Beavatottak cinkos-elárult tétovaságával nézlek téged kegyetlen élet. Te alattomos, hazug, érdekek szerint velejéig megalkuvó. Jól tudom: immár hontalan s céltalan lobogásodban hogyan gázolsz ádázul át emberek akaratán. 

Létem Niagaráján azt hittem halhatatlan kezét lobogtatva majd együtt megyünk: stigma-vétkű golgota-lelkemen megesett szinte már minden, ami a törtető acélt éppen úgy megedzi, akár a mindennapok igaztalan borostyánindáit. Pirospozsgás foltok égnek arcomom: mg-nem-értettségem kráterein, mely most mint fuldokló a szabadságot akként szomjazná a gazdagító érintést. 

Pocsolyákká aljasult korokban négykézláb, mint az állat másznom s tűrnöm illett bilincs-feszítő alattomosságokat. Ifjak forrófejű elszántságát csupán csak most irigyleném: kirartó konoksággal akaratos karakánságuk izzó lángja lobban könnyűvérű szívük helyén. 

Szitakötőként, vagy mint halkan rebbenő piciny bogárka oly jó volna Kedvesem nektár-ajkairól dús mézízű csöppeket gyűjtögetni lappangón. Gyengíthet - ha látom -, szerénykedve emberi mogyoróagyakban a napfogyatkozásokat, mely sokak számára eltakarhatja a gondolatokba rejtező egyszerűsített lényeget. Megnyilatkozások ős-gyengesége vesz rajtam erőt, ha nem lehet már mellettem az, kinek felkínáltam nemes-préda áldozatként szívem szelencéjét. Még gyermektelen vedlő éveimet is elpazarolom. 

Kétségeim bitófára akasztanak, hogy holt-súlyú makacs terhek alatt roppan meg az árulás Júdás-fája is! - Önmagamban sírtam vissza a megtört, boldog emlékek töréspontjait. A Mindenséggel rokonszenvező, titkos örökkévalóság érzelmeit. Ifjúságom vadított izomláza folyvást fogyatkozik, s mégis próbálkozna még bizonytalan jövendőn át hogy Valaki elkísérné!