Magamban egyre építgetem téglák Sziszifusz-nászaként, s tán még aznap lebontom magamnakvaló, smucig magányom börtönfalait! Megépítem, hogy tudatosan védhessem, amit önként s kíváncsiságból megszereztem, s mihez még konok vasakarattal egyre ragaszkodom, különben hamarján elveszek. 

S kísérletező-kedvű ember is csupán csak ekként maradhatok, lehetek. Így maradhat tán örök körforgású s visszatérő e döntő fogantatású, nemes hivatás-szolgálat: Ne hagyd, hogy keservesen megépített igazgyöngy-útadon, akár a márvány, ha nem vigyázol -, egyszer csak végképp befalzd emberséged maradékait. 

S meg ne zápuljon romlott tojásként tebenned a Jóság, s az őszinteség: sem szavaidban, sem tetteidben! Az erkölcs majd növekszik tebenned s szól, mint figyelmeztető lélekharang, mert így lehet csupán egyszerre maradandó s emberi e sandán komiszkodó Világ! Másként aligha lehet: ha mindenki önmagában nemes pácként megérleli a döntő dac-elhatározást Emberként fogok viselkedni s nem agymosott vad - de felszabadult elme leszek, még akkor is, ha odakünt már mindent feladtak, vagy elfeledtek. 

S sokaknak ideg-roppantással együtt jár hallható hangokat ütemesen növelő magány. De megedzve, mint orkán-szelek mardosta spirális diófa - olyan tisztultan emberi lehetne minden, s e sajgó speeln-lélekben is jóságra vágyakozás munkálkodik. - A némaság most még körbezár hangtalan sikolyaival, de be is fogad, mint hegyi remetét, kit örökbe fogadott egy jóságos tündér. - Megújulni kész gyerekes remények születnek s támadnak bennem újra fel, várakozva az alkalmasabb percek oltárán!