Barion Pixel nuuvella

A világítótorony őre

Ray nagyot nyögve fordult át a másik oldalára, amikor a Nap sugarai bekúsztak a sötétítő függöny redői között. Az is, mind minden más ezen az átkozott szigeten, szétmállott, elfeslett, szétkorhadt. Tudta, hogy ideje lenne felkelni, de úgy érezte, nem bír ki még egy napot ezen a helyen.

Amikor elvállalta egy álmos tengerparti kisváros világítótornyának a gondozását, nem hitte volna, hogy létezik ennél unalmasabb munka a világon. Úgy képzelte, egész nap a tengerparton ücsörög, hideg sört kortyolgatva, nézi a fodrozódó sós vizet, az estét bulizással zárja és néha felpillant a toronyba, hogy ég-e a jelzőfény. A valóság azonban fájóan kiábrándító volt. A világítótorony egy különálló szigeten foglalt helyet, csak csónakkal lehetett megközelíteni. Az álmos kisváros igazából unalmas kisváros, tele megfáradt tengerésszel és kiégett munkásokkal. Maga a sziget azonban valóban pazar, a kilátás festői, csak épp Ray-nek nem volt ideje élvezni, ugyanis akkora romhalmaz minden épület, hogy már hónapok óta javítgatta őket, de egyikkel sem készült még el. A munkát megnehezítette, hogy az alapanyagokat a városból kellett hoznia, a csónak pedig nem bírt el egyszerre mindent, többször kellett fordulnia. Sokszor egész nap csak ingázott, a munka pedig állt.

Megszólalt az ébresztő óra is, most már tényleg ideje volt felkelni.

Ray feltápászkodott, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Az ágy is hasonló állapotban volt az épületekkel. Matracot pedig esélye sem volt átszállítani, házhoz szállítást pedig nem vállalt a bolt. Valamikor majd megkér egy helyi halászat, hogy segítsen be neki, de egyelőre idegenként tekintenek rá. Biztos az arcberendezése miatt, már többször ráaggatták a bajkeverő jelzőt, mert szögletes arca, csibészes mosolya és ravaszan csillogó zöld szeme semmi jót nem ígért. Beletúrt göndör barna hajába, ami már belelógott a szemébe és nagynehezen felkelt az ágyból.

Elhúzta a függönyöket, a napsütés egy pillanatra elvakította. Ekkor látta meg a gyülekező felhőket. Nagy viharnak ígérkezett, nagyjából öt óra múlva fog ide érni. Már a harangzúgást is hallotta halkan, a városban is figyelmeztették az embereket.

Ray gyorsan összekapta magát és a csónakhoz sietett, legalább egyet tud fordulni, mielőtt utoléri a vihar. Berántotta a motort, ami prüszkölve kelt életre, és elrebegett egy imát, hogy tartson ki még egy kicsit.

Mire visszatért, a szél egyre erősebben fújt, a tenger háborogva hullámzott. Gyorsan kikötötte a csónakot, felkapta a két táskát és igyekezett tempósan, de óvatosan felmászni a világítótorony melletti kőházába. Az ajtóban visszafordult a város felé.

Mikor kikötött a mólónál, egy csapat tengerész épp indulni készült. Nem bírta ki, hogy ne figyelmeztesse őket, holott pontosan tudta, hogy az emberek látják a viharfelhőket. Válaszul a kapitány csak nevetett, különös választ adott.

– Amire mi vadászunk, csak ilyenkor bújik elő a vackából.

Ray gyorsan elintézte a vásárlást, és próbált nem gondolni rájuk, hogy a vesztükbe rohannak.

Most azonban, mikor már közel a vihar, akaratlanul is a tengert pásztázta, és meg is találta a rozoga kis halászhajót. Mégis mi a fejére vadászhatnak ilyenkor?

A vihar egész éjjel tombolt, rázta, rángatta a rozoga viskót. A sós levegő beszökött az ablak résein, az eső kopogott a hiányos cserepeken. Ray szentségelt és imádkozott felváltva, hol az eget szidta, hol könyörgött, hogy egyben maradjon a ház, csak még egy napig. 

Másnap, mikor az ég kitisztult, a felhőknek pedig nyoma sem volt, végre kimerészkedett felmérni a károkat. A tetőt eléggé megtépázta a szél, de csodák csodájára egyben maradt. Felment a világítótoronyba is, az égő ép volt, nem tört be egy ablak sem. Kinézett a tengerre, ami meglepően nyugodt volt. Egy hajót látott a távolban, csak remélni merte, hogy a tegnapi halászhajó úszta meg szárazon az égzengést. 

Körbenézett a parton is. Uszadékfák egész serege sorakozott, a víz mosta őket partra és csak Rayre vártak, hogy összegyűjtse őket. Felsóhajtott, majd mozgást vett észre. Egy kék villanás volt csupán, de annyira nem illett a sárga homokos partra, hogy elindult felderíteni.

Mikor már közel járt a helyhez, a homokban apró, kék pöttyöket látott. Összeráncolta a homlokát. Különös…

Mozgás támadt előtte nem sokkal, néhány korhadt fa és szikla mögött. Felkapott egy jókora fadarabot, úgy közelítette meg a búvóhelyet. 

– Ki van ott? – próbálkozott, hátha csak egy bajba jutott flótás az, akit elsodort a vihar. 

Amikor nem kapott választ, hirtelen a szikla mögé ugrott és visszahőkölt.

– De hiszen ez… – nem tudta befejezni a gondolatot, a szó egyszerűen nem jött a nyelvére. Csak nézte a kislányt. Legalábbis annak tűnt. Deréktól felfelé.

Egy kilencéves forma, szőke hajú gyerek kucorgott a sziklák mögött, egy halászháló volt a nyaka köré tekeredve, az egyik keze is belegabalyodott. Ha viszont Ray lejjebb nézett…

Egy halfarokkal találta szembe magát!

Kék színű, határozottan halfarokra emlékeztető valami volt.

Ray megdörgölte az állát. A gyerek láthatóan rettegett tőle, az uszonyából – az uszonyából!– vékony, kék színű patakocska folydogált. Óvatosan lerakta a fadarabot, és feltartott kézzel közelített a gyerekhez. 

Képtelen volt másképp gondolni rá. 

Még egy lépést tett felé, mire a kislány hátrébb kúszott.

– Csak nyugalom! Nem bántalak! – tartotta fel továbbra is a kezét. – Megsérültél? 

A gyerek delfinszerű hangot hallatott.

– Mi lenne, ha leszedném rólad ezt a hálót? – próbálkozott tovább, de nem úgy tűnt, mintha megértenék egymást. 

A kikötő felől férfihangokat hozott a szél, Ray pedig felkapta a fejét. A gyerek halálra váltan kapálódzott, próbált szabadulni, de egyre jobban belekeveredett a hálóba. 

– Szóval erre célzott… – suttogott Ray, amikor összerakta a képet. A halászhajó, a kapitány megjegyzése –amire mi vadászunk, csak ilyenkor bújik elő a vackából –…Őt üldözték!

A hangok egyre közelebbről hallatszottak, Ray pedig ide-oda kapkodta a tekintetét. Most mégis mit csináljon? Hagyja, hogy azok az emberek elvigyenek egy gyereket? Oké, nem teljesen az, de nem úgy tűnt, mintha foglalkoznának vele. Már megpróbálták elkapni, meg is sebesítették. Isten tudja, mit csinálnának vele. 

Ray döntött. Közelebb lépett a kislányhoz, aki rásziszegett. 

– Hé, segíteni akarok! – förmedt rá, majd felkapta a karjába. Meglepően könnyű volt, még a hosszú uszonnyal sem volt nehezebb, mint egy átlagos gyerek. A kislány ellenségesen méregette. 

– Meg ne harapj! – figyelmeztette Ray, majd futva elindult a ház felé. Útközben igyekezett eltüntetni a kék vércseppeket, amik még mindig csepegtek a sérült uszonyból. 

Berobbant az ajtón, a gyereket pedig bedobta az ágyra, és alaposan bebugyolálta a takaróba. 

Épp végzett, mikor kopogtak az ajtón. A gyerekre nézett és ujját csitítólag a szájához emelte. Remélte, hogy a víz alatt is használják ezt a jelzést a „maradj csöndben, különben véged” rövidítéseként. 

– Hé, uram, itthon van? – dörömböltek kitartóan a halászok. Ray kinyitotta az ajtót, közben igyekezett takarni az ágyat. 

Végignézett a bandán. A kapitány állt elől, a többiek pedig a szigetet kémlelték. Egyértelműen kerestek valakit.

– Segíthetek valamiben? 

– Elnézést, hogy így magára törünk, de… nem látott errefelé semmi különöset? – tette fel mézesmázos hangon a kérdést a kapitány. Ray azonban átlátott rajta, szinte látta a dollár jelet megcsillanni a szemében. 

– Mármint mire gondol? A tegnapi viharra, vagy…?

Ray legszívesebben bevágta volna az ajtót, de muszáj volt fenntartania a normális látszatát. 

A kislány mocorogni kezdett a takaró alatt. Istenem, csak ki ne látszódjon az uszonya!

A kapitány is észrevette és elnézett Ray mellett.

– Nem is tudtam, hogy van gyereke. 

Ray hátranézett. 

– Nemrég érkezett csak. Az anyja úgy gondolta, hogy elég volt a gyereknevelésből. 

– Sajnálom. Néhány nő egyszerűen nem való anyának. Hogy hívnak? – gügyögött a kapitány a kislánynak. Ray azonban elé lépett.

– Nincs túl jól, tegnap este sokáig kint játszott és elázott az esőben. – Ray hátrafordult, remélte, hogy a gyerek látja a dühtől csillogó szemeit. Valamit megérezhetett, mert összehúzta magát.

– Szegény. Szóval? 

– Tessék? 

– Hogy hívják? – tette fel a kérdést ezúttal Raynek a férfi. 

Ray nagyot nyelt. Ne mondd ki! Ki ne merd mondani!

– A-ariel – nyögte, majd megköszörülte a torkát. – Arielnek hívják. Tudja, az anyja imádja a meséket. Csak sajnos a gyerekeket nem bírja elviselni. 

A kapitány egy teljes percig még nézte a kislányt, majd bólintott. 

– Jobb helye lesz itt. Ha mégis észrevesz valami furcsaságot, szóljon át a rádión. 

Ray biccentett.

– Úgy lesz!

A halászok elballagtak, de Ray gyanította, hogy még egy darabig nézelődnek a parton. Megőrizte a hidegvérét és nem csapta rájuk az ajtót. 

Egy kis ideig még nézte őket, majd becsukta az ajtót, és a gyerek felé fordult.

– És most mihez kezdjek veled? 

Megvárták, mikor a halászhajó kifut a kikötőből, csak ekkor mertek bármit is csinálni. A gyerek lehámozta magáról a takarót, közben a kezét is kiszabadította a hálóból, de a nyaka még mindig bele volt akadva. Ray azonban az uszonyához lépett. Már nem folyt a vér, de a seb még így is csúnyán festett. Tiszta rongyot vett elő, és vízzel óvatosan letörölte a seb környékét. 

A gyerek háromszor vágta képen az uszonyával, de sikerült kitisztítani a sebet. A szélei roncsolódtak, Ray látott már ilyen sebet. Nyílpuska hagyja, sokszor látott már nagyobb halakon hasonlót. A mocskok úgy lövöldöztek rá, mintha sportot űztek volna belőle.

Most következett a háló. Igyekezett elmagyarázni, mit fog csinálni, de a kislány egyre csak hadakozott. Ray úgy gondolta, bocsánatot kérni könnyebb, mint engedélyt, ezért lefogta a gyerek kezeit és gyors mozdulatokkal levagdosta a háló összegubancolódott részeit, megszabadítva ezzel a kislányt. Az dühös tekintettel meredt rá, de nem támadt újra, csak a nyakát tapogatta. Ray elégedetten bólintott.

Mikor már végzett és elrakta a kötszereket, újra kopogtak. A gyerek összerezzent, a takaró után kapott. Ray csendre intette, és az ajtóhoz lépett. Egy ujjnyira nyitotta, de a látogató szinte berúgta és már bent is volt. 

– Hol van?!

A hang egyszerre volt mindenhol, Ray füle belefájdult a hangerőbe és a visszhangokba. Az ajtóban egy lenyűgöző szépségű nő állt, anyaszült meztelenül. Fekete haja természetellenesen hullámzott, mintha még mindig a víz alatt lenne, bőre úgy csillogott, ahogy a tenger, mikor a felszínén megcsillan a napfény. Telt, vastag ajkat a harag vicsorgásba torzította. Szeme dühösen pásztázta az apró ház belsejét, majd megállapodott Ray-en. Fenyegetően indult felé, a férfi pedig utolsóként arra gondolt, legalább egy földöntúli szépség kezei között leli a halál, amikor a kislány boldogan csipogott. 

A nő megállt, a karjait már felemelte, hogy a férfi nyaka köré fonja, és a gyerek felé fordult. Az arcán megkönnyebbülés terült szét, és boldogan kapta fel a kislányt. 

Ray legszívesebben térdre rogyott volna, hogy megmenekült a halál torkából, de inkább csak a falig hátrált. Nézte, amint a két – megkockáztatta a feltételezést – sellő összeölelkezik. A gyerek vékony hangon duruzsolt, a nő közben bólogatott, majd Ray felé fordult.

– Azt mondta, megmentetted. Így volt?

– Minden bizonnyal. 

A nő biccentett, majd karjaiban a kislánnyal kiviharzott az ajtón. A gyerek megengedett magának egy integetést. Ray kábán meredt maga elé. Ennyi?

Majd utánuk rohant. Már majdnem elérték a partot, mikor odakiáltott nekik.

– Ennyi? Semmi köszönöm, semmi teljesítem három kívánságodat vagy valami? 

– Minek nézel engem, aranyhalnak? – fordult vissza a nő. A kislány a teste nagy részét eltakarta, de csábos alakja láttán Ray szája kiszáradt. Megnyalta a hirtelen kiszáradt ajkait, mire a nő felnevetett. A nevetése úgy csilingelt, mint a kövek között folydogáló kis csermely.

– Arról ne is álmodj, kétlábú!

Ray végre magához tért.

– Hé, én csak egy köszönömöt vártam volna, elvégre megmentettem a lányodat a halászoktól, akik felkoncolták volna és jó pénzért túladtak volna rajta!

A nő felsóhajtott.

– Jogos. Köszönöm. És nem, ő nem a lányom. Csak vigyázok rá. Az anyját már megölték.

– Sajnálom – lépett közelebb hozzájuk. – Akkor te is…?

Remélte, hogy nem kell kimondania, ezért csak mutogatásra futotta. A nő mosolygott, Ray térde pedig kis híján megroggyant. 

– Igen. 

– De neked nincs… ? – Újabb mutogatás, újabb mosoly. Ray kezdte egész hülyének éreznie magát, de valahogy nem jöttek a szájára a szavak. Hangosan kimondani… lehetetlen feladatnak tűnt.

– Tudok alakot váltani. Ő is meg fogja tanulni – nézett le a kislányra, aki egész jól befészkelte magát és álmosan ásítozott. – Most megyek. És köszönöm, teljes szívemből.  

Ray biccentett. A nő elindult, ő pedig csak nézte, ahogy belegázolnak a tengerbe. Intett a kislánynak, aki rámosolygott. 

Felrohant a dombon, egészen a világítótoronyig, kettesével szedte a lépcsőfokokat, majd szinte kirobbant az erkélyre. Még épp elkapta, ahogy két uszony csobban a vízbe. Az egyik kék, a másik viszont mélybordó. 

Talán mégsem lesz olyan unalmas ez a meló. 

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Tessa R. Lambrick 19 történetét!


  • 1263 szerző
  • 859 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Tessa R. Lambrick

A világítótorony őre

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

– De hiszen ez… – nem tudta befejezni a gondolatot, a szó egyszerűen nem jött a nyelvére. Csak nézte a kislányt. Legalábbis annak tűnt. Deréktól felfelé.
Egy kilencéves forma, szőke hajú gyerek kucorgott a sziklák mögött, egy halászháló volt a nyaka köré tekeredve, az egyik keze is belegabalyodott. Ha viszont Ray lejjebb nézett…
Egy halfarokkal találta szembe magát!

Rövid összefoglaló

Egy különös találkozás, amely örökre megváltoztat mindent.

Olvasási idő

10 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Tessa R. Lambrick nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!