KKódex-lapjait már rég megírta a Sors minden embernek: Mégis, nem merem hinni, hogy megpróbáltatások csapdakarmai közül, van még s lehet kiút bárhova! Nem merem meglelni, megtalálni az igazi helyem halandóságom terheiben sem! Már csak bűvös s varázslatos tekintetek kereszttüzébe csábítgat egyre, 

hogy emberismeret ősi, kifürkészhetetlen titkait megismerhessem, s törvényeit a szívek bókoló csokraiba köthessem! Célok s elképzelések határsávjain sokszor megtoppanok: Mert kockázatok s lehetőségek sakkjátszmájában biztos vesztesek oldalán egymagam tétlenkedek s állok. – Az újjáteremtett vádakat is mind túléltem én. Hisz ha tovább akartam lépni, ez muszáj volt! 

S míg arcom ereszárkokban dédelgetett könnyeit hordozta a szomorúságnak hitehagyott félelmeknek, emberi tekintetek szánalma néhol s nagy sokára csak bekötözgetett babusgatások anyáskodásaként: Az önsajnálattal kell naponta küzdelmet folytatnom mely mindig gyötör s lebír! Ökölbe kéne végre már szorosan szorítanom önbizalmamat, hogy egyenértékűként 

felemelt fejjel tűrhessem titkok s megpróbáltatások gátlástalan ítéleteit! Jaj, a törékeny szív millió darabra törhet, de létért dobognia illenék tovább, s hitvallás szerűen: Holnapok bizonytalanságában mégis fölkelek – hátha utolsókból elsők lehetnek!