AA Ferenciek tere egykori nyüzsgő, meglehetősen barátságtalan konzervdoboz-nyüzsgése már a múlté. Mintha az ember Ninivei kísértetvárosban járna, ahová legfeljebb csupán az őszi hidegebb szelek látogatnak…
Látok egy nagyon ismerős embert, akivel valaha egy iskolába jártam. Pedig általában nem szoktam ismerkedni, hiszen emberkerülő voltam világ életemben. Eléggé sajnálatos. Talán cirka három-négy évtizeddel ezelőtt láthattam utoljára.
Akkoriban még márkás, méregdrága holmikat viselt, amit főként tehetősebb szülei vettek neki. Az apja valami fejes volt az egyik autószalonban, így magától értetődik, hogy Vajkó a tizennyolcadik születésnapjára egy vadonatúj sportkocsit kapott, mintha csak nyert volna a lottón, vagy valamelyik közemberek számára elérhetetlennek tetsző tombolán.
Szembe jön velem, és bár én szinte – kivétel nélkül -, mindig lehajtott fejjel, és sapkával közlekedek, mint valami külvárosi remetealak rögtön rám köszönöm, és szinte ujjong a boldogságtól:
– Szervusz kérlek… jaj, mondd már! Hogy is hívnak?! – s már beszélni kezd végestelen végig, ami aztán titokzatos módon máris átalakul egy meghitt vallomássá. Hiába! Az ember negyvenhez közel is lehet szenilis, vagy bizonyos agyi folyamatok romolhatnak nála.
Próbálom behelyettesíteni rendkívül ismerős arcát, mely most leginkább egy megfonnyadt aggastyán képére hasonlít. Mintha egy bosszúálló, legalább is ótestamentumi próféta volna.
A történtet akkor ért véget, mikor annak idején az egyetemen megkért, hogy csináljam meg számára a szemináriumi előadást.
– Figyel kis haver! Ha ezt most megcsinálod nekem, akkor esküszöm az anyám életére, hogy később én is segítek majd neked! – azzal már be is vágta magát a méregdrága luxuskocsijába, és két, dögös, szőke bombázóval már el is furikázott.
Később aztán persze, hogy megcsináltam neki a kiselőadás teljes anyagát, csupán csak azért, mert már alig vártam, hogy verekedés, fizikai nézet eltérés nélkül végleg leszálljon rólam.
– Itt van a teljes tananyag! – adtam kezébe a vázlatokat. Jó bő paksamétákat adtam megilletődött kezébe.
– Hé haverom! Ilyen sok?! – hökkent meg. –Azt nem mondtad, hogy ilyen sok lesz?!
– Hát! Sajnálom, ha csalódást okozok! Egy köszönöm is elegendő lesz! – feleltem.
– O.K. Nem kell mindjárt felfortyanni hapsikám!
Halkan, kicsit alattomosan indult a beszélgetés, mintha csak egy olyan, előre már régen eltervezett homályos, vagy kiszámítható alku része lenne, melyet a legtöbb ember a szabadulása, vagy a megváltása reményében köt.
Másnap azonban az irodalmi szemináriumon, melyet kedvenc, tenorangú professzorunk tartott nekünk, kiderült, hogy éppen azt a hallgatót szólította fel kiselőadást tartani, akinek én megcsináltam az egész kiselőadás anyagát.
– No, hát akkor! Kedves Hölgyeim, és Uraim! Lássunk csak hozzá! Vajkó úr, ha megtisztelne bennünket azzal, hogy előadja kiselőadását talán mindannyian okosabbak lennénk!
Vajkó látszólag remegő gyomorral szabályosan úgy fest, mint aki tökéletesen össze van zavarodva, és semmit sem ért. Egyelőre kivár, miközben tétován ide-oda toporog.
„Vajon most mihez is kezdjen?!” Mert ha elkezd beszélni a dörzsölt vén róka könnyen megérzi, hogy nem készült erre az órára sem. Nem mintha más órára egyáltalán készült volna.
Óvatosan feláll, mint aki éppen egy súlyos műtét után a kórterem fogságából szabadult, de a helyén marad, és szorgalmasan olvasni kezd. No, nem folyékonyan, mert ahhoz nem ért. A kisebb, hangyányi betűket, melyek most úgy nyüzsögnek össze-vissza a teleírt papírokon, akár a hangyák, vagy a bogarak, szinte alig lehet kisillabizálni.
– Akkor… én most… Babits Mihály… Sziget és tenger című verseskötetéről fogok mesélni… – szava az első öt perc múltán halk sóhajba fulló, mintha szándékosan elfelejtette volna a drámai hatásszünetet.
A professzor úr illendően, mégis kérdő tekintettel néz nagy SZTK-keretes szemüvegén keresztül Vajkóra, akire azóta pikkel, hogy betette az ő irodalmi foglalkozására a lábát. Hitvány, pernahajder, senkiházi alaknak tartja, és ezt a véleménye nem változik, sőt egyenes arányosságban nő, ahogy múlik a gyorsuló idő. Kattognak a percek, és mutatók.
Mindenki feszülten figyel.
Az öreg egyelőre kivár, mire Vajkó megpróbálja elolvasni kézírásomat, és azt, hogy vajon ki a fene lehetett az a Babits Mihály?
– Hát… szóval… ízé… Kora reggel volt, és sajnos még nem tudtam pontosan felkészülni… – vallomást tesz, mint egy ártatlanságában is tökéletesen megbízhatatlan bűnös ember.
– Vajkó fiam! Miért nem próbálja meg emlékezetből mondani? Csak tud valamit! Aki ennyi papírost szorongat a kezei között bizonyára nem lehet ostoba! – az öreg az „ostoba” szót szándékosan megnyomja, mintha máris lelepleződött, vagy legalább is kitudódott volna a titok, hogy Vajkónak fogalma sincsen a tananyagról.
– Hát… az az igazság tisztelt tanár úr, hogy nem tudom elolvasni az írásomat… – már megint egy ócska, ki tudja mikor kitalált, szánalmas hazugság, melyről úgy hiszi megmentheti szánalmas életét.
A csoportból hirtelen megkönnyebült, kiszakadó nevetés, göcögés lesz úrrá, de mindenki azonnal abbahagyja, amint a professzor tovább folytatja beszédét:
– Legyen kedves adja ide nekem a papírjait, aztán foglaljon helyet! – kéri az öreg, ám bölcs tanár. Abban a pillanatban, hogy vaskos, parasztos kezei közé veszi a teleírt A/4-es vázlatokat, melyek pontos precízsége kísértetiesen hasonlít az egyik mindig készülő, verselő hallgatójára az öregnek azonnal leesik a tantusz. Óvatosan az én székem felé néz, és mintha cinkos volna hunyorít; arcán vékony, éles kifejezés fut át. Nem tudni, hogy büntetni, vagy éppen jutalmazni akar?!
– No hát akkor Hegedűs Ida fogja nekünk elmesélni, mit érdemes tudni Babits Mihály Sziget és Tenger verseskötetéről!
A kis csoportosulás minden tagja feszült, dermedt némasággal minden kimondott szóra úgy figyel, és szorgalmasan jegyzetel, mintha az élete függne rajta. Én is inkább nagyméretű spirálfüzetembe mélyedek, és már mindent írok, pedig már mindent tudok az adott kötetről, amit csak érdemes.
Az óra negyvenöt perce szinte pillanatok tört része alatt elröpül. Mindenki tüsténkedve, és szorgalmasan elteszi holmijait, és kedvesen elköszön az idős tanártól. Már csupán csak hárman maradjunk a teremben. Mohó kortyokban nyelem a rettegés és félelem mérgező cseppjeit. Lehet, hogy ez lesz bölcsészeti tanulmányai utolsó deréktörése?
– Vajkó úr jöjjön ide hozzám, és Ön is fáradjon ide kedves Albert! – a prófesszor hangja most valósággal olyan fagyos, és kimért, mintha a sírból kiszálló kopogó Hamleti szellem volna.
Mindketten tétován, tanácstalanul odamegyünk. Bennem hirtelen bátorság támad, de csak hogy leplezhessem kitörni készülő masszív, engesztelhetetlen sírhatnékomat.
„Én nem tehetek róla! Ha nem készítem el a kiselőadást a csoporttársam talán még megver, vagy fel is pofoz a Szerb Antal utcán!” – töprengek, hogy mi is lenne a helyes válasz?
A professzor szembefordul velünk; komoly, szigorú arckifejezésén valósággal a ráncok háborúja zajlik, mint valami ősi, belső, lelki vívódás színpadi képe. Nagy, parasztos, göcsörtös kezeit maga előtt karba fonja.
– Mondják meg nekem becsülettel, ki volt a kisebbik, és ki a nagyobbik áruló! Az igazat akarom hallani! – hangja keserűen, szomorkásan cseng, mint aki már éppen eleget csalódott az életben, és ezért sztoikussá, cinikusan szkeptikussá lett.
– Tanár Úr, én tényleg megpróbáltam felkészülni, de sajnos kénytelen voltam… – Vajkó minden elképzelhető érzelmességet összegyűjt, hogy mentse az írháját, miközben vádlón folyamatosan rám néz, ezzel is sakkban tart. – Mindenről Albert tehet! Igen is! Minek kellett neki annyira készülnie?! Elveszi másoktól a lehetőséget! – fakadt ki, mint akit súlyos sérelem ért.
Én lehajtom a fejemet, mint valami bűnbánó ember, aki szavak helyett inkább a tettek mezejére lép.
A professzor türelmesen ingatja a fejét, szigor-kemény tekintetével valósággal úgy érzem máris a vesémbe lát.
– Albert? Hogy látja? Ön szerint is ez az igazság?! – hangja nem tűri a pipogya felszínességet, vagy alamuszi hazugságot.
– Tisztelt Professzor úr! Őszintén sajnálom, ha bármi hibát vétettem, de… úgy érzem, hogy segítenen kellett… – bököm ki nagy terhekkel lelkemen. Valójában csak a fizikai bántalmazást szerettem volna megúszni.
A bölcs tanár még ingatja egy darabig fejét; gondolataiba mélyed. Majd néhány perccel később:
– Vajkó Úr! Most elmehet! De ha nekem nem tud egy tisztességes közepes jegyet produkálni év végén a szigorlati vizsgán újfent előveszem ezt a kis ügyét! Megértette?!
Vajkó némán, megszégyenülten bólint, mint aki elvesztett egy nagy háborút, majd kikullog levert fejjel az épület előtt tilosban parkoló sportautója elé, és szándékosan motort túráztatva, csikorgó kerekekkel elhajt, mintha elégtételt venne.
– Ami Önt illeti kedves Albert! Tisztelem, és becsülöm, hogy segíti, patronálja csoporttársait, de gondolja meg, hogy olyan ember, aki sohasem volt méltó a bizalmára, és csupán csak kihasználta magát miért volna érdemes rá, hogy kimentse őt a bajból?! – odaballag szomorkásan a hatalmas, mogyorófa könyvespolc elé, ahol legalább tízezer kötet egészen bizonyosan megtalálható, majd óvatosan nagy kezei közé vesz egy verseskötet, és visszatér hozzám.
– Úgy hallottam, hogy nagyon érdeklődik az amerikai, és angol költészet iránt a XX. században! Tessék! – adja kezembe a vaskos könyvet! – ebből remek irodalmi tanulmányt írhat! Nem kell sietnie! Ha készen van, csak hozza be, és együtt majd megbeszéljük!
Annyira szeretném elhinni, hogy talán már nem is haragszik, vagy neheztel rám, és igazi, őszinte barátok lettünk. Meghajlok, akár egy színész egy jól sikerült előadás után, majd gyorsan összeszedem cókmókjaimat, és óvatosan kimegyek a nagy tölgyfa ajtón.