Aludni kellene! Lágy, ölelő ölek fogságában, bimbózó simogatásokba menekülni vissza, s hagyni szabadon s gazdagon, hogy kedvesem gondoskodó, anyai keze – sorsfordító ínységek idején babusgatva vigasztaljon! Mert mondhat bárki, bármit! Kántálhat s recseghet szimbolikus s prédikáló szavakat a szív mélyén még létezik oly kincs amit nem feledhet büszke, tékozló akarat! 

Álomban mézesen siklik a hajó, ha szerelmesen magához ölel választottam! Ha szemem szunnyadásra bírom, az elfelejtett, boldog beteljesedésekre gondolok: Őszinte dobbanásokban egymásnak becézgettük a szíveinket összekötő halhatatlanságot!  

Elmaradtak már a jó szavak, s a Mindenséget is betöltő simogatás: Szorított kezekben a kegyelem verejtéke kiütközött s megfeszült! S ha babusgató kedvesem itt lenne, lábai mindenség-nyomát is csókokkal vigasztalnám én; csetlő-botló szerencsétlen ostoba, kísérletező mindenes! – Hibásak s felelősek vagyunk, egyszerre! 

 Én abban: Rejtegetett én-inkognitómat fel nem fedtem valóban. kedvesem pedig Cassandra-szemeivel rég esküdt tett másvalaki oldalán, miközben szívét meg se kérdezte: Hogy áll érzelmek viharaiban? S érzelemiről gyorsröptében megfeledkezett! – Tudtuk az összefűző szót, a délceg cselekedetet, s következmények ős-láncolatát mégsem foglalkoztunk vele:

Rabjai lettünk kölcsönösen széptevéseknek, bókolgató flörtnek – de jön még idő majd bőven, midőn mérlegserpenyőbe állíttatik vétkünk s jóságunk tehertétele, s megméretünk hogy megítéltessünk! Tökéletes, rabul ejtő vonzódást, érzi Rendet tán így is elértünk, s mégis kínálgató alkalmak rostája kellett hozzá, hogy elbukjunk!