Barion Pixel nuuvella

Gyógyuló fóbia


AAzt szokták mondani, hogy az ember egy életéből egyszer meg kigyógyul. Ennek egyik – ha nem több -, természetes következménye a halál, míg a másikon ott kullognak az ítéletnapig is eltartó, örökkévalóságig húzódó gyógyszeres kezelések, orvosi kontrollvizsgálatok, és az a bevett frázis, hogy az adott beteg állapotát minden esetben meg kell hosszabbítani.
Károly ismerőse befizette őt a Hegyitündérnek nevezett – amolyan Északi-középhegységben található rehabilitációs gyógyintézetbe -, mely a harmónia, és a nyugalom óázis szigete légkört volt hivatva megteremteni, és foggal-körömmel arról árulkodott az összes tévében, és internetre felkerült reklám hadjáratuk, hogy aki ide betér pihenni, vagy feltöltődni az fantasztikus, feledhetetlen élményekkel lesz gazdagabb.
Károly rabszolgahajcsár főnöke – aki tudvalevőleg -, csupán a számok törvényében hitt, és ezért a teljesítménybéreknél előre vette azon szerencsésebbeket, akik dolgoztak mint az igásbarmok, mégsem léphettek előrébb kifejezetten helytelenítette, és megtiltotta, hogy egy annyira szorgalmas, elkötelezett, és cégéért a végsőkig kiálló, maximálisan hűséges alkalmazott, mint Hübrik Károly egészen egyszerűen fogja magát, és kisebb pihenő kúrát tegyen a Bükk-hegység valamelyik eldugottabb térségében.
– Én mondom édes öregem! Túlhajtod magadat! Egy nap igenis huszonnégy órából áll! Ez van öregem! Ennyit kell az embernek naponta összeraknia, és beosztania újra és újra! – beszélt a lelkére egyik kollegája, aki a szakma nagyöregjének számított, és Hübrik valóságos tanítót, mentort látott benne, hiszen gondolkodásukat tekintve egy hullámhosszon voltak. – Elviszlek kocsival most különben is lejárt a műszakom! Az asszony folyton rágja a fülemet, hogy jó volna elmenni valami meleg helyre a nyáron, mert a gyerkőcök egyre kevesebbet láthatnak csak! – azzal megfogta Hübrik mindig precízen, és gondosan becsomagolt bőröndjét, és utazótáskáját, mely – egyesek számára valóságos matuzsálem benyomását keltette -, majd bevágott mindent a rozsdásodásnak indult régi típusú Wartburgba, és elvitte őt majdnem Galyatetőig.
– Figyeld csak meg, drága kedves barátom! Annyira jól fogod ott magadat érezni, hogy meg se kottyan majd neked ez a cirka egy hét! – majd kicsit bizalmasan közelebb hajolt hozzá, mint aki fontos dolgot bíz a másikra -, úgy hallottam, hogy valóságos bombázó hölgyek is megfordulnak itt! Úgyhogy hapsikám csak légy résen! Különben is! A harmincas éveidben jársz! Jó volna, ha fognál már magadnak egy jó csajt!
A második vasárnap kezdődtek a bajok. Hübrik – mivel nem különösebben kedvelte a zajongó társasági eseményeket, és az ezzel egybekötött ebédeket, és vacsorákat -, így minden esetben a szobájában fogyasztotta el élelmét. Egyszer csak irdatlanul nagy bődülésre lett figyelmes.
Első hallásra úgy tűnhetett, mintha egy fiatal, és zsenge ünőt, vagy borjút nyúznának, vagy kísérnének a vágóhídra, hogy levágják. Nem tagadhatta; megijedt, de úgy, hogy falfehérré vált egyébként is porcelánhold arca, majd odasettenkedett a bejárati ajtajához, és a kis kukucskáló nyíláson át kibámult az esténként mindig kivilágított kórház fehér, téglalap alakú folyosóra.
Egy húszas éveinek vége felé járó hölgy rohant feléje; annyira őrült hév tombolt lángoló, dióbarna szemeiben, hogy úgy tűnhetett most rögtön betöri az ajtót, és magával ragadja gyanútlan áldozatát. Mégis segélykiáltása leginkább egy olyan nőt takart, aki valami megoldhatatlannak látszó bajba keveredett, és minél inkább segítséget, megértését szeretne kapni, és azt, hogy valaki az életben tisztességgel végig hallgassa.
Hübrik biztos, ami biztos alapon kapkodni kezdett, majd eszébe jutott, amikor kicsit lehiggadt, hogy van ám neki egy baseballütőre hasonlító minibotja, amit egyszer egy régiségvásáron vett a Krisztinavárosban. “Ha minden kötél szakad, és a nő ténylegesen pszichotikus, vagy őrült kedélyű semmi gond megvan a megfelelő megoldás!” – gondolta. Kinyitotta az ajtót, és bár a nő már vagy fél métert elrohant mellette mégis a nyugodt hangtól lefékezte iramát; hátrafordult, és visszasétált pár lépést.
– Mi a problémája kedves hölgyem? – kérdezte a lehető legőszintébben.
– Hátha behív és megkínál egy kávéval akár beszélhetünk is! – felelte félvállról, majd amilyen gyorsan csak tudott kis híján félrelökte a megilletődött Hübriket, és besétált annak a szobájába. Hübrik is bement.
A hölgy rögtön az ágyra kuporodott, és felhúzta mind a két hosszú, karcsú lábát. Ebben a pózban leginkább egy árválkodó csecsemőre hasonlított, és nem egy dögös, vagy szexi szupermodellre, akinek tűnt.
– Bocsásson meg a viselkedésemért… – kezdte, de annyira kellemes, enyhén mély volt a hangja, hogy rögtön megszelídítette az embert, így Hübrik is kíváncsi érdeklődéssel kezdte méregetni. – Maga még bizonyára új ember lehet itt, így nem lehet tisztában a játékszabályokkal! – ahogy beszélt hangja sokkal inkább egy megriadt, senkiben sem bízó kislányhang színét öltötte, és nem egy magabiztos, felnőtt nőét.
– Nos… kedves hölgyem engem Károlynak hívnak, és kíváncsian várom miért lett ennyire zaklatott? Talán valami bajba keveredett, amit titkolni illik? Netán az intézményen belül rossz bánnak a betegekkel?! – érezte, hogy rengeteg kérdés kavarog benne, amire a hölgy nem biztos, hogy akar egyértelműen válaszolni.
– Helga vagyok, és örülök a szerencsének Károly! – nyújtott kezet, miközben a köntösével igyekezett minden emberi szemnek csábító felületet eltakarni! – Tudja a legtöbb emberrel az a baj, hogy csak azt látják, amit látni akarnak miközben eszük ágában sincs azon gondolkozni, hogy miért történnek meg a dolgok, vagy a tragédiák!
Hübrik továbbra is meglepődve figyelte a hölgy minden mozdulatát, és önmagában megpróbálta kitalálni mi lehet a titka? – Ha megkérdezhetem miért rohant úgy, mintha puskagolyóból lőtték volna ki? Talán fél valakitől?
A hölgy keresztbe rakta hosszú, karcsú lábait, viszont kínosan ügyelt rá, hogy az avatatlan szemek – remélhetőleg -, semmit se vegyenek észre.
– Tudja nekem mániás depresszióm, és bipoláris zavarom van, és bár kapok rá kezeléseket, mert gyógyszeres nyavalyákat, de egy idő után azt vettem észre, hogy túlzottan erős gyógyszereket adnak, és nem szólhatok senkinek, mert úgy sem hinnének egy beteg, kiszolgáltatott nőnek.
Hübrik a hallottak miatt kicsit megijedt, és nem alaptalanul. Gyerekkorában a keresztanya volt az, akinél tapasztalták a mániás depresszió tüneteit, és a legtöbb esetben a búskomor és az örömteli állapot két véglete között mozgott elmeállapota. Már több mint tizenöt éve hogy meghalt, mégis, amit az ember gyerekként átél nem felejti el talán soha.
– Maga most megijedt! Látom a szemén! – Helga hangja már nem volt annyira gyöngéd, de megjelent benne a kérdőre vonás, és az ítélkezés foszlánya. – Csak annyit szeretnék kérni, hogy hallgasson végig, és utána nem is láttuk egymást, amíg itt tölti a szabadidejét! Így rendben lesz?! – annyira szeretett volna valakiben megkapaszkodni, hogy ezt Hübrik is rögtön megérezte, így úgy döntött, hogy végig hallgatja a kétségbeesett nőt.
– Hallgatom! – odament a bukós ablakhoz, és enyhén kinyitotta, hogy a kellemes, ősz eleji levegő felfrissíthesse, kitisztíthassa gondolatait.
– Van egy szál cigije?
– Sajnálom, nem dohányzom!
– Én se szoktam, csak néha rám jön az idegesség miatt! – feszülten tördelni kezdte pille vékony, hófehér ujjacskáit. Még szerencse, hogy Hübrik bepakolta a narancssárga, mini gumilabdáját, melyet kutyáknak, vagy állatoknak szoktak adni, de arra is kiválóan megfelel, hogy levezethesse a fölöslegessé vált negatív energiákat. Óvatosan odatette a hölgy mellé az ágyra. A nő figyelmesen megvizsgálta a labdát, majd két kezébe vette, és miközben nézte és forgatta máris mesélni kezdett.
– Tudja a szüleim mindig is maximalista emberek voltak, akik minden esetben a legjobbat várták el a gyereküktől, és miután egyke voltam bennem látták a szebb jövőt! Úgy gondolták, hogy nekem jobb életem lesz majd mint nekik. – összeszorította, majd kezei között ernyedten elengedte a labdát. – Apám azt akarta, hogy minél előbb menjek férjhez, és éljem a modern, dolgozó nők életét. Persze szeretett volna egy-két unokát is.
– Ön mit szeretett volna! – szakította félbe, igaz tétován.
– Szerettem volna felfedezni a világot! Sokat utazni, új helyeket megismerni! Ki akartam törni abból a ketrecből, ahova önkéntelen kerültem! Persze csak, ha érti, hogy mire gondolok! – nézett rá kérdőn.
– Ez nagyon érdekesen hangzik! – Hübrik egyik kezével nem létező bajszát kezdte birizgálni. Elgondolkodó arcot vágott, mély rokonszenvvel.
– Ugye még most se hisz nekem?!
– Nézze kedves… Helga! Csupán csak alig öt, legfeljebb tíz perce hogy ismerjük egymást, és nézze el nekem, de roppant távolságtartó vagyok az emberekkel szemben, mert a bizalom igenis kényes természetű dolog minden esetben.
– Ebben is nagyon igaza van! Mindenesetre el kell mondanom, hogy ebben a pihenő üdülőben semmi sem az, aminek elsőre látszik! – szándékosan sejtelmes, halk lett a hangja. – Engem mániás depresszióval utaltak be ide, pedig gyerekkorom óta egyáltalán nem emlékszem arra, hogy különösebben lettek volna hangulatváltozásaim, vagy bipoláris zavaraim! Ön szerint ez nem különös, és furcsa?!
Hübrik megvakarta a fejét, hiszen alig érthetett bármit is az egészből.
– …De nagyon is furcsa! Nézze csak! Ha rosszul érzi magát itt miért nem jelentkezik ki, és távozik ebből az üdülőből? – “logikus kérdéssel mindig ki lehet ugrasztani a nyulat a bokorból.” – gondolta.
– Most azt gondolja, hogy eddig miért nem tettem meg ugye?! Akkor elárulom, mert folyamatosan gyógyszeres kezelés alatt állok, és olyan erős nyugtatókat adnak, ami egy elefántot is megölne! Így már világos?! – segítséget esedező, mégis komoly angyal-tekintete nem hagyott Hübrikben semmi kétséget afelől, hogy a hölgy nagy bajba került, és most valóban segítségre szorulna.
De mihez kezdjen? Egyáltalán kihez is fordulhatnak segítségért? Ha az igazgatóhoz, vagy valamelyik főnökhöz megy a panaszával erős a gyanú, hogy a végén még őt is komplett őrültnek, vagy félkegyelműnek nézik, és akkor agyő kutya világ! Kényszerzubbony, és akár még egy hónapos tartós, és intenzív sötétzárka periódus is következhet.
Végül alig tizenöt perces mérlegelési idő után úgy döntött, hogy egyik hűséges kollegájával fog beszélni a mobilján. Önmagában hálát mondott, hogy legalább a mobilokat nem vették el senkitől sem. elvégre ez a pihenő mégiscsak egy afféle szociális intézmény, és nem holmi börtön! Gyors tárcsázásra kapcsolt, és pár perc múltán a másik vonalon már fel is vette kollegája.
– Na? Hogy ityeg a fityeg édes egy komám? Remélem sok nőt becserkésztél! Ne feledd most belesűrítheted a csajozást akár egy hétbe is! – kuncogott, és vigyorgott saját öntelt szellemességén.
– Nem arról van szó Gézám! Történt egy kisebb incidens, és azt szeretném tudni, hogy mikor tudnál idejönni amilyen gyorsan csak lehet?!
– A hangod alapján irtó nagy gázban vagy haver? Na, várjál! Délután megfelelne?!
– Az most akár életmentő lehet. Kérlek siess gyorsan!
– O.K. pajtikám! Nemsokára ott leszek! De azért jól vagy?!
– Remélem jól leszek! Kérlek amint tudsz siess! – letette a telefont.
A hölgy kíváncsi érdeklődéssel hallgatta a beszélgetést.
– Megkérdezhetem, hogy kivel beszélt az előbb?
– Semmi… az egyik kollegámmal! Meg lehet benne bízni azért hívtam őt! – nyomatékosan kihangsúlyozta a ,,megbízni” szót, hogy a fiatal hölgy el is higgye, hogy komolyan, és felelősségteljesen kezeli az ügyet.
– Bocsásson meg… nem szerettem volna kérdezősködni, de tényleg úgy érzem, hogy nagy bajban vagyok, és tudja az ember önmagán kívül nem igazán bízik meg a másokban! Vadidegenekben pedig pláne, hogy nem!
– Megértettem! – bólintott Hübrik elszántan, akár egy védelmező akció, vagy szuperhős. – Ma délután már itt is lesz a barátom, és majd kitaláljuk, hogy mihez is kezdjünk!
A hölgy azonnal felállt, amint meghallotta az utolsó mondatot; lábujjhegyen odasettenkedett az ajtón található kukucskálóhoz, és kissé megrémülve kikukucskált. A kivilágított, és ebben a pillanatban teljesen irritáló neonfényben úszó folyosón egy teremtett lelket sem lehetett látni. Csupán az ajtókon belül hallható emberi hangok hallatszottak eltévedt visszhangokként a levegőben…
– Azt hiszem, most tiszta a terep! – nyitotta ki az ajtót. Délután megpróbálok visszajönni! – búcsúzóul két oldalról megpuszilta az erősen megszeppent Hübriket.
– Nagyon vigyázzon magára! – pillantásával igyekezett lélekerőt önteni a megrémült nőbe.
Eljött a délután és barátja megjelent a szokott ebédszünet utáni percekben, amikor a látogatók bejöhettek szeretteikhez.
– Szevasz öregem! Na? Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Hoztam neked egy kis csokitortát is! De vigyázz! Hamar meg kell enni, mert különben megromlik! Na, mesélj el mindent! Annyira feszült volt a hangod!
– Itt nem beszélhetünk, mert a falaknak is fülük van! Majd a szobámban! – háziköntösben üdvözölte barátját, és az elmúlt napok miatt mintha kissé vesztett is volna valamit mackós súlyából.
– Mi van? Csak nem fogyókúrázol? Olyan sápadt, és kimerült vagy mostanság?! – kollegája is azonnal észrevette a változást.
– Keveset ettem, és aludtam az utóbbi napokban!
A folyosón kisebbfajta nyüzsgés volt tapasztalható a rokonok, és hozzátartozók sokadalma miatt, akik mint valami falanx sorfalat álltak majdnem minden harmadik ajtónál, hogy tüzetesen felmérhessék az itt pihenő szeretteik életkörülményeit.
Hübrik azonnal bevezette szobájába kollegáját és azonnal bezárta az ajtót. Néhány perc múlva a fiatal hölgy is hármat kopogtatott, és csöndben várakozott.
Hübrik óvatosan kinézett a kukucskálón. Alaposan szemügyre vette a fiatal nőt, akit most furcsán nyugodtnak, békésnek titulált. Résnyire nyitotta az ajtót, és beengedte.
– Hadd mutassam be barátomat, és kollegámat Holkai Gézát! – mutatta be ismerősét a hölgynek.
– Üdvözlöm az urakat! – kissé számon kérőn, és nehezményezve Hübriket vette célba tekintete. – Mintha azt mondta volna nekem, hogy négyszemközt leszünk!
– Ez nem igaz! Ha még emlékszik elmagyaráztam, hogy a barátom is jönni fog, hogy segíthessen!
– Vagy úgy! – foglalt helyet a bevetett ágyon, és ebben a percben az sem zavarta különösebben, hogy Hübrik barátja valósággal legelteti rajta a szemét. -; Mire jutottak? Segítenek nekem, vagy nem?!
– Bocsánat! Álljunk meg egy szóra kedves hölgyem! – vágott mindenki szavába Holkai. – Tudni szeretném ától-cettig, hogy mi folyik itt, mert tanult kollegám valósággal meg van rémülve holott elviekben csak pihenni, feltöltődni jött ide!
– Hát attól tartok kedves uram a helyzet kissé bonyodalmasabb, mint azt elsőre gondolná! – vette át a szót minden fölösleges szószaporítás helyett a hölgy. – Ebben a kellemesnek mondható üdülőben a betegeket igenis komoly gyógyszeres kezeléseknek vetik alá! Ha tetszik kísérleteznek velük! Néhány héttel ezelőtt még én is életvidám, optimista, karrierista nő voltam. Később már csak emberi roncs, akinek megvoltak számlálva a mindennapjai! Még szerencse, hogy a kollegája ennyire jó emberismerő! – sokat jelentő bizalmas pillantást váltott a megszeppent Hübrikkel.
– Tehát Ön azt állítja, hogy ez az üdülő valójában inkább egy titkos emberkísérleti üzem, ahol bárki bármit megtehet az itt pihenő emberekkel? – Holkai értetlenkedve körbejárt lassan a szobában, akár egy vizsgálóbíró, vagy ügyvéd. – Már megbocsásson kedves hölgyem, de ez… kissé… abszurd, és nevetséges!
– Teljesen igaza van! De gondoljon csak bele, ha maga lenne a mi helyünkben, és nem volna semmi közvetett bizonyítéka! Maga hogyan bizonyítaná, hogy itt tényleg nincs rendben semmi sem?!
Most Holkain volt a sor, hogy minden alaposan, és tüzetesen megrágjon, megemésszen. Hübrik főzött egy nagyadag teát egy egész kancsóval, és kisebbfajta zsonglőrmutatványába került, hogy a kancsó teljes tartalmát ki ne loccsantsa a gusztustalan zöld szőnyeggel borított padlóra.
– Ki kér teát?
– Köszönöm! Igazán kedves! – az ifjú hölgy cseppet sem zavartatta magát, máris elvette a kis, díszítetlen csészét Hübrik kezéből, és ahogy véletlenül hozzáért átfutott egész szívén valami belsőséges, mégis pontos melegség.
– Te is kérsz egy csészével? – nézett Hübrik kollegájára.
– Te most hülyíteni akarsz, ugye?! Éppen gondolkodom, ha nem zavar!
– Ezer bocsánat! – halkította le bűnbánó ember módján hangját. – Mi a véleményed? Mit kellene csinálni?
– Éppen azon vagyok, hogy kitaláljam! – ráncolta a homlokát, mint akinek igen-igen nagy erőfeszítésébe kerül agytekervényeinek tartós megmozgatása.
– Nekem volna egy ötletem! – kortyolt egyet a kellemesen meleg italból a hölgy. – Persze, ha ezzel nem bántok meg senkit!
– Akkor ki vele! – torpant meg Holkai, és máris árgus szemekkel bámulni kezdte a nőt.
– Nem tudom, hogy milyen fölösleges ruhájuk van idebent, de mit szólnának, ha megszöktetnének, és feljelentést tennék később a rendőségen?
– Maga bevett valamit, vagy most viccel?! – Holkai úgy nézett rá, mint akinek elment az esze. – Ennél nagyobb ostobaságot nem is mondhatott volna.
– Miért? Magának talán jobb ötlete van?! – nézett rá kérdő tekintettel.
– Ami azt illeti! Miért nem jelentkezik ki egyszerűen a recepción?
– …Mert ha ez ennyire egyszerű lenne, akkor már régen külföldön élnék!
– Szerintem mindannyian nyugodjunk meg, és gondoljuk át a dolgokat! – próbálta csitítani a hullámzó kedélyeket Hübrik. Nem tudhatta, hogy eredménnyel jár-e?
– Jó! Akkor a következőt fogjuk csinálni! Ha jól látom Önnek harmincnyolcas lábacskája van, amire kicsit bő lesz a cipő, de megteszi! Erre jönnek a többi bő ruhadarabok, ha nem zavarja a férfidivat!
– Sőt! Egyáltalán nem! Olyan az egész mint egy divatshow! Említettem már, hogy eredetileg divattervezőnek készültem?
– Még nem kedveském! De én a maga helyében nem sokat szövegelnék, hanem máris öltözni kezdenék!
– Kérlek forduljunk el! Nem illendő dolog egy hölgyet meglesni! – így Hübrik.
– Miket beszélsz barátocskám? Még hogy nem illendő?! – majd meggondolta magát, amikor a nő szándékosan kinyitotta a nagyobb gardróbb szekrény egyik ajtaját amivel spanyolfalat csinált az avatatlan szemek számára.
– A kollegájának mindenben igaza van! – felelte a szekrényajtó mögül a hölgy.
Mire végzett az öltözködési manőverrel úgy festett akár egy építőmunkás, vagy dolgozó kisember, aki éppen fizikai munkába megy. Még egy ütött-kopott farmer overállt is talált, ami ugyan meglehetősen bő volt számára, és nagy, mégis valahogy megnyugtatta kedélyeit, és önbizalmat adott neki.
– No nézd csak! Ez már döfi!
A hölgy párszor megfordult lassan a tükör előtt, hogy megnézhesse magát, majd szembe fordult velük.
– Na? Hogy festek kedves uraim?!
– Mindig mondtam, hogy a nőknek is kellene egy-két férfias cucc! – így Holkai.
– Szerintem bármit is visel fantasztikusan áll kegyének! – Hübrik óvatlanságában megint csak elpirult.
– Hogy maga mennyire édes! – kétszer megpuszilta pirospozsgás arcát.
Holkai most óvatosan az ajtóhoz settenkedett, majd amikor résnyire nyitva kinézett, és nem látott senkit intett a két másik feszülten figyelőnek.
– Eljött az idő! Remélem minden szükséges holmit bepakolt, mert nem szeretném újra csinálni.
– Nyugodjon meg, minden fontos cuccom itt van! – egy kisebb, átlagos hátizsákra mutatott.
– Akkor mindenki maradjon csöndben, és kövessen libasorban, de csak óvatosan! – Holkai, mint volt őrvezető jócskán megtanulhatta, hogyha kell ébernek kell lenni, és lapulni kell, ha így kívánja meg az adott helyzet. Még egyszer kikukucskált, és azonnal elindult sietve az egyik nagyobb ablakfülkéig!
Hübrik és a hölgy szinte egymásba kapaszkodva lépkedtek, és nagyon ügyeltek arra, hogy ne nyikorogjon a gusztustalan linóleumon a cipőjük.
– Mindjárt vége! Mindjárt vége! – biztatta magát és Hübriket is a hölgy.
A folyosón egyszer csak éles, rikoltó berregés hasított végig. Valaki beindította a tűzriasztót! “Vajon ki lehetett az?” – törték mindhárman fejüket. Választ már nem kaphattak, mert mintha apró, nyüzsgő hangyabolyok lettek volna az egész folyosón tolongó, zsivalygó emberáradat vonult végig, mintha puskából lőtték volna őket ki.
Holkainak azonnal eszébe jutott, hogyha menekülni akarnak ennél jobb, és hatékonyabb alkalmat valószínűleg keresve sem találnak. Intett a másik kettőnek, hogy vegyüljenek el a nagy tömegben, így a kutya se fogja őket keresni!
Mind a hárman elvegyültek a föltorlódott tömegben, és igyekeztem – amennyire csak lehet -, természetesen viselkedni, hogy ne keltsenek fölöslegesen nagy feltűnést.
Amikor kiértek az épület kapuján elsőre el sem akarták hinni, hogy ekkora szerencséjük van, és hogy mázlistának születtek. A kisebb kiábrándultság akkor jött, amikor autóval megtettek tíz kilométert, és egyszer csak a motor prüszkölni, köhögni kezdett.
– Hát ezt meg mi a rossebb lelte?! – nyitotta ki a motorház tetőt Holkai, mert biztos volt benne, hogy valami műszaki meghibásodásról lehet szó. Látott már ilyet eleget.
Hübrik a műszerfalra pillantott, és bár nem sokat értett az autókhoz, annyit észrevett, hogy kifogyott a benzin. Kiszólt kollegájának:
– Figyelj csak Gézám! Szerintem kifogyott a benzin!
– Micsoda baromság ez! Még hogy a benzin! Szerintem a karburátor lehet a gyanús! – s továbbra is szakértelemmel vizsgálgatta a motort.
– Hát ha nekem nem hiszel nézd meg a saját szemeddel!
– Tudják mit? Szerintem gyalogoljunk el a megközelebbi buszmegállóig! Nem lehet olyan messze! Elvégre az Északi-középhegységben is szoktak buszok közlekedni! Mit szólnak?!
– Ebben ha meggondoljuk lehet valami Géza!
– Na jól van! Velem lehet beszélni! De ha egyetlen árva busszal sem találkozunk akkor itt vér fog folyni! – nézett villámló szemekkel Hübrikre.
– Ne izguljanak feltalálom én magam minden helyzetben! – szállt ki a kocsiból a hölgy, és hátizsákját hátára véve máris megindult a kis erdei úton valamerre, amiről úgy hitte észak.
– Szerintem kövessük Gézám!
-Te csak fogad be a szád! Miattad van minden, ha nem vetted volna észre! Te észkombájn! – mérgelődve lecsapta a motorház tetőt, majd bezárta a kocsiját, és elindultak a hölgy után.
Amikor elértek a legközelebbi buszmegállóig észre se vették, hogy eközben mennyire jót beszélgettek, és megnyíltak egymásnak. Mire vagy fél órán belül a busz is megérkezett szinte úgy érezhették magukat, mint a régi ismerősök, akik már jó régóta nem láthatták egymást, és most minden szabad percet kihasználnak, hogy végre együtt lehessenek.
– Nem fogja elhinni mit mesélek az én Hübrik barátomról! – lelkendezett Holkai.
– Géza! Ezt nagyon csúnya dolog volna tőled! – próbálta leinteni barátját, nem túl sok sikerrel.
– Inkább te is hallgasd meg újra! Szerintem éppen idevágó, tanúságos történet! – megfogta a busz fekete fogantyúját, és igyekezett megtartani egyensúlyát. – Na szóval! A mi kis hősünk – jelentőségteljesen, vidáman nézett rá Hübrikre -, azzal vívta ki a teljes gimis osztályunk tiszteletét, hogy mindenkinek önként lerohant a büfébe rántott húsos szendvicsért, és a sulis hátitáskánkat katonás sorrendbe tette. Na? Mi szól hozzá?!
– Szerintem ez egy nagyon udvarias, és kedves gesztus különösképp a mostani világban, ahonnét már minden kiveszett! – hallgatta érdeklődéssel a történteket a hölgy.
– Gézám! Egy kissé kellemetlen helyzetbe hoztál engem… ráadásul éppen egy hölgy előtt… – Hübrik nem győzte takargatni pirulását, ami viszont rendkívül imponált, és gyöngéd érzéseket váltott ki a fiatal nőből.
– Ugyan már! Ne szégyenlősködjék! Teljesen természetes dolog, ha valami barátokat szeretne szerezni magának, és igényli, hogy elfogadják! – szavai vigasztalásnak indultak, mégis több bölcsességről árulkodtak, mint bármi más. – Nézzenek csak rám! Mit látnak? Egy dögös, szexis bombázót, igaz?!
Mindketten hevesen bólogattak. Holkai kicsivel talán még jobban.
– Pedig hat-hét éves korom körül kellett volna magukkal találkoznom a játszótéri hintánál, amikor nagy szódásszifon szemüveget kellett viselnem, pattanásos volt az arcom, és olyan voltam mint egy rút kiskacsa! Gondolták volna? Miből lesz a cserebogár?
– Én csak jópofáskodni akartam! A fene se gondolta, hogy tanult, és művelt kollegám ennyire magára veszi a hallottakat! Láthatja úgy tiltakozik, hogy passzív ellenállást tanúsít, és eszébe sincsen megnyikkanni.
Hübrik némán, de következetesen hallgatott. A fiatal hölgy óvatosan kikerülte a legtöbb embert, és máris Hübrik mellett termet. Úgy érezte meg kell vigasztalnia ezt a nagyra nőtt gyereklelkű embert, akitől több odaadást, és gyöngédséget kapott az elmúlt időben, mint bárki mástól.
– Figyeljen rám! Nagyon jól megértem az érzéseit, és tisztában vagyok vele, min megy éppen keresztül! Úgy érzi becsapták, elárulták, és átverték, mert a világ – sok esetben -, egyáltalán nem azt nyújtja, mint amire az ember vágyik, és ez óhatatlanul is ütközésekhez vezet! De szerintem az a lényeg, hogy az ember tanuljon a hibáiból!
– Ez briliáns szónoklat volt! Tényleg le a kalappal! – Holkai legszívesebben tapsolt volna kissé kárörvendően, de a busz egy hatalmasat, és majdnem elesett. – gyorsan meg kellett újra kapaszkodni valamivel erősebben nehogy hanyadt essen. – Szerintem egy felnőtt férfit azért mégsem kellene pátyolgatni! Hogy veszi ez ki magát?
– Ön talán nem hallotta még, hogy léteznek emberi érzések is? – lepődött meg a hölgy. – Szerintem éppen azok a legbátrabb emberek, akik igenis fel merik vállalni legbelsőbb érzéseiket is! – angyali, mennyország-mosolya annyira szikrázó, ragyogó volt, hogy az minden férfiszívet rögtön magába bolondított. Élvezzük az utazást kedves uraim!
Az út hosszú során mint kedves barátok viccelődtek, évődtek egymással, és mire megérkeztek úticéljukhoz, olyanokká váltak, mintha a legjobb barátok lennének.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Tasi83 196 történetét!


  • 1216 szerző
  • 802 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Tasi83

Gyógyuló fóbia

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Bárkivel megeshet, hogy pihentető lélekgyógyításon vesz részt a Mátrában. Hübrik Károly még nem is sejtheti, hogy szerelmes lesz egy fiatal nőbe, aki az intézetben segítségét kéri.

Rövid összefoglaló

Bárkivel megeshet, hogy pihentető lélekgyógyításon vesz részt a Mátrában. Hübrik Károly még nem is sejtheti, hogy szerelmes lesz egy fiatal nőbe, aki az intézetben segítségét kéri.

Olvasási idő

19 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Tasi83 nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!