Bennem sír, nyög, fáj a Végtelen.
Azért lehet már minden szenvedés, mert örökléttel terhes a Jelen!
Fájdalomban hisz a Láng is, mikor vajúdik!
A Kozmosz kitaszított űrben megragad,
kétségbeesett balsejtelem, hogyan alakul
majd tovább sorsa az Egyénnek?!
- Zord illúziók ócska tábora fejünk felett csatáz!
Felfal, mert érezzük minden tagjaikban a behemót éjszaka!
Szemfényvesztő Celeb-Szépségek
karriervágya e mostani korban megfoganni látszik,
s műsorvezető lehet már minden kollagénezett bazsajgó!

Teljes lett az unalomig ismertetett Közönyösség
s a szivacsszerű bunkóság az emberi fejekben;
a kiismerhetetlen akarnok-kapuk
becsukódtak, s teljes lett az Éj!
Orpheusz sírja elhamvadt az Időben,
s a Mindenség csöppnyi lelke már
nem kelhet át az ember-óceánon!
Szétporló romhalmaz-Időben
alattomos lelkekké
alacsonyodott az emberi jóindulat is!
Már minden csak széthullni tud
e táguló golyóbison;
elillan a gondolkodó Logosz-szikra,
s szupernóva-robbanással fenyeget a tunya Hülyeség!

Minden álom mélyen
a megváltó hajnalok rózsaujjába belekapaszkodni;
a lehetséges lebegést gyakorlott rutinnal kivédeni!
Hiába húzná le a nehézkedés az Embert!
Tátongó örvény kísértésbe visz,
s nem szabadíthat a benső éjszaka,
önmagában teremti meg végesülő csendességét!
Rejtett csillagokra akaszkodva sóhajt a Remény!

- Talán még azért vajúdom,
mert sebzett szívem mélyén
mindenkor kopogtat az infarktusokkal születő Halál!
Keresve kutatnám még egyre a szilárd pontot,
mely önbizalmat csepegtetve,
s bátorságával bizton megnyugtatna;
szétfolyik a csillogó tört-fény tojássárgája,
s Galaktikák árkai ölén az ásító Hold kukorékol...