Barion Pixel nuuvella

Jövőbe látás


AA jósnő Új Lipótvárosban egy Hollán Ernő utcai lepusztult, kellőképpen barátságtalan, gangos bérházban lakott, melyet totálisan lepusztított az idők történelmi vihara, és szinte senki sem törte magát azért, hogy a ház formája hasonlíthasson egy igazi barátságos környezethez, ahol – kivételes -, az ember otthon érezheti magát. A nagy, tágas lakás mely a földszinten helyezkedett el közvetlenül a kovácsoltvassal ellátott lift mellett már annál inkább egy felső középosztálybeli kifinomult ízlésről, és igényes berendezésről árulkodott.
Amikor az ember kicsit tüzetesebben szemügyre vette azonnal szembe tűnt az a rengeteg sok kisebb-nagyobb Buddha-szobor, melyet szinte a tágasan, komfortosan berendezett nappali szobától kezdve a kisebb étkezőhelységekig mindenütt úgy üldögélt sztoikus békességgel mintha egy ókori filozófus bölcs, aki minden emberről tudja, hogy kérdései vannak a jövő titkaira nézve.
Kora délutánra járt már, amikor három óra körül Görbe Arthúr egy harmincas éveiben járó, volt emberes, termetes tanárember megjelent nála.
– Madame Sírina megmondja Önnek a jövőt! Csupán húszezer forintért! – ajánlotta magát mézes-mázos hangon a hölgy. Sokkal inkább olyan volt az az unalomig elismételt szöveg, mintha egy automata papagáj mondaná végestelen végig a maga körmönfont rikácsolásait. A jósnő szívélyes bájossággal mosolygott, mint akinek ez is a munkaköri leírása közé tartozik.
Arthúr alig volt képes leülni a kis faszékre, melyet nem béleltek ki, és semmifajta kényelmi funkcióval nem láttak el. Bár az is nagyon igaz, hogy közepes, vagy kis emberek számára készülhetett. A jósnő először teljesen megdöbbent, hogy egy ekkora tagbaszakadt ember vajon mit is akarhat igazán tőle?
– Miben segíthetek magának kedves Uram? – gyanakodva emelte rá róka, sunyi tekintetét, mint általában azokra, akik még nem fizettek neki, de amint Arthúr elővette fekete műbőr pénztárcájából a ropogós húsz ezrest rögtön még szívélyesebb mosoly terült el kissé fonnyadófélben lévő múmiaarcán.
– Kérem szépen… bár tudom, hogy valószínűleg semmi esélyem rá… de szeretném megkérdezni, hogy lesz-e családom a közeljövőben, és vajon hogyan fog alakulni az életem, mert most valósággal a mélyponton vagyok… – felelte tétován, hezitálva, remegve, e ahhoz eléggé hangosan, és egyértelműen, hogy a jósnő megnyalja mind a tíz görbe, bütykös ujját a kecsegtető fizetség reményében.
– No, de hát kedves Uram! Honnét kellene nekem azt tudni?! – emelte a málló vakolatú mennyezet felé mind a két tekintetét. Úgy festett, mint aki Szűz Máriához, vagy a mindenszentekhez fohászkodik. Már jócskán elmúlhatott hatvan éves, és látszott, hogy vizenyős, ödémás lábát sántikálva használja, és megkeseredett az egész világtól. Talán ezért maradt mindig is távolságtartó az emberektől, és vonult önkéntes remeteségbe. Nem akarta magát teljesen alárendelni egy felsőbbséges akaratnak, mely felelős az emberek szeszélyes érzelmeiért.
Különféle színű, ócska kártyalapokat kezdett sorrendben kiteríteni a viaszosvásznas asztalkára. Olyan részletesen, és precízen dolgozott, akár egy mérnök, aki valamilyen ünnepi, díszes műalkotást készít, mely valószínűleg még hosszú évszázadokig fennmarad az emberiség emlékezetében.
– Oh! Ajjaj! Kedves Uram! A kártyák nem hazudnak! – recsegő, vénasszonyos hangja riadtan, baljóslatúan csengett. – Sajnos nagyon sok mindent látok a maga jövőjében. Mintha maga mindig is hajótörött lett volna, és roppant sebezhető! Talán a boldogság azért kerülte ki, mert nem volt hajlandó hallgatni a szavára. Milyen a csillagjegye? – hajolt közelebb megvillogtatva műfogsoros, gusztustalan mosolyát a fiatalember előtt.
– Nyilas vagyok, kérem… – Arthúr hatalmas kortyokkal lenyelte a posványos levegőt; az izgalom, és rettenet hamar verejtéket csalt egész arcára.
– Volt-e kapcsolata nőkkel…? – kérdezte pár másodperc múlva vallatón, és szigorúan.
– Bocsásson meg asszonyom, de úgy gondolom, hogy ez… magánügy! – maga sem tudta, hogy fordulhatott elő vele, de menten elpirult szégyenében. Az utolsó randija még végzős gimnazista korában volt. Azóta sajnos elkerülte a szerelem.
– A kártyák nem hazudnak kedves Uram! – bütykös ujjaival körkörös mozdulatokat tett egy-két kártyalap felett, és valami varázsigét is mormolgatott, mire ujjai egyszerre csak megakadtak a szerencse kereke lapja felett. A magasba emelte a kártyát, hogy a fiatalember is jól megnézhesse.
– Látja ezt a kártyát! A szerencse kereke! Maga egész életében a balszerencse foglya volt! Igazam van?
Arthúr félősen csak bólogatni volt képes, mert úgy ítélte meg, ha az öregasszony egyszer már ennyire belelovalta magát tán még veszélyes is lehet.
Az öregasszony most egy hatalmasat köpött az egyik eltört porcelántányérba, melybe aprócska gyógyfüveket, és tömjént tett, melyet később meggyújtott, mire szegény fiatalemberre azonnal rátört a barátságtalan, és kíméletlen öklendezés a nyálkahártyát irritáló füsttől. A vénasszony velőtrázó, élés nevetést hallatott, melybe a teljes idegrendszer is megborzongott…
A magány, az öregedés, és a feleslegessé válás mérgező elixírje áradt el körülötte. Okos, és ravasz tanácsaival bárkit manipulálni tudott, és – ha úgy hozta a szükség -, nyugodt szívvel szedett rá, vagy használt ki embereket.
– A maga élete átlagos és semmitmondó! Vigyázzon! – már megint gyanakodva nézett farkasszemet a hezitáló fiatalemberrel.
– Hisz ön az akaraterő hatalmában? – kérdezte kissé tanácstalanul. – Mert ha nem hisz az sem baj, de így azonnal megfosztja magát minden további lehetőségtől! – hangja úgy csengett, mintha egy női Theirésziász akarná figyelmeztetni a kíváncsiskodó Odüsszeuszt a világvégére. – Maga még soha ez életben nem állt ki önmagáért sem! Minden helyzetben mások mondták meg magának mit tegyen! – kinyújtotta kérges, pergamentekercsszerű, fonnyadt bőrét és habozás nélkül elvette a húszezer forintot.
– Bocsásson meg asszonyom, de Ön nem ismerhet engem… – emelte fel valamivel hangosabban a hangját Arthúr, aki sértve érezte magát, hogy a legelső találkozáskor valaki máris véleményt mondott róla.
– Mikor is született? Ha Nyilas a csillagjegye feltételezem, hogy a téli napforduló környékén? – kérdő tekintete mintha máris megérezte volna a választ.
– November végi születésű vagyok asszonyom! – jelentette ki kisebbfajta büszkeséggel.
– Á, vagy úgy! – lepődött meg színlelve az öregasszony. – Egy kötekedő Nyilas, aki azt képzeli mindenre tudhatja a válaszokat. Maguk mind egyformák! Hirtelen haragúak, de a lénynek sem képesek ártani, és nagyon tudnak ragaszkodni az emberekhez, bár jócskán emberkerülő hírében állnak. A túlzásba vitt munkavégzés, és stressz határozottan káros magának. A túlzott érzelmeket is kerülje el. Vegyen magának egy kismacskát. Maga fájdalommentesen fog meghalni, pontosan a hatvanadik születésnapja körül. Egyszer csak elalszik egy könyvvel a kezében, miután megírta végrendeletét… Remélem elhiszi, amiket most mondtam.
– Elhiszem… – felelte Arthúr hitetlenkedve, csöndesen.
Arthúr a legtöbb dolgot, mely az életére vonatkozott nem hitt el. Mégis, életében már nagyon fiatalon szembesülnie kellett a halál gondolatával, hiszen alig múlt tizenegy éves, amikor szerető nagyapja váratlanul meghalt, és ezt követte sorrendben szinte mindig téli időszakban családja és szerettei halála.
– Az új évben -, mondotta a jósasszony -, megtalálhatja az életben amit keres. Ki tudja? Talán még igazi barátokra és lelki társra is szert tehet! A legfontosabb, hogy próbáljon meg megbízni az emberekben, és bár ez mostanság fölöttébb nehézkes és rizikós feladatnak ígérkezik egy bizonyos hölgynek, aki majd két éven belül felkeresi, és kopogtatni fog az ajtaján mondja meg neki, hogy szereti, és ne hagyja kiszállni az életéből, különben örök magány és kárhozat lehet osztályrésze! – felelte fáradtan, kimerülten. Most olyan volt múmia arca, mint aki borzasztóan hatalmas varázslatokat, és lélektani energiákat mozgatott meg másodpercek alatt, és ez egyűltő helyében is kivette jóformán az összes energiáit.
– Sorsa mindenkinek meg vagyon írva a csillagok törvényeiben! – mondotta ítélet szerűen, akárcsak egy próféta -, de azért nem árt, ha az ember irányítja a saját életét… – sokat sejtetően lehajtotta fejét és újabb fohász következett valószínűleg az égi hatalmakhoz, akikkel összeköttetésben lehetett.
Görbe Arthúr óvatosan, nagy termetét egyensúlyozva felállt a recsegő székről, majd óvatosan aktatáskáját hóna alá csapva megtörölte verejtékező homlokát egy zsebkendővel, és halk búcsúzást mondva kisétált az ajtón. – ,,Vajon milyen jövőt rendelt számomra az élet?" – töprengett fennhangon, és most az sem érdekelte különösképpen, hogy a buszmegállóban álló emberek többsége őrültnek nézi, amiért magában motyogott.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Tasi83 352 történetét!


  • 1293 szerző
  • 881 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Tasi83

Jövőbe látás

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Minden ember kicsit hiszékeny a maga módján, hiszen ki ne szeretné tudni milyen dolgok, szerencsés véletlenek várakoznak rá a jövőben? Görbe Arthúr különös jósnőhöz fordul segítségért, aki sok mindennel hitegeti...

Rövid összefoglaló

Minden ember kicsit hiszékeny a maga módján, hiszen ki ne szeretné tudni milyen dolgok, szerencsés véletlenek várakoznak rá a jövőben? Görbe Arthúr különös jósnőhöz fordul segítségért, aki sok mindennel hitegeti...

Olvasási idő

6 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Tasi83 nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!