Kushadó futóárok a száj!
A beszéd már mindent betemető futóhomok;
mámoros húrrá hogyan
formálhatók a lét játékszabályai?
Szemem siránkozó bombatölcsér-kráterén
csillogó igazgyöngyszemet szór szét
a megkérgesedett boldogtalanság?

Magányom cellafalára vésem
körömmel szívem megélhető titkait!
Gubbasztok egyre magamban;
még begubóznak teljesen
sebezhető lelkem megtépázott szirmai!
Préselt virággá halkul, foszlik a lélek, s zord,
aggastyán-szögletek között
reszket a vacogó gyermek!

Szorít, megrág s kiköp az átkozott lét,
akár szorításában a hóhérfojtású ingnyak,
kigombolhatóknak hittem a vétkeket s a hibákat!
Őrült visszhangokat ver lelkem hajótörött harangja!
Köröttem lázas liliomok üvöltnek`,
s ha valaki nem lehet már világszépe,
akkor eltapossák csicsergő lábikráik!
- Sokszor olyan vagyok, mint egy kihalt,
régi szellemváros: fű s
növény alig terem már bennem!

Reménytelen utcáimat csupán
kivételes alkalmakkor söprik fel!
Gondatlan mozdulataimba tetűk telepszenek!
Harlequin megcsömörlötten
járja így a várost, mintha várva valakire...

A legszomorúbb dolog, ha már egy
mindig kötelességből vidám bohóc is könnyezik!
Kibírhatatlan rothadásszag terjeng
a levegőben, s megfertőzi jelenlétével
az őrködni kész lelkiismeretet, bűnös vagyok!
Akkor is őszintén magamat adtam,
mikor mások alattomosan lapítottak!
- S tudhatom azt, hogy az őszinteség
vétkeit sebezhető lelkemben kivéreztetik!