Áll még szánalmas életed peremén egy pillanatra, mielőtt végleg önmagába fogadna a tátongó, alvilági mélység, szakadékok halált-suttogó öle. Amikor még önmagad vagy tán beléphetsz a gyantaillatú, tömjénezett csöndbe, hogy meghallgasd mit sugdos egyre nehezebben kiszolgált szíved dobbanása. Bátran nézd csak végig cifrán alakult utad melyen ideértél.

Emberi kripta-szomorú arcok - sok esetben -, idegennek tűnnek már oly közel férkőzött a kergető gyűlölet közéjük; idegenné válnak hol egykor magadba szálltan megálltál s remélted még lehet új esélyed! Önmagadat védő makacs-tüske indulatod ne koptasd fölöslegesen, ha hitvalló csillagok is csupán pislákolni tudnak a baráti kézfogások is egyre hamarább megfogyatkoznak.

Bástyaként még őrzöd törhető lelkedet, de vajon mi maradhat ha már nem figyeled a küldő Világ jelzéseit?! - Állj csak meg, ha akarsz életed peremén, ha úgy érzed eljött a döntő pillanat s tudod legbelül, hogy tovább már ritkán feszítheted zsarnok-szemű önmarcangolásodat! Mikor gondolataid, mint jóságra törekvő, bölcs szavak körbekerítnek, magad is értékesebb ember lehetsz, hisz meghallgattad s figyelted az evilági, teremtő csendet, mely neked is elküldte vigasztaló üzeneteit!

S ha már fellázadtak rég ellened agyi tekervényeid, követelve a helyreigazító, józan észt mindig hallgasd meg titokban mit is súghat feléd szíved titkosabb rejteke. Nem az Idő s nem a Világ fogy, zsugorodik. Te csak gondolkodva töprengő molekula-sejt lehetsz, aki önmagát érdeklődési köre szerint fejleszti. Gutaütéses dühöngés, ordibálós bika-kirohanás - tudhatod -, fabatkát sem ér.

Önmagadban rejtegetett sebeidből még felépíthető megejthetetlen jellemed! S ha sokszor majd elfog a tétován keserű indulat te akkor is szükséges-muszájként nézz szembe önmagaddal s töpreng el egy percre összerakott életeden!