Hullócsillagok között megrendül a Mindenségem!
Szurok-sötét éjben még pisla akaratommal
tartanám a beszakadó eget;
szánalmas Atlasz-fia a kitartóbbak között!
A beteges-sárgás Hold, mint a megposhadt
alma, rémisztget csontvázkarú fák között,
s az ájult Nap vértócsába száll minden miccenésre!

Egyszervolt napsugár-illatú mosolyok
szonett-koszorúját még sokszorozza
az Emlék, s örömök önkívülete ragyog
kismama-arcokon,
ha érzik csilingelő dobbanásait
a másik értékes, angyali létnek!

Röntgen-sugárban keringenek
a fény-körhintán ragyogó csillagok;
a Nap mindig izzón lángol!
- Aki nem vár választ a Lét
szamárlétráján, még az is zsugorodik!

Minden emlék már csalóka ábránd!
Sodródó szédületbe von minket
a folyamatosan megújuló felelősség:
jobbítási ember szándék!
Szakadékok-szabadsága nem lehet elég,
hogy végtelenbe szárnyalhasson
Pegazusokat-dédelgető emberi szellemünk!

Mint tengerfenéken a valódi Igazgyöngyök
között keressük helyeinket a táguló Mindenségben,
míg nyugalmat nem lelhet örvénylő szívünk!
Önmagunk másik éne
egy másik mélységeknek kiált!

A benti végtelenben már mindenki
önmagának képzelheti magát;
magunkba kellene mélyedni,
hogy a jelenlétet megtalálhassuk!
Kíváncsian kutatgatunk kérész-Szépségek után
miközben emberi szem-csillagok
ragyogó mosolyában
kellene megtanulni a lényeget!

Szív-központod körül keringnek számtalan,
kikben ott lüktet a Lét Szíve;
tompított zsongító kábulat köde jóindulatúan
nyugtat s vigasztalni látszik!
Fájó húscsomóként, mint erdőben
a vadnyom mormoló
memóriákba hullok hirtelen...