Voltak akkor kárörvendő madárijesztők, ordas-pofájú farkasok – akár egy rakás csürhe, bizony most megmondom! Megemészthetetlen hangyabolyokban bosszút szomjazó agyonveretések, álatoknak kijáró kínvallatások. Voltak becsületsértők, erkölcsi sárba tiprók egyhangú, és tüskeként szúró borda- láb-törések, messziről is zsengén illatozó iskolai WC-ben könyörgő kegyelemmel sikongatások! 

S aztán voltak megelégedett altatómesék, hogy: ,,Na, minden rendben lesz!” No meg hogy ,,Ne félj!” – és kárörvendő ököl-joggal, gyilok-szemekkel magunk is mindannyian erkölcsünkben emigránsok lettünk iskolán belül: hisz elveinkhez ragaszkodtunk! Csonttörő pofonok siserehada ellen kevés volt elégtétel, szenteskedő fogadalom: Majd mi megmutatjuk! S bombazáporként szakadt ránk a sok ocsmány ütleg! – Idegszálaink közt vastag drótokon sürgönyök robogtak, zaklatott, erőszakos ütemben: ,,Hogyha iskolán belül maradsz, neked biztosan véged! Meghalsz!”  
- S nem tévedtek baljóslatú megérzések, hogy szándékos, orv porba-tipratások s gáncsolások közepette minden nap pokolban fogant; s a felnőtt érthetetlenség burjánzott akár a gazos tarack a többi agyféltekén! Hogy is lett aztán?

Titkos, jóakaratú emberarcú-angyalok nélkül ma tán magam is szagolnám s nem adhatnám ajándékba az ibolyát! Be nem hegedő, örökké fertőző sebeket nyertem el párbajok során: Arcom szakadék-könnyeit beszennyezte a sok hitvány, semmirekellő köpet! S minden egyes napon, ha megadatott, hogy életben maradhattam, futhattam loholva, s aszmás megszállottsággal, mint parttalan üldözött: 

Lakatlan seb, mely megértésre s menedékre áhítozik! S mégis mennyire beteljesületlen maradt a süketfülűeknek szánt könyörgés-áradat, az együttműködő humanizmus utolsó szikla-foka?!