Barion Pixel nuuvella

Az El Camino hóhéra

3.    fejezet

2013. szeptember 2.

St. Jean Pied de Port - Roncesvalles

Audrey nyolc óra után három perccel ajtócsapódásra riadt fel. Először nem is tudta, hol van, aztán fokozatosan visszatértek az emlékei. Ez tehát a fészkelődés, szuszogás, horkolás zajaival és némi testszaggal átitatott hálóterem, amelyben órák hosszat álmatlanul hánykolódott. A zaklatott éjszakához az is elég lett volna, hogy nem a megszokott fekhelyén tért nyugovóra, az egyéb zavaró körülményeknek köszönhetően pedig még hajnali háromkor se aludt. Mire végre sikerült ellazulnia, olyan fáradt volt, hogy szokatlanul mély álomba zuhant. Így aztán nem ébredt fel a kora reggel induláshoz készülődő zarándokok neszeire, mostanra pedig már szinte teljesen egyedül maradt a szálláson. Lehúzta a hálózsák cipzárját, és lassan felült az ágyon. Zúgott a feje, és az első gondolata az volt, hogy egy kávétól majd magához tér. Aztán eszébe jutott, hogy megfogadta, leszokik a koffeinbombákról, és inkább felállt, hogy elvégezzen néhány guggolást és karkörzést. 

A tornától és a hideg vizes mosdástól meglepően hamar felélénkült. Reggeli gyanánt megevett egyet az előző nap vásárolt croissant-ok közül, narancslével leöblítette, és gyorsan összekapta a holmiját. Belebújt a vadonatúj bakancsba, hátára vette a nehéz zsákot, és a túrabotokat bal kezébe fogva kilépett a szállás ajtaján. Elindult lefelé a rue de la Citadelle-en, elballagott a zarándokhivatal előtt, aztán betért a Miasszonyunk Templomba. Nem időzött bent sokáig, csak néhány percig, amíg felidézte, miért is indult el az Útra. A templomból kijőve áthaladt a boltív alatt, majd a Nive-folyó hídján, és hamarosan elért a Porte D’Espagne-hoz, a Spanyolországba vezető középkori kapuhoz. Itt válik ketté az út: akik a könnyebb, de a főút mentén haladó kevésbé szép ösvényt választják, azoknak jobbra kell fordulniuk. 

Előző este a vacsoránál beszélgettek róla, ki merre megy. A két nő, Carmen és Helga a könnyebb Valcarlos-út mellett döntöttek, Jean-Pierre még hezitált, Brad pedig mintha oda se figyelt volna, mi a téma, egészen másról dörmögött néhány szót. Audrey azt az utat választotta, amit Napóleonról neveztek el annak emlékére, hogy valaha ő is erre haladt a seregeivel. Az útikönyv szerint ez a fáradságosabb, de látványosabb ösvény, és a lánynak semmi kedve nem volt a forgalmas főút mentén gyalogolni. Nem fordult hát jobbra a Spanyol-kapunál, hanem továbbment egyenesen, a kútnál megtöltötte a kulacsát, és nekivágott a nyolcszáz kilométeres útnak, melynek első napján ezerötszáz méter magasba kell majd felkapaszkodnia. 

Folyamatosan felfelé haladt, de az első nyolc kilométert jól bírta. Bár nem volt különösebben fáradt, az Orisson-zarándokszállásnál megállt pihenni, mert tudta, szükség lesz még az erejére. Az étteremből nyíló pazar kilátásban gyönyörködött, míg várta a jeges teáját, amikor az egyik sarokban megpillantotta Jean-Pierre-t, amint egy füzet fölé hajolva körmölt valamit.

-  Szia, nem zavarok? – lépett oda hozzá. 

-  Á, dehogy, ülj csak le – válaszolta a férfi vontatottan, mintha lélekben nagyon messziről tért volna vissza.

-  Ezek szerint te is a Napóleon-utat választottad – mondta Audrey, és belekortyolt a hideg italba, amit az imént raktak le elé.

-  Igen, de nem vagyok benne biztos, hogy jól döntöttem – nézett Jean-Pierre fásultan a lányra, miközben becsukta a füzetet. – Attól tartok, rosszabb a kondim, mint hittem. Épp azt írtam a naplómba, hogy mennyire nehezen bírtam már az első tíz kilométert is, úgyhogy ma nem megyek tovább, inkább megszállok itt. 

-  A naplóírás jó ötlet, én is elkezdtem – bólintott Audrey megértően. – Egyébként is azt mondják, annyi élmény éri az embert az Úton, és annyi érzés meg gondolat tör fel, hogy muszáj megörökíteni. Mondjuk, ez a katicabogaras borító nem igazán illik hozzád – bökött kuncogva a füzet fedelére. 

Jean-Pierre azonban nem nevetett vele, sőt, egyébként sem vidám arca még jobban elkomorult. 

-  Ne haragudj, nem akartalak megbántani – fagyott le Audrey arcáról is a mosoly anélkül, hogy tudta volna, mi rosszat szólt.

-  A füzet a kislányomé, aki rettenetesen hiányzik, de most nem szeretnék erről beszélni. Megérted, ugye? – nézett Jean-Pierre a távolba, mintha az ablakon túl mást is látna, nem csak fákat.

-  Ó, hát persze, semmi gond – válaszolt a lány zavartan, és gyorsan felhajtotta a maradék teát. – Úgyis indulni akartam, nem szeretném, ha az erdőben esteledne rám.

-  Jó utat! – pillantott rá újra Jean-Pierre. – Remélem, még találkozunk.

-  Én is remélem – bólintott a lány.

Odakint a nap szikrázóan sütött, úgyhogy az övtáskából előkotorta a napszemüvegét, és a füstüvegen keresztül csodálta a lábai előtt elterülő határtalan erdőséget. Aztán az ösvény irányába fordult, és nekivágott, hogy megmássza az emelkedőt. Az ezerméteres magasságot elhagyva pillantotta meg az Orisson-csúcsot őrző Szűz Mária-szobrot, és bár nem volt vallásos, tudta, ilyen szépséget Isten csak jókedvében teremthetett. Az égszínkék szegélyű fehér lepelbe burkolózott, koronás nőalak tekintete az ölében tartott kisdeden pihent, mögötte pedig fenséges hegycsúcsok nyújtóztak. A látóhatár széléhez közeledve zöldjük egyre tompult, majd kékesbe fordult, hogy a horizonton alig észrevehetően egybeolvadjanak a rájuk boruló égbolttal. A távolban halványan kéklő ég a szobor feje mögött azúrkéken tündökölt, fehér habdarabokként úszó felhőgomolyagokkal tarkítva. Úgy tűnt, mintha a szobor éppen ehhez a háttérhez öltözött volna.

Audrey sokáig gyönyörködött a látomásban, aztán vonakodva továbbindult. Mire elérte a középkori várromot, feltámadt a szél, és az addig makulátlanul fehér bárányfelhőkkel pettyezett égbolton nehéz, szürkés fellegek kezdtek gyülekezni. Remélem, nem fogok már az első nap elázni, gondolta aggódva, és próbálta megszaporázni a lépteit, de rájött, hogy már annak is örülnie kell, ha az eddigi tempóját tartani tudja. A hegygerincen tovább erősödött a szél, így a lány a francia-spanyol határt jelző kőnél sem állt meg. Immár Spanyolországban, Navarra tartományban gyalogolt, és az ősi határátkelő romjain túl, a bükkfák között vezető ösvényen haladt a legmagasabb pontig, a Lepoeder-hágóig. Amikor elérte, megkönnyebbülten hordozta körbe tekintetét a tájon, ellátott egészen a roncesvallesi apátság tetejéig. Úgy döntött, hogy valamivel lejjebb, a fák közötti védett zugban pihen egy kicsit, mielőtt nekiindul a meredek lejtőnek. A gerincen süvítő szél megszelídülve áradt szét a bükkösben, ahová a fény is kevésbé talált utat. Az ösvény melletti magas fű hívogatóan hullámzott, mutatva, hogy puha derékalj válhat belőle. Audrey le is tért, de nem akart közvetlenül az út mellett letáborozni, inkább beljebb ment a fák közé. 

Tizenöt-húsz méter után megállt, mély levegőt vett, és élvezte, hogy egyedül van a Pireneusok tetején. Az Orisson-szállástól mostanáig nem találkozott senkivel, ami nem meglepő, hiszen jóval később indult, mint a többiek. Behunyta a szemét és hallgatta az erdő zaját. A szél itt nem volt erős, de a milliónyi falevél susogása így is minden más hangot elnyomott. Köré simult ez a monoton, megnyugtató zúgás, a végén már nem is hallotta. Úgy érezte, végtelen csend honol nemcsak körülötte, hanem benne is. Sóhajtott, kinyitotta a szemét, és épp levenni készült a hátizsákot, amikor észrevette, hogy néhány méternyire előtte, a fűben megcsillan valami az ágak között beszűrődő napfényben. Közelebb lépett, és meglátta a fűben hasaló alakot: bal karja oldalra nyújtva, csuklóján a csillogó óra. Jellemző, hogy az egész vidék kihalt, de én épp azt a helyet szúrom ki, ahol már valaki más szunyókál, gondolta, és óvatosan hátrálni kezdett. De ekkor a lombok közül egy nagy, fekete varjú csapott le károgva a fűben heverő testre, és hegyes csőrével kitépett belőle egy darab húst. Audrey felsikoltott, és ijedtében hanyatt esett. A madár erre felröppent, de a húscafatot nem engedte el. A lány elgyötört izmai egy pillanatra felmondták a szolgálatot, a hátizsák súlya pedig szinte a földhöz szegezte. Végül nagy nehezen sikerült feltápászkodnia, de még mindig megbénította a sejtjeit végigszántó rémület. Óvatosan közelebb lépdelt a földön fekvő alakhoz, hogy megnézze, él-e, de amikor a dús aljnövényzet már nem takarta, meglátta a vadak által kikezdett, fej nélküli holttestet, és kicsivel arrébb a szemeitől megfosztott, alvadt vértől mocskos női fejet is. Önkéntelenül sikoltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Néhány pillanatig földbe gyökerezett lábbal állt és próbált levegőhöz jutni, aztán minden erejét összeszedve megfordult és kirohant az ösvényre. Szétnézett, de nem jött senki. Övtáskájából remegő kézzel rángatta ki a mobiltelefonját, de azt sem tudta megnézni, van-e térerő, mert a készülék vakon meredt rá: lemerült. Este elfelejtette feltölteni. 

Kétségbeesetten igyekezett gondolkodni, előre vagy visszafelé induljon-e. Az Orisson-zarándokszálló már messzebb volt, mint Roncesvalles, viszont kevésbé meredek úton kellett volna visszamennie, amit ráadásul ismert is. Ha előre megy, kisebb távot kell megtennie, de talán lassabban tud haladni az ismeretlen, lejtős terepen. Végül mégis úgy döntött, nem fordul vissza, és igyekszik mielőbb eljutni Roncesvallesig. Fáradtságát legyőzve futásnak eredt, hogy minél messzebb kerüljön a borzalom színhelyétől. Amikor már nem bírt tovább szaladni és kifulladva megállt, észrevette, hogy a szürke felhők időközben átszínezték az eget, és a napnak már esélye sem volt kiférkőzni a betonfalként ráboruló fellegek közül. Az ólmos szürkeség pedig viharos szelet hurcolt magával a táj fölé. 

Ismét elindult, de a szemből érkező széllökések minduntalan visszatartották, és úgy tűnt, mintha tapodtat se haladt volna. Már nem érezte magát olyan jól egyedül, minden idegszálával arra vágyott, bárcsak jönne valaki, aki segít. Aztán eszébe jutott, hogy az a nő nem természetes halállal halt meg. Mi van, ha a gyilkosa még mindig a közelben ólálkodik? Ha jönne valaki, honnan tudhatná, nem jelent-e rá is halálos veszélyt? Idáig jutottak a gondolatai, amikor a távolban egy bandukoló alakot pillantott meg. A termetéből és a mozgásából ítélve férfi volt. Nem mert kiáltani neki, és nem mert utána sietni sem. Úgy döntött, követi, de ügyelt rá, hogy a távolság ne csökkenjen kettejük között. Szíve a torkában dobogott, és vigyázott, nehogy megreccsenjen egy ág a talpa alatt. Tíz perc után a férfi váratlanul megállt és hátrafordult. Egy pillanatra Audrey is megtorpant, de miután látta, hogy a férfi őt várja, tétován megindult felé. Nem látszott az arca, széldzsekijének kapucnija árnyékot vetett rá. A férfi azonban megismerhette őt, mert odakiáltott:

-   Már egy ideje csak sétálgatok, hogy utolérj, de ezek szerint meg is kell álljak.

A lány még mindig nem látta az arcát, de a jellegzetes, reszelős hangot megismerte: Brad volt az, a fura amerikai fickó.

-  Honnan tudtad, hogy én vagyok az, vagy hogy egyáltalán jön valaki mögötted? Úgy süvít a szél, hogy semmit nem hallani – kiabálta Audrey, és közben azon gondolkodott, elmondja-e, mit fedezett fel az imént.

-  Jó a fülem – mosolyodott el Brad, de átható tekintetétől a lány mégis kényelmetlenül érezte magát. – Egyébként pedig már öt kilométerrel korábban láttam, hogy közeledsz – tette hozzá.

-  Én nem láttalak – csodálkozott a lány.

-  Biztosan takartak a lombok – nézett rá a férfi úgy, hogy Audrey jobbnak látta, ha nem feszegeti tovább a kérdést. 

Nagy levegőt vett, és épp rászánta magát, hogy beszámoljon a lefejezett hulláról, amikor észrevette, hogy a férfi jobb kézfeje vérfoltos. 

Brad tekintete követte a lány pillantását.

-  Megvágtam – emelte fel a jobbját. – Megszaladt a késem egy göcsörtön, amikor vándorbotot faragtam mogyoróvesszőből.

Audrey nem merte megkérdezni, hogy akkor miért a jobb keze sebesült meg, de Brad figyelmét nem kerülte el a lány tétovázása.

-  Balkezes vagyok – mondta, és már nem mosolygott.

-  Sietnünk kellene, ha nem akarjuk, hogy a vihar elkapjon minket – váltott témát Audrey, mire a férfi szó nélkül elindult.

A lány alig tudta tartani vele a lépést, pedig már lefelé haladtak a hegyoldalon. A meredek lejtőn azonban vigyáznia kellett, nehogy megcsússzon, és nem volt elég a saját súlyát kitámasztania minden egyes lépésnél, még a tízkilós hátizsák és a szél is nyomta lefelé. A térdei hamar megfájdultak, és egyre jobban lemaradt Bradtől. A férfi egyszer sem pillantott vissza, hogy a lány követi-e, de Audrey-nak nem volt kétsége afelől, hogy pontosan tudja, hol tart. Már csak néhány kilométerre lehettek Roncesvallestől, amikor az első duzzadt vízcseppek a lány arcába csapódtak. Ekkor Brad végre felé fordult.

-  Itt vége a meredélynek, mert mindjárt elérünk egy kisebb csúcsot, a Don Simónt. Utána viszont Roncesvallesig folytatódik a lejtő, sőt még meredekebb lesz. Mivel elkezdett esni, csúszni fog a talaj, úgyhogy azt mondom, álljunk meg itt, és várjunk, míg eláll. Hacsak nem akarjuk kitörni a lábunkat, vagy éppenséggel a nyakunkat. Ha behúzódunk a sűrűbe, kevésbé is ázunk el – nézett a lányra várakozón.

Audrey hirtelen nem tudta eldönteni, mire vágyik kevésbé: szakadékba zuhanni és a nyakát szegni, vagy elbújni egy elhagyatott erdő mélyére ezzel a férfival, akitől eddig is borsódzott a háta, és aki talán nemrég lefejezett egy másik nőt. Az eső azonban már úgy ömlött, mintha kiszakadt volna egy égi tömlő, és az ösvényen valóságos kis patak képződött. A lejtő egészen biztosan járhatatlan, Brad viszont nem feltétlenül veszélyes, hiszen eddig is épp eléggé elhagyatott volt a terep ahhoz, hogy bánthasson, ha akar, gondolta, és bólintott. Elindultak a fák közé, aztán amikor már kellően összeértek a lombok, a férfi megállt. A víz itt kevésbé hatolt át a fák koronáján, de a fény sem talált utat a talajig. Levette a hátizsákját, kotorászott benne, majd előszedett valamit. A következő pillanatban jobb kezében kigyulladt egy lámpa, bal kezében pedig megcsillant egy jókora vadásztőr. Audrey önkéntelenül hátrált néhány lépést, mire a férfi gúnyosan felnevetett.

-  Csak nem attól félsz, hogy elvágom a torkodat? – mutatott felé a késsel, és szemlátomást szórakoztatta a lány riadt zihálása. – Nyugi, csak néhány vastagabb ágat metszek a bokrokról – azzal feltette a fejlámpát és nekilátott.

Az ágakat a földbe szúrta, mintha sátorrudak lennének, aztán a tetejükre borította vízhatlan esőköpenyét, melynek zsinórjait a botokhoz kötötte, hogy ne fújja le a szél. Intett a lánynak, hogy bújjon be a rögtönzött sátorba, majd ő is követte, és egy kétrét hajtott polifoamot terített a földre. Odabent kicsi volt a hely, a válluk összeért, és csak az égve hagyott fejlámpa adott némi kísérteties fényt. 

Audrey gyomra még mindig görcsben állt. Azzal próbálta magát nyugtatni, hogy ha akarta volna, a férfi már megölhette volna, de végül ez az érv sem tűnt elég meggyőzőnek. Mi van, ha előbb még mást is tervez?

-  Meddig maradunk itt? – kérdezte elhaló hangon.

-  Amíg alább nem hagy az eső. De naplemente előtt akkor is elindulunk, ha nem csitul, hogy ne a lejtőn sötétedjen ránk – válaszolta Brad. 

Egyiküknek se fűlött a foga a csevegéshez, úgyhogy csendben ültek és várták, hogy elvonuljon a vihar. Nagyjából fél óra elteltével a lány megkönnyebbülten látta, hogy már nem csurog a víz a lombokról, és egyre több fény szűrődik be az ágak között.

-  Szerintem indulhatunk – mondta bizonytalanul.

A férfi kibújt a sátorból, körbenézett és bólintott. 

-  Igen, mehetünk.

Miután Audrey is előmászott, Brad elcsomagolta az esőkabátot és az elemlámpát, felsegítette a lány hátizsákját, és elindult az ösvény felé. Amikor kiértek a tisztásra, Audrey-ban feltámadt a remény, hogy most már valószínűleg nem végzi fejetlen hullaként a Pireneusok rengetegében, de ahogy a végletekig fokozott feszültség kicsit alábbhagyott benne, vacogni kezdett a foga.

-  Ennyire fázol? – szólt vissza a férfi, aki néhány méterrel előtte haladt.

-  Nem, csak két órával ezelőtt sokkot kaptam, és most jön ki rajtam – válaszolt a lány, miután úgy döntött, beavatja útitársát.

A férfi megtorpant, és ahogy lassan hátrafordult, Audrey ereiben ismét megfagyott a vér. 

-  Miért, mi történt? – kérdezte kíváncsian, de a lány úgy érezte, hogy kissé türelmetlenül is.

-  Találtam egy lefejezett hullát a fák között – nézett rá Audrey eltökélten, mint akinek már úgyis mindegy. 

-  Micsoda? – lépett hozzá a férfi, és megszorította a karját. – És eddig miért nem szóltál róla? – mordult rá. – Ja, persze, értem! Azt hitted, én tettem!

Audrey lesütötte a szemét. – Nem tudtam, mire gondoljak, hiszen senki mást nem láttam a környéken.

-  És most azért mondtad el, mert azt gondoltad, ha én lettem volna a tettes, az imént az erdőben már megöltelek volna? – nevetett fel Brad idegesen.

A lány nem szólt semmit, csak leszegett fejjel elindult az úton. A férfi követte.

-  Hát, a helyedben én nem lennék nyugodt. Mi van, ha csak ki akarom élvezni a helyzetet, fokozni a hatást, ameddig lehet. Esetleg ismerem a terepet, és tudom, hogy lesz még megfelelő alkalom, hogy feltegyem az i-re a pontot, azaz, hogy inkább leszedjem róla, már ha az i a testedet jelenti, a pont pedig a fejedet – mosolygott, mint aki jobban nem is szórakozhatna. 

-  Hagyd abba! – suttogta a lány dühösen.

Közben elérték a meredek útszakaszt, amely még mindig csúszós volt a nemrég lezúdult víztől, ezért óvatosan kellett haladniuk.

-  Jól van, nyugodj meg, tényleg nem én öltem meg azt a nőt, és téged sem akarlak bántani – mondta a férfi szelídebben.

-  Én egy szóval se mondtam, hogy nő volt – fordult felé hirtelen Audrey.

Néhány végtelennek tűnő pillanatig farkasszemet néztek, aztán a férfi csendesen megszólalt:

-  Én is megtaláltam a tetemet. Az ösvényen haladtam, amikor láttam, hogy jössz. Nem volt kedvem megvárni téged és bájcsevegve együtt bandukolni tovább, de azt sem akartam, hogy végig a nyomomban kullogj, úgyhogy inkább bementem a fák közé, gondoltam, megvárom, míg eltűnsz. De megláttam a hullát, és nem akartam mellette maradni, viszont az útra visszajönni sem, mert észrevettél volna, és később, ha megtalálják a tetemet, ellenem vallhattál volna. Így a fák között haladtam az ösvénnyel párhuzamosan, és amikor már biztonságos távolba kerültem a helyszíntől, eléd vágtam és visszatértem az útra. Nem gondoltam, hogy te is épp ott fogsz bemenni a sűrűbe, ahol a hulla fekszik…

-  Mindenhol magas fű volt az ösvény mentén, amin inkább nem gázoltam át. Csak azon a helyen volt egy kisebb csapás, gondoltam, más zarándokok is megpihentek már ott, hát nekem is jó lesz – fintorodott el Audrey, és eszébe jutott, hogy a tetemet borító alvadt vérből ítélve a gyilkosságot jó pár órával korábban, vagy még inkább előző nap követhették el, kevéssé valószínű tehát, hogy útitársa volt a tettes.

-  Ahogy beérünk Roncesvallesbe, jelentjük, mit találtunk – zárta le a beszélgetést Brad, és többet nem szóltak egymáshoz, amíg fel nem tűntek az első házak.

A régi malomban működő turistainformációs központból értesítették a pamplonai rendőrséget, aztán átmentek a néhai zarándokkórházból átalakított szállásra. A rendőrök fél órán belül megérkeztek. Néhányan felmentek a hegyre a helyszínt feltárni és biztosítani, két nyomozó pedig kihallgatta a szemtanúkat.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Susanna Lehner 6 történetét!


  • 1216 szerző
  • 802 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Susanna Lehner

Az El Camino hóhéra

Műfaj

kaland

Rövid leírás / Beharangozó

Ezer éve zarándokolnak a vándorok a misztikus El Camino ösvényein, hogy Santiago de Compostela lenyűgöző katedrálisába érkezve elhagyhassák bánatukat vagy bűneiket, és megtisztulva új életet kezdhessenek.

Hőseink a világ különböző tájairól érkeznek az Útra: a gyász és a magány fájdalmával küzdő amerikai ügyvédnő, Audrey Garcia, a férfiakban csalódott német Helga, a szintén amerikai, titokzatos Brad, a felelőtlen életet élő angol James, a piás francia fogorvos, Jean-Pierre és az öregedéstől rettegő spanyol Carmen. Felszínes ismeretségükből mély barátság kovácsolódik, amikor ráébrednek, hogy életük komoly veszélyben forog: egy sorozatgyilkos szedi áldozatait Szent Jakab útjának végeláthatatlan erdőiben. Visszafordulnának, de már nem lehet: az Út nem ereszti őket.

Miközben fájdalmaik és a hóhér elől menekülve a kilométereket róják, olykor-olykor egy másik világban találják magukat, egy másik korban...

Rövid összefoglaló

Az El Camino zarándokúton játszódó spirituális kalandregény vagy misztikus krimi, melyből a szerelmi szál sem hiányzik. Valós helyszíneken játszódó cselekménydús, fordulatos fiktív történet.

Olvasási idő

15 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Susanna Lehner nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!