Lapulnak akár a megalkuvók, stricik akik munkanap végeztével fölmarkolják százalékarányos járandóságukat – cigarettavégek ásító kéményén át koncentrikus körökben, formákban s alakzatokban hajlik a füst: Egy-egy oda nem illő, tétova szikra ellobban, a megvilágítja a szánalmas Lényeget mutató, beesett arcokat: Elfeledett emlékeinket igyekszünk mi is dédelgetni magányosan – mert ha a feledékenység kopogtat ideje korán szerettünk elvesztésével rakja ránk súly-terheit, a láthatatlan Mulandóság! A megfáradt s dajkált önsajnálat változandó metamorfózisos alakokban életed szövetébe küldözgeti kétségbeejtő jelzéseit, titkosított apokrif-rovásait

s napi gondjaid mögé, hamar téged is elsüllyeszt, ha nem vigyázol eléggé! Meggyűrődött arcokat, szeretet-önzőségeket látni sikátorszagú hétköznapok árnyékában: A megértő s adakozó részvét – félő, hogy már nem létezik! Meglehet, leáldozott a cselekedet Holnapra is; ásít az akarat, nyújtóztatja egyre melankóliás lustaságba süppedt végtagjait! 

Vágyaink s ölelésünk már tán örökre feledhető, bolondos ifjúságunk szervesülő alkatrésze lett s csillagokat dédelgető glória-tekintetekben csupán épek hogy lélegeznek s pislákolnak még megszelídített igazgyöngy-ragyogások! Vizenyős erekkel kénytelen tespedni a lustaság! – Alaktalan s ideges falak zuhannak rád, körbevesznek, s bárhogy is toporzékolsz,, ordítasz az ismeretlen lehetetlen tapadókorongjaival halálos szorításban részesít:

Közömbösség horgonya hirtelen az önpusztítás szakadékába ránt – elfajuló lelkiismeret-furdalás pusztít s kínoz: Emlékeznek kellene a sorsot szétszakító Időkben is hogy védelmezett s óvott mindennapok veszedelmével szemben a befogadó édesanyai öl, kedvesed simogató tekintete, törékeny a mégis védangyal hattyús-keze!