Hát ide jutottam. Az örökmozgó, egyesek szerint túlszerető, „túlsok” asszonyból már egy éve ennek, a szépkorúak számára fenntartott intézménynek csendes, tolószékben gubbasztó lakója lettem.          Jelenem jelentéktelen, jövőm alig, de múltam bővelkedik. Ezt bizonyítja ez a megkopott födélű...

Gyönyörű  őszi nap volt. Hétágra sütött a Nap.  Szellő sem lebbent.  Tarka színekben pompázó, leveleiket lassan hullajtó fák és bokrok békésen várták közelgő téli álmukat.

Kell a gyerekeknek.! Jó levegő, egészség, mozgás. Úgyis egész délután a számítógép előtt ülnek. Persze nem a tanulás okán. Játszanak. Dávid háborúsat, gyilkolósat, amit a társaitól hall, Kati öltözködőst, divatozóst, szerelmest – mondta mama, majd folytatta: Ugyan a periférián lakunk majd ezután, a

Már éppen át akartam váltani más adóra, valami vidámabb témára, amikor  a képernyőn megjelent a Fogyatékossággal élők Nyári Tábora és annak  vezetője, aki elmondta programjaikat. Nem kapcsoltam át, mert a táborvezető mellett egy jeltolmács állt. 

Néni   a  Fény utcai  piacra igyekezett.  Ott  nagy volt a sürgés-forgás. Hatalmas  asztalokon  szemet gyönyörködtető narancs-, mandarinhegyek, nyálcsorgató sárgászöld, emberfejnyi szőlőfürtök mellett   élénkpiros paradicsom kupacok,  vastaghúsú zöldpaprikák   kínálták magukat.

Fanni szeretett a temetőben sétálni. Jó levegő, csend, „zöldövezet”, mi kell még a testápoláshoz, a napi - kötelező – sétához? Nem  zavarták a halottak, az elmúlás ténye, már nemcsak lehetősége, egyre közelebb járt hozzá.