Most sokasodnak ráncaid. Felszabadít s megnyomorít egyszerre a gondolat, a tudat: Árok-ráncaidon még most is fellengzően a Vén Idő tanyázik – de nem baj, nem jelenthet gondot – legfeljebb csak annak ki hiúságában grimaszokat vág, tetszeleg! Bölcsé tesz tán a kegyetlen kegy, hogy milliók közt magadat ostromlod kérdés-felelet válaszokkal miért te voltál az Egyetlen Egy? 

Vajon az élet pohara nem megcsömörlött üröm-e? Kantárt s gyeplőt kötöz rád a biztos felismerés: Magadban sem lehetsz már független, s szabad mert megfojt lassan fölzabál sejtjeid véges alagutjaiban a mohó halál – nem tudod széttörni az ostromgyűrűt mely létezésed köré mint törhetetlen rács szorult! 

Talán majd – ha lesz s tán futja még idődből – magad is felismered a legkisebb, a legsebezhetőbb mindvégig Te vagy: Pusztulandó, mint szelek zabolátlan szárnyán szálló porszem, s örök szeretetben is telhetetlen, önző: Támaszt s vigaszt remélve mástól hisz társas lény lennél! 

Ám a büszke tudat: Teremteni, létrehozni s alkotni jöttél halálodig maradandón veled marad – növeszted hited s értelmed, tudásodat; s reménykedel ostobán tévedőn, avagy tudatos balgán: talán jövendőd csak akkor nem meddő ha jövendő korok felismernék a megfellebbezhetetlen, jogos tényt: Pályázatokat, díjakat, versenyeket nyert műveket inkább méltatnak még most is – mint elfeledett szemetes kosarak, asztalfiókok mélyén kuporgókat! 

Hízelkedőknek sohase higgy! – Bízz inkább saját magadban: Többet ér s használ aki a Felelősséggel kampányol s operál s megőrzi a kéziratokat!