - Együnk, közben meg elmesélitek mi volt. - Lexi gyanakodva nézett a három fiúra, de végül nem szólt semmit. 

– Szerencsére nem volt semmi gond - mondta Sabrina, amikor letelepedett Nico mellé. Lexi Drake mellé ült, White pedig Dark másik oldalára. – Áteveztünk, és megkerestük a Samaña virágokat. Egyetlen lény sem ólálkodott a környéken.  

– Vagy ugyanúgy elpusztították őket, mint a Vizililiomokat - jegyezte meg White, aki még evés közben is a virágok szirmait simogatta. Valószínűleg a varázserejével tartotta őket olyan üdén, mintha még mindig a vízben lennének.

– Ezt hogy érted? - fordult felé Dark. 

– A kilenc Vizililiomból, csupán egy maradt életben - válaszolta Lexi. - A többieket levadászták a démonok. Neki sikerült elbújni a virágok között. 

– Minek vadászták le a Vizililiomokat a démonok? - ráncolta a homlokát Nico.

– A Vízililiomok, amúgy olyan lények, amik csak ezen a szigeten élnek - súgta Dark Drake-nek. - Apró, női formát öltött virágok, akik leveleken laknak. Általában különböző színűek, szeretik a magányt és a tenger vízért bármit megtesznek neked. A Samaña-virágokat ültetik, gondozzák, majd tenger vízre cserélik, ha úgy érzik.

– Ha nincs, aki gondozza ezeket a növényeket vagy elpusztulnak, vagy Dershtikn- virágokká vadulnak, amik mérgező gázokat bocsátanak ki - mondta Sabrina. - Minél több ilyen van, annál nagyobb területen lebeg a fullasztó köd. 

– Igen, ez az egyik - mondta Lexi. - Másrészt enélkül a virág nélkül senki sem tud lejutni a sellő birodalomba és ők sem tudnak kijönni onnan. Akármilyen is a királynő, attól még kereskedik más országokkal. Mind a két félnek szüksége van a virágra. A sellőknek, hogy idefent tudjanak lélegezni, a többieknek, hogy odalent. Ha nincs virág, nemcsak hogy ellehetetleníti gazdaságilag a Víz birodalmát, de be is zárja őket. 

– Vagyis kiiktat egy országot - állapította meg Dark. - A többi birodalomnak se tudnak segíteni, ha arra kerülne a sor. Ezt valaki nagyon jól kifundálta. 

– Kiiktatja Istent, az angyalokat, valószínűleg a Védelmezőkkel is ezt tervezte és a Vízi birodalommal is. Tönkreteszi az időjárást, elpusztítja a látókat - sorolta Sabrina. - Kiszabadítja a börtönben lévő démonokat. Ez már régen túlmutat azon, hogy Lexit vagy Drake-t akarja Lucifer. Ahhoz nem kell mindent tönkretenni. 

– Talán, hogy Lexit mozgásra kényszerítse - gondolkodott hangosan Nico. - Hogy kiugrassza a bokorból, ahol eddig meglapult. 

– Annak feleslegesen csapott ekkora cécót - mondta Dark. - A legegyszerűbb módja az lett volna, ha Drake-t elrabolja, Lexi már rohant is volna a pokolba. Sőt a legegyszerűbb fenyegetésre is ezt tette volna. Ennek így semmi értelme. 

– Lucifer őrült! Mit várunk tőle? - vont vállat White, majd miután befejezte a vacsorát, elővett egy fehér zsebkendőt és finoman elkezdte összegyűjteni a csillogó port a virágról.

– Azt mondják, kevésbé őrült, mint gondolják - jegyezte meg Dark, mire mindenki rábámult. - A börtönben suttogtak róla a démonok. Volt, aki személyesen is találkozott vele. Kegyetlen, de higgadt és jó stratéga. Teljesen értelmetlen egy lány vagy egy fiú miatt, felrúgni azt a kényes egyensúlyt, amit kialakítottak Istennel az évszázadok alatt. Bármi is az oka annak, hogy ezt elindította, az nem Lexi vagy Drake. Egyikőtök lecsalogatása a pokolba sem ér meg ennyi munkát, már bocsánat. 

– Már az elejétől kezdve van bennem egy ilyen érzés - bólintott Lexi. - Ez nem rólunk szól. Hiába hívott a pokolba, hiába írta azokat a leveleket, valami nem stimmel. Ez valami nagyobb, összetettebb. 

– Feleslegesen pörgetitek olyanon az agyatok, amit nem tudtok megfejteni - szólt közbe White, miközben még mindig a port gyűjtötte a zsebkendőre. Ahogy nőtt a kupac, úgy lett a virág egyre halványabb és kókadtabb. - Majd idővel kiderül, mi is ez az egész. 

– Te tudsz valamit, White? - kérdezte Sabrina, mire a lány fel sem pillantva megrázta a fejét. - Nem láttál semmit a jövőnkben? - A lány egy pillanatra megmerevedett. 

– Nem néztem bele a jövőnkbe - mondta White halkan. - És jelenleg nem is akarok. 

– Félsz, hogy mit láthatsz benne? - kérdezte Dark, miközben meredten bámulta a húgát. Tudta, hogy valami furcsa rajta, de nem tudta volna megmondani, hogy micsoda. 

– Attól félek, hogy valakinek feltűnik, hogy van még életben maradt látó és megvakítanak - csattant fel White. - Vagy megölnek. 

– White… - kezdett bele Lexi, de a lány leintette. 

– Ne! Csak… nem akarom használni az erőm, még ha meg is kértek rá… amíg nem valamelyikőtök élete múlik rajta, nem fogok belenézni a jövőbe. Épp elég halált láttam már - mondta halkan White. - A tietekét nem tudnám elviselni. - Dark nem szólt semmit, csak megsimogatta a húga hátát. 

– Nem tudjuk valahogy megvédeni az utolsó életben maradt Vizililiomot? - terelte el a témát a lányról Drake. 

– Csináltam egy védelmi varázskört a sziget köré - mondta Sabrina. - Ezért tartott ennyi ideig visszajönni. Még ha nem is tart ki a végtelenségig, de legalább el tud bújni, vagy elmenekülni. 

– És megígértük, hogy megkérjük a sellő királynőt, hogy teremtsen új liliomokat - mondta Lexi. - Ez minden, amit tehetünk érte. 

– De legalább több, mint a semmi - mondta Drake.

– White egyébként mit csinál? - kérdezte Nico, miközben figyelte a lány óvatos mozdulatait és az egyre növekvő por kupacot. 

– A virág sokféleképpen felhasználható, de a legnagyobb koncentrációban abban a porban van - mondta Lexi.

– És, hogy segít nekünk lélegezni a víz alatt? Magunkra szórjuk vagy hogy? 

– Úgy is lehet, de a legjobb, ha vízzel főzünk belőle szirupot. Ha megisszuk, sokkal hatásosabb és tovább tart - felelte White Lexi helyett. - Így is nagyon rendes volt a liliomtól, hogy ennyit adott nekünk, de ki tudja mennyi ideig leszünk a víz alatt. Jobb, ha mindenre felkészülünk. Ezt magunkkal tudjuk vinni és ott is tudunk belőle inni. 

– Ó, szóval ezért hoztad magaddal azokat a fiolákat - mondta Sabrina. 

– Nem pont ezért, de most jól jön - mondta White, majd felnézett és végignézett a fáradt társain. - Ez eltart egy darabig. Pihenjetek le, én úgy is fent leszek.

– Napkeltekor szeretnék elindulni - mondta Lexi. - És ha minden a tervek szerint halad, napnyugtára újra a szárazföldön szeretnék lenni. Nem akarom a vízben tölteni az éjszakát. 

– Addigra elkészülök vele - bólintott White. - Pihenjetek. 

Ezután a lány csak fél füllel hallotta, hogy a többiek helyet keresnek a lefekvéshez, hogy halkan váltanak még pár szót. Majd elcsendesedett mindenki. Csak a tűz pattogása és Nico halk horkolása törte meg a csendet. White elgondolkodva simogatta a virágok szirmait így  csalogatva le róluk minden egyes csillogó porszemet. Amikor megérezte a bizsergést a tarkóján, megállt a keze a mozdulat közben, szorosan lehunyta a szemét és erővel lökte el magától a jövőt mutató képeket. Nem akart látni semmit. Sem a saját jövőjét, sem másét, sem újabb halált. 

– Minden rendben van, húgi? - szólalt meg hirtelen Dark, mire White összerándult. Szerencsére ezzel a képek is semmivé foszlottak. 

– Igen - sóhajtotta White. - Minden rendben. Miért? 

– Furcsa vagy - mondta Dark és amikor a lány megfordult, szembe találta magát a bátyja sötét, kutató pillantásával. Utálta ezt a nézését, mert régen nem tudott hazudni, ha így nézett rá, mert tudta, hogy felesleges, mert a lelkéig lát. – Amióta elindultunk olyan… messzi vagy. Hideg. Az aurád is furcsa. 

– Látod még az aurákat? - kérdezett inkább, mint hogy válaszolnia kelljen.  

– Egy kicsit, de ne tereld el a témát. Valami furcsa rajtad. 

– Nos… azt hiszem, csak megváltoztam, Dark - mondta halkan White és inkább a tűzet bámulta, mintsem a bátyja szemébe nézzen. - Sokáig voltál bezárva. Miután téged elvittek, anya… anya is megváltozott. Ugyan tartotta velem a kapcsolatot, de egyedül maradtam. Magát hibáztatta mindazért, ami történt. Elköltözött boszorkányvárosból és valami csöndes faluban él. 

– Miért nem mentél vele? 

– Ugyan, Dark. Elfelejtetted, hogy sosem jöttem ki anyánkkal igazán. Az ég és föld, nem elég megfogalmazás rá. Pár nap alatt megfojtottuk volna egymást - nevetett fel keserűen White. – Nem bírtam volna még őt is elviselni. Elég volt feldolgoznom azt az egészet, ami akkor történt. Lina néni befogadott, amíg a saját lábamra tudtam állni. Jobb volt ez így mindenkinek. - Dark csak bámult rá. 

– Ez nem magyarázat arra, miért vagy ennyire furcsa. 

– Évek teltek el - vont vállat White. - Már nem ugyanaz a lány vagyok, mint akkor, amikor… amikor… 

– Amikor ott hagytalak? - fejezte be helyette a mondatot Dark. 

– Nem ezt akartam mondani - rázta meg a fejét White. - Értem miért tetted, csak… - megint csak nem tudta befejezni a mondatot. Nem akarta a fejéhez vágni, hogy a húgát hagyta ott, mert tudta, hogy a szerelem és a testvéri kapcsolat nem egy lapra tartozik. Nem fog sohasem egy szinten állni. Azt is tudta, hogy Dark szereti őt, hogy mennyire össze voltak nőve. A tüske viszont ettől még ott van.

– Nem kell semmit mondanod, húgi - sóhajtotta Dark. - Sokszor kívánom, hogy bárcsak minden máshogy alakult volna… De legalább az, hogy ne lennék árnyék. 

– Ettől még ugyanúgy szeretlek - jelentette ki White és nem hazudott. 

– Tudom - mosolygott rá Dark, majd megsimogatta a húga haját. - Ha mégis szeretnéd elmondani, ami bánt, akkor tudd, hogy itt vagyok. És bármiben segítek. - White először kinyitotta a száját, majd inkább becsukta és csak bólintott. Visszafordult a virágokhoz és folytatta tovább a dolgát. Hallotta, amikor Dark is elfeküdt, majd ahogy a légzése nyugodttá és egyenletessé vált, felsóhajtott. A szíve egy része, majdnem meggyőzte, hogy mondjon el neki mindent, de az agya és a szíve másik fele megakadályozta. Ez az ő keresztje volt. Nem keverhette bele a többieket és nem tehette ezt a terhet is Dark nyakába, márpedig tudta, hogy oda venné. Mert közvetlen azután történt, hogy a fiú árnyék lett. White kiutat keresett, de végül csak saját magát csalta csapdába. Fáradtan megdörzsölte a homlokát, majd végigsimított a tarkójára tekert kontyon. Remélte, hamarosan megszabadulhat a terhétől. Amint visszajöttek erről az útról. Ha pedig meghal, akkor meg már úgyis mindegy. Gépiesen tette a dolgát, de a gondolatai máshol jártak. Miután az összes port összegyűjtötte, egy csettintésére megjelent egy mély lábos a kezében, majd óvatosan beleöntötte a port. Megfogta az elkókadt, színtelen virágokat, majd a tóhoz sétált és beledobta őket. Tudta, hogy virágokat vonzza majd a többi varázsa, így visszatérnek majd a szigetre, hogy újjászülessenek. 

Ha már a parton volt, egy másik edényben vizet hozott, majd öntött egy keveset a porra és a tűz fölé akasztotta. A varázsereje segítségével lecsitította a tüzet, hogy pont annyira melegítse az edényt, amennyire kell. Mágiájával lassan összekeverte a porral a vízet, mindig öntve rá egy keveset. 

– Talán Tartófüvet is kellene bele raknom - mormolta maga elé. - Tovább tartana a hatása. 

Pár percig még nézett maga elé, erőt gyűjtött, hogy feltápászkodjon és felkeltse Darkot, hogy figyeljen, amíg elmegy megkeresni a növényt. Ám mielőtt még megtehette volna, az őket követő fekete holló ugrált ki a bokorból, tőle nem messze. Csőrében lila virágokat és a hozzá tartozó leveleket tartva White-hoz ugrált, majd a lány kinyújtott tenyerébe dobta őket.   

– Milyen furcsa madár vagy te - morogta a lány és a Tartófüvekre bámult a kezében. Majd az állat felé nyúlt és végigsimított először a madár fején lévő koromfekete tollakon, majd végig a hátán. Belenézett azokba a fekete gomb szemekbe és valami különös borzongás futott végig a gerincén. - Ki vagy te? - suttogta a lány, de a madár csak károgott egyet, majd felrepült a közeli fára és letelepedett rá. White ugyan folytatta tovább a szirup főzését, de tekintete újra és újra visszatért a madárhoz. Nem tudta volna megmondani, miért zavarja, hogy ez a madár így bámulja, hogy miért érzi zavarban magát, amikor csak egy állat. Miközben egy halk hangocska a lelkében azt suttogta, hogy talán nem csak egy madár.