Barion Pixel nuuvella

Hölgy-válasz

 

Ha volt valaki aki igézőbb, és bűbájosabb volt e gyönyörű, láng-szemű, barnaszemű hölgynél, hát akkor az Ő volt! Amint belépett az árgusan vizslató, és mohó férfiszemek, melyek birtoklási vágyukban az ösztönvágyukkal szerettek volna leginkább imponálni azonnal megkövültek; mintha a szívük máris felengedett, és elolvadott volna ennek az ártatlanságot páncélzatként viselő, és mégis karakán hölgyeménynek a láttán.
A táncparkett közepére állt, ahol az ún. paparazzik már fények szikrázó szentjánosait, és villogó vakuikat élesítették lesre készen, mint a vadászó sólymok vagy héják, akik azonnal lecsapni készülnek a zsákmányra.
– Drága Művésznő! Megkérhetem, hogy ide nézzen! Bele a kamera csövébe! – mondta valaki a hirtelen megduzzadt embertömegben.
– Művésznő, drága! Ha volna oly szíves és kicsit csücsörítve mosolyogni! – hallatszott máshonnan.
Valaki véletlenségből, vagy, mert csupán más ötlete nem akadt, hogy népszerűségre szert tegyen véletlenül meglökte; gyönyörű, fekete nagyestélyi ruhakölteménye, mely bizonyos helyeken engedni sejtette, de csak a titokzatosság komisz leple alatt testének finom vonalait, és kecses, karcsú alakján is a kifogástalan tökéletesség védjegye tündökölt – hirtelen elvesztette a maradék egyensúlyozási képességét, és annyira megdőlt, hogy attól kellett tartani, hogy ott helyben egy hatalmasat bukfencezik, elvégre a nagyestélyi ruha hosszított, hátsó része félő volt, hogy elszakad.
– Jaj, drága vigyázzon már magára! – egy idősebb, talpig úriember segített azonnal a hölgyön; rögvest kinyújtotta indaszerűen tekergőző karját, és abban a pillanatban sikerült elkapnia a hölgyet, amint az egyáltalán megközelítette volna a csempézett padlót.
– Jaj, bocsásson meg! – mosolyodott el, azzal a semmivel sem összehasonlítható szerénykedő mosollyal, mely egyes helyeken sértésnek számít, hogy egy ilyen híresség egyáltalán vette magának a bátorságot, és el mert esni, vagy pusztán könnyelműségből megfeledkezett magáról, és elvesztette arányérzékét.
– Nem tesz semmit drága, de kérem, vigyázzon magára, jó! – s mint egy jóságos nagyapa, aki kis unokájával ossza meg az élethez szükséges bölcsebb tanácsokat, továbbra is szolgálatára állt az egész este folyamán, mint egy második felvigyázó, vagy testőr.
– Igazán köszönöm, drága uram a kedvességét! Ugye nem sértettem meg túlságosan! – észre sem vette, de még mindig hálálkodott.
– Jaj, drága, mindig öröm, ha emberszámba vesznek! – makulátlan gavallérsággal állt fel a székéről, és hajolt meg mélyen előtte, mint egy királynő előtt a szerénykedő alattvaló.
Az ifjú művésznő bájos puszival honorálta idősödő lovagja erőfeszítéseit, és kicsit büszke is volt, hogy ebben az estélyi hacukában, melyet csupán csak kivételes alkalmakra tartogatott ennyire mély és intenzív benyomást gyakorol az emberekre.
– Mit gondolsz, Margitkám? – szólt oda egy idősebb matróna egy másik asszonyságnak, aki több mint valószínű, hogy a barátnője lehetett, mert úgy összesúgtak-búgtak, mint a csiripelő verebek.
– Ezt a göncöt ő vette, vagy külön erre az alkalomra csináltatta?
– Nem tudhatom drága Encikém! – vetette oda a másik hetykén. Volt valami gúnyolódásra hajlamos kis alattomos felhang a mondatában, ami további csipkelődő megjegyzésekre is alkalmat szolgáltatott.
A zenekar most újra andalító, keringő zenével rukkolt elő; rendszerint mindig olyan komolyzenét igyekeztek az adott repertoárba válogatni, ami nemcsak elnyerte az adott közönség tetszését, de remekül, és briliánsán lehetett rá lassúzni.
Gyönyörű hattyúfehér bőre, mely most olyan volt, mint a tejfehér üveg enyhén belúdbőrözött, és engedni sejtette a lelke mélyén megbúvó aprócska félelmeit, melyeket ilyen estekben titkolni szándékozott.
– Parancsol egy kis franciapezsgőt madame? – érdeklődött a mellette elsuhanó pincér készségesen. – Remek évjáratot kaptunk a napokban!
– Megköszönöm, de csak egy pohárkával! – halkította le a hangját, talán, hogy ezzel érje el, hogy a hatásszünet, melyet tartott minél intenzívebb legyen.
,,Uralkodj magadon Krisztina! tudod nagyon jól, hogy neked árt az ital! Hamar kacér leszel, és becsípsz!” – hallotta a fülében a hangot, de most nem szeretett volna hinni neki.
Vannak emberek, akik úgy vélekednek, hogy az alkohol segíti kiszabadítani lelkükből az elfojtott gátlásaikat, és egyesek számára akár még a bátorságot is meghozza.
Az ifjú művésznő ellentétben annyira komoly alázattal viseltetett minden kötelezettsége, és szakmája iránt is, hogy nem is igazán értette, hogy egyetlen pohárka, jóféle pezsgő ekkora galibát okozhat: bátor volt mint mindig is, elvégre az eddig körbeutazott egzotikus országok eledeleit is mind végigkóstolta, és nem fintorgott még akkor sem, amikor polipkarókat, és különféle ízletes csápokat szolgált fel neki az adott szállodában a séf.
Egy eldugott, látszólag tökéletesen árválkodó asztalhoz sietett.
– Szabad ez a hely kedves uram?
A férfi, mint akit szemlátomást elektromos áram rázott meg hirtelen úgy felpattant a helyéről, hogy alig látszódó, kellemes benyomást keltő teltkarcsú termetével majdnem sikeresen fölborította asztalát.
A bájos, ifjú hölgy nem tudta megállni, és mintha valami szentségsértést követett volna el azonnal kuncogni kezdett, de csak enyhén telt ajkai tanúskodtak róla, hogy megfogta valami ebben a különös emberben.
Amikor a férfi is lelepleződött rögvest belement a játékba; önmagát nevette ki! Amikor még ült észre se lehetett venni, hogy álló helyzetében már mennyire magas, és egyenes, széles tartású.
Jóval túllépett már a harmincas évei első felén, de mégis valahogy azok a vérbolyaágas macskaszemek sebzett gyermekkoráról árulkodtak. Fején már alig volt haj, magányos hajszálak mint a fűcsomók árválkodtak a fejbőrén. Az ifjú hölgy egyetlen pillantással fölmérte a férfit: mennyire gyerek még s mennyire elveszett. Mintha egész életében menekülne a mindennapi gondok, és az emberek mohó gonoszsága elől…
– Megtisztelne engem drága uram a következő tánccal? – hajolt kicsit közelebb hozzá bizalmasan, és még sejtelmesebben.
– Engem tisztel meg a drága művésznő, hogy rám gondolt! De attól tartok, hogy csalódást kell okoznom önnek drága, mert sajnos nem vagyok valami túl jó táncos a parketten!
– Ugyan kedves uram, ugyan! Ne legyen kérem ennyire szégyellős, mert ha önre sem számíthatok, akkor ki fog engem megvédeni a paparazzik további törtetéseitől? – s már ki is nyújtotta igézően finom míves, tollpihekönnyű kezét, amit a férfi, mintha csak egy porcelánbaba lett volna gyöngéd figyelmességével kézcsókkal tisztelt meg.
A hölgyet felsegítette, és megpróbált magabiztosnak látszani, de csokornyakkendője jelentősen megfeszült tokásodásnak induló nyakán, és ettől az egész további helyzet idétlenséget öltött, de jópofasággal karöltve.
– Méghogy nem tud táncolni! – aprócska fintor jelent meg a hölgy szája szélén. – Hiszen nem veszi észre, hogy szinte suhanunk?
A táncparketten most alig voltak párok; mintha a teljes zenekar a maga szakmai profizmusával is egyedül értük, és nekik játszott volna!
A sündisznó és a gyönyörű tündér! Igen! Ez lett volna a legjobb címe ennek a fejezetnek. De ez most egyiküket sem érdekelte különösebben; csak egymásra figyeltek. Mintha ez a két még felnőttesen fiatal szem egymásnak bókolt volna hangtalan némasággal egész este, és a világ többi része számukra már nem is tűnt annyira lényegesnek.
– Hogy érzi magát drága? – kockáztatott meg egy ártatlan kérdést az úr.
– Én felszabadultan! És ön? – karjai, melyekhez kézkesztyűt ajánlottak ehhez a gyönyörű kollekcióhoz engedelmesen simult bele a fiatalember nagyon szőrös, mancsszerű kezeibe.
A férfi füle most teljesen elpirult, és megérezte, hogy szíve egyre hevesebben zakatol, mintha azon nyomban föl akarna robbanni. Azon vette észre magát, hogy a hölgy is remek táncos, és olyan könnyed, hogy alkalmazkodási képességével minden élethelyzetben biztosan megállja a helyét.
Ide-oda siklottak, és párducléptekkel suhantak kecsesen a parketten, és már mindenki csak rajtuk ámult: az eddig kisebb súlyfelesleggel küszködő, és szégyellős fiatalember emellett a földre szállt, és neki rendelt istennő mellett az élet tulajodonképpeni császára volt; ügyelt rá, hogy lehetőleg ő vezessen, mint valamikor a tancoktatáson tanulta még régen, de mégis könnyedén. Mintha az örökkévalóság édeni pillanata szűnt volna meg, amikor a keringő ringató dallama elhallgatott.
– Hát… kérem drága! – illedelmesen meghajolt, és titokban azt fontolgatta a fejében, hogy ilyenkor kellene átadnia a stafétabotot egy másik kínálkozó gavallérnak.
Váratlan dolog történt: a bájos hölgy hozzásimult, és gyöngéden, történt hangon azt rebegte: – Tisztelt uram, kérem, legalább ma este ne hagyjon magamra.
A férfit meglepte a józan döntés, és a váratlan ötlet, de nem tiltakozott: tiszteletben tartotta a művésznő döntését, aki most a tölgyfakarjai között olyan védtelennek tűnt, és törékenynek, mint egy kislányka, vagy mint egy dalos pacsirta, akinek kitépték a szárnyait.
– Hé, haver! Éppen a csajomat markolászod! – tört át a tömegen egy huligánszerű mitugrász, akivel rendszerint az a baj, hogy néhány korty ital után szinte mindenkibe beleköt; abba meg aztán végképp, aki szerinte elrabolta tőle a dögös nőjét.
– Parancsol, kérem? Bocsásson meg, de nem hallottam, hogy mit kérdezett?!
– Na, akkor hegyezd a füledet, apafej! Ez a tüzes, kis buksza az én csajom! Világos?! – a tömény alkoholszag mérgező, és már emberre is veszélyes párlata áradt belőle.
A hölgy most még közelebb szorította magához újdonült, itt megismert lovagját:
– Kérem, ne engedje, hogy elvigyen! – intett babonázó szemeivel, ami egy lovagias jelzés volt a gyengébbik nemtől.
– Bocsásson meg kedves uram, de úgy gondolom, hogy a hölgy semmit sem szeretne magától! Úgyhogy, ha megbocsát! – gálánsan elbújtatta a hölgyet, az egyik éppen útba eső asztalhoz, majd fogta magát és galléron ragadta az igencsak részeg suhancot, és kipenderítette.
– Hé, haver! Engedj már le! Jól vagyok, nem kell engem pátolygatni! – hepciáskodott egy kissé, de a szabad levegőn való tartós idő némileg visszaállította ingatag arányérzékét.
– Máris kedves uram, máris! – megállította egy szemeteskuka mellett, és otthagyta, míg kijózanodik. Visszatért a terembe, ahol a bájos, vonzó hölgy még mindig ott ült, ahova védelem szempontjából irányította:
– Elnézést kell kérjek, a kissé pityókás fiatalember nevében is, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam!
– Nocsak, milyen lovaggal áldott meg az ég! – finoman szájfényt vett elő mini retiküljéből, és hallatlanul erotikus célzással festeni kezdte ajkait. – Bocsásson meg kedves uram, de ha önnek nem kényelmetlen még egy aprócska kis szívességet szeretnék öntől kérni.
– Parancsoljon velem! – hajolt meg, mint egy illedelmes inas.
– Megtisztelne vele, ha hazakísérne, és nem hagyna magamra az est hátralévő részében? – hangában egy kislány elvesztettsége trónolt; úgy festett ez az előkelő, és finom, úri dáma ebben a pillanatban, mint aki tökéletesen elveszett, és kilátástalannak gondolja az életét!
– Természetesen! Ha megengedi? – kedvesen kinyújtotta a karját, hogy fölsegíthesse ülő helyzetéből a hölgyet, aki nem győzött piruló, hálás mosolyok közepette köszönetet rebegni neki.
Szerette volna legalább megmondani a nevét, hogy legalább ne kelljen a névtelenség homályába burkolóznia, de most szándékosan hallgatott, mert észrevette, hogy szíve táján eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába: szerette volna teljes szívvel, és őszintén megvigasztalni ezt a kisfiúsarcú férfit, akiből csak úgy sütött a biztos árvaság, és a reménytelen elvesztettség általános érzete.
Később sétálni mentek, kiderült, hogy a férfi történelem szakos tanár, aki valami nagy zűrbe keveredhetett bele, mert már vagy kilenc éve alkalmi munkákból tengődik! Viszont, ha alkalmi munkából éldegél, akkor hogy engedhet meg magának egy kisebbfajta fényűző, gyertyafényes estét?!
– S míg sokáig töprengett ezen fejét szándékosan a férfi vállaira hajtotta, akinek egy kicsit meg kellett rogyasztania a térdeit, miután a hölgy fél fejjel alacsonyabb növésű volt, mint ő.
– Szeretnék önnel beszélgetni egy kicsit, ha nem bánja – kezdett mondandójába, bár titkon sejtette, hogy olyan volt ez az első mondata, mint valami letámadás, és nem együttérző érdeklődés, és mégis ahogyan kislányos, szinte félős, őzikehangokon elrebegte a fiatalember szívében is kezdett feltámadni egy titkosított érzelem; ezt a rendkívüli, finom hölgyet mindenáron meg kell védelmeznie.
– Természetesen! – csak ennyit tudott kinyögni.
Együtt mentek fel a hölgy kis garzonszerű lakására; amint a hölgy kulcstartójával kislányosan babrálni kezdett a zárban sürgető, és izgatott vakkantás volt a válasz: úgy hangzott odabentről jövő hangok orkánjaként, mintha valaki nyüszítene a honvágytól, hogy végre magához ölelhesse rég nem látott kevesét.
Mint később kiderült a hölgynek volt egy kiskutyája, aki meglehetős harciassággal védelmezte a hölgyet, és folyamatosan morgott, ami a – hölgy egybehangzó véleménye szerint -, legalább is mindenképpen a barátkozásnak egyfajta feltétlen és elfogadott jele az állatoknál.
– Megnyugtatna drága hölgyem, ha a drága kutyát kicsit elzárva tartaná! – egy vastag krokodilnagyságú verejtékcsepp sajtolódott ki ráncokba vont homlokán, ami egyértelművé tette, hogy valósággal retteg az állatoktól.
A hölgy ellenállhatatlanul mosolygott:
– Kedves uram! Csak nem fél az állatoktól? – lepődött meg, mint aki valami lényeges megállapítást tett.
– Ezt eltalálta kedvesem! Egyenesen rettegek!
A hölgy kiment a konyhába, ahova a hűséges házi öleb is követte; kivett a konyhaszekrényből egy kis műanyag tálkát amire az érdekes nevű ,,Casanova” felirat volt felragasztva esztétikusan. Teletöltötte kutyatáppal, és megvárta, míg az öleb lakmározni kezd jóízűen. Amikor végzett már hegyezte a fülét, és kedveskedőn csaholt.
– Nem lehet Casanova! Értsd meg, hogy most vendégem van, és kicsit reszket tőled! De ha elmegy még beszélgetünk, jó? – kedvesen megsimogatta a fejét, és megvakarta a hasát: hát ki tudott volna ellenállni ennek a műveletnek?
– Kész is volnék! – hozott egy kis csokoládés süteményt a konyhából, majd mintha csak egy ünnepélyen volna precíz profizmussal helyezte le az üvegasztalra, mely a nappaliban állt.
– Megkínálhatom! Én sütöttem! Nagyon finom! – s hogy bizonyosságát még jobban igazolja, mint egy rakoncátlan kisgyerek kivett egy szelet csokis sütit és elegánsan, erotikával is fűszerezve persze ajkai közé illesztette: ebben a mozdulatban egyszerre benne rejlett az egész élete.
– Vegyen csak bátran! Kérem, ne szabadkozzon és ne is zavartassa magát!
A fiatalember súlyára gondolva félénk kedvvel kivett egy szeltet, és mintha az volna, az utolsó földi tápláléka amilyenhez valaha is hozzájutott óvatosan, szinte csak morzsákként fogai között morzsolni kezdte:
– Nagyon jól süt! Nem is tudtam, hogy ennyire házias!
Igazából persze nem ezt szerette volna mondani! Hogy azt, hogy szívesen megkérném a kezét, és hogy maradjon mellettem még legalább harminc évig!
– Kedves hölgyem! Csodálatos volt ez a nap, és csöppet sem szeretnék visszaélni az ön kitüntető jóindulatával, de lassan mennem kellene, mert elszaladt az idő és… – nem tudta folytatni, mert a hölgy hirtelen mellé telepedett és szájon csókolta: ez volt élete talán egyetlen olyan pillanata melyben a halhatatlanság és a mindenség mindent betöltő érzete kitágítható pillanatokban is érvényesülhetett.
– Bocsásson meg nekem, de ezt muszáj volt, mert megmentett! – finom cseresznyeajkait, melyek most még lángoltak az ösztönök kiszámított játékával félrevonta, hogy kicsit megnyugodjék.
– Szeretnék önnel kedves uram még kapcsolatban maradni, amennyiben ez lehetséges? – kérdő vonta fel gyönyörű koromfekete szemöldökét, mint aki segítséget vár, és minden lehetőségnek nagyon megörül, ha azokba valóban belekapaszkodhat.
– Hogyne! Én köszönöm a megtisztelő bizalmat drága hölgyem! – gyerekesnek tűnő iskolatáskáját ölébe vette. Most az sem igazán zavarta, hogy kicsit összegyűrődött az öltönye.
Kivett belőle egy jegyzetfüzetet, és egy tollalt, és a legcirkalmasabb, kiszámított tollvonásokkal írni kezdte elérhetőségeit:
– Akkor mindent felírok önnek, és őszintén remélem, hogy egy meghitt, és őszinte barátság veheti majd ezzel kezdetét kettőnk között! – megpróbált őszintén mosolyogni, bár maga is érezte, hogy kicsit idiótára sikeredett a grimaszolása, de most történt életében először, hogy nyugodt volt, reményteljes, és kiegyensúlyozott.
– Hát ez remek! Bocsásson meg még be sem mutatkoztunk egy-másnak! – Illedelmesen felállt, kicsit pukedlizett, ami szokatlan volt – kivált egy ilyen felgyorsult, és már nagyon globalizált, modern világban: – Dr. Varsányi Erika művésznő vagyok! És ön?
– Szeretettel üdvözlöm drága művésznő az én nevem Emil, Fürst Emil.
Így vette kezdetét egy örök, különös barátság kezdete…

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Tasi83 152 történetét!


  • 1199 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Tasi83

Hölgy-válasz

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Talán mindannyian várunk valakire az életben, aki lelkitársunkká válik, és szavak nélkül is pontosan érzi lelkünket. Varsányi Erika színésznő és Fürst Emil már első találkozásra is bebizonyították, hogy az igazi-őszinte emberi érzelmekből lehet tudatosan építkezniük.

Rövid összefoglaló

Létezik-e az igazi szerelem? Az őszinte lelkitárs fogalma? Füst Emil életében váratlanul toppan be színésznő alakjában, miközben a külvilág részlete szinte megszűnik körülöttük létezni.

Olvasási idő

12 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Tasi83 nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!