Az özvegyasszony Kalocsainé tízezer forintot adott megosztva a főorvosúrnak, és néhány ügyeletben lévő ápolónak, hogy idős, magatehetetlen nyolcvanhét éves édesapját szakszerűen elláthassák a kórházban, miután neki egész nap munkája volt.
A kórházba – ahova szállították -, megint csak hálapénz osztogatások kezdődtek. Fejenként a nappalosok és az éjszakás nővérek részére, hiszen az özvegyasszony pontosan tudta, hogy a mostani világon semmi sincs ingyen. Ha valaki is azt merte állítani, hogy az orvosok segítőkészek a Hippokratészi eskü értelmében, annak bizony vagy jócskán elment a maradék esze, vagy nem volt tisztában az adott egészségügy már eddig is totálisan lepusztított, és agyonstrapált mivoltával.
Másnap Vasárnap lévén az asszony mindent elkészített, és bement meglátogatni idős apát a kórházba.
Az idős öregembernek előrehaladott dimenziója és Alzheimer-kórja is volt, így jóformán azt sem igen tudhatta, hogy melyik hozzátartozója, vagy rokona az illető idősebb korú asszony, aki csak most fedezte fel, ahogy a pusztulásnak indult kórterembe lépett, hogy ellopták apjától a fogkeféjét, borotváját, a vadonatúj köntösét, mamuszát, amiben kivételesen nem fázott a lába, és ha ez még nem lett volna elég, – elvitték tőle a tegnapról megmaradt rántott csirkét is krumplipürével, amit nagyon szeretett.
– Jó napot apuka! Hát hogy érzi magát? – kérdezte széket húzva az ágyához az asszony.
– Hát kedveském… mikor hogy? Kihez is van szerencsém? – kérdezte élénk, kíváncsi szemekkel az öregember, mintha egy olyan csintalan gyerek lenne, aki ismerkedni óhajt a legtöbb emberrel.
– Jaj apuka! Hát hogy a csudába kérdezhet ilyen butaságot! Az egyik lánya vagyok! Tudja, a Terike!
– Hát… kedveském… az már igaz! Nekem vagy öt gyerekem volt még a háború előtt, aztán ki tudja merre széledtek, akár a napraforgók…
– Most mesélik az ápolók, hogy magától ám mindent elloptak apuka! – vált kissé mérgessé, cinikussá az asszony hangja. Nagyon szeretett volna hibáztatni valakit, de tudta, hogy erről talán senki más se tehet, mint azok, akiknek az lett volna a dolga, hogy vigyázzanak a betegekre. De hát azok is alig bírták a megfeszített munkát.
– Jaj, kedveském! Nem baj! Világ életemben igénytelen ember voltam! Egymagam jöttem haza Oroszországból! Most mit kényeskedjek! Ha valakinek kell az étel nem fogom tőle megtagadni!
– Apuka kérem! Ilyet ne tessék mondani, mert megharagszom! A holmijai igenis egyedül magát illetik, tehát ha valaki ellopta az igenis megkárosította magát! Feljelentést kell tenni a rendőrségen.
– Ugyan kedveském! – legyintett könnyelműen az öreg. –Inkább azt áruld el hoztál-e egy kis tejbegrízt?
Kalocsainé most hirtelen felpattant, mintha szúnyog csípte volna meg, kiviharzott a folyosóra egyenesen a recepciós pulthoz ment, és arra készült, hogy eget rengető patáliát csap.
– Jó napot kívánok! Ki az ügyeletes nővér? – szokásává lett az utóbbi időben parancsolgatni, főként, ha azt érezte nem a szája íze szerint alakulnak a dolgok.
– Miben segíthetünk kedves asszonyom?! – érdeklődött rutinosan egy középkorú nővér.
– Maguk elnézik azt, hogy a betegeiket meglopják?! – fortyant fel mérgében, bár még így is erősen tűrtőztette magát.
– Bocsásson meg asszonyom, de sajnos nagyon kevés emberünk van, és az adott ellátás is van, hogy napokig akadozik. A kórháznak nincs pénze! Kérem értse meg! – igyekezett logikusan felépített észérvekkel a másik lelkére beszélni, de nem sikerült a dolog.
– Hitegess a hóhért! Akkor miért kell hálapénzt fizetni azért, hogy megfelelő ellátást kaphassanak! Felháborító! A saját apámnak mindenét ellopták a fogkefétől kezdve a köntöséig és akkor maga meg itt ül, mint aki jól végezte a dolgát, és nem csinál semmit! – idegességében észre se vette, de már föl-alá járkált.
– Asszonyom! Nyugodjon meg! Igyekszünk mindent elkövetni, ami csak tőlünk telik, de kérem értse meg, hogy már így van, hogy dupla műszakot vagyunk kénytelenek vinni!
– Az engem nem érdekel! Oldják meg! Ez a feladatuk! Ha még egyszer ilyen fokú lusta, nemtörődöm hanyagságot tapasztalok azonnal megyek a főnökéhez, vagy az igazgatóhoz! Megértette?! – hangja nem ismert ellentmondást, sem megalkuvást. Sarkon fordult és visszaügetett a kórterembe.
A kezelőorvossal mindenképpen szeretett volna találkozni. Elvégre nem a semmiért készítette be otthon neki hófehér borítékban a húszezrest. Ám kiderült, hogy a főorvos úr éppen Balin sütteti a hasát luxuskörülmények között miközben egészségügyben gürcölő, agyonhajszolt kollegái valósággal mind megszakadnak a harminchatórás műszakváltásoktól.
Kalocsainé visszament a kórterembe, ahol éppen egy ügyeletes nővér igyekezett megszabadulni az ágytálak émelyítő, kicsit hányingerkeltő látványától. Neki is kötelességének érezte hogy szóljon:
– Legyen szíves! Nővér! Amennyiben a főorvos úrral találkozik kérem mondja meg neki, hogy Kalocsainé kereste, és sürgősen beszélni akar vele.
– Értem asszonyom! Most ha megbocsát, más dolgom is van! – azzal fogta az összegyűjtött ágytálakat és már ott se volt. Gondolhatta magában: „Mit parancsolgat itt össze-vissza ez az öregasszony?”
Kalocsainé úgy döntött, hogy kiadósan megebédelteti öregapját, és még bő egy órát maradt az ágya szélén üldögélve.
Rendkívül szemérmes és zárkózottnak tűnt az öreg, ha családtagjairól volt szó. Érzelmeiket rendkívül nehezen mutatták ki egymás előtt. Pedig ha van valami, amit haladéktalanul tisztázniuk illett volna, akkor azok éppen a bonyolult, és ritka emberi érzelmek kategóriájába tartoztak.
– Képzeld csak apuka! Megszületett a legkisebb unoka is! Kislány lett, és imádni való kis huncut angyalka.
– Hát már megint egy lány?! Mikor lehet végre fiú? – megjátszott mogorvasággal, nehezteléssel vette ezt a tényt tudomásul az öreg, mintha ezért is haragudna.
– Nem baj az apuka! A gyereknek az a fontos, hogy szeretve legyen! Nem igaz?! Holnap mindenképp befogok jönni, és előkerítem akár a föld alól is a főorvost. Állítólag nyaralni ment!
– Jól tette! Kicsit megszabadult a mindennapi gondoktól!
– Legyen jó apuka! Viselkedjen rendesen! Mindig tegye azt, amit a nővérek kérnek magától! És ha nem muszáj senkinek ne adjon kölcsön semmit! Holnap mindenképp jövők! – könnyed puszit adott a fonnyadt öregember arcára, aki szomorkás tekintetével egészen a ajtóig kísérte.
A hajnali órák környékén Kalocsainé arra ébredt, hogy veszettül csenget a vezetékes telefonja. A kórházból hívta egy ügyeletes ápoló, és közölte vele, hogy az apja az éjjel örökre elaludt.
Később úgy tudta meg, hogy az öreg nem szenvedett szinte semmit. Álmában, békésen aludt el, fájdalommentesen. Igyekezett önmagával elhitetni ezt a képtelenségnek tűnő mesét, hiszen apjának igenis voltak fájdalmai. Meglehet már azokat is megtanulta kellő furfanggal és rafinériával leplezni, hogy ne legyen mások terhére.
Amit Kalocsainé mindig is utált, az a formalitások vége-hossza nincs idegőrlő sorozata. Mivel apja természetes halállal halt meg, így a boncolástól kezdve egészen a halotti anyakönyvi kivonatig mindent kötelező előírás szerint meg kellett csinálni, tőle pedig elvárta mindenki, hogy intézkedjék a szűkebb család, és hozzátartozók nevében is.
Hatvanezer forintba még így i belekerült a jegyzőkönyvek, hivatalosan kitöltött dokumentumok egész sorozata, és akkor még hátra volt a temetés, ami megint csak nem lesz egy egyszerű feladat. Kalocsainé egyik lánytestvére sürgősen felhívta, és közölte vele, hogy sajnos nem tud pénzt adni a temetési szertartás költségeibe, mert éppen építkeznek, így a spórolt pénzük is át lett csoportosítva.
– Icukám! Ne idegesíts fel, mert abból semmi jó se származik! – Ilyen esetekben Kalocsainé legszívesebben átkozta a percet, hogy húga miért nem tanulta meg beosztani a pénzt. Inkább mindig csak arra költött volna takarékoskodva, kuporgatva amire éppen kell! Nem pedig puccos, divatos ruhákra és álomutazásokra kellett volna elszórni a pénzt.
Aznap, amikor megpróbált mindent elintézni sorrendben szólalt meg szinte óránként vezetékes, otthoni telefonja. Mindegyik testvére türelmesen, szinte semmitmondóan közölte vele, hogy semmi pénzük sincsen rá, hogy szeretett apjukat méltó módon eltemessék, így – most is, mint szinte mindig -, Kalocsainéra hárult a munka dandár része, hogy apját méltóképpen eltemettesse.
Beszélt egy sírköves vállalkozóval is, aki nem volt rest és úgy alakítgatta a már meglévő tarifaárakat, hogy az elsősorban neki kedvezzen. Ám Kalocsainét senki emberfia nem verhette át.
– Hát asszonyom! Sajnos rossz híreim vannak! Sajnos gazdasági válság volt, és az infláció még gőzerővel dübörög! Sajnos kicsit drágábban tudom elvállalni a megrendelt síremléket, mint azt előre megbeszéltük!
– Hogy mondja kedves uram??? – nézett fele szigor-keményen farkasszemet az idős özvegyasszony.
– Tisztelt nagysád! Azt próbáltam meg ecsetelni magának, hogy drágább lesz a munka! – próbálta elmagyarázni a dolgokat.
– Na ne bolondozzon! Maguknak isten pénze is kevés volna! Egyelőre még én vagyok a vásárló! Ha nem tudunk megegyezni, akkor majd más megcsinálja annyiért, amennyi a szerződésben benne áll! – Kalocsainén meglátszott, hogy kupecvér folyik az ereiben. Nem lehetett ám őt egykönnyen lóvá tenni, vagy kisemmizni! A sírkövesen látszott, hogy töpreng, gondolataiba mélyed! Kis idő múltán nagy nehezen ráállt az alkudozásra, hiszen az senkinek se kedvez, ha a nyakán marad egy nagy halom márványkő.
– Jól van asszonyom! Elvégzem a munkát, ha már ennyire erősködik! De csak magának! – azzal kezet ráztak!
Később még hazaugrott egy pár fehérneműért és apja kedvenc, kissé megkopott fekete öltönyéért, mert úgy hallotta, hogy az elhunytat mindenképp felfogják öltöztetni, és kicsit ki is csinosítják az alkalomra.
Később felöltöztették viaszszínű apját. Öltönyt adtak rá, és megfésülték kopaszodásnak indult gyér haját. Kalocsainé ragaszkodott hozzá, hogy utoljára még jó alaposan szemügyre vehesse kihűlt apját, és kettesben maradjon vele egy ideig.
Nem sokkal később jöttek az álszent hozzátartozók, rokonok, és ismeretlenek egész kompániája. Meglehet csak a szenzáció, meg a felhajtás érdekelte őket. Hogy ki hogy van öltözve? Milyen volt a szertartás? Hogy beszélt a kántor? stb.
Kalocsainé mindenkinek fogadta a részvétnyilvánításait, majd amikor a hozzátartozók csöndesen elmaradtak a temetőből, és már csak az özvegy asszony maradt apja befedett sírhelye előtt felnézett a kormos, novemberi égre, melyről az ember sosem tudhatja, hogy mikor fog esni a hó, vagy süvíteni a barátságtalan, hideg északi szél.
Talán csöndesen még imát is mormolt magában lehajtott, alázatos fejjel, és egyetlen kérdést tett fel:
– Megérte?! – de választ nem kapott.