Belül kell maradni, törekedni a jobbra.
Önmagunkba fordulva kell még megtudni, hinni s reménykedni:
Emberek szándékosan eltitkolt szenvedéseit,
titkait átadni sebezhetőbb lelkek felé,
akik megértéssel még egy húron pendülhetnek.
Csupaszított Ádám-kosztümökre szőrcsomók bozótja
kerül az évek múlásával ékül, s az itt-ott megbújó
ősz-szálak közt bizalmasan lüktet, zakatol egyre a Szív!

- Önmagunkba vakondokok tapogatózásaként visszabújni,
mint a sérülékeny sündisznók, gombák kiterjesztett kalapjai alá,
tápláló rovar-ízeltlábú csemegék után kutatva! Minden fog!
Megkötött betonként magához láncol, sebez,
mint hattyú talpikrák bársonyait tüske-tarlók,
- úgy érezzük, összeroskadunk,
megméretünk s megtöretünk, felelősségek súlya
alatt szempillák seprűs redőzete,
vigyázzban álldogáló szögesdrótok gyülekezete:
Esdeklő kezek könyörögve kapaszkodnak
meg hitetlenül valósulatlan lehetőségekbe!

- Önmagad hitét: Te magad létezés, s vagy,
lélegzel, mint természetes képződmény biológiák
harmóniás keresztezéséből
- soha nem késő újra megtalálni!
Elveszteni nem szabad - belül kell az összetört cserepeidből
- ha lehet, újra építkezni,
az utolsó csatasorban is megsemmisítő golyók ádáz,
acsarkodó kelepelésével szemben előre menni,
de nem felemelt fejek tudatlan birka-csordáival egyetemben,
de fedezékben, akár a törvényen kívüliek s a szándékos gyávák!

A nagy üveg: Lelkiismeretünk tükre gyakorta - megesik,
hogy elvérzik, sokszor megreped:
Ádám-kosztümünket magunkon hagyhatjuk,
- hisz születésünk kibékített egyenlőségjele rajtunk,
csontunkon ropog s feszül:
Védtelenné sűrűsödik össze pipogyás gyöngeségünk!
Állunk némán, zabolázhatatlan az őstermészet,
könyörülni most nem fog
- kiszolgáltatottan emberi gáncsoskodások
tövis-tartományában át bukdácsolunk
- s az Ember végül, ha jól végezte földi dolgát,
nemcsak feledtető emlékezet könyörül meg rajta,
de az alkotó kezek alatt is megvalósulhat személye, karizmája.