Barion Pixel nuuvella

KÍNZÓ OLTALOM

Amikor 2019 végén az egyik nagy netes hírportálon arról számoltak be, hogy egy Vuhan nevű Kínai városban felütötte a fejét egy új típusú koronavírus, ugyan elolvastam a rövidke cikket, de nem mondanám, hogy túlzottan hatott volna rám. Ekkor még nem sejtettem, hogy a következő év mennyi mindenben fog eltérni az előzőekhez képest. Ahogyan azt sem, hogy legmerészebb rémálmaimat is túlszárnyaló rémségesen rossz évben lesz részem, részünk.

2014 nyarán kellett intézménybe költözzek, egészen addig elfogadó, szeretettel teli, egyenlő bánásmódban, családi, baráti környezetben éltem. Irtó sok könny, tépelődés, még több negatív indulat vitt, vezérelt az első három intézeti évben. Akkor semmi mást nem láttam, csakis a szabályok tömkelegét, amelyeket totálisan feleslegesnek véltem. Mindegy volt miképp, milyen következményekkel jár majd, egy volt a lényeges éveken át. Kiszabadulni, kimenni, nem látni, nem hallani, nem tudni, nem tudomást venni az itteni körülményekről. Azt gondoltam, ha így teszek az olyan, mintha nem is lennék itt. A lakótársaimat így szinte nem is nagyon ismertem. Egy helyen éltünk, de nem sok közös dolgunk volt. Az osztály 28 fős, vegyes fogyatékosságokkal megáldva.

Beköszöntött 2020 és mindent felülírt, amit terveztem, szerettem volna. Tehát Március 9. és Június 19. között első kőrben cirka három és fél hónapig tartó korlátozásokkal, szabályokkal és szigorú megvonásokkal teli bezártságban lebegtem, lebegtünk. Szeptember 1. óta tart ez a jelenleg is érvényben lévő második hullám. 

Kedd volt és csodás nyári meleg aznap így szabályosan fizikai fájdalommal járt az, hogy attól kezdve nem mehetek ki a szépséges kertvárosi utcácskákra. A forró nyár már hiába lett szelíddé, nem mehetek ki délutánonként sétálni, nézelődni, egyedül lenni kicsit. Ismét az udvar lett egyedüli szabad terem, terünk. Az első 4-6 hétben iszonyatosan sokszor voltam feszült, indokolatlanul ideges, még több ízben sírtam el magam. Egyszer azonban úgy gondoltam, elég volt ebből a sehova nem vezető kiúttalan helyzetből. Ki tudja, meddig tart ez a nehéz időszak, s nem tehetem meg azt, hogy egyszer az idegtől harapós kutyaként viselkedek, máskor pedig csecsemőket meghazudtoló módon árasztom a könnyeimet. Mikor Önök ezt olvassák, mi már összességében nézve belépünk a 10-dik teljes elszigeteltségben töltött hónapba. 

Tehát Október vége felé úgy véltem, itt az idő arra, hogy másokra is odafigyeljek, ne csak a magam sebeit érezzem fájónak. Ettől kezdve elkezdtem visszatérni régi, jól bevált szokásaimhoz, melyeknek köszönhetően pár nap múlva úgy éreztem magam, mintha kicseréltek volna. Régi, új szokások alatt a számítógépezést, írást értem. Ezeket a kedvteléseimet korábban alárendeltem mérhetetlen szabadságvágyam és napimádatom kielégítésére. Azt hittem, mivel rég felhagytam velük, hogy már tulajdonképpen nem is tudok két kezemet összefonva, ujjaim közt egy hegy nélküli ceruzával írni. Évek óta egy diktálóprogram segítségével írogattam, mert nem a gépet, netet, hanem a kinti szabadságot, napsütést választottam. Barátnőm hiába mondogatta, hogy vegyek magamon erőt és igenis csináljam, írjak a régi, megszokott módon, én már rég le is mondtam magamban erről a képességemről. Majd jött a Covid, s vele a rengeteg kényszerű bentlét, és láss csodát, újra kezdtem kézzel írni, ami bizony így is remekül megy. Tehát attól fogva az írás jegyében telnek a napjaim. Egy kedves ismerősöm szerint az idei évem az írásé lesz, de ezt akkor még nem vettem komolyan, holott akkor már két írással kapcsolatos online kurzust tudhattam a hátam mögött. Majd kezdtem mind jobban belemerülni az írásba, ami segített elvinni messzi, nyugodt vizek tengerébe, ahol kipihenhetem a hónapok óta tartó kínzó oltalommal járó kellemetlen intézkedéseket. 

A kellemetlen intézkedések alatt a napi kétszeri testhő mérést, az osztályok közti mozgás leredukálást és a maszkviselést értem. A maszkot senki nem szereti, hát ha még azt mondom, többen is négy végtag bénán élünk, akkor csupán sejthető, hogy ez számunkra mit is jelent valójában. Önállóan végtag bénák nem tudjuk a maszkot feltenni, levenni, de megigazítani sem. Ha félre, netán lecsúszik akkor addig úgy marad míg nem találsz olyant, aki segít. Mivel egész arcberendezésedet fedi, így nem igazán vagy képes érzelmeket kifejezni. Esetleg szemeiddel tudsz némiképp korrigálni és hanglejtéseddel. Merthogy mondanám, hogy gesztikulálj a kezeiddel arcod helyett, de ez nagy dőreség lenne, hisz még enni-inni sem tudsz végtag bénaként, nemhogy hadonászni, mutogatni. Tudom ám még fokozni is, ha csupán annyit mondok, olyanok is élnek köztünk, akik erősen beszédhibásak vagy egyáltalán nem képesek a beszédre. Nos, tessék elképzelni egy ilyen problémával küzdőt maszkkal az arcán. Ő tényleg csak a szemeire hagyatkozhat, semmi másra. Pont ezek miatt talán érthető, ha azt mondom, nem túl sokszor vettük, vesszük fel a maszkot. Akik szemüveget viselnek, ilyenek is vagyunk néhányan, tudják, milyen rossz, amikor kilégzéskor a meleg lehelet párát von a két lencsére. Ilyenkor a mozdulatlanságba dermedt emberkék kénytelenek addig várakozni, amíg a pára fel nem szárad. Szerencsés esetben van mellettük ráérő ember, aki játszi könnyedséggel letörli. A másik gond a maszkkal az nem más, mint amikor nagyothalló személlyel beszélnél, de ő ebből igen keveset ért meg, s arra kér, légy oly kedves elhúzni szád elől a fránya textilt, hátha le tudja olvasni mondanivalódat a szádról. A béna ember ez esetben nem tud egyebet, mint sajnálkozón felhúzni a szemöldökét, s azt mondani, elnézést, de nem vagyok képes felemelni a kezeimet sem. Ilyenkor próbálsz emelni a hangerődön, ha van még hozzá cuflád, mivel a sérültek között gyakori a halk, csendes beszédű. 

Tehát egyik hullám idején sem mászkálhattunk más osztályokon, de ha mehettünk volna se mentünk sehova a kötelező maszkviselés miatt. Senki nem kockáztatta meg az esetleges osztályos szobakarantént, ami minimum 3 hét szobádból ki nem teheted a lábad, kereked szankciót vont volna maga után. A maszkot most is csak akkor használjuk, használom, amikor hétköznaponként előre megyek a délelőtti órákban a büféhez, pénztárhoz, ablakhoz nézelődni. Délután engem már rá nem vesz senki a viselésére, hisz fél négy után már szinte csak azok dolgoznak, akik délutános műszakban vannak. 

A második bezárás szerencsére nem járt annyi szigorral mint az első. Maradhatott a büfé és még hetente kétszer csomagot is be lehetett adni. Ez jelenleg is így van, tehát kedden és csütörtökön veszik át a csomagokat, amit péntek és hétfői napokon adnak át. Igaz ez jelentősen csökkenti a beadható dolgok körét, mégis más, mert most tudsz némiképp kapcsolódni a számodra fontos személyekhez. 

Ez idő alatt több lakónak hunytak el közeli hozzátartozói. Volt akinek párja, testvére, gyermeke, menye halt meg, de lett légyen bárhogyan is, egy a lényeg, senki nem hagyhatta el az intézményt, így nem is búcsúzhattak el szívüknek kedveseiktől. Borzasztó volt látni az arcukon a semmi máshoz nem hasonlító, mélységes fájdalmat, csalódást, amiért nem tudtak végső búcsút venni drága szerettüktől. Idővel ezek a fájdalmak csitultak, mindenki reménykedett a húsvéti felszabadulásban, ám most már jól tudjuk, még a pünkösdöt is egymással kellett töltenünk. Együtt vigasztaltuk azokat, akik nehezebben viselték a gyászt, és együtt ünnepeltük azokat, akiknek születés vagy névnapjuk volt. Sok sírásban, szomorúságban volt részünk az első hetekben. Ez persze fakadhatott a járvánnyal járó félelmekből, egyedüllétből, bezártságból is egyaránt. Gyakori téma volt köztünk a család, a szerettek, és a különböző ünnepekkel kapcsolatos otthoni szokásaink felemlegetése. Ilyenkor mindegyikünk arcán ott ragyogott az a máshoz nem fogható, őszinte gyermeki mosoly, ami oly jellemző azokra, akik mindezen dolgaikat már réges-rég elveszítették. 

Számosan vannak köztünk olyanok, akikhez napi szinten jöttek látogatók, így elképzelhető, hogy ők milyen pocsékul érezhették magukat ezen idők kezdetekor. Azt gondolom, hogy az idősebbek már fel sem bírják fogni, főképp ha demeciában, Alzheimer kórban szenvednek szegénykéim, tulajdonképpen miért is maradtak el ezek a napjaikat beragyogtató látogatások. Ők szegénykéim csupán azt vélik, érzik, hogy már nem fontosak senkinek. Hiába mondják, mondanák el nekik, hogy látogatási tilalom miatt maradtak el mellőlük a szeretteik. Ebbe a kilátástalanságba igen sokan adták fel és választották inkább a halált. Azonban őszintén szólva azok is nehezen viselik ezt a teljes elszigetelődést, akik teljes tudatuk birtokában vannak. Tudják, elfogadják az intézkedéseket, viselik a maszkot, ha kell, ha nem kell, de akkor is őrjítően hiányzik már a drága hozzátartozó mindegyikük számára. 

Ezek miatt sem tudnám elviselni azt az érzést, hogy esetleg bárkit is elhanyagoltam volna. Ugyanazzal a figyelemmel, türelmes szeretettel fordulok azokhoz, akik ezt igénylik tőlem. Így számos könnyet, fájdalmas panaszt hallottam, hallgattam meg halottak napja környékén is. Máskor autók jöttek-mentek ilyenkor, aki tudta kivitte szeretteit elhunyt rokonaihoz a temetőbe, ám tavaly ez is elmaradt. Nem volt a fennjárók között olyan, aki ne ment volna valakijéhez a temetőbe. Ez a kényszerű maradás iszonyatos lelki fájdalmakkal járt. Többszörösen is jó volt mindegyiküknek egy nyitott szív és fül. Ekkor is már jó néhányan emlegették a közelgő ünnepekkel járó időszakot. Ami bizton kiolvasható ezekből, nem más volt, mint a félelem. Szinte mindenki tartott, rettegett a karácsonytól, és a vele együtt járó magánytól, pokoli hiányérzettől. Az a jó, ha mindenkire jut legfeljebb egy hozzá közelebb álló barát, kedves ismerős. Olyan, akihez bátran fordulhat, mert az meghallgatja, vigasztalja, szerető, segítő kezet nyújt a nélkülözőnek. Rengeteg embernek vagyok ez a személy én. Szívesen hallgatom és vigasztalom meg őket, ha ezt szeretnék. 

Ám szerencsére a karácsony sem hozott több fájdalmat, könnyet mint azt előre gondoltuk. Ugyan szerényebb keretek és körülmények között, de minden osztályon külön lett megtartva a hagyományos karácsonyi ünnepség. Ezúttal a kedves dolgozók hoztak süteményeket a hozzátartozók helyett. A mi osztályunkon is meg lett rendezve a szokásos ünnepi vacsora. Az ételeket az osztályunk részlegvezetője és a nővérek készítették el, sőt a süteményt is ők sütötték. Ilyenkor mindig a Kupolában ülünk össze, ami minden alkalommal ünnepi, meghitt fényeket ölt. Az asztalok is ünnepi fényben tündökölnek minden alkalommal. Égnek a gyertyát, a csillagszórók pedig teljes erőből szórják szeretetük apró, tüzes szikráikat. Kezdetben nem szerettem ezt a részét az ünnepnek, évekig nem is vettem rajtuk részt, de mostanra már szinte nem győzöm várni, annyira megszerettem. Idén különösen fájdalmas módon volt szép, mert mindegyikünknek eszébe jutottak az otthoniak. Sírtunk, amikor néhányan verset mondtak, hisz szépsége dacára a körülmények nem tudták feledtetni azokat, akik, amik oly fájóan hiányoztak. Pedig remek volt az összes étel és süti, nagyszerű és kedves a felszolgálás, evésben-ivásban való segítségnyújtás, mondhatni áradt a szeretet az osztály ápolói és köztünk, mégis mindenkinek fájt a szíve az édes otthona és szerettei után. 

Ahogy az ünnepi vacsoránkon a lelkészünktől elhangzott, egész évben együtt voltunk, éltünk, mindenki osztozott a másik szinte minden dolgában, akkor karácsony napjaiban is mindegyikünk igyekezzen szerető figyelemmel odafordulni egymáshoz, másokhoz. Mindenki próbált a maga módján kedves, megértő, szeretettel teli lenni azokhoz, akikkel az egész évét együtt töltötte. Mert igaz, akár maszkban, vagy nélküle, de az év minden egyes napját közösen, együtt töltöttük. Osztoztunk egymás örömében és bánatában. Ha feszült volt valaki, azt próbáltuk nyugtatni, ha önfeledt és vidám volt, együtt örültünk vele. Azt gondolom, a Covid úgy összekovácsolt mindannyiunkat, történjék bármi, együtt erősebbek leszünk, győzni fogunk nem csak önmagunk felett, hanem a láthatatlan ellenség felett is.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd a kedvenc szerzőidet!


  • 1200 szerző
  • 784 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Szekeres Henriett

KÍNZÓ OLTALOM

Műfaj

nem fikció

Rövid leírás / Beharangozó

Olyan történet ez, amelyről ritkán hallhat, olvashat az átlagember. Nyolc éve élek szociális intézményben, s bizony történtek, történnek váratlan, sokszor döbbenetes események itt benn. A legnagyobb döbbenet számunkra az volt, amikor a Covid miatti korlátozásokkor 8 hónapra elzártak minket a külvilágtól. Írásom ezen időszakban született.

Rövid összefoglaló

Bepillantást nyerhetnek az olvasók egy végtelenül elszigetelt, egyedülállóan eltérő, szigorú szabályokkal megregulázott világba.

Olvasási idő

9 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Szekeres Henriett nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!