Sok év eltelt azóta, a föld elnyelte a csontjaikat, az emberek pedig elfelejtették az igazságtalan vérontást. Senki sem emlékezett az ártatlan áldozatokra, az emlékük feledésbe merült.

Csak Gavin járt ki a lánya sírjához, hogy minden évben egyszer gyertyát gyújtson emlékeztetőül.

De mindenkinek meg kell fizetni a bűneiért, amit elkövetett, és a szerelmes szív nem felejt.

Egy szellem a sírból nem fogadta el a sorsát, mert a haraggal teli lélek halhatatlan…

A szél dühösen csapkodta a tetőt, a fák ágait kicsavarta, és nekirontott a sziklás partnak, hogy felkorbácsolja a tengert vad őrjöngésében. Pokoli éjszaka volt, az emberek félve zárták be a zsalukat az ablakaikon, és imádkoztak, hogy mihamarabb véget érjen a lidércjárás.

Nem tudhatták, hogy épp aznap éjjel kezdődött el minden…

A szomorúfűz ágai némán adták meg magukat a viharnak, már nem óvták a kis fakeresztet, ami a törzs mellett volt gondosan a földbe szúrva. Név nélkül hirdette az arra járóknak, hogy örök nyughely lett a fűz árnyéka, egy apró mécses pedig kitartóan égett, nem engedve a szélnek.

Nagyot dörrent az ég, majd hirtelen villám szelte át az eget. A szél mintha egy nevet suttogott volna, de a kísérteties hívásra egyik élő sem válaszolhatott. A síron túl azonban meghallották a hívást, és hátborzongató sikoly töltötte be a kis falut a kikötőben.

A kereszt már nem árválkodott, mellette egy fehér ruhás, hosszú barna hajú nő állt, átlátszó alakja hullámzott a föld felett. Anabelle hét hosszú évet várt a bosszúra, de a sors végre meghallgatta a kérését, így visszahozta a halálból, hogy megfizessen a bűnösöknek.

A lány pedig pontosan tudta, kiknek tartozik fizetséggel. Megindult a falu felé, hogy beteljesítse szörnyű küldetését.

A vihar ellenére a kikötői kocsma tele volt mindenféle alakokkal. Kalózok és matrózok ittak együtt, hiszen a vihar miatt mindannyian itt ragadtak. Kenneth, a kocsmáros persze nem bánkódott miatta, szépen fogyott a sör, a bor és a rum, mellette rengeteg étel is. Igazából szerette a viharos éjszakákat, ilyenkor mindig nagy volt a forgalom.

Kipillantott az ablakon, hogy ismét hálát adjon a szerencséjéért, amikor meglátott egy alakot a kocsma előtt. Egy fehér ruhás nő volt, már teljesen elázott. Azonnal kisietett, útközben felkapott egy kabátot is. Talán a nő meghálálja a kedvességét.

– Aranyom, miért nem jön beljebb? Nem kell félnie, itt nem bántja senki – kiáltott oda neki, de a nő a tenger felé fordult és csak a háborgó vizet bámulta. A férfi közelebb lépett, és ráterítette a ruhadarabot.  – Jöjjön be, még a végén megfázik.

A nő végre megfordult, és ránézett. Kenneth–et kirázta a hideg a lány tekintetéből sugárzó szomorúság láttán, de nem ismerte fel. Úgy gondolta, még sosem látta itt azelőtt.

– Fázom – suttogta a lány, majd elindult a tenger felé.

A férfi hátrapillantott, de arra gondolt, a bolt megy egy darabig nélküle is. Ezt a földöntúli szépséget azonban nem hagyja magára.

– Gyere velem! – A lány leejtette a válláról a kabátot, a hófehér ruha pedig teljesen átázott és rátapadt karcsú alakjára. Kenneth tátott szájjal bámulta, majd kajánul elvigyorodott, és elkezdett vetkőzni. A lány ránézett, és bólintott, bátorítva ezzel a férfit.

A kocsmáros eloldotta a kiltet, ami hangtalanul landolt a lábánál, és egy szál hosszú, fehér ingben követte a lányt a kikötő felé.

Ana elégedetten nézett végig a szinte meztelen férfin, majd egy pillanat alatt a háta mögé került, a semmiből egy kötelet húzott elő és a kocsmáros nyaka köré tekerte. Mielőtt az varázslatos módon megszorult volna, a férfi szemébe nézett, és felidéztette vele azt a szörnyű éjszakát.

– Nem… menekültök! – szűrte a fogai között, majd a kötél egy rántással megszorult, a férfi pedig hörögve kapálódzott levegőért, de mindhiába. Ana végig a szemébe nézett, szinte gyönyörködtette a kocsmáros haláltusája. Amikor a férfi elcsendesedett és minden élet elszállt belőle, Ana gonoszul elvigyorodott, és egy üzenetet írt a falra a férfi vérével, majd újra eltűnt a semmibe.

Az éjszaka véget ért, a vihar is elcsendesedett. A hajnal azonban szörnyű híreket hozott a faluba. Gavin összerezzent, amikor meghallotta a kocsmáros eltűnését. Csak a kiltjét találták meg. Mostanra már átkutatták az egész falut, de a férfinek se híre, se hamva.

Ahogy az utcán sétált, a polgármesterbe botlott.

– Hallotta, mi történt? – kérdezte aggódva a férfi.

– Mire gondol, uram? – Gavin nem volt teljesen biztos benne, hogy egyre gondolnak.

– Kenneth. Megtalálták. Azt mondják, kötél nyomai vannak a nyakán, de se kötél, se akasztó, amire felköthette volna magát.

– Gondolja, hogy öngyilkosság? – húzta fel kérdőn a szemöldökét Gavin. Kenneth nem volt tisztességes ember, sok ellensége volt.

– Ugyan, ki tenne ilyet? Ráadásul le is vetkőzött előtte. Azt mondják, egy üzenetet is hagyott.

– Miféle üzenetet?

A polgármester közelebb hajolt Gavinhez, hogy más még véletlenül se hallja meg a suttogását.

– Ti következtek.

Gavin hátrahőkölt. Nem tudta, mit jelent mindez, de egy biztos: Kenneth nem öngyilkos lett. Valaki üzenni akart a falunak a halálával. És csak egy valakiről tudta, hogy képes a bosszúra.

– Minden rendben, ember? Olyan fehér, mint a fal! – ragadta meg a polgármester a vállát, de a férfi lerázta magáról a segítő kezeket.

– Jól vagyok, hagyjon!

Majd elviharzott mellette, és egyenesen a szomorúfűzhez sietett. A sírnál azonban megtorpant. Alig hitt a szemének, pedig egyértelmű volt a jel.

A kereszt ki volt fordulva a földből, a fa kérgén pedig nyolc szabályos, párhuzamos mélyedés futott végig. Akár a karmolások.

Gavin lerogyott a törzs mellé, és nagyot nyelt. Hát eljött. Betartotta az ígéretét, és visszajött bosszút állni.  

– Eljön értünk. Mindannyiunkért.

Aznap éjszaka Gavin rettegve ült az ágyában. Tudta, hogy Ana visszajött a síron túlról, hogy bosszút álljon a bűneikért. Kenneth csak a kezdet volt. Hét évet várt a hét halálos ítéletre, és ma éjszaka folytatja, amiért jött. Már csak az a kérdés, hogy ki lesz a következő…

Egy félelemmel töltött éj után a férfi megkönnyebbülve húzta meg a rumos üveget. Hát mégsem érte jött el az éjjel.

Kinyitotta a zsalukat, hogy a reggeli napfény betöltse a szobáját, de szörnyű látvány tárult a szemei elé.

Egy felakasztott férfi lógott az ablaka alatti gyümölcsfáról. Gavin rögtön felismerte, és elborzadva lépett hátra. Arról a borzalmas éjszakáról ismerte, az egyik tolvaj fivér volt. A ruhája csupa vér volt, mintha megkínozták volna a halála előtt. A szél feltámadt, a holttest pedig meglengett a kötélen. Ahogy megfordult, Gavin észrevett nyolc mély, szabályos karmolás nyomot a hátán. Ana műve, semmi kétség.

Sietve becsukta a zsalukat, majd a hátsó ajtón kisietett, hogy hívja a rendőrséget.

A következő éjszakák viharosan teltek, reggel pedig újabb és újabb holttest bukkant elő. Az árulók egyre fogytak, a szellem bosszúja végéhez közeledett. Már csak egy áldozat várt rá. Ő pedig nem habozott.

Éjfél körül járhatott az idő, amikor Gavin mozgolódást hallott kintről. Szerette volna azt hinni, csak a szél játszik a fák ágain, de tudta az igazságot. Ütött az utolsó órája, ezért úgy döntött, nem fog gyávaként meghalni.

Kivágta a hálószobája ajtaját, lesietett a lépcsőn és kirohant a sötét éjszakába. Egyenesen Ana sírjához sietett és térdre borult a halom előtt. Újra felidézte magában egyetlen gyermeke képét, ártatlan szépségét, majd azt a pillanatot, amikor az élet utolsó szikrája is kihunyt a szemében.

A könnyei megállíthatatlanul indultak el az arcán, pedig még sosem sírt Anabelle elvesztése óta. Tudta, hogy ő okozta a halálát, és nem sajnálhatta magát a könnyekkel. Ha akkor megbocsát neki, és hagyja, hadd élje az életét a csavargóval, még most is boldog lehetne. Gavin viszont átkozottként volt kénytelen élni az életét azzal a tudattal, hogy megölte egyetlen lányát.

– Ana, bocsáss meg… – suttogta a kopár fejfának, és megtörölte az arcát.

Mögötte viszont megszólalt a jól ismert, de rég nem hallott hang.

– Nincs bocsánat számodra, apám.

Gavin hátrapillantott, és meglátta Anát. A lány még gyönyörűbb volt, mint életében. Földöntúli szépsége rabul ejtő volt, halvány, szinte áttetsző bőre azonban arról árulkodott, hogy nem evilági teremtés.

– Ana… te vagy az?

A lány hidegen elmosolyodott, nem volt benne vidámság.

– A bosszú angyala vagyok. Most pedig te következel.

Gavin érezte, ahogy a semmiből egy kötél tekeredik a nyakára, és lassan megszorul a hurok. Nagyot nyelt, de ezzel értékes millimétereket veszített, a szorítás egyre erősödött.

– Ana, tudnod kell, hogy sajnálom. Ha újra élhetném azt az éjszakát… elengednélek. Hagynám, hadd élj a csavargóval boldogan, de élj!

– A múltat nem lehet megmásítani, apám – szólt halkan a lány, a kötél pedig feljebb emelkedett. Gavinnek már lábujjhegyen kellett állnia, hogy levegőt kapjon.

– Megérdemlem a büntetésem – nyögte utoljára Gavin, a hurok pedig elvágta az utolsó levegővételét is.

Ana felkészült, hogy megadja az utolsó löketet is, ami átsegíti a férfit a halálba, de egy hang megállította.

– Anabelle, hagyd abba!

A lány megfordult, és alig hitt a szemének. Kieran állt vele szemben, szintén szellemként. Azóta nem látta, amióta a bitón szerelmet vallott neki. Kieran meglelte a békéjét, és teljesen más helyre került, mint Ana. A lány nem nyugodott bele a sorsába, és az ilyen lelkek egészen máshol kötnek ki. Valahol, ahol nincs béke, nincs nyugalom, csak egy érzés köti le minden idejüket. A bosszú.

– Nem lehet, szerelmem. Meg kell bűnhődniük azért, amit velünk tettek.

Kieran közelebb lépett, és megfogta a lány kezét.

– És ez min változtat? Hét éve kerestelek égen–földön. Tudtam, hogy nem fog nyugodni hagyni, ami történt. De a múltat nem tudod megváltoztatni, Anabelle.

A férfi átölelte, és a fülébe suttogott.

– Szükségem van rád, Ana. Gyere velem, és hagyd őt életben.

Ana a fogát csikorgatta és dühösen nézett a fulladozó Gavinre.

– Ne kérd tőlem.

Kieran elengedte a lányt, és Gavinhez fordult. Egy intéssel eltüntette a kötelet a nyakából, a férfi pedig köhögve rogyott össze.

– Ha most megölöd, sosem lehetünk együtt. Elátkozott szellemként fogsz bolyongani az idők végezetéig. Pedig élhetnél velem is… képletesen – Kieran elvigyorodott, amitől meglágyult Ana szíve. Persze, hogy vele akar lenni, persze, hogy nem akar egyedül lenni.

De Gavinnek lakolnia kell a bűnéért.    

– Nem tudom, képes vagyok–e rá.

Kieran azonban újra a kezét nyújtotta felé.

– Ha velem jössz, többé nem is fogsz emlékezni erre a szörnyű éjszakára. Ígérem.

A férfi annyira őszintének tűnt, hogy Ana nem tehetett mást, csak bólintott. Elfogadta a felé nyújtott szabadságot, majd egy vakító fényességgel mindketten köddé váltak.

Gavin alig hitte el, hogy mégis túlélte az éjszakát. Sosem hitte volna, hogy Ana megkíméli az életét azok után, amit tett ellene és Kieran ellen. Megérdemelte a halált, a lánya azonban megadta neki azt, amire ő képtelen volt. A megbocsátást.

Jegyezzétek hát meg jól szavam: a bosszú nem fordítja vissza az idő kerekét, csak fájdalmasabbá teszi az emlékezést.