Barion Pixel nuuvella

Tviszt

Gregor Miki ott állt az osztályterem közepén, és metszően hideg, kék szemével ellenségesen mért végig bennünket. Bal arcát csúnya égési heg torzította: karonülő korában nagyanyja főzés közben a sparherd platnijára ejtette. A seb a lelkére is kiterjeszkedhetett, meglehetős álnoksága mintha ezt igazolta volna. Barátja nem volt, a lojalitást még csak hírből sem ismerte, alkalomadtán mindent és mindenkit elárult, és ami a legnagyobb bűn: az osztályfőnöknek is “súgott”. Utáltuk és féltük is, szinte mindig ordított, és eszeveszetten, ok nélkül, káromkodott. Így, amikor csak lehetséges volt, inkább távol tartottuk magunkat tőle. 

     – Tviszt, ha mondom! – harsogta ellentmondást nem tűrő hangon, és lábával még dobbantott is egyet. – Értitek, pupákok? Tviszt!

      – Tviszt? – kérdezte bizonytalanul Szántó Janó.   

     – Az hát! – vakkantotta Miki. – Amerikaiul azt jelenti, hogy tekerés vagy csavarás!

Janó minden bátorságát össszeszedve tette meg ellenvetéseit:

     – Dehát …olyan nyelv, hogy amerikai …nincs is. Ők is angolul beszélnek … – és nyakát behúzva várta az ilyenkor kijáró hátbavágást.

     – Tök mindegy, okostojás! – sziszegte ingerülten Miki. – Akkor is tviszt, és kész! – Fejét idegesen hátravetve söpörte félre homlokába hulló fürtjeit.

     – Ha látni akarjátok, lesztek szívesek holnap este elfáradni a Kultúrba! – lökte még oda megvetően, és azzal ott is hagyott bennünket. 

     És valóban: hallottuk már korábban is, hogy kultúrotthonunk néhány hete Terta magnót kapott, és azóta szombat esténként a vad új táncokra gyülekezik az ifjúság. Miki invitálására tehát, másnap este többen is odamerészkedtünk, de különös zavarodottságunkban, egyelőre csak távolról mertük figyelni a füstös nagyteremben őrülten vonagló párokat, és közben nagyokat vihorásztunk.

      Ott táncolt Lea is, vidáman és önfeledten, szűk szoknyáját combközépig felhúzva ereszkedett le a félig guggoló riszálásba Merkl Tomival, miközben menesztett udvarlója, Virág Lala, keserves nagy kínjában, tíz körmével marcangolta mellettünk az ablakpárkány csorba tégláit.

                                                                 xxx

      Trapéz- és párhuzamnadrágba, magas sarkú, spicces cipőbe, szöggel kivert bőrdzsekibe bújtak az iskola előtt a lányokat váró nagyfiúk. Többen is kezdtek kakadú frizurát hordani, vagy éppen tupírozták a hajukat, és aki életkora okán tehette, és kevésbé szoros szülői felügyelet alatt állott, az pajeszt növesztett. Nem minden kockázat nélkül, persze, mert volt rá példa, mint Bedő Karcsi esetében is, hogy a rend szigorú őre berángatta a borbélyhoz a “huligány” kinézetű egyént, és bizony, lenyíratta az oldalszakállát. Az iskolából természetesen ki volt tiltva minden ilyen viselet, és sokunk szülei, így az enyémek is, nem győztek szörnyűlködni az új módin. Mi azonban, iskola után, már nem rohantunk rögtön haza lóhalálában, hogy leckénket összecsapva, mihamarabb kiérhessünk a focipályára, hanem lődörögtünk egyet, és irigykedve figyeltük, ahogy a lányok odacsapódnak ezekhez a táskarádiót szorongató, zenére imbolygó helyke legényekhez. Vígasztalásunkra Hlatky Milán, akinek rokonai éltek Kanadában, nagy kegyesen kiosztott közöttünk néhány negyed vagy nyolcad rágógumit, a nagyobbaknak pedig egy-egy szál Camelt vagy Kentet.

      Én is akkor kezdtem el érdeklődni a lányok iránt, és sűrgősen eldöntendő kérdéssé vált, hogy engedjen-e az ember feltámadó ösztöneinek, kitéve magát a haverok gunyoros megjegyzéseinek és a futballedző szidalmainak, a sorra kihagyott edzések miatt. Ugyanis, ha egyszer a félhatos moziba kellett odaérni, vagy a hatórós randira, akkor az ötkor kezdődő tréningen nyilvánvalóan nem lehetett megjelenni. Szóval, sokat főtt a fejem emiatt, de végül is a mozi és a lányok csábítása erősebbnek bizonyult. Arról nem is beszélve, hogy Sunyi bácsi sorozatos ígéretei ellenére, vasárnaponként még mindig csak tartalékként kellett az úttörő I. focicsapat rendelkezésére állnom, és csupán csak komolytalan fogadkozásokat kaptam tőle az állandó jobbfedezeti poszt megszerzésére. Mindösszesen egyszer játszhattam végig egy félidőt, a Gamma ellen, és adtam is egy gólpasszt Sebestyén Jocónak, de edzőnket ez is hidegen hagyta.

          Ez mindent eldöntött; végérvényesen átkerültem a mozi és Taskó Anni vonzáskörébe. Ez az Anni egy kis flegma teremtés volt, de kék szemével őrjítően tudott fixírozni, ha akart, és olyan hosszasan, hogy az embernek melege lett tőle, és el kellett kapnia végül a tekintetét. Osztálytársam volt, így elégszer próbálhattam meg állni a nézését, de mindig ő győzött. Állítólag csak engem stírölt ennyire, de egyszer Gregor Miki azt találta mondani, hogy őt is, mire fel zsigeri utálat támadt bennem Miki iránt, és nem is hittem az egészet. Anni nővére ejtőernyőzött, jóval idősebb bátyja pedig már dolgozott. Mindkettőjükre nagyon büszke volt.

    Eleinte csak magányos mozilátogató voltam, később azonban odacsapódtam Gregor Mikiékhez; bátyjai szinte mindig lányokat is befizettek. Így egyszer Hornyák Maca – ismertebb nevén: Csöcsleng – mellé keveredtem a zsöllyében, és döbbenten észleltem, ahogy a sötétben Gregor Imi a Maca szoknyája alá nyúlkál. “Na, ne …te … ne…” -- lihegte Maca, egyre gyengülő hangon, aztán hirtelen elhatározással, keresztbe tette húsos lábait.

       Gregor Miki gyakran a félnyolcas előadásra is bement, amelyet leginkább bódultan összeboruló párocskák, szabadságos katonák, és a presszóból akkor kivonuló hangoskodók preferáltak. Ez természetesen az én esetemben elképzelhetetlen volt.

         – Rendes embernek nyolc órára otthon a helye! – hangzott apám verdiktje.

             –  Hát még egy diáknak! – toldotta meg anyám.

             Az ultima ratióval azonban nagyanyám rukkolt elő.

      – Mindig igyekezz világosban hazaérni, mert a sötétben elvisz a rézfaszú bagoly!

             Valószínűleg ez utóbbi volt a legnyomósabb érv valamennyi közül, így sokáig nem is nagyon erőltettem a késői vetítések látogatását, amelyek alatt pedig nyilvánvalóan rejtélyes dolgok történtek. Miki szerint például egyszer egy melltartót talált előadás után a takarítónő az egyik páholyban.

             Mindezek után a fél nyolcas előadásnál már csak a tizennyolc éven felülieknek ajánlott filmek jelentettek nagyobb misztériumot a számomra. Gregor Miki ezekről is rendszeresen beszámolt, a bátyjaitól hallottak alapján. A Kenyér, szerelem, fantázia, vagy az Elcsábítva, elhagyatva, vagy a Hely a tetőn, de leginkább a Rocco és fivérei  tartalmi kivonatát hallgattuk legszívesebben Miki előadásában. Amikor egyszer odáig ért például, hogy “amíg Rocco nőjét kefélte a bátyja”, Papp Zoli nem bírta tovább, és hebegő hangján megkérdezte:

             – És mo-mondd, a nőnek mi-mijét mutatták?

             – Hát mindenét.

             – A pu-punáját is?

             – Hogy a rosebbe ne!

        – Így, ah-ahogy itt van? – hitetlenkedett Zoli, és felmutatta féltve őrzött kincsét, egy agyongyűrt kőr dámát, melynek hátlapját egy asztalon ülő és lábait szétterpesztő meztelen nő színes képe ékesítette.

             – Pont ilyen volt – bólintott Miki –, csak mozgott neki.

             Ezen aztán valamennyien napokig elfantáziáltunk.

                                                                  xxx

          Egyszer aztán Lea is megjelent egy fél hatos előadáson, legújabb udvarlójával, Hartai Bélával, aki éppen akkor hagyta ott Leáért a feleségét és már totyogó kisfiát, és aki egyébként a Gregor fivérek barátja volt. Így együtt vettek jegyet valamennyiünknek. Lea elé egy hórihorgas pasas ült le, akitől a lány csak a vászon széleit láthatta. A híradó utáni szünetben búgó hangján, kétségbeesetten kérdezte:

             – Hát senki sem cserél velem helyet?

            – Dehogynem! – ugrottam fel elsőnek, talán kissé elhamarkodottan, mert a Kétéltű ember- t adták, amire pedig nagyon készültem, de a vágy, hogy Leácska kedvében járjak, hogy engem is észrevegyen, mégiscsak erősebbnek bizonyult.

– Köszi, édes! – villantotta rám letaglózó mosolyát, és szűk szoknyájában a fenekét kitolva és a felhúzott férfitérdeket kihívóan súrolva, oldalazni kezdett a helyemre. Egy csöppet túlment rajtam, mire én is felálltam, hogy az ő székéhaz araszoljak. Szorosan egymás mellé kerültünk; alig volt magasabb nálam, éreztem lehelletét az arcomon, mély dekoltázsából csodás illatok áradtak ki, cicijei ott emelkedtek és süllyedtek az orrom alatt; és az a zöld szeme! Anyám örökölt köves gyűrűjében a smaragd nem csillogott olyan szikrázón és tüzesen! Ahogy ott álltam, megbabonázva, Lea könnyedén végigsimította az arcomat. Beleborzongtam, és még a kisujjam is lúdbőrős lett, és lábaim megtagadták az engedelmességet. A varázs csak akkor tört meg, amikor a mellettem ülő Gregor Miki jól hátba vágott, úgy üvöltötte:

             – Gyerünk már! Meddig tartsam a lábam a levegőben, te hólyag!

       Nálamnál kevesebbet Ichtyander szomorú történetéből már csak Hartai Béla látott, aki az egész vetítés alatt nagy idegesen Leát figyelte a túlvégen; nem csak trükk volt-e az egész helycsere, hogy a lány Berger Fricivel szemezhessen, aki ott leskelődött az előttünk lévő sorból.

                   xxx

          Miután Leát – a felajánlott helycsere ellenére is – egyelőre számomra elérhetetlennek ítéltem meg, törni kezdtem a fejemet, hogyan is hódíthatnám meg Taskó Annit. Aztán, váratlan gyorsasággal, bekövetkezett valami, amikoris lovagias viselkedésemmel elkápráztathattam őt.

       Tornaórán kidobóst játszottunk, és ez valahogy nagyon jól ment nekem; először csak ügyesen kitértem a labdát birtokló játékosok dobásai elől, majd amikor megritkult a mezőny, megkaparintottam a bogyót, és kifinomult technikámmal egymás után ejtettem ki vetélytársaimat. Elsőnek a sután ugrabugráló, összaakadó lábú lányokkal végeztem, ügyelve arra, hogy közeli dobásokkal biztosítsam, hogy a latyó mindig hozzám pattanjon vissza, majd szisztematikusan, a fiúkat kezdtem el ritkítani, immár bombalövésekkel, a lábakra célozva, esélyt sem adva arra, hogy kézzel elfogják a lasztit. 

         Szemem sarkából, hirtelen észrevettem, hogy a kézilabda kapu mögött még lapul valaki, és a szívem nagyot dobbant. Anni volt az! Egy pillanat alatt összeállt fejemben a koreográfia. Kíméletlenül, nyesett dobásokat megeresztve, gyorsan végeztem a néhány megmaradt puhánnyal, és különös kéjjel ejtettem ki Gregor Mikit is; löketem hatalmas csattanással landolt a hátán, de úgy, hogy még a feje is belébicsaklott! Amikor aztán végre egyedül maradtam a küzdőtéren, csuromvizesen és a levegőt kapkodva a még rám váró izgalmaktól, a többiek diadalordításától kísérve – hiszen mindenk tudta az osztályban, hogy Anni és én … – odasétáltam a kapu mögé a lányhoz, és nyújtott karral, eléje ejtettem a labdát. 

          Elkaptam a tekintetét; bűvölő kék szemében ezúttal semmi kihívás, csupán meglepettség és csodálkozás. (Vagy csodálat? Akkor nem tudtam eldönteni.) Aztán csak megrázta a fejét, arcát kezébe temette, és vihogva elrohant.

         

                                                             xxx

          Nagy taktikusan, még aznap ki is használtam Annival szemben így megszerzett fölényemet, és nem minden izgalom nélkül, de a szünetben megkérdeztem tőle, hogy nem sétálnánk-e egyet a suli után.

             – Rendben! – válaszolta, és már ment is tovább.

         Tanítás után aztán, nagy alattomban, leváltam az alvég irányába hazafelé tertó társaimról, és visszarohantam Anni után. Ő is hasonlóképpen járhatott el, mert hamar megláttam, hogy céltalanul ődöng, nem messze az iskolától. Amikor észrevett, megszaporázta lépteit, de gyorsan beértem.

             – Ja, te vagy az? – kérdezte szokott flegmaságával.

             – Aha – mondtam én. – Vigyem a táskádat?

             – Dehogy! – vágta rá, és ijedten távolabb húzódott.

            Egy darabig szótlanul mendegéltünk, a szemem sarkából figyeletem, hogy nem jön-e szembe ismerős. Hirtelen nem nagyon jutott eszembe semmi, amiről beszélgetni lehetett volna. De aztán mégis.

             – Láttad már az új Pitkint? – kérdeztem végre.

      Fejét rázta. Érdekes, most vettem csak észre az orrnyerge körül sűrűsödő halovány kis szeplőket. Bár én utáltam a sajátjaimat, most mégis gyorsan úgy döntöttem, hogy ezektől Anni csak még bájosabb.

                –Eljönnél velem a fél hatosra? – kérdeztem némi erőgyűjtés után.

               – Melyik nap?

         – Bármelyik! – válaszoltam azonnal, igencsak meggondolatlanul, mert rögtön beugrott, hogy hétfő, szerda, péntek edzésnap.

           Anni kicsit összpontosított, aztán kibökte:

            – Hát jó, legyen akkor hétfő.

           Na tessék, mondom magamban. De visszaút már nem volt.

          Kicsit még mentünk, és erősen törtem a fejem, hogy merre invitáljam Annit most. Egy pillanatra bevillant a cukrászda, volt is nálam két forint, azaz kétszer két gombóc fagyira elegendő pénz.

         – Meddig érsz rá? – kérdeztem a konkrét ajánlat megtétele előtt.

         – Most semeddig – felelte. – Anyám vár, el kell kísérnem az orvoshoz.

          Valóban, tudtam, hogy idős anyja beteges.

        – Hát jó – mondtam, kicsit talán meg is könnyebbülve. – Akkor hétfőn negyed hatkor a mozi előtt!

       Egy keveset még beszélgettünk, könyvekről, ki mit olvas éppen, aztán máris a házukhoz értünk.

        – Kösz! – mondta gyorsan Anni a kapujuk előtt, és beviharzott.

        Vidáman és elégedetten baktattam hazafelé. Hát megtörtént! Éreztem, hogy ezek után már semmi sem lesz a régi, új időszámítás kezdődik a számomra, és mostantól felelősségteljesebben kell viselkednem, és meg kell találnom a kényes egyensúlyt Anni és a haverok között. És végre Gregor Miki is helyre lesz téve, ha megtudja, hogy Annit moziba vittem.

          Mielőtt befordultam volna az utcánkba, a túloldalon megpillantottam Leát egy új pasassal. Lassan lépegettek, egymást ölelték, fejüket összedugták. Ahogy utánuk néztem, láttam, hogy Leácska átkarolja a férfi derekát.

                                                             xxx

             Borzasztóan várom azt a hétfőt. Annival az osztályban továbbra is úgy viselkedünk egymással, mint korábban, azaz sehogy; eltekintve a gyakori cinkos mosolyváltásoktól, amelyek nagy megnyugvással és önbizalommal töltenek el, mert bizonyosságot jelentenek nekem Anni hűsége felől. Egy kicsit tanácstalan vagyok a tekintetben, hogy a történtek után illene-e őt most már minden nap hazakísérnem, de hát majd ezt is megbeszéljük mozi után, döntöm el.

          Hétfőn aztán már fél ötkor betoppanok a moziba, és meglepődve látom, hogy hosszú sor kígyózik a jegypénztár előtt. Gyorsan beállok, de nagy aggodalmamban, hogy esetleg nem jut már jegy, és csalódást okozok Anninak, ismerőst keresek az előttem állók között. Ki mást látok meg, mint Gregor Mikit, aki szintén észrevesz, és int, hogy menjek oda hozzá.

             – Zsöllye, erkély, fapados? – kérdezi.

             Rázom a fejem

          – Nem megy – mondom. Aztán, hogy lássa a fickó, ki is áll előtte, foghegyről odavetem: – Nővel jövök, páholyjegy kell!

             Miki szeme elkerekedik.

             – Na ne … – De aztán megsejthet valamit, mert rákérdez: – Anni?

             – Ő! – vágom rá egy kis hatásszünet után.

      Miki kobold szemében fény villan, aminek nem tulajdonítok különösebb jelentőséget. Irigykedik, gondolom önelégülten. Most végre megkapja.

           Amikor a kezembe nyomja a két jegyet, fölényesen vállon veregetem.

           –Kösz, cimbora, ha felnövök, meghálálom!

          Nem szól semmit, amúgy kifejezéstelen arcára széles vigyor telepszik.

       Kimegyek az előtérből, és a mozi előtt várok Annira. Ma még nem fogom meg a kezét, döntöm el. “Úriember nem mohó!”, jut eszembe apám gyakori intelme.

          Anni egy magas, széles vállú, fiatal férfival jön, aki aztán otthagyja őt, és továbbmegy. Megismerem, vele láttam Leát andalogni a minap, hazafelé menet.

             – Ki volt ez? – kérdezem Annitól, miután köszönök neki.

             – Hát Feri, a bátyám – válaszolja.

             Nem is tudom, miért, de meglepődöm.

             Ezután egy kis ideig egyhelyben toporgunk.

             – Iszol egy szörpöt? – kérdem.

             – Kösz, most nem. Majd talán a film után.

             – Perec?

             Bólint. Végre költekezhetem.

             Hamarosan csengetnek, és bevonolunk perecestül. Annit magam elé engedem, és gyorsan végigmustrálom hátulról. Igazán mutatós ebből az irányból is, alig térdig érő rakott szoknyájában, sárga blúza jól illik sötét hajához, amelyet oldalt két kis cicafarokba gyömöszölt bele. Színes térdzoknija kiemeli formás vádliját.

             Határozottan elégedett vagyok. Hiszem, hogy többen is megnéznek bennünket.

             – Hol ülünk? – fordul hátra Anni. – Fönn! – bökök a páholyok felé nagy lezseren, és töröm neki az utat a lépcső felé.

             Elhelyezkedünk odafenn. A páholyunkban összesen négy szék van, és titkon azt remélem, hogy nem lesz társbérlőnk. Kihajolok, és lenézek a zsibongó zsöllyesorokra. Rágom a perecemet, és szememmel Gregor Mikit keresem. Csak a bátyjait látom, meg néhány barátjukat.

             Újabb csengetés, a lámpák lassan kihúnynak, és a zsivaj elhal odalenn. Kényelmesen hátradőlök.

        – Látsz jól? – suttogom Anninak a sötétben, és legott elfog az a különös hangulat, amelyet csak a vérbeli mozilátogatók ismernek; és mindez tetézve az Anni jelenléte kiváltotta kellemes izgalommal.

    A ránk ereszkedő sötétség jótékony, áthatolhatatlan falat von körénk, kizárva mindazt, ami nem odaillő; a tömeget, iskolát, szülőket, haverokat. Már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy majd a nagyfilm alatt nem nyúlok-e Anni kicsiny kezéért. Mindenesetre megnyugvással veszem tudomásul, hogy páholyunkban idegen betolakodónak se híre, se hamva.

           A híradó gyorsan lepereg, és én inkább Anni hol homályba vesző, hol kirajzolódó félprofilját nézem. Pisze orrocskáját időnként furcsán megmozgatja (apám: “Egy női orr nem lehet eléggé pisze!”), mint akinek nincsen kedve odaemelni a kezét viszkető cimpájához.

       Kicsit hunyorog, amikor kigyúlnak a fények. Egymásra nézünk, és mosolygunk egyet. Amikor elfordul és nézelődni kezd, gyorsan néhány centivel közelebb húzom hozzá a székemet.

        Aztán odalenn a későn jövők elhelyezkednek, és várjuk a filmet. De még mielőtt újra sötét lenne, hátulról lépéseket hallok. Megfordulok.

           Gregor Miki és Kapcsos Bogyó állnak ott előttem.

          – Na, mi van? – kérdezem, rosszat sejtve.

     – Nincs semmi sem – szipákol Bogyó. – Cigiztünk egyet, és most elfoglaljuk a helyünket.

         – Micsoda? – esik le az állam.

        – Ugyanis ideszól a jegyünk – böki ki nagy komolyan Miki, és mutatja. Mint a villám, hasít belém a felismerés: azért vigyorgott hát rám ez a piszok, amikor átvettem tőle a jegyeinket, mert álnok módon a másik két páholyjegyet is felvásárolta, hogy aztán bosszantásomra idetolhassa azt a ragyás pofáját! Érzem, hogy belévörösödöm megalázottságomba. Ez a szemét, bukdácsoló Gregor, túljárt az eszemen!

         Óvatosan Annira pillantok. Figyelmesen hallgatja a szóváltásunkat, de aztán rám sem néz, és a vászon felé fordul. Látogatóink is elhelyezkednek, Miki Anni mögé ül le, aztán ismét sötét lesz. De mennyire más most ez a sötétség!

             Dúl bennem az indulat és a bosszúvágy, hogy aztán lassan felülkerekedjen a józanságom, és lázasan törni kezdjem a fejem, hogyan is kerüljek ki ebből a kutyaszorítóból, lehetőleg győztesen és Anni előtti tekintélyvesztés nélkül. Még nem tudom, mit fogok tenni, de az biztos, hogy Anni lojalitására szükségem lesz. 

           Mindenesetre csendben ülöm végig a filmet, miközben Bogyó és Miki nagyokat hahótáznak. Figyelem Annit, időnként ő is felkacag, és ez nem tetszik nekem. Észreveszem, hogy Miki Anni székének a támlájára teszi a könyökét, sőt, néha előrehajol, és nyerítve tovább is cifrázza a lánynak a poénokat. Anni jókat nevet ezen, és én ettől egyre komorabb leszek.

          Alig bírom kivárni a film végét. Amikor végre kigyúlnak a fények, Miki nagyot nyújtózik, aztán hozzám fordul.

      – Gyertek el a cukrászdába, a Bogyó ma mindenkinek fizet, igaz, Bogyesz? – és megint vigyorog azzal a varangy képével.

           – Ühüm! – mondja Bogyó, és a taknyát szívja.

          Nyelek egy nagyot, úgy válaszolok, nyomatékosan Bogyónak címezve, de sajnos, remeg a hangom.

         – Köszi, Bogyesz, de most mindketten nagyon sietünk – és segítségért Annira pillantok, aki viszont a haját igazgatja, és nem néz vissza rám.

       – Mi az, vár otthon a nagyanyó? – gúnyolódik egyet Miki, végképp porig alázva ezzel Anni előtt. Érzem, ahogy halántékomban lüktetni kezd a vér, és mintha egy gyorsan leereszkedő ködfátyolon keresztül látnám most ezt az ördögfajzatot.

       Megindulunk kifelé, előreengedjük Annit, Miki gyorsan mögé sasszézik, úgy kérdezi:

            –Hát te, Anni, ugye te nem rohansz?

            Érzem, hogy most dől el minden. Kétségbeesetten várom, hogy Anni ügyesebben vágja ki magát, mint ahogy én tettem. Ehelyett azt mondja:

         –Hát, én tulajdonképpen nem – és egy pillanatra rám néz, aztán megy tovább; Miki most már mellette, úgy beszélgetnek.

          Nagyot kattan bennem valami; a lépcsőn magam elé engedem Bogyót meg még néhány embert, aztán én is nekiindulok. Ők hárman már a kijáratnál állnak, és várnak rám. Mintha lassított filmet néznék: látom magam, ahogy határozottan ellépdelek mellettük, egy pillanatra elfogom az áruló Anni zavart pillantását, aztán kilépek az utcára, és elindulok hazafelé.

       Kemény gombócot érzek a torkomban, az orromban szurkáló érzés, mint sírás előtt mindig; de nem, azért sem! A langyos esti szellő lassan lehűti lángoló arcomat, zakatoló agyam is megcsendesedik. Furcsa nyugalom fog el; azt hiszem, méltósággal sikerült túladnom a hűtlen Annin, és az adott helyzetben ez sem egy utolsó dolog. Mindenesetre meg fogom találni a módját annak, fogadkozom, hogy ezt a két csalárd embert megtanítsam kesztyűbe dudálni.

                                         xxx

             Másnap kidolgozott tervvel érkeztem az iskolába. Bárhogy is sül el a dolog, gondoltam, év vége van, alig egy hét már csak a tanítás, a nyári szünetben aztán gyorsan elfelejtem ezt az egész ügyet.

    Anni aznap hiányzott; kissé meglepődtem ugyan, de meg is könnyebbültem. Biztosan torokgyulladást kapott a Gregor fagylaltjától, gúnyolódtam magamban.

             Aztán másnap sem jött. A nagyszünetben, ahogy indultam le focizni az udvarra, odacsapódott mellém Szabó Jóska.

             –Te, hallottad a Taskót?

             –Mit kellett volna hallanom? – kérdeztem közönyösen.

             –Hát a bátyja. Öngyilkos lett.

             Elöntött a forróság.

             –Mit beszélsz? Hisz tegnapelőtt láttam!

          –Igen, éppen tegnapelőtt! A Gregor meséli, tudod, ő mindent tud. Most mondja, hogy a vonat alá ugrott az aluljárónál. És állítólag a Lea miatt! – szörnyűlködött Jóska. – Az a ribanc!

             Mintha öntudatlanul cselekedtem volna; lerohantam az udvarra, át a focipályán, és ki a kapun, le a vasúti töltés irányába. Ahogy ráfordultam a Duna-partra vezető útra, már messziről láttam, hogy két munkás nyeles kefével meszeli az aluljáró falát. Elfordultam, és kitört belőlem a zokogás. Taskó Ferit sirattam-e, vagy az anyját, netán Annit vagy magamat, esetleg Leát, vagy valami mást; meg nem tudom mondani azóta se.

                                                                 xxx

          Annit ezután már csak egyszer láttam, amikor jöttünk haza a balatoni nyaralásból; összetört anyját támogatta az orvosi rendelő előtt. Szeptemberben, az évnyitón hallottam, hogy vidékre költöztek.

         Leával soha többé nem találkoztam; azt beszélték, hogy e tragikus eset után nem sokkal, megszökött egy családapával, és Svédországba disszidáltak.

       Gregor Mikihez egész nyolcadikban egy szót sem szóltam, sőt, azután sem.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Thész János 23 történetét!


  • 1200 szerző
  • 784 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Első dákszerelem is lehetne, de az élet brutalitása közbeszól.

Rövid összefoglaló

Annit egy tornaórán lovagias viselkedésemmel meghódítottam, és most kamatoztatni akarom a sikeremet: moziba invitálom.

Olvasási idő

21 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Thész János nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!