Összekötözött a Tudat, hogy e földön aligha lehetek, találhatok megoldással is kiutat. Nagyobb – nem-tudom, hogyan zűrzavarba, lét-felfordulásba: Emlékezetem szép aranycsempéit tán jobb lett volna végleg tisztító Léthe-habok közé vetnem; Undorodva, tisztátalan-mocskosan ártatlanság könnyeiben szeretnék tocsogva – míg még lehet – megfürdeni! A megoldás kiúttalansága az mely sötétséggel megfenyeget: 

Talán nem merek már magamra nézni se, hogy fölpofozva fölrázhatnám a kisembert, ki legbelül Én vagyok? Az Idő fojtogató hurkáit nem tudtam kibogozni – Gordiuszi-csomós problémák elefánttá nagyított bagetell-kérdések válaszokat kuncsorognak, követelnek tőlem! S naponta partoktól messzi, legfeljebb Atlantisz-kegyelmekbe kapaszkodva vagyok 

kénytelen Holnapok kiszámíthatatlanságával szembe szegülni: harcok, küzdelmek teljes joga nélkül: Talán békét szándékozó pacifizmusom kényszerít, hogy mint a tudatos gyávák önmagamban is bújtassam az Egészet, az Igazság lényegét: Létsodródásban bezárt kagylóhéj. – Milyen átható, túlvilági szavak

lennének rá képesek lelkem igazgyöngyeit héjból óvatosan kiemelve a Nap megbocsátó kegyelme felé fordítani: Fölszikráztatva sebezhető értékeket? – Megpróbáltam józan gondokkal terhelten pánik hangulat-mentesen kimerészkedni veszélyes emberforgatagokba: Űzött tudást szomjazó értelmem! 

Talán a boldogtalanság gyógyszere az, mely óvja s nem ereszti az embert megvesztegetett illúziók, kiábrándító csalódások határmezsgyéjére! – Csöndben kell világvégig maradnom, hogy mint finom porszem-sűrű szivárvány s napfény lelkiismeretemen keresztül őszintébben, megbocsátóbban s törékenyebben átvilágolhasson! 

A borzongató, terebélyes félelem-érzet: A tudat, hogy bármikor könnyűszerrel fenyegethetnek, eltaposnak, agyonlőnek mindennapok lehetséges elképzelhetőségével körbekerített, mint tudatos épelméjűt a bérgyilkosok között!