MMagam hajszolásában addig elértem, hogy üldözés vett hatalmába lassan minden oldalon. Kesergő, búsuló fiúcska pityereg így önmaga eszmésztő láng-tüzében a befuccsolt tervezgetéseken. Mit is szerettem volna elérni, megvalósítani én egy hitehagyott, szerencsétlen alamuszi, mikor még a legkitartóbbakat is felőrölte volna - akár a rozsdásodó malomköveket -, a jogos önbizalomhiány, kisfiús kételkedés.

Az Idő soha nem kérdezett - de szándékos lendülettel megtett s elvett számtalan dolgot, lehetőséget: már mennyi mindent vesztettem cirka húsz éve alatt! Néztem ki mint árulta el Janus-arcú hazárdjátékosként saját magát is, s kiből lett ál-dicsőség nevében konzum-hölgy. Emberek! Én nem úgy néztem vissza e settenkedő múltra mint egyesek. Sokkal inkább mint önkéntes megkísértéseim számadásaira.

Adások-szívességek akarása soha nem is vonzott. Barátságok eltéphetetlennek hitt köteléke még most is enyém! Magányom bűnbánó önkéntessége, mint a tátongó mélységek felé lerántó tonnás súlyzó lehúzott s nem eresztett. Bizakodni tán még jó volna abban, hogy angyali megszállással dobbanó szívéhez vonja az Egy-Kedves Ádám-kosztümű, csenevész hitem!

Mert már magam is tisztába kerültem vele ideje korán: társ hűsége nélkül ki a Létezés fennmaradó, szigor-kemény törvényeibe kezd - végül úgy is menten elbukik, hisz nem lehet már mindenben létfenntartó! Egyedül megingathatatlan arc poétikáknak lehetséges még egyedül talpköve, mely fenntarthat, ha úgy akarom!

Vádbeszéd, okoskodó cinikus álszent magyarázat lentebb már aligha sújthat, feljebb aligha emelhet! Minden ember immár önmaga golgotás lelkében hordozza elefánt-csonttornyát, bukásának eltitkolt, vagy épp szándékos vermeit. Az önkéntes elbukás megtört, kibicsaklott életek, derékbatört karrierek miatt!