Barion Pixel nuuvella

A talpraesettség próbája


MMiánál jó meleg volt hetedik emeleti társas házi lakásában. Mint minden reggel most is a megkerülhetetlen tornagyakorlatok következtek, hiszen olyan exhibicionista világba kényszerült élni, és mozogni, mely sajnos – az esetek többségében -, megköveteli a társadalom összes valamirevaló tagjától, hogy kisportolt, és vonzó külsővel rendelkezzenek.
Az igazság persze az volt, hogy egyre kevésbé talált mentséget arra, hogy ismerkedési, vagy barátkozási célzattal új, és gyümölcsöző kapcsolatokat építhessen ki. Az élet ugyanis egy hatalmas igazságtalansággal előbb jól pofon üti az embert, míg mások ezekből a pofonokból képesek önmaguk számára előnyösebb hasznokat kicsikarni!
A nappaliban – kötelezően elfogyasztott, reggeli kávés rituáléja után -, leterített egy kényelmes habszivacsféleséget, mellyel máris pazar kiállítás nyílt a térpanorámás zöld budai dombokra. Az enyhe napfény első szilánkjainál végezhette nyújtó, és erősítő gyakorlatait.
Néhány lendületes sorozat után máris úgy döntött, hogy semmi kedve a hangtalan csöndet hallgatni, ezért bekapcsolta a CD-lejátszót, és felrakott valami halk, andalító zenét. Bár azt mondják, hogy a spanyol flamenco szólamok inkább felpezsdítik az ember vérét, mégis Miára inkább nyugtató hatás volt a jellemző.
A tavasz első hónapjánál jártunk, és már régóta nem sütött ennyire szikrázóan gyönyörűségesen a nap, a rengeteg sok komisz-hideg eső után. Mia arca jótékonyan verejtékezni kezdett, és minden egyes tornagyakorlatnál önbizalmát igyekezett erősíteni, hogy mindent megtett a tulajdonképpeni ,,álomalak” elérése érdekében, pedig valójában csupán önmagát kellett volna teljes értékűen elfogadnia!
Alig negyed óra alatt végzett az erősítő gyakorlatokkal. Hálás volt munkaadóinak, akik általában a csoportos értekezleteket szerették délelőtt kilenc órára tenni, amiből automatikusan következett a fél tízes határidő, miután a fejesek többsége ilyen korai időpontban még a legszebb álmát alussza.
Jöhetett egy kis hasizomprés, melyet összezárt, és magasba emelt lábakkal volt célszerű elvégezni a hatékonyság érdekében. Ügyelt rá, hogy felső teste is bátran dolgozzék a gyakorlat során, bár sok esetben az ideálisnak mondható sorrendet így sem pontosan sikeredett megtartania.
Egy-két gyakorlat után heves szívdobbanást érzett a mellkasában. Utoljára kislányként fordult elő vele ilyesmi, amikor a jellegzetes, megszégyenítős tornaórákon vagy bukfencezés, vagy éppen kötélmászás volt a feladat! Amikor a fekvőtámaszt kellett volna gyakorolni akkori testsúlyával pufók kis karjait sem tudta megtartani, ami miatt a kiképzőőrmesterszerű tornatanár rendre elégtelent adott. Ez az élmény mindig felzaklatta.
Úgy érezte elégtételt kellett volna vennie mindenáron, hogy ennyire méltatlan, és gonosz módon megalázták diákok-tanárok vegyesen, mégis édesanyja bölcs szavait mindig észben tartotta: Ha jogos revansot vesz, ő sem lesz különb azoknál, akik vele szemétkedtek!
Felemelkedett a szőnyegről. Mára éppen elég volt ez a kis reggeli bemelegítés. Egy törülközővel tetőtől-talpig alaposan megtörölte magát, majd jöhetett a frissítő, hidratáló zuhany.
Később hallotta, hogy a szomszédban az ideges természetű anyuka már megint imádni való alig ötéves kislányával veszekszik, mert már réges rég elmúlt háromnegyed nyolc, és késésben voltak az óvódából. Az ideges természetű anyuka rengeteg sok elfoglaltsága mellett ugyanis sohasem figyelt arra különösképpen, hogy kislánya esténként idejében lefeküdjön, ezért többször is megesett, hogy reggel elaludt, vagy hogy bosszantsa idegbeteg anyát egyszerűen nem volt hajlandó kikelni az ágyából.
Mia határozott, és döntött.
Bekopogott kétszer az ajtón, mire az ideges anyuka jött ki az ajtón.
– Maga meg mi a fenét óhajt?! Menjen a dolgára, én is megyek az egyémre! – már éppen ott tartott a kellemetlen beszélgetés, hogy valóságos ökölharccá fajuljon, amikor Mia kedvesen, mosolyogva, közvetlen módon beszélgetősre fogta hangját:
– Én is annyira örülök ennek a szép, napsütéses reggelnek! Hogy érzi magát a kislánya?
A dühös anyuka egy percre megtorpant, és mintha csak valami szemtelen provokáció lenne az imént elejtett mondat már arra készült, hogy rácsukja szomszédja lábára az ajtót.
– Bocsánat! Egy percre csak! – Mia lábával megtámasztotta az ajtó, és a bejárat közti szűk rést.
– Hogy képzeli?! Azonnal tűnjön innen különben hívom a rendőrséget! – kezdett ismerős fenyegetőzésbe az anyuka.
– Rendben van! Akkor kénytelen vagyok én is komoly lenni! Semmi rosszat nem szeretnék, de nem megfelelő hangnemben bánik a kislányával! Egy kis angyalkát nem szabadna össze-vissza rángatni, ráncigálni, mintha egy rongyos ruhadarab lenne, még kevésbé szabadna megalázni, ahogy maga szokta! Eddig remélem tudott követni! A következő a napirend! Amennyiben még egy olyan ordibáló hangot meghallok magától, ami a kislányát érinti, akkor kénytelen vagyok megtenni a szükséges intézkedéseket!
– Maga most megfenyegetett?! – hüledezett a másik, és hosszú percekig képtelen volt, hogy elhiggye, hogy bárki is ennyire talpraesetten beszéljen vele, é meggyőzédésének akár hangot is adjon. – Feljelentem magát! Tönkre fogom tenni, ha nem takarodik, és nem hagy nekem békét!
– Csak szólok kedves asszonyom, hogy nekem is vannak kapcsolataim! Ami a hangnemet és a viselkedését illeti egyiket sem tűröm el szívesen! – azzal visszahúzta a lábát az ajtóból, és látszólag úgy tett, mint aki távozik a helyszínről, ám valójában elbújt az egyik kiálló kapualjban, mert furdalta a lelkiismeret-furdalást, hogy az idegbeteg anyuka most több mint valószínű, hogy saját, ártatlan gyerekén fog kiadós bosszút állni, azért, amit vele szemben elkövettek.
Néhány perccel később a hatalmas iskolatáskát cipelő aprócska, kicsit véznácska kislány kisírt szemekkel próbált lépést tartani felbőszült anyával, aki egyik kezében a mobiltelefonját, másikban kislánya védtelen kezecskéit szorongatta, és látszólag teljesen megfeledkezett mindenről, és mindenkiről. Mia még hosszú percekig figyelte őket, amint majdnem mellette viharzottak el, majd ő is elindult a tévé szerkesztőségébe, hogy mindennapi munkáját, és kötelezettségeit teljesíthesse.
Néhány nappal később a kislány beteg lett, és az idegeskedő anyuka egy bébiszitterre bízta, hogy viselje gondját lányának, amíg ő ügyes-bajos dolgait intézi.
Azonban – ezúttal is -, minden tervbe hiba szokott csúszni. A bébiszitter valósággal máris bepánikolt, amiért a kislány hevesen kezdett köhögni, és kis teste valósággal felgyulladt a láztól, és a mértéktelen verejtékezéstől. Mivel nem tudta, hogy mit is tehetne bekopogtatott Miához, akinek közel volt az ajtaja.
– Igen! Tessék! – nyitott kissé álmos, kába fejjel ajtót, mert tegnap hosszasan dolgozott.
– Ne haragudjon, hogy zavarom, de biztos emlékszik arra a kislányra itt a szomszédból… nagyon magas láza van, és nagyon csúnyán köhög! Ha esetleg tudna segíteni nagyon megköszönném… – őszinte aggodalom, és veszélyérzet csengett a bébiszitter hangjából, amit Mia mindig is nagyra értékelt, ha emberi kommunikáció került előtérbe. Máris élénkebb lett a gondolkodása; látszólag eltűnt belőle minden ködös homályos vakfolt.
– Igen, hát hogyne! Várjon egy percet! Máris felöltözöm, és átmegyek! – azonnal becsukta az ajtót, magára vett egy tisztán kivasalt farmernadrágot pulóverrel, és felsővel, és néhány borogatós ruhát, hátha szükség lehet rá, majd átviharzott a másik lakásba.
Az imádni való, gyönyörűséges kislányt lesújtó, és szívet szorongató körülmények közt találta. Kiságyában feküdt, látszólag tökéletesen védtelenül, és magatehetetlen állapotban, és a magas láztól nagyon rosszul érezte magát. Mégis, amikor megpillantotta verejtékező fejecskéje mögül Miát nagyon megörült neki.
– Csókolom… Mia néni… – válaszolta alig érthető, nagyon halk hangon.
Mia gyorsan odasietett az ágyhoz, és rutinszerű szakszerűséggel tette a kislány tüzelő homlokára kezét.
– Kicsikém! Hiszen te tűz forró vagy! Várj csak! Mindjárt jobb lesz! – benedvesített átvitt törölgető ruhájából egyet-egyet, és a hidegvizes borogatást óvatosan a kislány homlokára tette, mint enyhet adó gyógyírt a sebekre. – Nemsokára jobb lesz! Most pedig iszunk egy kis forró, citromos teát.
A bébiszitter néhány percig csak tétlenül, toporogva álldogált, mert hirtelenjében azt sem tudta, hogy mihez kezdjen, majd amikor tapasztalta, hogy Mia uralja a helyzetet megkérdezte: – Segíthetek esetleg valamiben…?
– Igen! Legyen kedves és főzzön egy kis teát citrommal, és sok mézzel!
A bébiszitternek sem kellett kétszer mondani. Máris a konyhába ment és a modern vízforraló, és a teáskanna segítségével percek alatt megfőzte a forró italt. Bár citrom helyett cukrot használt. Begalloppozott a gyerekszobába, ahol Mia igyekezett folyamatosan cserélgetni a hideg vizes borogatást, hogy mindenképpen levihessék a kislány magas lázát.
– Tessék parancsolni! Főztem egy nagy kannával! – szinte úgy jelentette ki ezt a szimpla egy mondatot, mintha legalább is valami felbecsülhetetlen hőstettet hajtott volna végre, hogy az emberiség megmenekülhessen.
– Kérem hozzon egy nagy bögrével!
– Máris! – elrohant és hozott egy nagy bögre teát, majd odaadta Mia kezébe.
Mia óvatosan felültette a még nagyon gyenge, és vékony kislányt:
– Ezt a kis teát most szépen óvatosan meg kell innod, hogy a betegséget kiűzzük a szervezetedből. – azzal óvatosan, gyöngéden megitatta a kislánnyal a tűzforró italt vigyázva, hogy egyetlen csepp se menjen mellé, ha nem muszáj.
– Meglátod egy-kettőre kutya bajod se lesz! – bátorította, és kicsit meg is simogatta. Elgondolkozott.
Talán neki is lehet már egy tüneményes, imádni való gyereke, akit a világon mindennél jobban szeretne, és akkor kijelenthetné magáról végre, hogy teljesebb életet él, mint a mostani megrögzött sablonos létezés. Nagyon megszerette már attól a perctől kezdve ezt a kislányt, hogy ideges, munkamániás anyával ebbe a házba költöztek. Most közelebb érezhette magához, mint eddig bárkit is.
A kislány az összes nagy bögre teát óvatosan bekortyolta, majd baljóslatú félelemmel megszólalt:
– Kicsit félek az anyutól, hogy beteg vagyok…
– Semmi baj sincsen kincsem! Ez bárkivel előfordulhatott volna! Te nem tettél semmi rosszat! – vigasztalta meg rögtön új barátnőjét.
– Tetszik tudni… Mia néni… – szedte szaporán a levegőt a száján, mert kis orrácskája is teljesen be volt dugulva. – Anyukám azt szokta mondani, hogy a legtöbb ember azért lesz beteg mert gyenge a szervezete. – amint kimondta az utolsó mondatot is, hirtelen letargikusan szomorú lett.
– Drága kincsem! Anyukád ebben téved! Mindnyájan megbetegedhetünk, hiszen a bacilusok a levegőben terjednek, és láthatatlanok! Ez még egyáltalán nem ok arra, hogy ítélkezzen más emberek sorsra felett. – Mia most nagyon haragudott a kislány szívtelen, és már-már kegyetlen anyukájára, aki mindenkitől megkövetelte ezek szerint, hogy az egészség oszlopos őre legyen. A kérdés persze az, hogy milyen áron?
– Mia néni…? Akkor én is gyenge vagyok…? – kérdezte enyhén fulladva a megfázása miatt.
– Ugyan szívem! Dehogy! Te vagy a legerősebb kislány, akivel valaha is találkoztam! Ezt nyugodtan hidd el! Anyukád pedig a betegséggel kapcsolatban téved, mert az erős emberek is lehetnek betegek nem csupán a gyengék. Nyugodj meg drágám! Nincsen semmi baj! – anyai gondoskodással, gyöngéden betakargatta kicsiny, vézna testét, hogy kiizzadhassa a náthát mely valósággal minden percben újra és újra megkínozta. Majd újabb hideg vizes borogatást tett a kislány homlokára.
– Segíthetek még valamiben? – szólt kissé feszélyezett, folyamatosan hangon a tapasztalatlan bébiszitter.
– Nem köszönöm! Én itt maradok vele! – azzal gondosan elrendezett mindent maga körül a gyerekszobában; a Teddy-macit a kislány mellé fektette az ágyban, miközben aludt; széket tett a kislány mellé ahonnét zavartalanul figyelhette kis testét.
Néhány órával később az ideges anyuka hazatelefonált a bébiszitternek. Mint utóbb kiderült ezt minden órában megcselekedte. Nem tudni, hogy vajon kislánya állapota felől érdeklődött elsősorban, vagy csupán saját önző lelkiismeretét szerette volna valamilyen módon istápolni.
A bébiszitter elmesélte az asszonynak, hogy a szomszéd ifjú hölgy volt szíves, és azonnal átjött, hogy gondját viselje a kislánynak, akinek szemlátomást lement a láza, és a forró teától kicsit máris kielégítőbbé vált a közérzete.
– …És maga ezt hagyta??? – csattant fel a vonal túlsó végén a feszült anyuka.
– Elnézést kérem asszonyom… a kislánya tényleg rosszul érezte magát… – próbált mentegetőzni a bébiszitter, nem sok sikerrel.
– Maga ne menjen sehova! Nemsokára hazamegyek! – hangzott a kíméletlen rendreutasítás. Mintha legalább is egy vérbeli parancsnok szájából hangzott volna el.
Mia megkérdezte a bébiszittert, hogy minden rendben van-e?
– A kislány anyukájával beszéltem, és úgy tűnik, hogy rendkívül ideges, és fel van dúlva!
– Ez nem újság! Mi van még?
– Csak annyit mondott, hogy igyekszik haza, addig ne mozduljak el a lakásból!
– Értem! Megkérdezhetem, hogy Önnek meddig szól a munkaideje?
– Hát… összességében általában körülbelül nyolc óra, mint egy rendes munkanap, de tekintettel… erre a körülményre, nem is tudom, hogy mi volna célszerűbb… nem szeretném magára hagyni a gyereket ugye megérti?!
– Ez csak természetes! Én is itt maradok vele, és együtt megvárjuk az anyukáját! – azzal több szót nem vesztegetett a mondandókra leült a kislány mellé, és figyelte hogyan lélegzik aprócska száján keresztül. Gondolatban azt kívánta, hogy bárcsak az ő gyereke lehetne; elhalmozná minden földi jóval, és mindig arra törekedne, hogy a boldogságát, és az örömét keresse.
Téli korszak lévén valamivel három óra után a nap távozó utolsó sugaraival máris komor hangulatú öreg este lett. Az ideges anyuka valamivel háromnegyed öt után érkezett haza, és annyira feszült, és bosszúszomjas volt, hogy alig látott a mérgező indulattól, és szemlátomást egy csöppet sem érdekelte kislánya állapota.
– Mi a fészkes fenét keres a lakásomban?! – szinte tajtékozott, amint megpillantotta segítőkész szomszédját. – Éva! Maga engedte be ezt a nőt?! Jöjjön csak ide! – rendelkezett.
A bébiszitter előlépett. Úgy állt meg munkaadója előtt, mint egy törött szárnyú madárka, aki még nem döntötte el, hogy a rabságot, vagy a szabadságot válassza.
– Kérem szépen… asszonyom a kislánya valóban nagyon rosszul érezte magát… – őszintén szerette volna elmagyarázni, hogy sokkalta jobban megrémült az esettől, mert semmifajta tapasztalattal nem rendelkezett. De nem volt rá lehetősége, mert a most már dühöngő anyuka szabályosan majdnem leszedte a fejét:
– Hogy képzelte, hogy egy vadidegen embert engedett be csak úgy a lakásomba, és a kislányom közelébe?! Hallja-e?! – rikácsolta. - Ezért nem fizetek magának egyetlen fityinget sem, és senki másnak sem fogom ajánlani a környéken! Most azonnal tűnjön innen! – mordult rá a szinte védtelen, és már a sírás határán veszteglő, ártatlan lányra.
Mia most döntötte el, hogy közbelép.
– Egy pillanatra legyen szíves! El fogom magyarázni a tényeket, ha tetszik önnek, ha nem! – jócskán felül illett emelkednie magán, hogy megőrizhesse egészséges hidegvérű gondolkodását, mert legszívesebben visszakézből máris lekevert volna két jókora pofont ennek a gonosz, és kíméletlen perszónának.
– Azért jöttem át, mert a kislánya igenis náthás, és lázas volt. A lázát sikerült levinnünk, és most pihen. A bébiszitter ténylegesen semmiről sem tehet! Én voltam az, aki önként itt maradt!
– Ezt majd magyarázza el a rendőrségnek is, ha kijönnek! – fenyegetőzött továbbra is, és úgy tűnt minden egyes szavát halálosan komolyan gondolta.
– Asszonyom! Attól tartok, hogy ön még mindig nem látja át a helyzetet, és ezt őszintén sajnálom! Őszintén kívánom, hogy a kislánya gyógyuljon meg mihamarabb, és bár nem szokásom az effajta hangnem én is bármikor megtehetném a szükséges lépéseket! – majd néhány perccel később. – Gyönyörű kislánya van! Szeresse azt a gyereket! – majd fogta magát és kisétált az ajtón, mielőtt az idegbeteg anyuka ténylegesen bármi meggondolatlanságot is tehetett volna.
A következő pár napban Mia mindig úgy időzítette mindennapos teendőit, hogy láthassa a kislányt, hiszen nagyon megszerette. A bébiszitternek pedig mindig adott egy szelet csokit, vagy gumicukrot, mikor mit, amit a kislány szeretett.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Tasi83 292 történetét!


  • 1261 szerző
  • 857 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Tasi83

A talpraesettség próbája

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Mia modern, sportos, talpraesett nő, aki hamar szívébe fogadja a szomszéd kislányt. A kislány váratlanul beteg lesz, és ő ápolja, míg a kislány folyamatosan értetlenkedő, hisztiző anyja mintha összeesküdne, pálcát akarna törni Mia cselekedetei felett.

Rövid összefoglaló

Mia modern, sportos, talpraesett nő, aki hamar szívébe fogadja a szomszéd kislányt. A kislány váratlanul beteg lesz, és ő ápolja, míg a kislány folyamatosan értetlenkedő, hisztiző anyja mintha összeesküdne, pálcát akarna törni Mia cselekedetei felett.

Olvasási idő

12 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Tasi83 nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!