Él bennem egy kép. Tíz éves lehetek, egyenes háttal egy barna karosszékben ülök, gesztenyebarna hajam két erős fonatban lóg a vállamra, és a kezemben egy mesekönyvet szorongatok. Előttem a földön törökülésben óvodások ülnek, hallgatnak engem, én pedig mesélek nekik. Már nem tudom, miről szólt a történet. Egyedül az érzés van meg, az a jóleső izgulás, amitől hevesebben ver a szívem és bizseregnek az ujjaim.

Szép Csenge vagyok, huszonnégy éves, és azóta is ezt az érzést keresem. Ezért mesélek. A történeteim, hol rövidek, hol hosszúak, valakihez, valakiről szólnak, vagy bárki érzéseinek a tükörképei. Különösen érdekel az emberi psziché összetettsége, így az írásaimban a lélek működése mozgat; az apró rezdülések, a ki nem mondott gondolatok, amelyek ott toporognak a szív alatt. Isten súg, s én hallgatom. Így tudom megfogalmazni, mikor a kezem alatt szövődik egy történet.
A műveimet a szerzői oldalamon osztom meg az olvasókkal, de korábban publikáltam a Felhő Café irodalmi fórumon, a Litera-Túra Művészeti Magazin oldalán és az Amigos egy POKET oldalban – avagy barátság a négy fal között című novellaválogatásban.
Most pedig itt vagyok. Bár a hajamból eltűntek a fonatok, és bőven van még mit tanulnom az írásról - na, meg az életről - mégis mesélésre adom a fejem. Hogy valamit adhassak. Magamból. Önöknek. Nektek.