Lélek menhelyén kaparász, motoszkál a fájdalom. Gyötrő félelmeim lápvidékeiről önmagának táplálékot csipeget a félsz. Mit is mesélhetnék emberek nektek eltörhető könnyeimmel?! Hisz mindig is félreértettek, nem értenétek hogy éjfelek kísértet-reszketései bennem lent a mélyben Halál-dáridót lejtenek s mellemen zörgetik dübörgőn megkésett szívem pumpáló ritmusait.

A kiáltó csönd is falak közé menekülne bennem; a megkésett, reszkető gyermek - kuporgó árnyékok szobám falán becserkészhető prédára leskelődnek. Szúrós zajok vannak e földi világban odakint. Perceink köre bezárult részei fenyegetnek egyetemesen. Feneketlen szakadékba hull e szánalmas élet, ha nincs ki visszatartaná karodat visszarántva: szégyent-síró spleen-bánatok babérjai, ha nem vigyáznak rád így testesülnek.

Kígyónyelvű visszautasítások Nirvána-hadjárata így teljesedik: beérik, akár a jogos elégtétel s a negédes bosszú. - Drága Kedvesem vajon mellettem állsz-e még, ez ön-kínzón szilárdult fájdalomban míg fejem fölött zúg, sziszeg az embertelen világ?! Tőlem elszökött gondtalan vidámságot csakis tebenned találhatom újra fel - környezetembe átterebélyesedik e burjánzó, megkérgesített gyötrődés.

Bennem, mint megbántott, könnyező gyermek - sírdogál táplálja naponta önmagát a biztosított kétségbeesés lángjaival. A szem szikra-pengeként hasítaná fel a massza-sötétséget. Öngyilkosok kitátott-torkú völgyébe, hullámsírba lép gyakorta az egyszeri lényeg; az emberi változás szabadsága hogy bizakodó reményed agyadban melletted még átölelheted!