Barion Pixel nuuvella

Tablókép a XXI. századból

 

A harminckét fős osztály minden tagja lélegzet visszafojtott, ünnepi csöndességgel figyelte, amit egy az egyik fiatal fiú pufók kezeivel éppen csak hozzáérinti a tollát az osztálytablós kép sarkához, és hangyaszorgalmú, cirkalmas, gyöngybetűivel odakanyarítja nevét a fénykép sarkába, mintha csak önmaga kishitű, és velejéig önbizalomhiányos hiányát szeretné valamivel kompenzálni, melyet az együtt töltött négy év során elmulasztott.
– Annyira kisfiús vagy! Még az írásképed is annyira… gyerekes! – jegyezte meg az egyik csinos, extravagáns ifjú hölgy, aki a szerénykedő fiatalember nemes erőfeszítéseit egy arcra puszival jutalmazta.
Nem telt bele egy kis idő, és már mindenünnen egyedül a különös fiú padjához érkeztek aláírásért kuncsorogva nem csupán a lelkes osztálytagok, de egyre többen a környező osztálytermekből is mind a diákok, és mind a tanárok.
– Erre a történelmi pillanatra azt gondolom mindannyian emlékezni fogunk! Igaz csajok? – intézte szavait a többiekhez egy hamvas, őzikeszemű, földöntúli szépség, aki nem csupán, hogy tisztában volt intellektuális képességeivel, de minden eszközt meg is ragadott, hogy bármikor érvényesíthesse kiváltságos jogait.
– Na? Légyszi! Csak még egy szösszenet aláírást? – kérlelték a titokzatos fiút egyre többen, és ő minden egyes alkalommal alkalmat adott rá, hogy nemes szerénységén, és emberi alázatosságán élcelődhessenek – főként olyanok, akik számára eddig ezek a nemes, emberi tulajdonságok -, az ismeretlenség homályában vesztegeltek.
– Jaj, te kis gézengúz! Hogy neked milyen érdekes, kacifántos írásod van! – lelkendezett a másik osztályteremből egy szintén végzős évében járó hölgyemény. És hogy a többi fiút meglehetős zavarba hozza megint kiadós adagú arcra puszi következett. A félszeg fiatalember pedig nem győzött csodálkozni azon, hogy még sohasem történhetett meg vele, hogy akárcsak egyetlen nap leforgása alatt is egynél termetesebb több aláírást osztott volna ki.
Az idő kellemesen nyáriasnak volt mondható. Még az ódonnak tetsző, gusztustalan, sötétbarnás sötétítőfüggönyön keresztül is érezhetőnek tetszett valami kozmikus, mindenkire ráragadó, párás fülledtség…
– No, gyerekek? Milyen érzés, hogy már mindenkinek van aláírása? – kérdezte szinte mindig ügybuzgó kíváncsisággal a nőies osztályfőnök, akinek a kotnyelessége, és szemfülessége megelőzte mindig hírnevét.
– Nekem nagyon bejön! Szerintem kurvára menő dolog! – emelte fel szavát az egyik fiú, aki korához képest meglehetősen liberális szellemben értelmezte a szexualitást, és mindent el is követett annak érdekében, hogy a legjobb, dögösebb hölgyeknél pluszpontokat is szerezhessen.
Szinte egy-két embernek tűnt csupán fel, hogy a pufók fiatalember mindvégig a padjában ücsörgött, és senkitől sem kért a saját osztálytablója hátsó részére szignózott aláírást, mint egy olyan ajándékemléket, mely egész életére el is kísérheti.
Vajon a boldog pillanatok megéléséhez feltétlenül szükségesek a tárgyi emlékek is? Alig hihető! Mindenesetre a békés, különleges hangulattal megfűszerezett délelőtt további részében mintha az egész osztály – akárcsak a kiszámítható percek idejére is -, mintha megbékélt volna az egyfolytában különcködő, furcsán viselkedő pufók srác rigolyáival, és nünükéivel.
Mintha egyszerre már nem emberek kisebb, független közössége lett volna, akik rendre pontosan mindig a megadott, nélkülözhetetlen, és velejéig pontos időközökben megjelentek az órákra hogy tanulhassanak, vagy adott esetben szórakozzanak – de egyetlen, mindent kifejező, és az adott XXI. század első feléről tanúskodó barátok szövetsége, amit talán az idő sem kezdhet ki, hiszen őszinte érzéseik, egymás iránti feltétlen, adakozó odaadásuknak igenis mélyen vannak a gyökereik.
Amikor a fényképek aláírásának vége lett a pufók diák komótosan, nem kapkodva el semmit eltette golyóstollát harcedzett, és ki tudja mennyi kalandot megélt, viharvert tolltartójába; talán boldog lehetett, hogy ma már nem kell folyamatosan csupán csak szignózgatnia. Pár osztálytársa máris köréje telepedett, és mint valami nemzeti hírességet, vagy legalább is valamilyen különleges valakit úgy szerettek volna minél többen, és többen birtokolni belőle valamit. Mintha mindenkinek szüksége lett volna arra a kifejezhetetlen morális biztonságra, és emberi tulajdonságok széleskörű választékra, melyet a pufók fiú tökéletesen birtokolt. S ha az ember eléggé szemfüles volt, és persze barátkozós kedvű talán hagyta is hogy könnyedén a bizalmába férkőzhessenek.
– Tónika! Te annyira más vagy, mint a legtöbb pasi!
– Igen-igen! Egyértelműen komolyabb, és bölcsebb vagy mint a többek!
– Bennem megvan valami a régi emberek tartásából, és gerincességéből, mintha egy másik korból ragadtál volna itt!
– Mondogatták egyre szemfülesebben, és kíváncsiskodva – főként a hölgyek, akik mintha szabályosan máris ki lettek volna éhezve a szenzációkra, vagy éppen csak a mindennapi újdonságokra, és hogy érdeklődő kíváncsiságukat minél hatékonyabban, és előrelátóbban kordában tudják tartani kipécézték a legkülöncebb embert osztálytársaik közül, aki mintha még asszisztált is volna ehhez az egész furcsa, különleges, és egyedi színjátékhoz.
– Tóni! Te már biztos voltál lányokkal ugye?! – sejtelmes, romantikus, enyhén mély, szinte turbékolni vágyó, búgó hang következett az egyik extravagáns, és szépséges virágszál lány szájából, aki – úgy tűnt -, ebben a percben bizony bármit megadna csakhogy kiegyensúlyozottá, vagy boldoggá tehesse az enyhe búskomorsággal, és sokszor átmeneti melankóliával küszködő fiatalembert.
Tóni persze rögtön kellemesen elpirult, és olyanná vált, mint az a kismalac, akiről még nem döntötték el, hogy megsütik, vagy hagyják egyelőre még szaladgálni a ketrecben.
– Tónika! Nem is tudod, hogy mit jelentett számomra ez a négy év! Őszintén köszönöm, hogy mindig megtanítottál embernek lenni, és nem ítéltél el akkor sem, amikor olyan szemétül bántunk veled! – a hölgy kétségtelen, hogy babonázó őzikeszemeivel, és kellemesen egyenesszálú, szőkés hajával ritka, méltó szépségek sorát erősítette, mégis volt benne elegendő nemes jellem, hogy ne szálljon el saját hangjától.
A fiatalember elővett egy A/4-es papírlapot, mintha már megint az írásbeli érettségire készülődne, mint a múltkor is; leheletfinoman félbe hajtotta. Érezte, hogy mackós kezei alatt milyen félköröket írhat le az enyhén famentes papír szárnyaló íve, majd ceruzát vett a kezébe, és – meglehet -, hogy csupán csak önmaga szórakoztatására nekifogott, hogy rajzolgasson, és kedvére firkálgasson mindenfélét.
Az osztályfőnökről lerítt, mintha megsértődött volna azon, hogy osztálya népes társasága csupán a pufók fiatalemberre kíváncsi, és nem rá, aki – állítólag még a lelkét is kitette őértük.
Később meghitt, heves búcsúzkodásba kezdtek talán abban bizakodva titkon, hogy valamikor a közeljövőben majd újra fogják látni egymást, és feleleveníthetik a megtörtént emlékek boldog békeidejét.
– Ne feledd Tónikám! Ha bármire szükséged lesz, vagy csak szeretnél egy jót beszélgetni egy régi baráttal rám mindenben számíthatsz! – még hallotta az őzikeszemű angyali tünemény búgó, kissé negédes hangját. Mintha egyszerre akarta volna megvigasztalni, és bátorítani az elmúlt négy év összes kisiklása, baklövése miatt.
– Papuskám! Te aztán tisztára lökött vagy, ha egyszerűen most hagyod lelépni álmaid csaját! – veregette barátilag hátba egy nyurga, szakállt növesztett srác, aki egy menő punkrock zenekarban volt dobos, és mint kiderült a későbbiek folyamán nemzetközi szintű babérokra is tört. – Én nem szólok bele! De kösz az érettségit! – vetett véget bájcsevejének, és már ment is vissza a többi haverjához.
A pufók fiatalember sztoikus, precíz nyugalommal tolta be ez egyszer utoljára székét a gusztustalan zöld színű padjába, és elindult hazafelé. Úgy tűnhetett azoknak, akik már megismerhették, hogy évtizedeket öregedett…
Évekkel később ahogy az immáron meglett, harmincas évei végén járó férfi takarítási üzemmódra állította magát – hiszen mindig is szerette a pedáns tisztaságot -, kis éjjeli asztalfiókjából előkerült régi osztálytabló fényképe. Mintha egy másik, szinte idegenebb arc nézett volna vissza rá, az ő tekintetét keresve.
Hol kétségbeesett, hol velejéig reményvesztett, hol pedig egészen kisfiúsnak látszott ez az arc. Mintha még mindig gondoskodna róla, hogy csak bizonyos, őszinte emberek előtt fedhesse fel önmagát, és nyissa meg szívét.
Osztálytársaiból azóta boldog, és mondhatni családos emberek lettek. Vajon mindenkinek sikerült elérnie a teljességre törekvő életet, vagy ez is a dolgok körforgásának szerves része, csak eddig még nem tudhattak róla?
Amikor a kétezres évek hajnalán divatot teremtett a közösségi média használata egyszerre mintha újfent visszakaphatta volna elvesztettnek gondolt, régi barátait. Tüstént gomba módra szaporodtak meg olyan ismerősei is, akiket ezelőtt még csak nem is ismert, mert túl félszeg, szégyenlős, vagy félénk volt ahhoz, hogy szándékait kimutathassa irányukban.
Egyszerre csak azt vette észre, hogy hirtelen a barátkozás sokkalta egyszerűbb, és hatékonyabb módját kezdte el kamatoztatni, és mintha meg is jött volna inába szakadt, nyúlfarknyi bátorsága ahhoz, hogy bátran kezdeményezzen, és tisztelje meg a vadidegen embereket is egy-két kedvesebb, és őszinte szóval.
Mégis lelkének színesebb, szivárványosabb, és kreativitásban gazdagabb része, mintha teljesen feloldódott volna abban a szerves, rétegszerű, burokmagányban, melyet szándékosan önmagára kényszerített, mint valami vezeklő csuhát, hogy gyerekes, kicsinyes vétkeit megbánhassa.
Később ismét osztálytalálkozót hirdettek, de nem ment el szinte egyikre sem, pedig titkon tudhatta, hogy számítanak rá, és valószínű, hogy távolléte valósággal megint csak megkavarja, és felrázza a posványos állóvizet. Úgy érezte magát, mint Akakij Akikijevics. Mintha egész életében inkognitóban, feltűnés nélkül próbált volna élni; saját privát szférájába is alig-alig engedte be az embereket.
Mégis – ha egyik-másik barátja vigasztaló, baráti szót keresett, Kincses Antalnál keresve sem találtak volna jobb vigasztalót, és tökéletes partnert.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Tasi83 196 történetét!


  • 1216 szerző
  • 802 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Tasi83

Tablókép a XXI. századból

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Kincses Antal magának való, szótlan, különös, gimis kamasz, akit arra kérnek osztálytársai, hogy dedikálja nevét az osztályképekre, amit meg is tesz, miközben érezhetjük, hogy az osztálybn valósággal tapinthatóak a őszinte, igaz, vagy éppen romantikus érzelmek.

Rövid összefoglaló

Kincses Antal magának való, szótlan, különös, gimis kamasz, akit arra kérnek osztálytársai, hogy dedikálja nevét az osztályképekre, amit meg is tesz, miközben érezhetjük, hogy az osztálybn valósággal tapinthatóak a őszinte, igaz, vagy éppen romantikus érzelmek.

Olvasási idő

7 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Tasi83 nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!