A téli évszak utolsó hajrája következik. Fagyos zokogás érik éretté a tiszta, légüres térben: Nyoszolyáját, dunnáját tépdesi pelyhekben a Tél! Völgykatlanok fogságából most ébredezik az alvó. Forog a föld, akár gyerekek lyukacsos kezeiben a földobott, egeket ostromló labda. Kiábrándító árulás ránt vissza, s visszahúz a borzongató Jelenbe…

De még tudom, el sem tudom hinni, mikor s hogyan? – A testi fájdalom megkínoz s szerveim véráramait gyilkos betegség zabálja, cibálja föl! Hirtelen riadok a valóra – állat-szőrzettel magam is megáldva, mint Enkidu s mint börtönfogoly saját kétségembe kapaszkodom, s mindenütt a kiábrándultság szegődik nyúzott vendégként hozzám! Az Életről – meglehet – lekéstem én, s nem tudom még hogy odakünt ami egyre megvakít s csupán tapogatózni tudok vagy a kudarc ami mindenütt egyetemesen elér?

Összeragadt szemhéjakon búsongó könnyek tanyáznak, az egyenletes, kimért ketyegés segít hogy megnyugodjak – elringatja szívdobbanásomat, ha tudom megélt perceim nem teltek hiába! Az éjszakából pár órácska még így is hátramaradt álmatlanság szelíd vadállata megkísért, mint pióca hogy kiszívja a burjánzó vért, s még lehet reménykedni a túlélésben 

csak a módszert kell biztosan megtalálni! A Rend, Erkölcs, Tisztaság aprócska szobámba folyamatokban újraszüli önmagát ha takarítok, mosok, vagy főzök: Ha tudom s érzem, hogy aznap a helyemen vagyok! Borzongatón hat így tavasz felé a gyilkos csönd, sekélyes, alig hallható madárcsicsergés! – Takaros üresség felé tekintgetek ablakok tejes-üvegein át:

Hangtalan bánatomnak papírok halmazán adok hangot!