Ne higgy kisminkelt bohóc-mosolyomnak, mely még bamba bárgyúsággal vigyorog rád, mikor beszélgetést kezdeményeznék teveled s unszolásodra, csak színleg mimikázva gazdagon: előttem vigyorgó, idióta vadalma-arccal lényem egészét adom át teneked. Gyermek sebezhetőségemet e-képpen rejteném pufók orcám hurkái közé - figyelmem éber-figyelő parazsa most is szüntelen lobogva lényeget világít.

Árvaságom egyedülmaradt hamuját. Nagyobb lélegzetembe gyűjtöm össze szívem elárvult dobbanását - legbelül, akár az anyjáért vacogó kisgyerek bebújnék ringató öled otthonába. Arcomat kín-gondok béklyója könnyekkel sebezve becézi, ha senki se látja: mint megszégyenült ember Mennyország-arcodban megfürdetném zihált, elvesztett lelkemet. Legszívesebben még oltár-pillanat előtt vitézmód együtt megszökhetnénk; emberi indulatok meg-nem-értett irigyek közt átgázolva hozzád futnék.

Anyámasszony katonájából Atlasz-terhekkel birkózó hérosz - érted bármikor lehetnék. Harminc év múltán elvetéltnek látom meg-sem-történt csetlő-botló, mégis tartalmas életem. Ám ha csillagokat-adó, áldott szemed csillogásán pacsirta-hangod csengettyűin át érzem, hogy adakozó kincses aranyszíved rejtetten bozontos szőr-mellkasom dzsungelében fedezéket keres.

Méla bók-csokraim tán még most is megdobogtathatják asszonyi szívedet. Ha csak láthatom, hogy megváltást-tartogató, édeni tekinteted finoman megrebbenti pillád seprű-szárnyait - lelkemnek horgán hamar fennakad szemérmes kérelem: piruló zavaromban remegve kérdezlek: ,,Mellettem maradsz még?"

Állok némán a sunyító, forgandó Időben, mint tanúskodó ki gondolatokkal próbálna üzeneteket hozni-vinni, s hatni - de úgy is mint volt kiscserkész-csenevész nebuló, ki ostor-pattogtató kritikák szavára inkább elmenekül, vagy épp magába fordul. Úgy érzem sokszor kicsúszhatna önként lábam alól a talaj!