Barion Pixel nuuvella

A toronyőr és a hercegnő

 

Milyen ember megy el világítótoronyőrnek? A magány vagy a kétségbeesés űzi erre a foglalkozásra. Norvégia ismeretlen, madárlátta vidékein járunk. Egy olyan szigeten, melynek lakossága egyetlen fő, és melyet minden oldalról a tenger hullámai határolnak.
A harminchat éves Rasmus Nielsen egyszerű történelemtanárként kezdte egy Oslo melletti általános iskolában, amikor egyetlen nap leforgása alatt rájött arra, hogy semmi sem stimmel a társadalomban, és hogy a vágyott megtalálható boldogságot sohasem érheti el, így fogta magát kilépett állásából, ahol egyébként is kevés volt a megbízható, felelősségteljes munkaerő, és inkább úgy döntött kiköltözik egy egyszemélyes, szinte porszemnyi nagyságú kis szigetre, amit körbe kerít a Norvég tenger és az Atlanti óceán.
S miután a kis szigetecske lakossága csupán egy fő volt, viszont madarak, és néhány vadállat is tartózkodott itt Nielsen Úr – legalább is kezdetben -, városi polgár lévén jócskán félt és rettegett, hátha a közelben tanyázó, nagyobb testű vadak, főként néhány mohó, és falánk barnamedve előszeretettel túrja majd fel szemetes kukáit eleségek után kutatva. Kitalálta, hogy a szélkelep mellé a világítótorony mellé felállít egy különös faalkotmányt, mely mindig jelzi, hogy éppen milyen állat is tartózkodhat a környéken.
A helybéli emberek közül legtöbbször csak tengerjáró, tapasztalt halászokkal találkozott, és ismerkedett össze, akik barátsággal befogadták, és hoztak neki élelmet. Főként friss halfajtákat, rákot, kagylót, tengeri herkentyűket, ám miután Nielsen Úr egyszer megkóstolta a cápauszony levest és kifejezetten émelyegni kezdett tőle a gyomra – inkább úgy döntött, hogy megmarad a jó öreg kovászos barna kenyérnél, és juhsajtnál, és egy kis forró csokoládénál hiszen a legtöbb norvég éjszaka még így is kicsit hűvösebbre, hátborzongatóbbra sikeredett, mint az európai kontinensen.
Nielsen Úr már húszas éveiben meglehetősen talpraesett határozottsággal állt az élet elébe. Feleségül szerette volna venni egyetemi csoporttársát, azonban Krisztina erről hallani sem akart, hiszen karrierista, modern nő lévén szinte mindent a munkájának rendelt alá, így a családra és a boldogságra szinte fikarcnyi idő sem juthatott. Rövid időn belül Nielsen Úrnak be kellett látnia, hogy egyelőre kénytelen az agglegény életmódra berendezkedni, és miután a főzéssel-sütéssel sosem volt semmi különösebb gondja – elvégre nagyanyja konyhájában nevelkedett, egy egyszerű ebéd vagy vacsora elkészítése sem okozott neki különösebb gondot. Ám, amikor ősszel, és a hideges sarkvidéki évszakokban váratlanul áttört az éjszaka sokszor érezte magát magányosan. Mintha kiszívták volna belőle az életet. Ekkor gyakran gondolt régi szép életére, és még gyakrabban azokra az emlékeire, amikor minden egyszerűen, és egésznek látszott a világ szemében is, és megvoltak még szerető szülei.
Egyik nap filmfesztivált rendeztetett egy közeli, alig harminc kilométer távolságban lévő szomszédos sziget polgármestere és miután értesült róla, hogy Nielsen Úr idejét jobbára mindig is tökéletesen egyedül tölti, gondolt hát egyet, és szívélyes barátsággal csónakot küldött érte, hogy nézze meg a legújabb kortárs filmalkotásokat, és ha már átment egyik szigetről a másikra adja le szavazatát a legjobb filmekre.
Nielsen úr sokáig csóválta a fejét, hogy vajon mit akarhatnak tőle a szomszédos sziget tevékeny és lelkes lakói, majd nagy nehezen ráállt, hogy motorcsónakkal átvitesse magát egyik szigetről a másikba.
A vetítővásznat a községházán állították fel, akárcsak a nagyobb méretű vetítőgépet. Volt ott minden, ami a modern csúcstechnológia kategóriájába tartozott, és Dolby sorround 5.1-es hangzással is fel voltak szerelve a hangfalak. Főként a helybéli asszonyok, és fiatalabb hölgyek pedig annyi ételt és ennivalót sütöttek, főztek, hogy legalább száz ember is bátran megnyalhatta volna rajta mind a tíz ujját.
– Foglaljon helyet kedves Nielsen Úr! Nagyon köszönöm, hogy el tudott jönni! – fogott vele barátilag kezet a sziget polgármestere és máris hellyel kínálta, ahonnét kényelmesen láthatta a vetítővásznat. – Nyugodtan helyezze magát kényelembe! Nemsokára az asszonyok is megérkeznek a sok finomsággal! Remélem ételre-italra nem lesz semmi panasza! – Még egyszer megrázta a kezét, majd elment, hogy ügyes-bajos dolgai után nézzen. Nem lehet tudni, hogy hogyan, vagy miként, de pár helybéli ember kezdett máris szállingózni a filmvetítésre és izgatott kíváncsisággal ültek le a felállított faszékekre.
Nielsen Úrnak feltűnt a kisebb csoportban egy világszépe hölgy, akiben annyi nemes, fennkölt méltóság, és tartás lobogott, mintha csak a Svéd királyi család tagja lenne. Éjfekete haját elegáns kontyba tűzte, mely kiemelte hamvas, kicsit kislányos arcának vonásait. Tengerkék szeme pedig úgy csillogott, akár a legkáprázatosabb gyémánt, amit valaha is láttak. Igéző mennyország-mosolya volt talán a legszebb. Mintha egy igazi angyalt küldtek volna az égből, hogy egyetlen vigasztaló, védelmező, halhatatlan pillantásával megválthassa az emberek kicsinyes, gonoszkodó bűneit.
Elkezdődött a filmvetítés, és a legtöbben máris azonnal a szélesvásznú vásznat kezdték el bámulni. Azonban Nielsen Úr – nem tehetett róla -, megbabonázott mindvégig a titokzatos hölgyet figyelte; nevetni próbált, mikor hallotta vidám, igazgyöngyöző nevetését, szomorú volt, amikor a hölgyön is látszott valószínűleg nagyon is megviselik a látottak.
A filmvetítés három órát is igénybe vett, ha ehhez még hozzávesszük azon kérdőíveket, és adatlapokat, melyeken a szervezők a film hangulatára, és érzelmi impulzusaira voltak kíváncsiak. Ha valaki nem töltötte ki ezeket az sem volt eget rengető probléma, ám a legtöbb helybéli tisztelettudó, és kíváncsi lévén kitöltötte. Később Nielsen Úrnak feltűnt, hogy a pufók, pirospozsgás arcú polgármester túlzottan is sokat hajbókol, és gazsulál a kiszemelt, álomszerű hölgynél, aki látszólag diplomatikusan, és kedvesen viselkedik mindenkivel, ám valójában kissé terhére is van a túlzásba vitt jópofiskodás, és a kiváltságos gesztusok diplomáciája.
Nielsen Úr szép, kackiás betűkkel kitöltött minden űrlapot, minden kérdőívet, majd mielőtt véget érhetett volna a filmvetítés csöndes, angolos méltósággal távozott. Kivételesen nem a motorcsónakot használta, merő udvariasságból, hanem egy egyevezős csónakot. Gondolhatta a fél órás tengeri úton lesz alkalma bőven átgondolni a megtörtént eseményeket, és romantikusan elmerengeni a titokzatos hölgy kilétét illetően.
Amint hazaért szigetére tüstént jól bezárkózott a világítótornyába, majd elővett egy verseskötete nagyméretű könyvespolcáról és találomra kinyitotta egy vágyakozó, szerelmes versnél. Amikor hangosan olvasni kezdte a verset rájött arra, hogy mennyire makacs, és konok volt, hogy nem adta meg saját magának a lehetőséget, hogy egy ennyire különleges hölggyel összeismerkedhessen. Hiába! Szívének őszinte szava, és erkölcsi igazságai mindig is fontosabbnak bizonyultak a romantikus gesztusoknál.
Másnap kora reggel – mint szokásos szertartás -, kiült a világítótorony elé, és a nyugodt, csalogató hullámokat, és a sirályok kecses röptét figyelte, miközben jól megérdemelt szendvicsét falatozta. Éppen a napokban hoztak neki csónakon egy kisebb élelmiszerszállítmányt, aminek bőséges kilenc hónapig ki kellett tartania. Most hálás volt kicsit az otthoni ízekért. Nagymamája kedvenc fahéjas almáspitéjének illatát érezte szájában, mikor a hajnali ködből egyszerre egy közepes méretű csónak szelte sebesen a habokat egyenesen az ő kis szigete felé.
,,Ugyan ki lehet az ilyen korán?” – töprengett magában, és előre elfogta egy kisebb fokú félelem amiatt, hogy lehetséges hogy egynehány helybéli meggyűlölhette, amiért olyan hamar elsietett búcsúszó nélkül a filmfesztiválról, bár a kérdőíveket példás precízséggel mind egy szálig kitöltötte. Csak nem fogják felelősségre vonni! Legalább is remélte, hogy nem!
A takarosan feldíszített facsónakból ugyanaz a sugárzó, tengerkék szemű, angyali hölgy lépkedett szökkenve ki a kavicsos partra, akinek tegnap olyan sűrűn gazsulált, és tette a szépet a másik sziget polgármestere. Nielsen Úr agyán rögtön átfutott a gondolat, hogy lehetséges, hogy ezt a finom úrihölgyet is magára haragította. Levette tartós sapkáját, és kezében szorongatva várta az ismeretlen hölgyet, és két fekete öltönyt viselő kíséretét.
– Jó reggelt kedves Nielsen Úr! – köszönt bájos barátságosággal az ismeretlen hölgy. Finom kacsóit kinyújtotta. Nielsen Úr annyira megilletődött a pillanat súlyától, hogy elsőre kissé sok időbe telt mire eldöntötte, hogy vajon egyszerűen csak megrázza férfiasan a finom hattyú-kezet, vagy kézcsókkal köszöntse. Végül inkább a romantikus kézcsók mellett kötelezte el magát. Az – úgy gondolta -, mégiscsak jobban illik egy ennyire friss levegőjű, szép reggelhez.
– Üdvözlöm Hölgyem! – csókolt kezet, és annyira meghajtotta magát, mint a japánok, ha üdvözölnek valakit.
– Élvezte a tegnapi filmvetítést Nielsen Úr? – kérdezte a hölgy. Elfogódottan, és elpirultan. A lángrózsák valósággal körbe ölelték hamvas, kifejező arcát.
– Igen! Köszönöm! Ö… segíthetek… valamiben?! – kérdezte bizonytalanul, és tétován, miközben a két fekete öltönyös, tagbaszakadt, marcona fickóra pillantott, akik – egyelőre -, a csónak mellett várakoztak.
– Ön most nem mondd igazat! Igaz kedves Nielsen úr?! – nézett vele farkasszemet a hölgy. Mintha tengerkék szeme valósággal máris leleplezte volna romantikus, szerelmes érzéseit egy olyan ismeretlen ember iránt, akivel életében csupán egyetlen egyszer találkozott.
– Elnézését kérem, ha megbántottam volna… a polgármester úr szembetűnően érdeklődött kegye iránt… – ezt talán nem kellett volna kimondania, hiszen a hölgy kissé bosszús, grimaszos arcot vágott, és enyhén felhúzta pisze orrocskáját, amitől csak még bájosabbnak tetszett. Nielsen ilyen asszonyt szeretett volna maga mellé. Kristálytiszta igazság, és őszinteség lüktetett minden megfontolt, kiszámított mozdulatában.
– Mondták már Önnek kedves Nielsen úr, hogy rendkívül szabatosan fogalmaz?
– Kedves Hölgyem! Eddig sajnos nem sok emberrel volt lehetőségem találkozni!
– Milyen szép világítótornya van kedves Nielsen úr! Elismerésem! – sétálta körbe a nagy oszlopszerű épületet.
– Hát… nagyon köszönöm! Parancsolja, hogy belülről is megmutassam?
– Ha nincs ellenére! – A kifinomult angyali hölgy cseppet sem zavartatta magát, és máris Nielsen úr karjába karolt. Nielsen heves szívdobbanást érzett mindannyiszor tettek egy lépést a világítótorony irányába. Megmutatta a bájos idegen hölgynek a nagyméretű könyvespolcát, rajta könyvtárnyi terjedelmű kötettekkel; egy kis étkezősarkot is sikerült kialakítani közvetlenül a bejárattal szemben. A fűtést egy kissé ócska fa tüzelésű kályha szolgáltatta, no meg persze jó sok meleg holmi, és takaró. Egy medveprémet is hozott neki valahonnét az egyik vadász, mert a tengeren a havazást különösen komolyan illik venni, nem csak a szárazföldön.
– Biztosan nagyon magányos kedves Nielsen Úr! – jegyezte meg a hölgy, amint kezébe vette a kis fafaragványokat, melyekkel üres óráiban Nielsen kedvére bíbelődni szokott.
– Hozzá lehet szokni kedves hölgyem! – csomagolópapírt vett elő. – Kérem fogadja el ajándékba néhány faragványomat. – Azzal szépen, ízlésesen becsomagolta az állatfigurákat.
– Igazán kedves Nielsen Úr! – magához dédelgette a kis csomagot. – Bocsásson meg nekem, de sajnos vissza kell térnem a városba! – óvatosan odalépett Nielsenhez; gyöngéden megfogta érdes, tölgyfakezeit, és beletett egy kisebb ékszeres gyűrűt, majd felpipiskedett a férfi enyhén borostás arcához és könnyedén megpuszilta.
– Őszintén remélem, hogy még találkozunk… – azzal felnyitotta a világítótorony ajtaját, és könnyed lépteivel kisietett az épületből, majd a két fekete öltönyös emberrel együtt beszállt a csónakba, mely máris úton volt vele a szárazföld irányába.
Nielsen úr óvatosan nyitotta ki vaskos, érdes markát, és csak ekkor vette észre, hogy a gyűrűn egy királyi jel is helyet kapott…

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Tasi83 152 történetét!


  • 1199 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Tasi83

A toronyőr és a hercegnő

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Egy távoli skandináv sziget legendás, magányos toronyőre Rasmus Nielsen egyszer összeismerkedik egy különleges hölggyel, akiről később kiderül, hogy egy igazi hercegnő. Romantikus szerelmi történetet olvashatunk.

Rövid összefoglaló

A kicsi, skandináv sziget magányos, zárkózott toronyőre és egy valódi hercegnő romantikus, kicsit szerelmi története.

Olvasási idő

8 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Tasi83 nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!