A sebzettség még mindig sokadszor legyűr. 
Testem inkább tűrte
 s hordozta a sebeket, 
verbális agressziót, 
megalázó ütlegeket
 - ideje lett volna felnőtté alázkodni?

 De én mégis őrizni kényszerültem
 dac-makacsul gyermeki énemet,
 mert úgy ragaszodtam önzetlen örömmel, 
kitartó szeretettel játékaimhoz, 
mint kíváncsi-játékos gyermek, 
hisz el mertem hinni, 
hogy csak úgy lehet, 
hogy nincsenek semmirekellő
 gátak közé szorított, 
szorongó szabályok, 
rémálmokat termelő, alamuszi félelmek. 

S hogy estefelé mindig babusgatón, 
dédelgetve vár a Kedves öl-melege, 
s hogy a Mindenség tartós, 
szilárd beteljesedése sohasem
 lehet terhes, 
de fölszabadító könnyebbség. 

Aki tevékenyen s gondolkodón
 hivatva szerette volna ömagában
 megőrizni a naiv-gyermeket
 az elesni s felállni talán
 még hamarább megtanul. 
Megrémiszt felnőttek
 kiégett szigorúsága, 
s rimánkodó gaz-érdekek
 alattomos fegyverkezése! 

Megbuktam ártatlanul sokak hűség-szemében.  
- Azt hittem, mint elveihez hűséggel
 s rátartin ragaszkodva
 csak felelősen igyekezni kell, 
mindig az Erkölcs jól 
bejáratott fogaskerekein, 
mindig boldogságra törekedve adakozón,
 s sosem kérve egy 
szemernyi tétovaságot 
meg nem bánva előbbre menni. 
Harminc éven túl most 
a Lét elbizonytalanodása ütötte fel
 rendre kételkedő lelkemben ős-fejét. 

Pedig mennyi tartogatott, 
szándékkal várakozó, 
bizalmas lehetőség kínálná felém ötlet-tetteit 
- ideje lenne már hozzáfogni 
nemes feladatok megvalósításának. 

Napjaimat - mondhat bárki, bármit -, 
mindig tudatosan átgondoltan
 feláldoztam az irodalmi szolgálat nevében!
 - Elhatározhattam volna, 
hogy megtanlok bátrabban, 
karakánabbul fellépni, 
s ha lehet álmaim ötleteit még nem feladni! 

S most bár szerényebben
 figyelmeztet engem riadó szívverésem, 
frontérzékeny térdem
 ha jő cudar időfront 
- elmélkedők koptatói előtt
 még megremeg; 
csontom már rég magában
 őrzi a megfáradt éveket!