Barion Pixel nuuvella

Fogócska

– Ártatlan gyermek!

Nicor az árnyékba húzódva figyelte a hercegnőruhás, tiarás, varázspálcás kislányt, aki egy lámpa alatt majszolta a halloweeni cukrot. A démon körbenézett, nem, mintha attól tartana, hogy valaki meglátja, de jobban szeretett közönség nélkül enni… Kilépett a sötétből és egyenesen a kislány felé lépkedett. Amaz hatalmas szemekkel bámult fel rá, ami nem csoda, tekintve, hogy míg a gyerek alig érte el az egy métert, ő maga jócskán túllépte a kettőt is. De nem ez volt az egyetlen, ami bámulásra késztette az embereket. Egy rendes démonhoz méltóan Nicornak is voltak szarvai, vöröslőn az ég felé meredtek, elütve a fekete, derékig érő hajától. Sárga szeme gonoszul villant, ahogy leguggolt a gyerek elé. 

– Finom a cukor, édesem?

Az emberke még mindig megszeppenve bámulta, de lassan bólintott. Hmmm, milyen engedelmes! Nicor alig bírta megállni, hogy megnyalja az ajkait.

– Hol vannak a szüleid, tündérke? Nagyon szép a jelmezed! – Lágyan megérintette a puha anyagot a gyerek vállánál, észrevétlenül hozzáérve a bőréhez. Borzongás futott végig rajta, szinte érezte a vére ízét a szájában.

Nicor imádta a Halloweent, minden évben ilyenkor jött a Földre, hogy feltöltse az energiakészleteit. Az édességtől eltelt és az alkoholmámorban úszó halandók tökéletesen kielégítették minden vágyát. Egy ilyen kis csöppség, mint itt előtte pedig… nos, ő volt a desszert.

A démon mindenfelé hullákat hagyott a városban maga után, kifejezetten élvezte nézni az emberi rendőröket, ahogy próbálják megállapítani, miféle állat szabadult el. Hát igen, Nicor nem szokott finomkodni, agyarai úgy felszabdalták az áldozatát, mintha legalábbis egy medve tépte volna szét őket.

Figyelmét ismét a gyerekre irányította, aki megszeppenve állt előtte.

– Hazakísérjelek, kicsim?

– Nem vesztem el – felelte a kislány remegő hangon, ami meglepte a démont. Úgy tűnt, van a kiscsajban lélekjelenlét. Szerencsére Nicornak is voltak trükkök a tarsolyában.

– És mit szólnál még több cukorhoz? Fogadjunk, hogy a kis társaid többet gyűjtöttek, mint te.

A hirtelen tágra nyílt szempár elárulta Nicornak, hogy jó úton jár.

– Gyere, adok egy szatyornyi cukorkát, tuti, hogy te fogsz nyerni. – A gyerek felé nyújtotta a kezét, aki bizonytalanul bólintott és belecsúsztatta a tenyerét a démonéba.

– Ügyes gyerek.

Amint a sötétbe értek, felkapta a kislányt, a kezét a szájára tapasztotta, agyarát pedig belevájta a válla feletti lágy húsba. Felnyögött, ahogy az első vércseppek legurultak a torkán, jóleső borzongás futott végig a gerincén.

Kicsit erősebben kellett tartania az embergyereket, aki kapálózni kezdett, de a nyakát nem akarta eltörni. Sokkal jobb volt élő vért szívni. Néhány perccel később a rúgkapálás abbamaradt, ő pedig zavartalanul, nyögdécselve vette magához az utolsó cseppet is.

Mikor végzett, felemelte a fejét és a szemét lehunyva nyalta meg az ajkait.

– Mmm… Mennyei!

A kislányt az épület oldalának támasztva leültette, megigazította a ruháját és a fején a tiarát.

– Valami hiányzik… – Kezét az álla alá téve töprengett, amikor bevillant neki. Megkereste a földön az elejtett varázspálcát és a gyerek kezébe rakta. Így ni! Nehogy már félmunkát végezzen.

Felnevetett és újult erővel lépett ki az utcára. Fekete kabátjába belekapott a szél, hollófekete haja a hátát verdeste. Ismét körbenézett, majd amikor meggyőződött róla, hogy senki sem látja, csettintett egyet az ujjával és a járda mellett egy ezüstszürke Jaguar F–Type típusú sportkocsi tűnt elő a semmiből. Imádta ezt a képességét, gyakran használta is. A sportkocsik pedig a gyengéi voltak.

Átsétált az utcán és már épp beszállt volna az autóba, amikor sietős kopogásra lett figyelmes. Nem messze tőle egy dögös, szőke, nagymellű embernő lépett ki egy házból, mindössze egy nyuszijelmezt viselve. Nicor elmosolyodott, egy harapásnyi ideje még van az éjszakából.

– Helló, cicus! Eljössz egy körre? – pörgette meg a nő előtt a kulcsokat, lehengerlő mosolyt villantva.

A nő azonban unottan nézett végig rajta, és meg sem állva válaszolt.

– Van pasim, bunkó!

Nicor vigyora még szélesebb volt. Egyre jobban tetszett neki az emberek világa. Igazi, belevaló halandók születnek mostanában. Mindenesetre egy sértést sem hagyhat bosszú nélkül. Beszállt az autóba, majd egyet intett a nő felé, akinek kicsúszott a lába alól a talaj. Még Nicor is hallotta a reccsenést.

Odagurult mellé a kocsival, és rávigyorgott.

– Hű, csúnya nyílt törés. Szerintem nézesd meg egy orvossal!

Még hallotta a lány fájdalmas sikolyát, mielőtt elhajtott volna az éjszakába.

Nyolc év múlva

Marcus Sanchez rendőrkapitány összevont szemöldökkel emelte fel a fejét a papírhalom mögül. Az ajtóban egy járőr állt, zavartan kopogott. Marcus intett neki, mire a férfi beljebb lépett.

– Elnézést, uram, beszélhetnénk?

– Persze, Matt, jöjjön be!

A rendőr bólintott, majd becsukta maga után az ajtót és leült Marcusszal szemben. Gondterhelt arcán milliónyi kérdés ült, homloka mély ráncokba szaladt.

– Mi a probléma, Matt?

– Uram, a holnap este…

– Halloween lesz, igen.

A férfi megrázta a fejét, Marcusnak pedig kezdett elfogyni a türelme. Ezer és egy dolga lenne, de mint főnöknek, meg kell hallgatnia a beosztottak problémáit. Már, ha végre hajlandóak lennének elmondani…

– Nem csak az! Van ez az ügy… A Fenevad.

Marcus lerakta a tollat, amivel az imént még írt, és nagy levegőt vett. Persze, hogyne tudná, miről van szó. Amióta három éve kinevezték, újra és újra szembekerül a Fenevad megoldatlan aktájával. Ami azt illeti, most is épp azt bújta. Az átkozott minden Halloweenkor lecsap, és egy tucat holttest marad utána az utcákon.

– Tudja, én láttam.

A kapitány szeme felcsillant. Előrébb hajolt a széken, a hangja alig volt hangosabb a suttogásnál.

– Mondjon el mindent!

Matt bólintott, közben idegesen tördelte a kezeit.

– Tudja, még sosem mondtam el senkinek. Bolondnak néznének, tudja? De tudja, én tényleg láttam!

Marcusnak kezdett sok lenni az egy levegővétel alatt elhadart „tudja”.

– Mit látott, Matt? Térjen a lényegre!

– Ez nem ember! Nem állat, de még csak nem is evilági teremtmény! – A járőr hangja hisztérikusba csapott át, Marcus érezte, hogy le kell állítani a férfit.

– Oké, nyugodjon meg és magyarázza el. Matt, ha tud valamit, ami elősegítheti a nyomozást, el kell mondania!

– Ez egy démon… – suttogta a férfi Marcus legnagyobb ámulatára. Igyekezett megfékezni magát, hogy fel ne nevessen, de a késztetés nagyon erős volt.

– Rendben, azt hiszem, jobb lesz, ha most hazamegy és…

– Nem! Hinnie kell nekem, kapitány! Óvakodjon tőle! Láttam! Vörös volt a szarva, a szemeiben a pokol tüze táncolt és a szemfogai…

Marcus felemelkedett a székében, és a férfira parancsolt.

– Tizedes, szedje össze magát! Egy gyilkos járkál odakint az utcán és nem érünk rá dajkamesékre!  

Kitessékelte a még mindig habogó járőrt az ajtón, majd becsukta utána az ajtót. Még csak az kéne, hogy elterjedjen ez a hülyeség az emberei között. Démon egy fenéket!

Marcus belepislantott a falon lógó tükörbe és szomorúan állapította meg, hogy arcát több napos borosta fedte, a szeme alatti karikák mélységére pedig már kifejezés sincs.

– Ez az ügy kikészít!

Még csak járőr volt, amikor először találkozott a Fenevaddal. Egy szörnyű gyilkossághoz riasztották, az áldozat egy nyolc éves kislány. Borzalmas volt, a gyerek arca még most is felrémlik előtte álmaiban. Igaz, akkor volt egy szemtanú, de a megbízhatósága megkérdőjelezhető volt. Marcusnak hirtelen bevillant valami.

Odalépett az asztalához és fellapozta a Fenevad aktáját. Egy külön dossziéban gyűjtötték a tanúvallomásokat, téves riasztásokat, hamis fotókat… Hihetetlen, hogy az emberek mire nem képesek némi pénzjutalom fejében.

Átlapozta a papírokat és megtalálta, amit keresett. Egy fiatal lány azt állította, hogy a Fenevad megpróbálta elcsábítani.

– „A fickó be volt öltözve, de nagyon tuti jelmez volt. Igazán élethűre sikeredett, azok a szarvak... Na, mindegy, szóval fel akart csípni a barom, én meg lekoptattam. Utána történt a balesetem, az a seggfej meg ahelyett, hogy mentőt hívott volna, elhajtott a francba!” – Marcus hangosan olvasta fel a sorokat, újra és újra átfutva.

Jelmez..

Szarvak…

Élethű…

Nem! Az agyára ment Matt meg az idióta elméletei! Ez a fickó elmebeteg, pszichopata állat, és létezik, nem holmi rémmeséből lépett elő! De véget fog vetni ennek egyszer és mindenkorra! Holnap, ha törik, ha szakad, elkapja a szemétládát!

Nicor alig várta az éjszakát. Mikor végre lenyugodott a Nap és feljött a Hold, a halvány sarló fénye örömmel töltötte el nem létező szívét. Nosztalgikus hangulatban bukkant elő a rég nem látott kisvárosban.

A Halloween ide köti, hiszen egy egész legendát építettek köré, nem teheti meg hát, hogy nem jelenik meg, amikor mindenki számít rá. Egyszer hallotta, úgy nevezik, a Fenevad. Magában elmosolyodott. Tetszett neki a becenév, igazán démoni. A szánalmas emberi rendőrök viszont rettegve suttogták maguk között, hangosan senki sem merte kimondani. Féltek, hogy éjszaka megjelenik náluk. Kivéve egyet.

A fiatal halandó hím nem félt tőle. Vagy túl ostoba volt, hogy rettegje a nevét. Úgy tűnt, tisztelik maguk között, ez a példány lehetett a vezetőjük. Mindig szenvtelenül figyelte az eseményeket, átnézte a helyszíneket, kikérdezte a tanúkat. A démon mindig örömmel csodálta munkája utóhatásait, ez a férfi azonban újra és újra felbukkant körülötte. Lassan ideje lenne eltüntetni a képből, mielőtt túl közel ér hozzá. Nem, mintha gyanítaná, hogy kivel, illetve – javította ki magát gondolatban, – mivel van dolga.

A töprengéséből egy magas sarkú cipő kopogása rántotta ki. Kéjes mosolyra húzta a száját, amikor megpillantotta a cipő tulajdonosát. Rögtön felismerte a nőt, már találkozott vele korábban. Akkor futni hagyta, pusztán egy emléket hagyott hátra maga után – még most is hallotta, ahogy a reccsenő csont és bőr megadja magát Nicor erejének. A szőke lány még mindig szemrevaló teremtés volt, bár az azóta eltelt idő némiképp nyomot hagyott rajta. Nos, legalábbis az öltözködésén. A korábbi nyuszijelmez helyett most apácajelmezben feszített.

Nicornak nevethetnékje támadt. Milyen átkozottul ironikus!  

Füttyentett a lánynak, aki hátrafordult, és riadt szemekkel nézett végig rajta. A démon látta, hogy felismeri, a félelem pedig apró tűszúrásokként árasztotta el a testét.

– Szia szépségem! Emlékszel rám?

A választ azonban nem várta meg, a nő mögé tüntette magát, megragadta és agyarait a nyakába vájta. A nő felsikított, de Nicor még szorosabban tartotta, majd hirtelen elszakította magát a vénától. Továbbra is erős kézzel tartotta a nőt, és bódultan mosolygott le rá.

– Hihetetlen, hogy sosem unom meg! – Majd egy könnyed mozdulattal feltépte a torkát. Engedte, hogy az élettelen test kicsússzon a karjai közül, és mély levegőt vett.

 – Bemelegítésnek tökéletes. Most pedig…

Újabb zajra lett figyelmes. Oldalra kapta a fejét, és alig hitte el, amit látott. Egy piros ruhás kislány sétált egyedül át az úton. A vigyora szétterült az arcán, ahogy elindult a gyerek felé.

– Úgy tűnik, ma van a szerencsenapom!

Marcus ásítva nézett le az órájára. Már elmúlt éjfél is, és még mindig nem jelentettek egy gyilkosságot sem. Nagyokat pislogott, igyekezett minden erejével ébren maradni. Nem aludt túl sokat az elmúlt időszakban.

Kipillantott a szolgálati autó ablakán. A Holdsarló már magasan járt, az utca pedig csendes, senki sem járt…

Várjunk csak! A szemben lévő temetőnél mozgást látott. Gondolkodás nélkül kiugrott a kocsiból és a bejárat felé rohant. Beljebb érve lelassított és előhúzta a fegyverét. Lehet, hogy csak pár idétlen tinédzser akar keménykedni, de felkészült a legrosszabbra. Lassan lépkedett előre, amerről a mozgást látta, majd elrejtőzött egy sírkő mögött. Óvatosan körülnézett, miközben kibiztosította a pisztolyát. Az halkan kattant, Marcus pedig imádkozott, hogy nehogy más is meghallja.

– Nyomozó, nincs értelme bujkálni! Azt hiszem, a fogócskánk véget ért.

A hang mély, érdes volt, és Marcus hallott valami idegen akcentust benne, amit magában egyszerűen csak túlviláginak azonosított. Feltartott fegyverrel lépett elő, és megdermedt.

Egy két méter magas fickó állt előtte, szarvakkal, kísérteties fekete kabátban, sárga szeme metszőn világított az éjszakában. Azonban a kinézeténél is rémisztőbb volt, ahogy egy kislányt tartott maga előtt. Ujjai hosszú, sötét karmokban végződtek, amiket most egyenesen a gyerek torkának szegezett.

Marcus legyűrte a félelmét, ami hirtelen elöntötte, és továbbra is mereven tartotta előre a pisztolyt.

– Engedje el a gyereket! ­– A kislány felsírt, a férfi pedig felnevetett. Marcus figyelmét nem kerülte el a szájából kilógó szemfog.

Démon!  

Ez az egy szó kattogott az agyában, és legszívesebben visszapörgette volna az időt arra a pillanatra, amikor Matt figyelmeztetni próbálta. Pislogott párat, de az ijesztő alak nem tűnt el, sőt, úgy tűnt, jól szórakozik az ő egyre növekvő rettegésén.

– Nyugalom, nyomozó! Ha jól keveri a kártyáit, elengedem a kicsit. Először is tegye le a fegyvert.

Marcus megrázta a fejét. Valahogy el kell távolítani a kislányt a szörny közeléből. Aztán beleengedi a tárat. Fogalma sem volt róla, hogy használ–e ellene, mindenesetre eltökélt szándéka volt kipróbálni.

– Előbb engedje el.

– Hogy lelőjön? – nevetett fel a férfi. – Ugyan, minek néz engem? Egyszerű halandónak? Sokkal több vagyok magánál!

Végszóra, a gyerek, mintha megérezte volna, hogy a fogva tartója figyelme lankadt, megharapta a démon kezét és elszaladt Marcus mögé. A zsaru hátra sem nézett, hova menekült, nem is lett volna ideje, mert amint szabaddá vált a célpont, tüzelt.

A démon megtántorodott, ahogy egyre több golyó csapódott a testébe, majd térdre esett. Marcus újabb lövedékeket küldött az előzőek után, végül, már csak egy lépés távolságból egyenesen a homloka közepére célzott. Kilyukasztotta a koponyáját, utána pedig egy vékony vércsík indult el a démon orra irányába, majd az élettelen test oldalra dőlt.

Marcus nem kapott levegőt. A sokk egy pillanat alatt elárasztotta, és csak bámulta a túlvilági teremtményt. Pislogott párat. Nem használt, a fickó ugyanolyan maradt, nem hullt le róla semmilyen maszk.

– Ilyen nincs! – lehelte, és elfordult, hogy erősítést hívjon. Amint hátat fordított, a bizarr hang megszólalt mögötte.

– Azt hitted, ilyen könnyű elintézni? Számodra elképzelhetetlen hatalommal rendelkezem, nem győzhetsz le holmi emberi fegyverrel!

A démon rátámadt Marcusra, aki az utolsó pillanatban félreugrott. A következő ütést azonban nem tudta kivédeni, a férfi ökle nagyot csattant az állán. Megtántorodott, ellentámadásra azonban esélye sem volt, mert a démon ismét lesújtott. Marcus térdre rogyott, amit a fickó ki is használt, teljes erejéből mellkason rúgta. A zsaru néhány métert csúszott hátra a vizes fűben. Nekiütközött egy sírkőnek, ami megrepedt a háta mögött.

Igyekezett magához térni, és fegyver után kutatott. Szerencséjére a közelében felejtettek egy ásót a földbe szúrva. A démon lassan közelített felé, ajkait gúnyos mosolyra húzta. Marcus eldöntötte, hogy letörli az ostoba vigyort a képéről. Közelebb kúszott az ásóhoz, ám a másik észrevette, mire készül és rohanni kezdett felé.

Marcus kivárt, míg a démon elég közel ér hozzá és csak az utolsó pillanatban emelte fel az ásót, ami így egyenesen a fickó mellkasába szúródott. Mindketten kikerekedett szemmel bámulták a szerszámot. Marcus egy határozott mozdulattal kirántotta az ásót, közben egy jobbegyenessel a földre küldte a szörnyet.

A nyöszörgő lény fölé hajolt és megemelte a szerszámot.

– Lehet, hogy egy fegyver nem terít le. De hé, mit szólsz ehhez? – Majd minden erejét összeszedve lesújtott, elválasztva a démon fejét a testétől.

Lihegve támaszkodott rá a fanyélre, egy pillanatra sem vette le a szemét a tetemről.

– Meghalt? – hallott egy vékonyka, rémült hangot maga mögött. Oda sem nézve felelt.

– Azt… azt hiszem. – Mikor lett ennyire remegős a hangja?

Apró lépteket hallott, majd egy kicsi kar átölelte. Utoljára megnézte a démon, és mikor még mindig nem moccant, hátrafordult és megsimogatta a kislány haját.

– Jól vagy?

Amaz boldogan bólintott és hozzábújt.

– Köszönöm!

Marcus lehunyta a szemét. Alig tudta elhinni, hogy vége.

A következő pillanat azonban mindent megváltoztatott…

A karjai között a kislány elkezdett mocorogni. Lenézett rá, a gyerek pedig felmosolygott. Az ajkai közül kikandikált két hegyes szemfog. Amikor Marcus közelebb hajolt, hogy megnézze, a gyerek szemmel láthatóan nőni kezdett. A zsaru rémülten lépett hátrébb tőle és elborzadva figyelte, ahogy  kislány lassan átalakult az imént lefejezett démonná. Még mindig mosolygott, amikor közelebb lépett hozzá és a fülébe suttogott.

– Mondtam, halandó. A fogócskának vége. Nem kellett volna alábecsülnöd!

Majd Nicor egy könnyed mozdulattal eltörte a férfi nyakát. A halott rendőr összecsuklott előtte, az arcán még mindig az a rémült kifejezés ült.

– Nos, ez jó móka volt, de ideje új hobbi után nézni. – Lepillantott a nyomozóra és boldogan elmosolyodott. – Boldog Halloweent, haver! 

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Tessa R. Lambrick 19 történetét!


  • 1216 szerző
  • 801 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

horror

Rövid leírás / Beharangozó

– Ártatlan gyermek!

Nicor az árnyékba húzódva figyelte a hercegnőruhás, tiarás, varázspálcás kislányt, aki egy lámpa alatt majszolta a halloweeni cukrot. A démon körbenézett, nem, mintha attól tartana, hogy valaki meglátja, de jobban szeretett közönség nélkül enni…

Rövid összefoglaló

Egy halhatlan démon és egy halandó nyomozó macska-egér harca Halloween éjszakáján

Olvasási idő

13 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Tessa R. Lambrick nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!