Fogait összeszorította és akkor megérezte a szellőt.
A szellőt, amit a katonai repülőgépek zúdítottak rájuk, ahogy egyre közelebb szálltak a föld felé.
Adél hirtelen egy erős szorításra lett figyelmes, amit a vállában érzett. A fájdalom észhez térítette, kizökkentette a révületből. Szemei kipattantak. Először Dorkára nézett, aki még mindig összeszorított szemekkel, legörbült szájjal, a sírástól rázkódott testtel feküdt mellette. Adél rájött, hogy a kislány iszonyatosan fél, csupán büszkeségből nem mutatta eddig a rettegését. Azt akarta, hogy anyja büszke legyen rá.
