Másnap reggel Adél már hat órakor fenn volt. A fal felé volt fordulva, de amint eszébe jutott, hogy Trisztán mellette alszik, feléje fordult. Mosolyogva nézte a férfi álmos arcát.
Hozzá akart érni, de nem merte felébreszteni. Hihetetlennek tűnt számára, hogy Trisztán itt van mellette, úgy érezte, talán mégiscsak álmodik.
De persze nem álmodott. Az előző napi szörnyűségek élesen éltek az emlékezetében, s egyből elcsüggedt, amikor eszébe jutottak az átélt pillanatok. Rettegett attól, hogy háború lesz, félt, hogy elveszítheti azokat, akiket szeret. A férje elvesztése után nem bírt volna ki még egy fájdalmat. Szerette volna, hogy Trisztán és a kislánya, a szülei, a testvére, örökké itt maradjanak mellette.
