Mondanom sem kell: a szóló lányok nem érkeztek meg. Lekérni senkit sem volt merszem, így hát tovább ücsörögtem rosszkedvűen a sarokban, és a sorsomon borongtam. Úgy éreztem, csalódtam Kálmánban: nem konferált fel barátainak és magamra hagyott.

   Éppen ekkor láttam meg őt és Nórát; összeborulva imbolyogtak és egymás fülébe sugdolóztak. Lassan felém kerültek, megálltak előttem. Szétváltak, kis csókot váltottak, aztán Nóra váratlanul hozzám lépett.

       –  Hölgyválasz! – mondta kedvesen és a kezét nyújtotta.

  Egy pillanatra megdermedtem, aztán fülig vörösödtem. Valahogy megalázónak éreztem a szituációt: hittem, hogy én irányítom és igazgatom Kálmánt, de most ő az, aki nagyvonalúan könnyíteni próbál a helyzetemen, és mintegy alamizsnaként löki oda hozzám Nórát. Hacsak nem …  önszántából cselekszik a lány. De miért is tenné? Mi oka lenne rá? 

     Míg ezek a gondolatok átcikáztak agyamon, Nóra megfogta a kezemet és felhúzott magához. Érintése tovaűzte ellenállásomat; összekapaszkodtunk és elkezdtünk táncolni.

     Átpislantottam a feje fölött és Kálmánt kerestem a tekintetemmel, de a barátom eltűnt a félhomályban. Egy cseppet talán megkönnyebbültem, és lenéztem Nórára.

    – Nem vagyok nagy táncos – mentegetőztem.

    – Látom! – válaszolta kedvesen és elmosolyodott. Egy női mosolyért már régóta hegyeket lettem volna képes megmozgatni; így Nóráé, amelyet most ingyen kaptam, rögtön feledtette velem rossz érzéseimet.

    – Hallottam a nagy barátságról! – folytatta Nóra és újra rám mosolygott. – Ritka dolog, óvni kell! – tette még hozzá komolyan és lehajtotta a fejét. Bal kezét vállam helyett a mellemen nyugtatta. 

    – Magam is azon vagyok – feleltem.  

     Időtlen idők óta nem jutottam ilyen közel nőhöz; mohón szippantottam be illatát, tenyeremen éreztem hátizmainak játékát feszes pulóvere alatt.

     Amint véget ért a zeneszám elengedtem  és készültem vissza a helyemre.

     – Nem, nem! Én még táncolni akarok! – jelentette ki határozottan és visszahúzott magához. Ocsúdni sem hagyott időt; gyors szám következett, megemelte a karomat és fürgén átpördült alatta. 

       –  Gyerünk, szaporán! – dirigálta, és mindkét kezét felém nyújtotta. Nem volt mit tennem; óvatos mozdulatokkal elkezdtem hát őt húzni-tolni, minden harmadik ütemben pedig hagytam, hogy felemelt karom alatt átforduljon. Ahogy közel került hozzám, arcunk majdnem összeért; amikor eltávolodott és megpördült, szoknyája fellibbent, a félhomályban látni véltem izmos combja tövét. Mágnesként vonzotta szememet a látvány, és ő észrevehette ezt, mert mind erőteljesebb forgásokra vállalkozott; időnként még a fehérneműje is kivillant. A tánctól, de még inkább a látványtól, pillanatok alatt kimelegedtem és az ő keze is érezhetően felforrósodott.

   Kezdett megszűnni a világ körülöttünk; tekintetünk egymásba fúródott, és ügyet sem vetettünk a többiekre. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy magunk vagyunk a parketten és társaink ütemes tapssal kísérik a produkciónkat.

           Amikor vége lett, Nóra kislányosan megállt előttem, csábosan rám mosolygott, pihegve köszönte meg a táncot, aztán kilépett a sötétbe. 

         Bódultan, lüktető halántékkal vonultam vissza a fotelomba és Kálmánt kerestem a szememmel, de nem láttam őt sehol. A parkett újra megtelt lötyögő párokkal, én meg sürgősen töltöttem magamnak egy dupla whiskyt.