Látod te Drága érted vagyok még itt. Bimbók kelyheiből sarjadó testedért, hallózó szavakkal repdesnék feléd. Tépett, sokat-tűrt mosoly árkait, bombatölcséreit grimaszaimnak egyedül csak te sejtheted. - Másabb vagyok, mint a legtöbb agymosott. Benőtt fejjel is sebezhető gyerek, elgyötört seb, mely csak akkor heged, ha gyógyít kínáló csókjaiddal megvigasztalod.

Reszkető szemem mély tavában, ha belenézel megláthatod menekült sorsüldözött múltamat. Ajkam vergődve még téged, s lényed önfeláldozó, angyal-tükrét dicsérné. Kedvesem, drága tudhatod most még nagyon félek: döbbent lelkemben oly nagy a kakofóniás hangzavar mikor lehet már megváltással feloldozó külön-béke?!

Arcomon a tudatos ördög-görcs rettenet borzalma fészkel, mosolyom mögé elrejtve. Súlyos szikla-göröngyök terhelik ócskavasként kopogó szívem, mert már rég elromlott idehaza minden, s nem telhet el egyetlen nap sem, hogy ne késen a védelmi szándék. A tanácstalanság közeledik naponta s ha nem ügyelek hamar megkísért ijedten haldoklik még a csacska perc kristálytiszta szent mosolyodért!

Oly jó lenne csak még egyszer csak utolszor teérted kinyílni, akár a dióbélbe zárt aranyló csonthájas mag ölelő csókjaid óvó ösztöneinél, hogy annyi méltatlan bántás, gonoszkodó fájdalom vasmacska-szigonya alatt mint aki önfeledten s mégis megérdemelt boldogan eleven ajkad felé repdesek! - Gyönge, sebzett térdemmel alázattal a földig hajolok előtted, s mindent megbocsátó hattyú-karjaid között, mint sokat ostorozott senkiházi ki önző terheitől szabadulna talán fölszabadultan meghalhatok...