Nézem gyöngéd s finom hattyús kezedet.
Megaláztatások s terhek cipelése közben
a finom, aprócska bütyök-katedrálisok megremegnek,
szorgalmas íjidegekként meghajolnak!
Hajlékony s törékeny ujjaidat megtörette
türelmes gyilkosként a magánytudat s gyengeség!

Becézgető, babusgató édesanyai kéz:
Jaj! Ha csak töredékek pillanatára is,
de hányszor dőltem volna öled dombos hajlatára,
hogy mint acsarkodó gyermekedet ez áldott, műves kezed
szenderítse simogatással nyugalomra!
Mámor volt érintésed, varázslatos, nyugtató csoda!

Kíváncsi s szeszélyes ujjbegyed, melyet ha feszült voltál
s elpirultál, a rózsa-pirosság meglepett,
vajon most miként válaszolna?
Büszkén, önmagát meg nem adón,
vagy áldott adakozással, mint lehetséges jóvátétel,
amiért önmagad útját jártad, s amiért pácban
hagytad szerencsétlen, melasz pojácád?

Ha kinézek, a messzi Madár-hegy lukacsos,
aggastyán hegy-remetéi egyre vallatnak,
mint szorgalmas vizsgálóbírók,
kiknek az adott bizonyíték nem elegendő!
Emléked dicső fényképét kellene
megölnöm magamban, elfelednem itt bent!
Jaj! Oly nehéz a keserű szív,
mely az álmok fogságába kapaszkodik!
Már a hullongó fák is takarítanak,
készülődnek a tél örökkévalósága miatt!
A finom ködpára, mint gyarmatosító telepes,
lassan s hosszasan berendezkedik,
fészket épít a hegyen.

Megtörtént múlt s jelen most egyszerre lépked,
s nem tudhatja, a létezés visszaszámlálása vajon
enged-e még egy utolsó, végzetes találkozást,
mielőtt mulandó húsboltozatunk
földalatti rágcsálók lakomája lészen?
- Egyre csak dolgos, bátor s akaratos kezedet figyeltem
- mint aki hirtelen elfelejtett valamit,
s most kutat s figyel egyre merészen
- hogy magánál tartsa felbecsülhetetlen kincsét...