Barion Pixel nuuvella

A tenger mélyéről

2. - 2.

Részeg horkolásomból kopogás riaszt fel. Az ajtóhoz botorkálok, és mintha az előző nap csak egy rossz álom lett volna, ismét a szőke matróz áll az ajtóban. Elnyomok egy ásítást, és megkérdezem:

– Mi a gond?

– Kapitány, szerintünk mégis jártak a hajón is!

Erre aztán teljesen éber leszek, félrelököm a fiút az útból, és a lépcső felé rohanok. Útközben visszamordulok rá:

– Azt mondtam, senki nem mehet fel!

– Igen, de… hallottuk a koppanást, neszezést, aztán csend. Amikor kinéztünk, vízfoltos volt a padló.

– De mégis hogy…? – harapom el a kérdést, mert úgysincs rá válasz. Láttam a farokuszonyukat. Mégis hogy a kénköves pokolba jöttek fel?

A lépcsőhöz érve előveszem a pisztolyomat, és lassan, halkan felmászom. Az iménti kérdésemre rögtön választ is kapok.

Ahogy kikukucskálok, épp sikerül elcsípnem, ahogy az egyik lény a rákollójára és a kezére támaszkodva a farokuszonya segítségével végighúzza magát a fedélzeten, majd a hajó orráról a vízbe veti magát. Ennyit az elméletemről!

– Mit gondol, a hullákat keresték? – teszi fel a szakács a kérdést.

– Elképzelhető. Vagy lehet, hogy csak megpróbálnak kiismerni minket. Megtalálni a gyengepontunkat.

– Szerintem vágjunk vissza! – harciaskodik a kormányos. – Ha újra halljuk a kopogást, felrohanunk, és támadunk!

Ránézek, és rájövök, hogy ez igazából nem is rossz ötlet. Hadd tudja meg a vízi népség, hogy milyen fából faragták a tengerészeket!

Elkezdünk mindenből fegyvereket gyártani. Habár egy szállítóhajón nem sok fegyver akad, de mindenki harcolni akar. Fura ötletem támad, és néhány embernek fáklyát adok a kezébe. Lefogadom, a lények nem igazán találkoztak még tűzzel a tenger mélyén. Talán megrémíti őket annyira, hogy felhagyjanak emberevő „jószokásukkal”.

Nem is kell sokat várni, mert hamarosan felhangzik a fedélzetről a hátborzongató koppanás. Várunk néma csendben, lesben állva a lépcsőn. Újabb és újabb hangok jönnek: fura ollócsattogás és a különös beszéd. Amikor közelebbről hallom a zajokat, jelt adok, a legénység pedig egyemberként rohan fel.

A lények először meglepődnek a támadáson, de hamar magukhoz térnek. Lövések dörrennek, kiáltások hangja ér el hozzánk. Villámgyorsan körbepillantok, agyam elraktározza a látott képeket, de felfogni már nincs időm. Szinte biztos vagyok abban, hogy „Vigyorit” látom magam előtt. Felemelem a pisztolyt, célzok és lövök. A karmos kezének vállán találom el, fájdalmas ordítás a jutalmam. Mellettem is eldörren egy pisztoly, majd egy fáklya süvít el a fejem felett, mellkason találva az egyik támadót. Az hitetlenkedve néz le, majd a fájdalom eléri a tudatát, és ordítva veti magát a tengerbe.

Amire újra céloznék, egy test csapódik nekem, dönt le a lábamról, és éles fogak csattognak az arcom előtt. Igyekszem lerúgni magamról a lényt, mire egy fáklya tüze melegíti az arcom oldalát. A rákollós hunyorogva hátrál, de búcsúajándékként még belemar a combomba. A leírhatatlan fájdalom hullámokban tör rám. A többiek elrángatnak, ám még épp látom, ahogy ellenségünk is visszavonulót fúj társainak, és lemenekülnek a hajóról. Megvívtuk velük az első csatát. Mondhatni nyertünk, de ahogy elnézem a mozdulatlan testeket, az öröm nem felhőtlen. Majd minden elsötétül.

Fájdalom.

Éget.

Lángolok.

Ködös agyam hátsó felében fellobban egy gondolat: Talán engem talált el a fáklya. – Szinte érzem, ahogy felhólyagosodik a bőröm. Valami hangos zaj üti meg a fülem, majd újra a jótékony homályba vész minden. Amikor ájulásomból ismét felbukkanok a felszínre, és a fedélzeten fekve találom magam. Mindenhol füst és lőporszag terjeng. Látom, amikor a szakács elhajítja a fáklyáját. Szemtanúja vagyok a hősies küzdelmeknek. Az egyik matróz kifogy a lőszerből, de ökölharcra kel az egyik lénnyel. Amaz viszont karmos kezének egy suhintásával elmetszi a férfi nyakát, akinek vére ráfröccsen. A lény csikorgó hangon felnevet.

Egy másik párharcra terelődik a figyelmem. Amíg egy tengerész újratölti a fegyverét, egy támadó nekiront, rákollójával úgy metszi le a férfi kezét, mintha egy ágat törne ketté. Hallom a reccsenést, majd a fájdalmas kiáltást, a lény viszont még mindig az ollói között tartja a levágott kart, amelyből a vér a padlóra csöpög. A pikkelyes dög láthatóan nagyon elégedett a szerzeményével.

További nézelődésre nincs lehetőségem. Felemelem a pisztolyt, célzok és… elmerülök az ájulás sötét, mély kútjában.

Aztán újra a felszínre küzdöm magam, de az ájulás megint elragad. Nem tudom, meddig tart, fogalmam sincs, hol vagyok, merre van a fel és a le, csak süllyedek a tudatlanság vermébe. Hangok érnek el hozzám, nem tudom kivenni, mit mondanak, hozzám szólnak-e, aztán néma csend, olyan, amibe csak beleüvölteni lehet. Majd világosság égeti a szemem, ezért be kell csuknom. Forróság vesz körbe. Én magam vagyok a tűz. Elemészt, felemel, szétszakít és újra összerak. Fájdalmas a lélegzetvétel. Minden egyes végtagom ólomsúlyú, majd könnyű vagyok, szállok, lebegek, körbeforgok. Egyre gyorsabban. Szinte nevetni lenne kedvem, ha nem nyomná valami kínkeservesen a mellkasomat, de csak forgok, egyre gyorsabban, gyorsabban, míg végül…

Furcsa zajra ébredek. Amikor kinyitom a szemem, körülöttem halálra vált arcok figyelnek. A zaj abbamaradt, bár fogalmam sincs, mi okozta. Kinyitom a számat, és a többiek hátrahőkölnek. Különös…

– Mi történt? – szólalok meg, de olyan a hangom, mintha egy hete nem beszéltem volna. Vagy mintha órák óta ordítanék? – kérdezem magamtól. Végre elér a tudatomig, hogy a zaj a saját kiáltásom hangja volt.

– Megsebesült, főnök. Elég csúnyán.

Lenézek a lábamra. Kötés fedi, de a vér így is átszivárog a fehér anyagon.

– Mennyi ideig… voltam eszméletlen?

– Néhány órát. Az elejét végigordította, aztán elájult, majd motyogni kezdett. De, kapitány, a seb… – mutatott rá a férfi szörnyülködve. – Szerintem megmérgezték.

Nem csodálkozom rajta. Persze, hogy mérgezőek ezek a dögök. Azon sem lepődnék meg, ha savat köpnének.

– És a többiek? – kérdezem a kormányost.

Az erre lesüti a szemét. Valami rossz, nagyon rossz dolog történhetett.

– Mondja! – parancsolok rá, amire a szőke matróz válaszol:

– Nyolc embert veszítettünk, de csak hatot sikerült levonszolnunk, mielőtt azok az izék elragadták őket. Meg Campbell karja is hiányzik.

Újra elém tolul az emlék, ahogy a teremtmény nézegeti a rákollója közé ragadt végtagot. Felfordul a gyomrom, oldalra fordulok, és legnagyobb meglepetésemre egy vödör van az ágy mellett. Hálásan belehányok. Kézfejemmel megtörlöm a számat, és ismét feléjük fordulok.

– Mi van a lényekkel?

– Kellene nekik egy név – szól közbe a szakács. Mindenki ránéz, mire vállat von. – Valahogy csak hívnunk kell őket.

– Legyenek mutánsok! – ajánlja fel az egyik matróz. Nem túl kreatív, de rábólintok. Semmi kedvem neveket keresgélni.

– Szóval mi van a mutánsokkal? Hányat öltünk meg?

– Én egyet biztos, hogy ledurrantottam. Aztán ott van, amelyiket Jefferson találta el.

Többen vállon veregetik a szakácsot, ő dobta rá a fáklyáját.

– Egyet maga is eltalált, kapitány, nem igaz?

– Abban még volt élet, csak a vállát érte a golyó. A hajón nem maradt egy tetem sem?

Tagadóan rázták a fejüket. Ez nem jó hír. Nem akarom, hogy azt gondolják, a lények legyőzhetetlenek.

Megpróbálok feltápászkodni, ketten ugranak is segíteni, de elhárítom az felajánlásukat. Amikor sikerül egyedül talpra tornáznom magam, megszédülök. Elkapnak, de most hagyom. Nagy levegőt veszek, sikerül visszaszereznem az egyensúlyomat. A matrózokra nézek. Nyolcan maradtunk. Egyre inkább biztos vagyok benne, hogy nem fogjuk túlélni. De átkozott legyek, ha nem teszek meg mindent azért, hogy ezek a dögök – mutánsok – velünk pusztuljanak!

Lebicegek a raktérbe, ahová a holttesteket vitték, mert látni akarom az összeset. A lábam minden lépésnél úgy fáj, mintha forró lávába lépnék, mégis tovább küzdöm magam. Jefferson, a szakács és Peter Adams, a szőke matróz követnek. A többiek magukba roskadva várják az újabb utasításaimat. Vagy az újabb támadást. Ami előbb jön.

Az első testet vizsgálom: A hasát érte a szúrás. Úgy néz ki, mintha egy ágyúgolyó csapódott volna neki. Sejtem, hogy a rákolló hagy ilyen nyomot az ember gyomrában. A seb széle zöldes váladéktól csöpög. Meg is van a méreg! A matróz arca fájdalmas grimaszba torzult halálakor, üveges szemmel üvölt némán a világba. Lecsukom a szemét, és a következő holttesthez fordulok. Annak a torkát metszették el. Nála is meglátom a zöldes nyálkát, majd eszembe jut, hogy ezt a támadást láttam is. Ezek szerint nemcsak az ollójuk, de a karmuk is mérgező. Még a végén bejön a savas elméletem is!

Igyekszem elfojtani a feltörő mosolyomat, mert nem illendő az ilyesmi egy ideiglenes hullaházban. Összeszedem magam. Adamsre támaszkodva felállok, és körbenézek. Kilenc tengerész és kettő, akit elragadtak, az összesen tizenegy. Több mint a fele legénység, és semmi esélyünk nem volt. Egyedül a tűz mentett meg minket, anélkül valószínűleg már a tenger fenekén lennénk az előétel és a főfogás egyszerre.

Visszatámolygunk a többiekhez. A keserűség szinte tapintható. Valamit ki kell találnunk, méghozzá minél előbb!

– Nézzék… Tudom, hogy nem a legrózsásabb a helyzet, ezért ha bárkinek van valami ötlete, most adja elő! Nem számít, mekkora ökörségnek is gondolja az illető, mindent hallani akarok.

Néma csend fogad. Egyik arcról a másikra pillantok. Némelyik még véres, ahogy próbálták megmenteni elesett bajtársaikat. Páran a tenyerükbe temetik az arcukat, néhányan a fejüket rázzák teljesen lemondóan. Megértem őket. A helyzetünk reménytelennek tűnik. Valószínűleg itt pusztulunk, úgyhogy minek erőlködjünk? – Ekkor azonban Adams megszólal:

– Kapitány, mennyi lőpor van még?

Összevonom a szemöldököm. Egyelőre nem látom, hová akar ezzel kilyukadni.

– Néhány kisebb hordó. Legfeljebb kettő. Nem készültünk tengeri mutánsok támadására, esetleg pár kalózt tudtunk volna elriasztani vele. Miért?

– Mi lenne, ha…? – elhallgat, amire legszívesebben megráznám.

– Mondja már! Ennél nem lehet rosszabb.

– Arra gondoltam, hogy ha már így félnek a tűztől… robbantsuk fel őket!

Mosoly terül szét az arcomon. Hogy én erre nem gondoltam!

– Tudja, én csak… azokra gondoltam, akik nem élték túl. Aztán ott van Robertson. Hogy mekkora robbanást csinált véletlenül. Mi lenne, ha mi szándékosan terveznénk egy olyat? Az mekkorát szólna?

– Elég nagyot, fiam, elég nagyot!

A fogaskerekek már dolgoznak az agyamban, de kell egy kis idő, hogy kidolgozzuk a részleteket.

Tetszett a történet?

1 1

Regisztrálj és olvasd Tessa R. Lambrick 19 történetét!


  • 1216 szerző
  • 802 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Tessa R. Lambrick

A tenger mélyéről

2. - 2.

Műfaj

horror

Rövid leírás / Beharangozó

Az 1800-as években egy kereskedelmi hajó furcsa lényekbe botlik.

Rövid összefoglaló

Az 1800-as években egy kereskedelmi hajó furcsa lényekbe botlik.

Olvasási idő

8 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Tessa R. Lambrick nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!